Zana Zoltán: A szemét fia (2/4. rész)
S hogy valójában (?) mért is jött, az is kiderült ezután a közbelépés után. Elvégre annyira hitetlen lenne Palcev, hogy optimistának se tudna most már elszegődni? (A rakonca-embert betörik optimistának; mi más lehetne. (Ugyanhogy lehet még ma is önámítódásnak keletje? Nyilván nem fordulnak ettől baltajobb-balra: se nekem, se magokra…) Mert ha más lenne, az taszító… Aztán kikondírozzák géptornai termesen: hogy feldobnák már pancseri pancsirtagalambul. Politikai elvtársak, polici-urak! Lehet rá lőni…! Kétségeit meg csak nyugodtan harapdálja az! Akár mint fél-több kilogrammi porló-találat agyagrómai udvar-szárnyasra; míközte zuhog feléje a passziós golyósereg. Egyébként azért még rosszabal is lehetne számolnia?, végtére is optimist: ha tán nem is naiv. ) Amiben az ember nem berzenkedhet-hivatkozhat arra, hogy átverték, hogy információhiányban szenved, hogy nincsenek adatai.
Ért engem, ugye? – kezdte e vasúti-hangoló váltókörte-váltást. – Szeretnék hallani valamit, magától. Na!, nem is ujjong?! Nem ezzel számolt. – A látogató körbehordozta tűnődő tekintetét elítélti „szobán”. Háromszor három-négyszer négyszeri kubikusméteri mértékben. – Nolens volens. Akár fellebbeznek doktor Wolffal, akár nem fellebbeznek. Értem én, mert hát magára legkevesebb: évtizedes magánzárka vár. Ha nem fellebbeznek, akkor is így lesz; majd fellebbez: maga a törvény. Ha valaki tíz évnél hosszabb időt tölt – több időt tölt – magánzárkában, hiszen tudja: az már vademberként kerül ki. Azt mondom bojtárimnak!, hallgatóimnak – csak tréfából mondom, gondolhatja – azt mondom nekik, hogy ilyen elítéltből: vád-ember válik idők alatt. S én helyesebbnek tartanám, ha már inkább élete végéig maradna az. Vagy kivégeznék. Úgyis visszakerül. S ha maradna, legalább nem követné el azt a valamit, amit úgyis elkövet. Aki ölt, az ölni fog – ismeri a szólást!?
Egyáltalán nem ismerem ezt a “szólást”. De ezt meg hallottam-olvastam: „Ha tilos, de nagyon szeretnéd, szabad.” Buzdít a rugalmas-nemzeti tejhordó. De ha törvényre megy a dolog? És legfőképpen akkor, ha még azon is túl megy – saját magad törvényére. Fontold meg! Ilyen szólásról én nem tudok, ugyan ettől még lehet… de inkább szegény mopaszáni fikció… és maga is tudja, hogy ez még annyira se szólás, mint az, hogy: “Nem lehet mndenkinek tetszeni…” – mint ez egy germán birodalmi kisvárosi ház oromzatán volt volna olvasható. Mely házat bobipilóták lebombázhattak. De írásos emléknyomon fennmaradhatott – naplókönyvfélében.
Mit gondol maga? Mégis. Arról, hogy maga volt nálunk az utolsó! Mert minálunk holnaputántól tiltott a halálos ítélet!
Vagyis erről lenne szó – mondta elítélt. Nem csalódott, de elhallgatott. Lehet, hogy valamennyire váratlanul érte a látogató vallomása is, meg zavarta; hogy ilyen rossz állapotban idejött és valami olyasmiben kezdeményezne esetleg beszélgetést, amihez ő nem ért. Elképzelte, mint terjed világosságba a sötét. Netán már: lassan világosság indulna sötétbe… (Hagyjuk most a Napot, a lassúbb fennit, a hirtelent: Sarkit és Egyenlítőit; bámulatost, rengetőt. Lelkirengetőt, elképítő-kábit; mint „mutatványait”. Inkább hagyjuk!) – Értem, értem. Különben is. A világ végén világosság van. Itt kiszemelsz magadnak egy kinti forrást, és azt ott kedved szerint kapcsolgathatod: éjszakád lesz, nappalod lesz. Senki nem beszél bele, mert erről nem is tud senki más. Azt azért nem állítom, hogy csupa gondtalanságba kerülsz, olyasmi vesz körül, és azt se állítom, hogy jobb lesz. Mintha sötétség venne körül. De hogy másnak kell lennie, ez nyilvánvaló, nem? Ne legyünk telhetetlenek! Álom?, vesztőhely?, élet?… az életbe folyvást több erő megy mint amennnyit kapunk belőle, és annnyi elég is; nagyrészt szétfolyik a világba, semmit gyarapít. Mint a Csillagban jár: lassan, de biztosan folynak a dolgok. Még nem is sejtjük a következményeket – Magad terében gazdálkodsz, és ennnyi elég is idődnek. Ezek után csak ennyi az, amit nyújtani tud a társadalom…
Erről lenne szó; ezért is jöttem. – A látogató elhallgatott. Majd később mintegy magyarázatul tette előbbiekhez: – Vannak dolgok, amiket hamarabb tud az ember. És vannak emberek, akik, ugye, hogy később értesülnek dolgokról. A törvény ezután reménnyel kecsegteti a vádlottat. A világban elegen várnak halálos ítéletük végrehajtására, s itt, nálunk is, ettől kezdve, míg más döntés nem követi ezt: az előző hibát egy következő, a mostani helyettesíti. Előbb még hallgassa csak meg ezt az esetet! – És P.-nyomozóbíró rátért annak taglalására, amiért voltaképpen látogatóba érkezett (kis szünetet tartott előbb, jobb szemével bajlódott, de aztán minden rendben lett. Elővette a kis papírdobozkát; és ezután már csak még egyszer nyúlt zsebébe emiatt): – Modellezzünk!, ha nem bánja. Valakik ketten; ketten, együtt, azok, egymást támogatva követték el tettüket; vagyis büntetésüknek nem lehetnek túl nagy fényévei egymástól. Az após rávette a tizenkilenc éves gyereket, arra, hogy vágják el valami szerelmes kergebirkának torkát. Hogy neki itt ezután ne kerülgesse azt a kis feleséget. Az apa lányát. Aztán még vágják le annak két kezének fejét. Hogy ezek így már bitóra is elegek lennének? Megcsonkítani, miután az már úgyis kimúlt. Lehet, hogy azért csinálták ezt, mert hívők lennének? Nehogy kapkodhassanak-nyúlkálhassanak még azok a karok, másvilágon. Hallgatom!
No de mire való, mire menne ez? – kérdezte elítélt. S folytatta iménti gondolatát: – Újkorilag s legújabb korin két nagy rohamozást is megértünk. Semmi érdemi. Egyikre se. Vagy köze lehet, valamiben-valahogy… vagy nincs tovább: nem ez a faj lesz az, melynek túlélői – netán ők, maguk? – áttörik a Falat (merthogy már elég volt az ittlét-jólétből!); hogy bemutassák neandervölgyi utáni leleményes százezeréves kudarcuk. Hiszen mi mást? Nekünk túlnan nincs semmi. Nyilván, hogy még Fal sincs; csak valami van, ami összevissza ugrál, velünk együtt – nem tudjuk elkapni, megszelídíteni. És nem hogy Túl lenne valami! Mert ilyenek lettünk, nem vagyunk javíthatók. Mi nem azok leszünk, melyek túlélnek, mi túléltek leszünk – de talán jobb is. Mert úgy látszik, hogy velünk itt csak ez lehet, így lehet. Hullahegyenken mászkáló fajteremtők nem nagyon érdeklődnek majd felőlünk, újmajmok felől… melyekben kihaltunk.
Bűn(tett) és büntetés – formázta zárójelét látogató-Palcev.
„Végtére is: mért ne?”, ilyesmire vette sommáját P. „Ezért jött. Úgyse úszhatom meg”. És bele is fogott az alkalmi vizsgába: – Vagy törvények szerint ítélnek el valakit, s elveszik tőle szabadulásnak lehetőségét, vagy halálbüntetés – törölve? – nézett kérdőn Palcev doktorra P. Homloka széles annak; szája? (Nem tornyult! Dehogy is oly!) Noha szinte borjúszéle-száj: kancsali… s közel az párjában: mint színére széniszap-olcsó szénlapát. Szuszogi apu-patátia. Fekete… Ugye?, ezt mondta.
Ezt mondtam – mondta Palcev.
Akkor nekem eléggé érthetetlen, hogy mi a csudának maradnak még bíróságok!
Érdekes. Hatá-rozot-tan érdekesnek mutatkozik. És mit mondana ezzel? Bíróságok nélkül nincs élet.
De akkor meg a maga bíróságát ki kéne egészíteni.
Mégis mivel?, minek! – S nyilván, csak amolyan szakmai ártalomból, hozzátette kérdéseihez még a látogató: – De maradjunk inkább a tárgynál!
Mivel? Mikkel! Egy etikai szekcióval (erkölcsi ilyen és olyan: ún. kinti vagy személyes egypárban; ha ugyan nem többin…): firkászi másod-alapon. Vagy emósn; metafizisin (inkább logicsiérvelőn-fél, mintsem fizikain? S ebben abban türelmet kérő…) Stb.-n. (Megvető metafizika „magatartása”: éppen az a jó-ó! Bárha csak azt a szót ne!) – de tartam (életi) – s az meg mifáról hullna elénk!?:. SEMMIRŐL érkezik. S hogy győző lehetne magán, minden-léten! Stb.-n. Mint alap-pillérin, egye. Egy összegezővel, vagy úgy is mondhatnám, hogy orvosságossal.
Hogy érti ezt? A törvény? s hogy igazság vagy igazságtalanság? Nem ez számít. A törvényt be kell tartani, és akkor nincs siránkozás. Hát AKKOR?! A lét – habog. (Mint költőleg mondva. Minthogy – dadog. De ugyan mért nem igyekszik azon, hogy tisztán beszélne!?: mint amilyt: sok-akárféle törvény beszél! Bár ugyan mint nem ebben loholt volna ó-Demosztész! Jé-é!… ugye?
Fédiász?
Ismerős a név. Több forrásból. Ugye? Pheidias.
Igen, egy újabb ó-ember. De nem ám HÓ-EMBER!, talán épp forrás-nyár…
Lecsúszott vállalkozó. Művész, szélhámos…
Kivételes, figyelmeztető figura, épp smakkol is. Társadalma ellen vétett, lopott, ezért lecsukták. Aztán viszaesett, és úgy lecsukták, hogy ki se engedték. Börtönben végezte.
Erre mondon én, hogy ennek így kellett lennie.
Jó, hát ismerünk ilyeneket, de más korokban másképp ítéltek; ezt-azt, másra, gyilkosságra pl. Tehát valami működött emberekben, mert ezeket visszafogadták társaságukba, szó nélkül, és netán még meg is dicsérték ezeket a tévedteket, deviálókat, elhajlókat…
Magánál ez az árnyékolás hiányzik?
Százötven éve már olvasták kapitányjelölt Edmond Dantesz gróf-történetét, jobbára. (Nyugtázó? – (- – – ) n. S bicsakli balrabugy-ékezet, s dominis n. Amire kapott: d-i csend.)
Tipikus multibűnöző…
Úgy is lehet mondani.
Voltak más nevek is, Menszaginok, Kuznyecovok, most már lehet róluk beszélni.
Szerencsétlen bolsahibok. Politikusok. No persze, hiszen az érdekek. Melyek felfalnak, csontig szopogatnak ezekre a cubákokra, szemérmesen vállalt-titkolt bűnöket és erényeket is bevonva ebbe az akarat-lakomába. Nobár úgy is kiderülve. Tikolta-nem-titkokra: s vörszi?. MAJD-MAJD-rein? Ha-ha. S hunci-Hán. S mint C.-n lehetve már (tagadtan???): s élei-valamin. Amoly viszont… Maguktól, és akárkitől – ahogy önmaguknak diktálnak. Ezekről, névtelenekről is… én már régebben halottam.
Csak nem azt mondja, hogy a genfi eszme csúnya eszme lenne?
De azért társadalom és társadalom közt lehet némi különbség. Ennyi lobogás a kánikulában már minek. Elterpeszkedtek a lábak nyílásának. Guaina. Jaj, a szeszélyes tücsök! Mily könnyű összekeverni – röfögés-alakot és – – – – – – – Akkor már inkább Didro és főképp Volter. Bár a felvilágosodásnak igencsak befellegzett nálam: lucskos feje a hóhéralkony ásító kosarába pottyant.
De máma már máshogy megy ez.
De az ember mégse jobb. Tévedés. Csak történjen gyorsan és Gijotin-apó boldog lesz.
A Szerződésre gondol most?
Arra is. A hatalom és a nép szerződésére gondolok. Amit maguk szépen átugrottak és átugrattak; mint egy sírhelyet, árkot. Mely valójában egy pózna árnyéka. Ezen maguknál kicsit átugrottak. Nem nagy a kivétel.
Ez bonyolultabb kérdés annál.
De nem nálam. Az eszméken ignobil ember kotlik… ha mániákusan is, ha úgy is kell lenni. Mind ezen lógatnak bennünket; jón, becsületen, erényességen. El ne felejtsük! Ne hagyjuk ki e szórásból Arbiter Petróniuszt se – így is számosan említetlen maradnak. Bizonyos tekintetben: csalással, hazugsággal kapcsolatban vele egyeznék; hogy az nem egyéb mint amikor a törvény el kezd dolgozni-sziporkázni, merthogy ráléptek érzékeny becses lábára: és most jöhet a haddelhadd! Ez a véleményem abban is, hogy a törvény azért van, hogy betartsák. Egyebeken – aztán érkezik idő, erő… de azért ez mégse olyan tévedés, nem oly rögeszme, melyet világfölfedezésre vihet egy ismeretlen géniusz, ha – értesüléseken túl – véletlen törvények is támogatják azt. Sajnos, ez a titok – úgy néz ki – mégse volt igazi titok?, valamiért nem kínált megoldást vele pl. egy alacsony, bozontos, zömök, parasztivállas, tapasztalt utazó, harcos, bátor és jószándékú és végsőkig szótlan lendületes; bizonyára másutt lehet abban a falban az átjárat, mely a világot összekapcsolja, feltéve, hogy azt e faj kapcsolhatja össze, de könnyen lehet, hogy ez is csak egy hát, egy hulla háta, egy “faj háta”, melyen más tekint más horizontra.
Némely dolgokban azért…
Igen. Némely dolgokban; igen. Csakhogy a mi életünkben nincsenek sosemúló igazságok. Amiknek viszont nem elég, hogy lelki-csüggünk múlékony rögeszmén bonyolódva. Feltéve, hogy az nem is lelki rögeszme, csak a kitaszított agy lázmunkája; ami tapasztalataira nem is engedi, hogy hitté váljon…
Hát akkor mondok valamit. Nekem is lenne egy körülírás-félém a történelem szóra. Aszerint a történelem a múlt történései rossztréfáinak elfogult értelmezése.
Nem késett el ezzel? Világ(történelem?), mesterséges, csüngő, szétterített rétesidő: Akármerre jársz, mindig eszerint van igazságod. Csupa agyatlan, zagyva, ezért is szeretik összekötni egységeit. Voltaképp nincs is. Leginkább ha mégis; ahogy szőrmentén kínálják. Mint az összehordott homoki fürdőpartot, műanyag Nappal, bamba pálmafákkal, reszkető – magabiztos pimasz üldöző – hars olcsóságokkal, amikre semmi szükség. A történelem? Hiszen érezhette, tapasztalhatta: felajz tegnapra is, holnapra, stb., stb. Volt olyan, aki a világ bírájának nevezte a történelmet.
Ez tetszik nekem! Nem is rossz.
Kicsit ritkaszövésű, lukas, sokat takarna, ha nem is terjengő, nem is terjedelmes, de ezért ez az ambicióz szövet kimutogat maga alól: ez-az féle takartakra, szedettvedett-fedettekre lebbentve. Az igazság repedtsarkúja, mely fáradatlan kínálgatja csatoltáru-beugrató ingyenélvezeteit az arra bóklászóknak. Mikor találta ki?
De mégis: figyelmeztethettek volna… filozófusok… – mondta számonkérő-kesernyésen (tán némileg már csalódottan is) a látogató.
Arra ugyan?, hogy az eszme olyan mint a kalicka-szabadult madárka? Ki hitt volna bármit is!?
Legalább arra, hogy türelem…, szemlélődni. Hiszen nem mindenütt fakadhat-eredhet termőbe, s teremtve-teremve? Talán orto-szlávin… ruganyos, misztikus-szélesztett akármiben. Mondjuk…
Az ember nem képes, de a társadalmi – esetleg – képes építeni. Felhúzni az embert, kezénél fogva… de az nagyon-nagyon sok időbe kerülhet. Vagy reménytelen. Nem lehet sejtelmes mozdulatait tervekbe, lépés-utasításokba foglalni, mint üdvöseket; lankadatlan-szakadatlan folytonos en-tisztulás, kísérlet, kudarc, tisztulás; és esetleg-esetleg, talán: fogamzás következhet. Netán. Kicsit ilyen szerelmes némelyek hozzáállása ehhez; akár botladó ifjú, akár perverz aggastyán az, és megbántódik ha máshogy fordul, s nem így, hogy: “annak, amit perc szült, vége a perc ne legyen”. Mint tevehús: lóénál kínosb… nos, amit erőlködvetérbe-szülve. Ami költői izga-igazságon csámmog; kérőzik – de ha itt lenne, az ember szerethetné, ha minél hosszabban maradna vele-velük. Nem csak percin! Oly szomorú lenne, ha ennyi küszködésre: tűzre csak holmi nyamva-nedves anyag kerüne. És az egész nem is lángolna. De füstölne, hevesen; elül maderés, majd főzve… eteleknek, seolkaknak; amikre aligha láttak ily teremtményet: ha nem éppen seolok, buamik, s ó, a mesztaba – mégis miféle étek!? Mire hiányzana nyomorult-haldokló (feltámaszkodó?) morfinista, kokani: kivált (amint mondnák…): ne kornyuljink hozzá még: hálá(l)t vető bikfencvetés. Este. Igen: tizennnyolc feléi óra. Átvágott, nyakatekercs óra. Óra…! Persze. December. Lökődöl, rázódol, faliszéle messzibbi „erdőkerítés“, és felette-fenni negyedtér-alkony. Abban ágakra ugráló fekete madárseregek… De ez még nem is minden. A szomjúság; halálkínálta vágyakozás!… a mire? Arra!! Szénvedélyik Égi kristályára. Tudod, tudod?… Ám ez csak mindössze-álom: zavart fantázia…, s netáni személyes-egyesi szétesés; hallucináció… – – – – – – A Foldnek – jó éccakát. (?!) S még két hazugság! – – – – – – – (S másrészt: miről esne szó? Miről!? És ne is kókadjunk! Hiszen-de hálás lett a hajtó-vetés: gürcöletünkre…!) Vannak elfajzott nézetek, melyek szerint ilyen épületet csak öntudatlan-spontán társadalmi képes létrehozni. Semmi más. És ez szintén nagyon hosszadalmas dolog. Vagy reménytelen… Állami tervez(get)és kizárt; nem segít. Az állam, állami nem… – de hogy milyen formáció?, hát, ezt nem is sejthetjük. De azoknak, akik ilyesmivel foglalkoznak, találgatni azoknak se tilos ettől még.
Tehát hisz benne?! – derült ki dr. Palcev.
Mit számít ez? Hisz, nem hisz… Ez a szkeptikus építmény – nem otthon, lakhatatlan már. Lakatlan lesz…
Olyasfélén lenne mint a szex menekülő felületei? Menekülő felületek igyekezete. Nem nagyon biztató. De nem túl pesszimista-e!
De az. Viszont minden utak egyetlene. Ami követendő. De csak úgy mint T. Petron mondja iméntin. Töredékin?, szatürikonin? De lehet, hogy nem ő mondja, bár szerelmesek, elfogódottak a szavak. “annak, amit perc szült, vége a perc ne legyen”. Maguk türelmetlenek voltak. Hi-jé!! S hogy milyen is e ma-friss szó…! Így megy ilyen – másban is: pl. tudat alatti tudat (“tudat”?) – natomorili ős-kitaláció…! (Minthogy mi?! Mint fű alatti fű. Mely már ott várakozik; s éledő gyökeresen várva…) Az se zárható ki, hogy nem voltak azok. Csak reménykedtek… Ettől még vannak a világnak térségei, melyekben működnek ebben, próbálkoznak épp… ha ragaszkodik e színességhez.
( – – – – – – – )
De ha ezt mondaná, akkor egyetemességéről le is mondana!
No-no-no! Csak azt állítja, hogy hozzá kell az embernek emelkedni ebben! Mert itt nemde inkább alakulhatna; amott meg még nem egészen készek… a feltételek.
Valamikor télidőtt: Krecsap-úrral – hajnyírás közben – s Lagenul-doktorral beszélgettünk is erről; némileg „körbejártuk” e témát; az emberi nem széthasadásával kapcsolatost. Az emberek egy részének nincs szüksége eszmékre, ez a nagy tömeg. S az él is úgy, ahogy él; szegényen s konfliktusoktól-ment, de boldogan élve.
Ebből a szempontból akkor mindegy: hogy állam nyúz azokon? Hol marad a tömeg nagysága?,… fensége, ereje!
Nem tudnék vele sokat kezdeni. Idegenség.
Na és a nagy világmozdulatok? Azokkal mi lesz?
Mondjuk, hogy a nemszabad szabadság szervezett idegenségei; elnevezett ez meg amaz.
És a mi forradalmunk?!
De melyik? Hát persze: az Ó-szenzori de Ön-cenzori újabb-régibb gondolású szuvenír-emberek! Egyediség. Különben meg még ezekhez: tematizált idegenség.
Vagy… pl. gyártulajdonos?
Mondok egy egyszerű „eszmét”, amit ez egyik messze el-kerül, s a másik meg épphogy abban lakna. Tekintsünk el attól, hogy miként romlik-inog: s piac-versengés, stb. okán – felhozatnak minősége (s hogy a jámborka áru szótól szinte máris reszketegbe menne -) – de legyen csak sokaknak „termékekből”!!, mivel nekünk majd jut haszon. Nos? Hordozható márka akármikre van igény? (így is megy, úgy is megy azokban a kereskedésekben. (S mint ugyan Szokrát (?) ámuldott ezen: „Mennyi semmi!, amikre semmi szükségem!”), de működik az elemmel-teleppel, s vezetékesen is használt. Összekötője direkt-vezetőn, vagy egyenrángatódzó transzformátorin; utcai s készüléki kapcsos drótdarabka, huzalka-sodrat, csatolt dugós részin össze, s hát konnekti, akármint ágaskodó. És ugyan melyik dobna be törülközőt!?, mert romlana előbb?!, nem ám a konnekt-végi, mely rosszalkodó-esetre akár is kidobható. Hanem? Melyik?… az „egyszerűbb” romlik-bomlik; ugyanis azt még lehet javítani. Na és kik javítanak ezen?, nos, az én szervezett-szerződi hálózat-szervizi embereim javítanak ám. Mert én biztosítok nekik biztos munkát; vagyis áldásos munkát adok nekik; elvégre „az ember nem csak (sivatagi) kőből él…” Igaz? Ez is MIND az enyém!
Ez most jó volt. De az egyik oldal már keseredik, öregszik; látható máris, hogy szűkülnek perspekti lehetőségei.
( – – – – – – – )
A „genfi eszme”? – (jaj!) – hogy „egyenlőnek születtünk”?!, és bizony dolgozni is kell azért. Kötelezőn – s ez nem túl ronda (panoráma-kínálgató kapitalizmusból is látható! – s jobban látható már vénségében – hogy mit hozhat; de a helyezkedő-középszer politikus mégis, még mindig neki tetszelegne, annak hazudozna-udvarolna, s főként el-hallgatna!). De ha genfire fogékonyság adódnék, hagyni kellene, nem? Hogy ott félelem nélkül javuljanak-jobbuljanak, emelkedjenek, de nem hurcolászni új eszmét, hanem inkább figyelni, okulni; és elgondolni, hogy másik körben működik-e ez? vagy sem. S mennyiben működik.
Ne fussunk előre vakon.
No és az elrendelés?!
Ezt pont maga kérdi? Egyébként se erre értettem, s nem így értettem. Vagy tréfás kedvében lenne tán? Rendszerükben legalább annyira kétségesen néznek erre. mint százévekelőttik gondolatára néztek: arra, hogy a születő ember: apja és anyja. S egyszerre; vagyis majdnem minden lépésünk akár régibbek tanítnák-volt: kapott szerzett-miénk az. S ha fogadjuk, segít kapcsolódással, s folyton vissza is segíthet életünk kerékvágásába. Tehát? hogy ez mind „értelmezhetetlen” kinti elvárásoknak. Mert bármi is bocsánatos lenne akkor: s a „egyesnevelhetó” állam szolgái számára, előtt. Nem lehet mentség a dudva-szükség: tudott-sejtett-rejtezőnek mozgató akármije?, értve itt a sejtett, fel-se-ismert vagy épp tagadott tévedést: együtt. Ún. sorsban. S fátumit. Vagy sehén, s agygallont. Amiről szintén összevissza ezt-azt gondolunk; és beszélünk, beszélünk be nem állva. S különféle görög szókkal éber-forgolódva s fordítva…, dajmon (gyémánt?, nos… s mi ragyog-köre-felettedi csillagság: ülepi Székenség) – géniusz, pronéta, mi felszínre picil minderre (hát, csak persze, képin s hasonlatin ugyan MIND azok s mint kísértetnének). Elemezve, ízlelgetve-illesztve. Egészen (keresztpatás házibarát-dolgoktól – előbbiken át) – fel s aló… ósdi kikéi-kereszti népvallás túlvilági fantasztikumáig, s úgymond: természetinek teleón. Melyben a cél feledhet bolyhos szükségszereket. Tartózón és valamiszerűn. Nem menekülhet); ilyek-olyaknak és metapszichikusoknak gata-transzcendentáli „áttöréséig” – s akárminek-áron: de átpaszírozni-juttatni!: karavánukat a tű fokán! Ugyan hogy lenne már ez forma-nóvum!: a chlapcizmusz (perszehogy klapecim; hogy ne törjön ki nyelved)! – s ezerévek előttin korcogva; csakhogy közelibb? gátyó-időnre törve. A dolgok – általában – kicsit bonyolultak, de szinte mindig elég primitívek: pl nagy nyelvek ezer meg száz tájváltozatai avagy éppenség… egyetlen törzsié mint világosság. Nehogy kitörjön nyelved! Talán oly képletét ama hangnak eddigén nem is hallottad. Nem próbálgattad. (Chlapci. Perszehogy.) De nem hapci, a-prpszi… ahogy némely tudós filozófus költők: némely szók lejtésére javasolnának. Mártminthogy milyen egyszerű hát,… a dolog. Nem azt mondom itt, hogy Stvrtkrát – mint mondjuk negyede-részint. De mondom inkább, hogy: Szrvcsek (igen.) És nem sürgős mindjárt hivatalnok-hatósági átalakító apendik segítségéért szaladni. Minek az? Némi magánhangzókért? Most is! de hányszor már. Ráakadtál? Rád talált? De nincs sehol. Csak foszlányosan, ha. Mint a Hold: elérted? Nem érted el. Csak akkor ér el az ember is bármit, ha egy lesz avval. Kis kapszulák, ampullák-fiolák úszkálnak az öbölben: s az óceáni-tengeri hullámverés már alábban: s kikötött hajók emeletringása eléggé elviselhető – szűkebb lett a-pálya. Minden összetartozik… ez csak máz, nyusziság, hogy felnézzenek. A csörgés a minden! Sarjai mindenül – mint: Jószerencse, göndör-Haszon s hát, épp Nyerészkedés.
Olykor az ember szavakat talál, de ezzel legjobb esetben beismeri elégtelen tudását, nemde? Tudatlanságát: Netán arra gondolna?, hogy mindenféle társadalom kötelességében benne lehet bizonyos engedmény, engedékenység? Merthogy meg kell osztani a hatalmat?, és akkor a plebsz követelésbe merészkednék?!, és félő, hogy az részellene is hatalomból? De mondjuk, hogy akkor már kellene félni… és duplán félni.
Egyik félelem áldásából egy másik áldásába… kojafűből szőtt peruhidak, vietnami egyszálbot-átjárók, pakisztán-karakorumi rozogaságok… a Hua-hegy mamut-ácskapcsos gyalogpalló-átjárója, stb. A puccos acélpányva-építményeket hagyjuk; mint amilyen a Mijó-viadunk, vagy a 300 m feletti kolárádói Royál G.-híd…
Miről beszélne?
( – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – — – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – )
De maradjunk a mi oldalunkon, ha már hirtelen-erre gondolna. Ami engem nem annyira érdekel. Netán mint akár a svájci Titlis-sziklaátjáró, hogy ezeknél maradjak; a kínai Juntajnak üvegsétánya, persze, az arizónai Ördög-híd. De épült tibetmódin egy szurdokleső-függő s taljánoknál; s bővült egy ír tipegő… valami. Mianmár Traugtama-taván tikfahíd fut majdnem 2 kilaméteren, és hát, pl. Sikoku-japáni farönk-vesszőrögzítette hidjai se kutyák! Unosunalmas legnagyok. Nem érdekes. Azoknak igen, az; akiknek nem elég feszítő az élet, azoknak, akik arra járnak, lábukat mozdítják rajtuk: egyet – másik után…
Na de azért nekünk is vannak átjáróink!; pl. fennebben, a Sisza-folyó vízgyűjtőjén. (Kicsit oly helyzetben lettének, hogy-de épp ebben: mint százas két-három az-évekin előttik: nyomoros országházik voltanának. Nem tudván, ha sejtegetve netán: hogy császári-cári romanik-atyuskán avagy még plussz ebben?: nyugat-mond terpeszkedő ó-románigermánok… (s még erre: testvércsászárin!): jönne-jöhet: bekebeli baj. És hát ajánlott is volt?: óvatosság-félelemin lenni ehhez – ijedelemin. Ó! Hát persze. Még mennyire is hogy vannak. Cudaron, picurin, s botrányosan… nem is tudni, hogy hol vannak. Talán ők maguk se tudják ezt: hogy hol vannak, hová tartoznak. Ezért szeretem ezeket, kivételesen…
Mitől ennyire erényesek, hogy szeresse ezeket a tudatlanokat!?
Független áramlás vagy függő összekötés.
Ahán. Független, elkötelezetlen.
Amikor hidat verünk, nemde? pilléreket építünk, emelünk egyik s másik parton; melyek azokhoz a partokhoz tartoznak. De aztán már, hogy a híd fölfeszült közéjük, s az bár összeköt: a pillérek összekötő szerepe eltűnik, ugyanis a híd már maga részévé tette partok összekötőit, s most már nem a puszta összekötés a fontos, hanem az a másvalami, amit kínál: az áramlás lehetősége, az összekötés feledésében.
Ezt igen érdekesen mondta. Vagyis az átjárókat – melyek „nem tudják” hová tartoznak: azért szereti, mert nem érdekli őket a két part: hanem inkább a mozgás biztosítása fontos azoknak a szabadoknak, elfogulatlanoknak.
Legfőbb erényük. Ha már így kezdte. (Ezért szeretem tárgyi-tárgytalanságában, s mindenük. Nem vártam, hogy jöhet, de felbukkant március-középen. Ám minden is kiszámolhatatlan. Faj-rokonsága szinte mindegye így nyomja (legalább ütemin): hogy „Ti-tá-tá…” – noha ezt nem is vet(het)ném szemökre-fejükre. De ez a Szólista-énekes: azt mondja, épp mintegy-ütemin, hogy: „Ti-tá… ti-ti-tá”. (Tanyaházi cigánost? Péle-rokontól kölcsön-kapva: tán nem is rokontól? – nagyféle kamaszon: egyszer no hát, Berva-mopedi rugós légpuskával lőttem egy balkáni gerlére. Nagyszüleudvarból. Poros avagy éppenhogy sáros dűlőúti villanykaróra szállt az. Azon-hegyen csücsülve; pihent, várt?.. (Megalázhatna-turbék. Mint felnőttek seggprofesszori vizsgázgatóin. Nevetségesen. S ha még szolmizálin is menne ebben?!: na jó, tu-dú ((s nyolcadszünet!…)): s tu-dú-be…) s főleg tempera-feketék… Csőrének tövén találta az az ólomlövés (ami-ólmot én olvasztottam, s aztán lyuggattam: golyókká: egyengetett lemezen. A galamb – lepottyant. Én bevittem aléltját tanyaudvarra; itattam… bántott a lelkiösme? Aztán elrepült tenyeremből…! De jól van. – Hiszen örültem akkor…) Van különbség? Megúszta e korábbi-épp télidőt valamerre; s mostanánra visszarepült. És itt hallhatom őt: nyírek, fenyők felől: lizsé-udvarából. Nos. Nemde, Dantesz. Ugye? Vesztegetett, szélhámoskodott, felbujtott, összeugrasztott, s ugyan közvetlenül nem piszkolta be kezét embervérrel… romantikus figura volt. Nem olyan, aki valami ismeretlenért, eszméért akár főbe lövi magát, hogy bizonyítson, az Univerzumot kísértse, a Mindent meg a senkit. Így akar terjedni. És itt akar repdesni, és nem keresi a lehúzó felhőket se.
Azt mondaná, hogy ő lenne a füvesember? Hiszen forszírozza a halálbüntetést! Neki szabad?
Rosszul olvasta, rosszul emlékszik. Vannak, akik így értelmezik az ősi „szemet – szemért, fogat – fogért” büntetési elvet, hogy: halál. De ő csak erre az esetre veti fel a kérdést, mégpedig úgy, hogy elégséges bünhődés-e apja éhhalálára, az ő évtizedes börtöni sínylődésére: az, ha ezeket a törvény – hóhérra, annak gépére-államra bízza… Tizenévre bedeszkázták If-vára kripájába, és miért? Nekem ő, ha nem is volt hős, és orvosságos embernek se mondanám. A bosszúból kitűnik, hogy laikusan is próbálnak tenni valamit rossz-elégtelen társadalomban, törvényekkel szemben.
De hiszen egy-ketten temetőben kötöttek ki!
Tudom, tudom, bíró úr. Talán csak nem siratja azokat? Én ugyan szánatnám, mégsincs azokra könnyem. Vagy azt várná a gróftól, hogy szabadulása után mindjárt szaladna az államhoz, és igazságot követelne?
Ilyen is előfordult már. És a törvény az törvény.
Mint ahogy ez is elgondolható egy ideális társadalomban. Nyilvánvaló, hogy azonnal várszigeti fogságban találja magát. Mert ilyen társadalom nincs. Vagy bárd alatt mint a németfejedelmi igazakereső-rátarti lócsiszár. A jognak segíteni kell. De az gyakran nem veszi észre tudományos rendszerén kívüliek csendes szavát, amit egy tett, gyakorlat hiába-nyomatéka kísér.
Akkor is csak ezt mondhatom.
Ez csak egy része a dolognak. Ugyanis az nem csak működik, hanem működtetik is azt. Olykor éppenhogy hamisságban működtetve. Maga is tudhatja, hogy az orvoslás már ismer eljárásokat, melyek nem csak rögzítik az állapotokat, de egyes ágai kiegészítenek; újra-építtetik az organizmust, azzal, hogy beavatkoznak szerkezetébe-működésébe. Bár olykor „a szerkezet” többet kínál(hat) történetnél.
Szóval erre gondol?
Erre gondolok – mondta elítélt. – Az a natura sanat, medicus curat ha máshogy is, de ugyannyira mint a maga bírósága: eléggé szegényes. Mondhatni, hogy szűkkeblű, ami érthető. S tudni érdemes a natúra tartalmát is, hogy ne torzítsunk, ne túlozzunk. A mai jog is kötött régivel; és még hatalommal, állammal, nem nagy a lehetőség, ott vannak a paragrafusok; alig célozhat megnyugtató határozatot, s én ugyan elégedett lehetek „ellátással-kezeléssel”, de biztos az, hogy a másik fél is elmondhatja, hogy elégedett?! Hogy tényleg elégedett? S hogy az nem kíván nagyobb büntetést?, netán még együtt is érez! S biztosat kínál az a bölcsesség, hogy ahová nem süt Nap, arrafele gyakran forognak orvosok és egyebek?!
Ahogy egy nem is annyira friss Nobel-díjas laikus említené?
Helyesen mondja.
Besz din… – a „tökéletes kegyelem” műhelye.
Egyre gondolnánk?
Az elfogadó zsebkendő érintése.
Úgy lenne. Bizonyos kötelmek nélkül… Ha nem is mártóznék benne. Minek azért a nem-létező elsőségért, törzsiségért annyit képzelődni, talpalni-erőlködni, sőt hazudni-hazudozni! Noha ezek közül néhány mégis sejti-tudja, vélt-tudja, hogy nem lehet sok köze ez agyalmányakkal az egyetemes nembéliség új (s hiányzó?) mítoszához; még az elbeszélés, mese egyik pilléréhez se lehet semmi köze. (Bár az ún. világ: föld s „ég”; s mind a haldokló, s egyéb még… ezek „megnyilatkozásaira”: arra, amint azokat érzékeljük, értelmezzük, érzékelem,… érthető: mert az – bizonytalan feldolgozhatásában: ellentmond vele; s erre se tudok most jobb szót, de hogy az, s éppen az: ellentmond beidegzéseinek. Se kevesebb, se több, se botorabb, se leleményesebb. Stb. Ezt a világot is az inercia hatja át, az hajtja.) S pláne egy másikhoz se: melynek – érzékenység, érzékenység!: két pillére feletti levegőtengerben járva – egyiktől, másikig…, s legfeljebb ha ironikusan fogalmazódnak ezekben a barnult busa göndör agyakban effélék… Ha fölvesszük, hogy mindenki zsidó… valamiként – ezerévekin-legendain; pl.: lennék százmillióson; s ebben bő húszra-körül rúghatva. (Ám a rajzos-Hegy iratolvasmányi zarándokainak boldognak látszó arcát: okos dolog lehet-e késő-nekünk: kétségbevonni!? Például ebben a világban. De ennnyi elég?) Mondjuk magunknak. Ugyan nehezen; de gén-hathatva, monhyj magunkat, hogy ezer éve kozákjai vették fel vándorok óhitét, aztán ötszázzal későbbi kabarok… de hány ilyen sufnija volt szétszóratásuknak. (Hogy ez ellen-mit jelent?!, hogy netán épp mindenünkje gernyó,… avagy szláv? (ha nem is éppen szkláv): ugyan valamint mégis az; s népesség-akkorra kicsit százmillión. Netán hát, csak legyen… éppcsak századrészin. Kicsinység az. (Mint hirdetvén; ha mint együtti keverülésre néznénk. Netán. S hatezer-kora iratimese-évül is ha lenne ez? És hogy egyben nem csak törzsin?! Ó-ó! – ami másfelől nem is kérdés. De akkor van ennek veleje?) Minapai Dolfusz-mamikán indítottan is erre – magukra kombináltan felnyomultak északi erdő-nép felé. Találkozva? Mért éppen oda!? Valahova inkább! Hiába annak bio-eredete eléggé kétséges. (Hogy egyik nagymama-nagypapa ez vagy ama. De lehetne rajtuk-rajtunk javítani?) S hogy ez csupán: véletlen találat? Lehetséges lehet. Századeleje-szerkesztő cionik kiszervezték, hogy kontinin országokon (brit-felügyelten!, naná, mely lemaradt ugyan mint irodalmi-birodalmi királyi-trükki harmadgyarmatos harácsolásból!): háborúfészki Palaföldre zúdítá egybe – aj-haj! L-A-Sz kószatestvéreket! De van Új tűzfészek legalább!, hogy magad lehess védelme határidnak! Elzárva egyezheti-utak arabusokkal?; háború-aminek még merre s miben-miként lehetne vége. Bizony, szinte egyformán-lusta ostobák és pimaszok, aljasok: minden részekben; bármi népre nézel. Ennek az animikus csapatnak egyedei. Némelye legfeljebb ugyan rafináltabb, rongyokban-bocskorin surranó-csendesebb, etc., etc. – de egykutya mind, hol csahol, hol mar. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – tehát kötelmek nélkül. A visszavágó irigységet, bírvágyat, félő gyűlöletet; s hőbörgő hangoskodást, rideg feltünést leszámolva. S ideértve a bácsikai kiválasztás szédületes blöffjét! – hogy lerakták lábaihoz a gránitfirka Hegyet mint táblát… (habár a kiválasztódás leghátrébb is történhet, nemde?: s ez így lehet és az indító népi-törzsi? csalás publikus beismerése. De az, hogy mindegyik fél jóakarattal fogad ítéletet; s mégse azt; ugyan. Hiszen az nem is ennyire komoly. Az az etikus rész más szempontokkal ügyködne: és a sima bírósági döntésnek részeit vetné egybe. Amint negyedfél-jid Dolfinusz-apónál járta volna. Ó, hisz gyermeki szőrösségnek csalása. Hiszen tudja… Ám ez másról szól… viszont ebben-másikban én téveteg járok. Ismerős; ósöni Luzit-kapcsolat. P. o. Kezdjük innen. Aminek ürügyén becsavarintotta sumáki Vinszi-bácsi lajcsi-Marcsikát a háborúba. De mintha ezt a hazafi-politikus szerencsétlen mamikát, a fegyverkező Németországot (főnökélénin: egy tébolygó-beteg Vérbeni Kompenzátorral!): be is akarták volna zuppantani egy csinoskább világégésbe. Mintha adatok is lennének erre… mint ahogy a DNS az élet anyagát hordozná, ellenben: úgy, hogy az a végtelen-határtalan-tán-mégis-véges Pokolra vetné az életet… De ezt is vehetjük asszociatíve, mindenki úgy gondol vele, ahogy tetszik neki. Ilyenek is vagyunk. Takarékosak: tíz- vagy háromszázalékosak… Igen: Kurkil – mint apai mészáros-nagyapa nevezte volt a királyi seggfejet: mely mint generisz tök (későbbi Nobel-valamin: mint történeti firkász. Semmi. Elvégre minden kimundrel egyszer.) S előtti háború után meg már barcikál az – keletközel: s királymandátin. S Palesztiföldre… s orosz és honosult vezetőféléknek hajthatatlanjára. Bár – így rutim: „izraelitáknak”: államin talán nem is volt (nemzetiségnek. Nem számít. Olyak mint lennénk mint: tótok. „Tod”-ok? Olájok.) S új húsz év ebben? Miközte cioni vemheutazó akadt vezetők… És szegény matefiziko Ejnstejn! Nem, nem. (Látva, hogy mi váthat még rá: ó. hiszen elég valószínűn-tán; mert hát, közülök valón lenne…) S Juroszerte bundázva diplomácia: mivelhogy kivált azoknak adjanak országaini útlevelet: melyek paleszti tartanának. A kiűzető törzsiség egy másik ország-igyekezetéből. Amire holmi szimból – többen is lenne „valóságnál”. Amivel hergelne… váró-vágyatag gyakorlatban; éppenhogy az! Palestína!? Harcolón briti-udvarik ellen. S ki ellenem?: az „barát”-ra menne. Lenne barátom az. Ugye? Új fegyvergyárosokra-gyárakra épített kontinis tűzfészek. S még hogy új-újak!: s minek vége… s merrein…! És erre hadona-jelentkezik: politiseggfej e semminagyon karizma: akár díja, nem-díjas. Mint itt: és hogy csak az kapjon paszport – nyüzsögve nálunk is rabbik: ilyfélin – megpakolt váltság-táskákkal. (Vajon kiderül-é valaha: hogy merről indíttattak e „vesztegetések”?) S persze, érthetőn. Árulás, ellenség, barátom, ellenségem ellensége… rendkívüli szövevények; radikálisok, mérsékeltek-diplopókuszok: hogy nemzetiség legyen egy, vagy gázolja el azt a másik, hogy nemzet lehessen hullája felett emelkedve. Hát nem? Mintha nálunk lennénk, csak százvalahány évekkel ezelőtt. Tanulság nincs, pedig lehetne? A nemzetiség nem nyugszik: földet, államot akar, nyelvet-kultúrát, sajátot. Melyet fegyverekkel védelmezhet. Jöhetnek vájcmani gyarmatalattvalói hű zsidók, rebelli Sternek; és lelkesült sejtszervezők, kisemberek, akiknek elegük lett hányódásból.
Ahhoz meg mit szól? Ezt egy tekinyélyes zsidópasa mondta magájéira… hogy az koszos népség. Csakhogy a rendszerük meg csodás.
Mire gondol? Legalább egyet az alapokhoz.
Nézzük csak! Néhány lángelme őszinte szerénységgel jelentette ki – mint Liszt – hogy az, aki nem zseni, az adakozzon. És ő adakozott. Pedig, ugye…? Hát a zsidók ilyenek. Majmok. Előírják törvényeik, hogy adjanak. De annyira kézenfekvő ez náluk, hogy adnak is; törvények nélkül is adnak. Tudják is, hogy sok a ragyogó elme köztük – túloznak is erre; érthető: állítólag legkivált askenik között lennének ezekből többen. És a többi? – azokra is kell gondolni. De kiterjesztve e kört: úm. gojokra, másokra – akiknél aligha lenne arányaiban számosabb a zseni. És mégis mi van? Adnak ímmel-ámmal; és a szegénység olyan, amilyen: nagy az elesettség. És aztán?
Ez tartalmas volt. De azt mondják egyesek, hogy a zsidó az egész világot akarja, hogy népei mindenkit meggyógyítsanak. De ők maguk szintén betegek, magukat kéne előbb kezelniük. Nem segítenek ebben, hanem még ártanak is önmítizáló hajsza-törekvésekkel: mivelhogy abban az egész világra fogadható mesét úgyse tudhatnak kialakítani.
Van ebben valami, de a kitaláció is sok ebben a „bekebelezésben”. Leplezni a hibákat, bajokat – melyek maradnak? Mint a leállíthatatlan idő és az ún. örökkévaló, mely álló idő, oly jeges-lassú s olyan, ami nincs. Még egységes mesével se lehet mindent orvosolni. Hiába akkora lenne új-keletje, szüksége ilyesminek. Maguk is tudják ezt, miközben szaporítják ellenségeiket. Erre aztán válaszokat keresnek, találnak. Minek gyógyítani másokat, amíg nem vagyuk készek arra, hogy gyógyítsunk. Kérdik a mérsékeltek…
Mit lehet tenni?
Nekünk? Keveset se. Ezután nem merem mondani, nem mondhatom, hogy rossz az irányzék: mert ezt nekik jobban kéne tudniuk. Tehát látja. Semmit. Felszínin kéne figyelniök magukra, s jóval mélyebbmód figyelve magukba (míg pl. arabok – szívükre akasztódva szemlélődhetnének. Ha békén hagynák őket.).
De tovább is van, ugye?… S a nemzsidók szeméttelepén: e hulló világra csírázik majd s virágzik fel az ő rendszerük. A zsidó-kersztények sopánkodására, melyek csak egyhelyben forognak. Mint kívánkozó dervisek…
Azt mondom csak, hogy igen: minden mozgásban van. Még a mozgás is mozog. Bátrak, kemények, lángolók… s hogy melyiknek mi jut? – nem számít. Nem lehet bizonyos. Ha jelenben-jövőben lehet valami is bizonyos. Nem tudom. Jöhetnek lagymatag világországok, szervezetek, világállamok, segítő grófi-laikus diplomata-Bernádók, miniszterek, áskálódók. Itte-onnai fürkészkémes bokszolt-arc-friszkók: másmi-felől de magyckban. „Lőjetek!, ha… ha-ha-ha. De tudjátok-e?, hogy én… mindegy. Hogy én mégis ez-ama elkötelezettje – – – – – – – Nehéz figyelni eközben az idő hánykolódását-vetődéseit, hajószabályait, mert talán épp az időt ki kell várni, olykor az időnek meg kell találnia bannünket. És ha a halál nyújtja felénk azt az időt?, azt is fogadnunk kell?
No és az integráló olajtársulások! Egipt, Irak. Inkább nem magukra haragítani arabokat. S hagyták az egész hóbelevancot a fenébe. Bár az épp függetlenült Indiában előidézett vérfürdőből tanulhattak is volna birodalmikirályiak.
Hát, ez aztán már tényleg messzibe bonyolítana bennünket. Szegény-nyomorult Mosza-kém leszesz; mely országelnökből illyé levél: s mért ne arra… ha nyomoroncin!: iratcserés-hason szovjetszolgákkal paktákva; ha – végül-úgyszint: „pelesztinik” ellenén. A lélek és a … mi? – az lennék, én az meg mi! De hiszen a politika közege – ilyen! Egyfelől arab-kihívónak? Elfogadása. Másrészt! Hogy én ebben a becsületeskü-kulimászban, amit sírig tagadok… (államterrorban, s mondhatni: hogy marhulék): De hát vagyok, ami vagyok… És ez izgató is. S nem furkál az ösmei neoprimitív furdancs… Akarni meg nemakarni – közben pedig már elindítottunk valamilyen politikai bohócjáratot. És ne felejtsük el a szövetséges nagyhatalmak bombasztikus-számítgató trükkládáját, amiben kettéfűrésznek országokat, egész födrajzi részeket, kicsiket, nagyobb térségeket, vagy mennyire nem is volt egymástól épp olyan távol pl. Kajko és osztott-Berlin, s Európa; később kerültek sorra többek. De ez nem tartozik szorosan ide.
És ne felejtsük, és ne is csodáljuk, hogy mely vidékeken – s miért – teremtek sorra miniszterelnököket különféle terrorszervezetek, s mely vidéken indultak – egymás után – hatalom felé: országos kémfőnökök. A világ egyes politikusainak fejében még mindig munkál az, ami a maga nagyapja szerint… Kurkilra vonatkozott? Melyek tyekvicák… tökfejek lennének. Ő már mint elnök: ő már háború közben latolgatni akarta katonai vezetői segítségével, azt, hogy meg kéne támadni Zsó-bácsiékat, hiszen a komcsiság mételye, ugy? És mennyire sok vért veszítettek!
Ó, a semmi-fikció. A bevett szamszki. Ó, és még az illegáli akári AKÁRMI! S kiváltan. Arra kell csak lesnünk – tévedhető csillag-látásunkra – horizonunk alól, legfőképpen. Különben egy nyirkos-gyiloki lukban találjuk magunkat…
Egy lukba esünk, miközben a világ vidáman lejt körülöttünk.
Jól mondja; akkor is jól, ha rosszul hangzik ez; ha cinkusan hangzik netán. Talán; hiszen… egyfelől két terror-zsidóknál személyes terror mint engedett – talán egyrészt paleszti-enyhébb sejtin? – s egyéb: nem annyira: normál-hazafi lehetett „a” személyes ebben. S terror? – másiknál; s nem is annyira… De ebben sincs semmi ismeretem. Noha ettől még működik a más-hazafiszi alattvalóság: „legyél (mindegy merre!): legyél jó szolga. Többi nem érdekes. És mi (ruhaügynöki – folyvás csalinka butikunkra; stb.): téged el-nem-árulunk. Kolléga! Érdekünk ez”.) S hogy eleven-pangó fegyvergyárosok miként jönnek e kilátástalan kilátásba? Ne firtasd ezt! Minden állam gyárt valamit: kancsukát… vagy éppen elektorádió-érzékeny interkonti rakétát: mely tányéri atomlevesed mellett csapódik asztalodra, és robban… Nem érdekünk-érdemünk holmi felnyomás; hiszen magunkat tolnánk áruba ebben… A maguk igazságosztó „empatikussága”, számomra olyan buzdítgatásnak tűnik, mintha azt ajánlgatnák embereknek, bár bevallom, kissé körülményes, nehezen kezelhető ez a példa: mintha azt tanítanák intőleg, hogy az, aki nem tud lemászni fáról, az ne másszon fára!
Maga miről beszél?! – rezzent föl a látogató. – No, várjon, várjon, várjon! Mert még nem nagyon értem. – Újra mozdult egyet goromba fekhelyen: alkalmi ülőhelyén. – Hogy esetleg ne másszon le?! Az ember ne akarjon ember lenni?
Nem, nem! – magyarázta elítélt. – Ó, ezt én nem merném mondani. Meg is sértődnének egyesek; de aztán derekasan.
Vagy talán csak nem az árnyéknyújtó narancsfáról mesélne, melyre a szomszéd mászott?!
Görögség, mitológia, stb. Egzotikum. A rászedett halálról, mely érted jön?
Arról, arról. Az agyafúrt szerencsejátékosról, akinek még a paradicsomi ajtónálló se tud ellenállni!
Dehogy, dehogy. És különben is elkéstünk, ennek egy részében, de rendesen, és ehhez sok közünk sincsen. Ilyesmiről már sokféle őrültek is értekeztek, olyanok, akiket őrültnek mondtak, noha azok nem voltak sokkal őrültebbek magánál, nem voltak még nálamnál se súlyosabb állapotban; keveset kaptak társadalmi sejtektől?, magányosak lettek. Olykor már csak egyedüliek; távolodtak, leváltak, elszakadtak. Meg aztán – maradva is tárgyunknál: nem csoda, hogy „nagy fába” is vágták fejszéjüket; előre tolták magukat, néha manipulációkba fogtak. Arra, hogy visszavonulhassanak, ha nem öngyilkosságba; pl. mártíriumba.
Igen, magától nem idegenek efféle mandinerek.
Hogy akkor hogy is lenne? Érthető, leszerepeltünk. De nagyon. Aki nem tud fára mászni, az ne másszon le fáról!
Csak nem a másik gyengébbik nemre gondol?
Ugyan már, bíró-úr! – elítélt erre a röpte-pillanatra engedte is magát kizökkenteni. – No persze hallhatjuk, hogy pl. kései szüfrahölgyek előtt már évezredekkel korábbban: legombolták ezt a nemet, sajátkezűleg még nem, de részben aztán már saját maguk varrtak gombot, gomblyukat mahugra-egymásra, pedig akkor még messzebb volt a „mutasd-magad-milyen-vagy!”-módi. Társdalom, nemzetség-család lustább ámulatára. Némely helyeken „a csávó visz mindent, a csajszi pedig kitagadva… még kandist sincs joga mondani” – ahogy ezt idősebbik nagybátyám egyik technikusának kamaszfia mondta volt: Kidna. Aki velem egykorú volt; raktáros a családi L.-laborban. De azért az utolsó szó az anyaságban a nőé maradt, döntő szó… Van a nőknek nélkülünk is elegük.
Talán megint volna valamilyen lökése a lyukas zöld posztómezőre?
Ferdeség?
Repaperzió?
Indiszpozitúra? Az erkölcscsősz így kérdez: melyik a romlott? – az, amelyik dug, vagy az, amelyiket dugnak. Talán a hágókkal, hágatókkal. Ugrat és ugrattat. De hol a mi? Vágatás, hágatás. Csakhogy én a beszariságról beszélek. Amitől az ember icuripicurka lesz; pedig nem ártana neki egy járomcsonti rugás Juttrétól, s két törött borda s három kitört fog… legnagyobb hozam az emberi tehetetlenkedésre. És kicsivé tesz ez a gyalázás. És kicsivé leszel; igen. És rimánkodóra fogod: hogy rejtselek el!: és én elduglak vagy kirúglak! El-be és ki-be… ami nem is különbözik. Náluk a helyed! Domboldalba állítva ehhez; hogy könnyebben menjen a dolog. Hága? Ő csak szivességi családtag. Nem kell eltúlozni! Minek még ettől is cidrizni!
Hát, igen. A lazulás. Mindenben. Mondjuk, hogy valamelyik félnek – bizonyos szemszögből, mondjuk: könnyebb a dolga. A nők állnak vesztésre. Miközben ők a nyertesek. De azért ők is lemásztak!, igaz? – mondta a látogató. – Lecsusszantak. Mint divatosan mondják. Kétségtelen, hogy egyszer, hirtelen emberek lesznek; a világ meg összefog ellenük. Nagy veszteség. Míg a férfi – férfi maradhat, egész a sírig. Vagy tévednék?
Nem osztom véleményét – mondta elítélt. – Ezzel is ugyanaz lenne, mint az elméletekkel, elmélet-félékkel. Szóval, ez nem egészen így van. Mondjuk, feledi netán, hogy az agy is öregszik. Miről van szó? Aggi szklerózis? Ho-chó! Miről, miről, miről!? Igen; erről (így tudjuk-hisszük): kapcsos kémia-fizika; s kötőszálak ezekre s csalatka csatlakozások…, ingerületindulások. Hogy ez bundás skolasztika lenne?! Mi más van még ugyan és micsodán!? Szar- és szájhuzakodás. Az egész világ ilyen huzakodás, szarakodás. Mért volna különb egy úrkiszemelt akárkinél – s holmi hölgykiszemeltnél. Nagyon is stimmelhet így. Ne kárhoztassuk viszont a következet-haladó időt! Magában lesz mindenből szemét, amint átjut zsákutcaszembeni jövőn: ami csak kukizónai néző e folyamatban-változatban, alakulatban. S ünnepekkel tovább is lágyulnak: lágyult-lágy agyak. Legalább. Mondjuk mint boldogság?, erkölcs?! Na jó: tisztebecsület. Kit háborgatnak ilyenek? Hogy kicsit nyomódjunk, mondok két példát. Hogy mint menne a gondolat; merthogy semmit se tudunk… (s fogalmi-érzelmi szinezetten az) s mondjuk, hogy erre számított Elbeszélő legkevésbé. Haszontalanság; mint a szégyeld magad. Tehát: – Volt egy karórája (halottnak; kémi tőrbecsaltnak? (tőlünk szúrva ide) – Karácsonyra vettem neki… tizenkét pengőbe került. Visszaadnák azt? – Hogy nem szeret; és kapzsiság diktál?, persze ez író. Nem. Semmit se tudok! Lehet épphogy becsesség, és ehhez semmi olvasói döbbenet nem kell! De benne van a revolver. Ugye? Hogy mi ez? Nevetség, sértettség, nagy zavar? Lotti befutott Volihoz, Tomasszal, de Vejmárba? (Veclár-adta Charlika, rátarti-egyenes öreghölgy, kombináló-háklika, fontoskodó szelíd, utolsószó-családias. Stb.) Úgymond satnyulás ellen böcsületes dolog az öncél, még akkor is olyasmi, ha eszköz az embernek lánya; öncél, csak miféle!, gőg, hiúság, én, én, én; és a másiknak fullasztó érdekei, egója, épülete? Hiúság… és szégyen?! (nos, merthát az alkati-alkalmi). Napra nap – de ez mire menne? Ám az „és”-t, netáni „de”-t: ne vedd könnyedre. Nem könnyűbbik ezek: szégyennél, (stb.): amik úgyis elérhetnek; vagy el se találnak…Mint gondolvák is; amikben összezutyulódna néha-elégin… noha csak visszakanyarban: e kette-voltai. S még egy(e) se látja, hogy mért így. De szemedre is tesz még erre hányást: nem sivár gyávaságban. De kiábránya-kánya mián: „gonoszság” (?) banalságán… És erre jöhet majd még szabad, független, stb. Érkezhetnek különbejárt társas-, társadalmi-lelki bonyodalmak, begördülhetnek a magány higanygurulós jótéteményei. (Csak legyen nálad egy kis sárga por; hogy összeszedhesd párájának mérgeit. Pl.) S a magány öreges bonyodamai? Szemére vethető ez? Akár kinn, akár benn, hányféle eszköz kerül; s hányszor kerítenek nekünk „alkalmat“ arra., hogy eszközként megmutatkozhassunk! Lehet, hogy mégse volt kár ennyit rázódnia? De lépjünk egyet. Vagy? Nembéli hazugság, hazudás? – hát hogyne. Hát ez a másik. – Tegnapi panzióvacsorán még német könyvet olvasott… – vagyis?: hogy ostoba; mert előbb állította épp – hogy nem látta ezt a vénfickót: vacsoránál. És lehet, hogy mindössze tévedett ama netáni-gerinces főzeléklény? Mert amannak csak szája mozgott; az ember nem tudja, hogy ma… – s mi volt korábban… hazudott? Az ostoba. Én meg bölcs vagyok! Csak nem tudok semmit… Hagyjuk a spionokat. ( – – – – – – – – – – – – – – – ) Vegyünk egy sértett úrhölgyet, aki kaszinók környékén mászkál, ott kínálja-osztogatja kegyeit, lehetőleg pénzes mukiknak. De most egy roggyant-rozzant donlajcsinak képébe vágna egy pár lepedőt ez. Ha lenne neki. Szerette azt – szerencsétlent, nyomorultat? Szerencsést. Akkor meg mi a hasmenése, néne? (De azért csak úgy, hogy őt is – de nem irigykedve: sajnljuk.), szerette, együtt hált vele. Lepedők ugyan… s annak elég volt. Ha pedig pénzért – mi másért – pénzért buzdult szerelemfélére, akkor még inkább: mi ez a dühösség, mégha szerethető is egy dühödt, aljas, undorító… de csiganyálas fészek. Mindegy. És felette óvakodjunk a melankólikától! Bárha a melankólika nem is oly vészesen „néma”! S épp ezért – görcsök, gyötrések ellenén: könnyebb is boldogulni vele. S úgy kell nekünk! Vagy mégse úgy kell? Bennünk, hullák körül ólálkodik még fontoskodva. Miközben utolsóit szenvedi. Vesztének tudatában, s dühödten: mert nincs ereje, nincs értelme; s fájdalmas és zaklató. Haszontalan, gonosz, véges szenvedés. Katasztrófa, tragédia, dráma… amin nem tudsz sírni, amin nem tudsz nevetni. Már maradékaink szaga se nagyon érződik, kutyabatyukat szór még kínjában közénk, hogy respektálnánk csak őszinteségét, legalább. (Már őt szereti, nem téged szeret! Téged nem szeret.) Még maga se tudja, hogy szeret-e egyáltalán. Fogalma sincs e szó tartalmáról. Azt tartja egy szólás, hogy “a remény hal meg utoljára”.
Látja?! – kapott elítélti szón a látogató. – Merevedési gondok vagy mag-gondok? Az eddigi filozófusok egyike se ad magyarázatot arra, hogy micélja a Nagy Életben ennek az ömlesztett biológiainak, érzelemnek. Talán azért hallgatnak, mert erre igazából nem is kérdeztek? Lehetséges ez? Ez még a maga Lagenul-doktorának…, akár annak jólismert tekszaszi? vagy miféle kígyójának figyelmező farkával is vetekszik…
Na igen. Az aljas hazugság és a becsületes igazmondás? Hogy egész tomboló-viharos éjszakádon hánykolódtál mint törékeny alkotmány?! Na és az aljas igazmondás és becsületes becstelenség sötét tajtékja: az nem háborgatta lélektöreted?! Át kéne ugrani mindet? De hiszen belőlük vagyok. Akkor is? Mégse! Azt nem. De kihagyni mind! De az nem ugyanaz? Enélkül az aljasság nélkül? Lehetetlen élet! Órák, percek. Gyarapítják a nehézségeket; keményítik a szívet. És az aljas vagy becstelen hallgatás? Ne is színlelj tovább, ne tedd magad! Sötét egy vidék ez a kavaró-zavaros hajókázás. Abba még nem gondoltam bele, eléggé, nem gondoltam át, hogy a hazugságnak – filozófiain, s nem úgy, köznapin értve – hogy tényleg nincs-e akkora szerepe mint némelyek gondolnák. Nem, talán nem az. Drámai?, tragikus? A hazudó élet ugyan szívest látna egyhelyén másikat. Hogy a remény? Még csak az hiányozna! Az utolsó halottnak a szépségnek lehetne lennie. De az se bizonyos, mert bizony, a bizonyos se bizonyos – már úgy értve, hogy semmi se lehet nekünk bizonyos, még ha a halál is lesz a követő. Hiszen hogy vagyunk azzal? Az utolsó, aki nem temetheti el magát a halált s magával?, a folyton követő szerelmetest! mely kívül-belül idegen. Vele kapni „életet”, de azt nem hordja ki, mert hiszen arra neki szüksége van. S amit kap, abban azt nem is ereszti el. De az emlékezésnek sincs túlzottan nagy szerepe olyasfélére, hogy pl. emlékezni kell arra, amire ígéretet teszünk. (Ahogy a germanista mondja. Magára ((is!)) gondolva s mint filozófus…!) S azt ne feledjük, vagy? hogy is mondhatnám ehelyett még?: hogy „jusson eszekbe az.” Talán így gondolom, írom, most, hogy nem lehet egyenes kapcsolat a borzalmas gyerekkori személyes vagy kapott-fogadott kiegészítő emlékek és aközött, hogyha az élet közömbössé válik: következésül s arra, akit homályosan és minduntalan feldob: élet, környezet: mivelhogy – egyeseknél – ilyen gyereket hidegen hagyna: igaz, igazság, egyéb. Múltam nélkül én se vagyok; de ha nincs remény se (boldog emlék?), akkor nincs más mint jövőbe tartó jelen, ami tartamin nézve – múlt.
A születhető jó hogy minden áldozatot megér, megérdemel!
Gondolja, bíró úr? Én ezt nem értem, de valamiért… valami miatt: én ezt határozottan tagadom! Az abszurd embernek csak jelene volna? Tétován kérdem… magamat. Talán ha nem is múltja, de?: és mindent a reménytelen jelennel rendez be? Mindez azért is van, hogy velük elfedjük a realitásokat. Látszatokat fenntartó szavak használatával fedve. (Attól még nem tekintem az általános kinti-bentiszemélyes fertőtől párolt-kezelt ivóvizet finomnak, mert citromcseppeket csepegtettek hozzá. A szörnyűséget ott-hagyom még, mert még mindig viszolyogtat; taszító, undorító; amit néha is – egyszer csak legyűr a szomjúság, amin a halottak sem segítenek, kíválásukkal.) Ilyen lettem. És ettől is undorodom. Sötét? Nem is. De kib…ott… formáció. Koslat utánad mint Reggelszemű Lilaharisnya. Látni? Jó. Kivilágított Éjszaka-ölkutyuska. Érted? Meccsoda különbség! Valamit sejtesz felőle, talán tudsz is… de mik azok a micsodák? Mint vadat kerítenek elnyűtt és majdnemhogy elnyűhetetlen – szabadult kalucsnikopók – konvenciókkal uszítók, uszítottak. Úgy csinálja mind és mégis másképp csinálva. Majdnem azt mondtam?, mondom is, hogy kib…ott… hogy… De hát tudom én, hogy mi az igaz? Mi az, a megannyi között. És valamiért, amilyen hülye maradtál, mert az vagy: vállalod a következményeket, amiket épp értük: igazért, igazságért torlasztassz magad köré. Elcsíptek? – buksidat simogatják, bár hazugságért; elkaptak mint igazat: aki csak „igazát” hirdetné ebben a vereséges-hősi felhősségben; elkaptak és: kupán is vágnak. Ez is csak egy része az alapozásnak, amiben a konvenciók diktáknak. És?… És bár bizonytalanság fog el, de e botrányosság nem akar senkit elnyelni, nem akar semmi fejet leharapni; botrány, mely inkább felüti a pöcegödör fedelét… Többségük két és fél órán belül akár: kikerülhet kórbonci eszközök alól; koporsó deszkái közé záratik az, nejlonzsákba csúsztatik, krematori lángoknak kínáltatik. Víz, víz! A halottakat hagyjuk. Omló-bomló testükön keresztül jutunk artezi vizekhez, száz és százméteri finom s még finomabb szűrőrétegek alatti gyűjtőmedencékből. Ebben legalább minden olyan egyértelmű. Az emlékezés arra, hogy ne mondjam azt, amiről úgy gondolom, hogy ahhoz nincs közöm; ami idegen nekem, idegen tőlem… Mégis. Eszekbe se jusson! (Azért megjegyezve, hogy valami elkerülésére hazudni vagy valaki-valami mentésére álca-hazudni?, szinte egyremegy. Legjobb lenne némának lenni? Mindkettő tragikus kimenete-tetőzése a szónak. Annak megpecsételése, „sorsáé”? annak, akire „sorsot vetünk” szavainkkal.) Van, aki jövőből keres sokat. És nem megy neki, és bele is bolondul; nem azt értem ezen, hogy most, itt… hogy beleszeret, szerelmesül. Hanem arra gondolok, hogy meghasonlik keresésében. Mint a gyümölcs (termés), mely ott van már, de hiába kínálja magát, lóg… hánykolódik hullámokon, gravitációban. De nem nyúlnak utána. És persze elrongálódik, veszít magából, ám se önmaga, se a környezet nem pótolja a veszteségeket, melyek egy másik állapotba húzhatják ugyan, vihetik. Akinek nincsenek emlékei, az lemarad, leszakad. (Hogy ezeknek milyen kapcsolata lehet álmokkal, emlékszünetek éledésével, ezt nem tudom, talán, halvány fogalmam lehetne?, de kit érdekel ez. Az emlékezés meg talán nem is annyira döntő. Ellentétben a felejtéssel! (De vigyázat! Ez nem az a felenjtés, ami a halál nem-történetéhez el nem is vezethet. A semmi meg – semmi. A Szemét – az meg Szemét; mindegy, hogy előtte mi volt, miféle. A SEMMISSÉG pedig – halál; hogy meghalunk, hogy meghaltunk.) Lefutott?!… Sopszi-érdes. Veres Marsfotó! Nem is érdemes nézni arra se… Ez meg aznak tana? Idő… És abban, benne… s dolgoknak másolása. Ám ez mindenék: „forma”! Amiben valló-magánvaló EN-élet törne föl mint hú-akarat. (Ajjaj!, herris mester! – s nyikorganak is ehhez benniségek. Az érdeklődés is elszántság, talán ezért fordul elő, hogy legyőzi saját magát (unalom? – kíváncsiság kontra: akarat; persze fokozatokban, fokozatokban. Az akaratot próbázgatni? – „Minek?! – Nem kérdi, hanem mondja a kicsi értelem.) Nem is ettől lüktet föl halántékomon az erecske. De a halál. Ha az hal meg – ki ejt könnyet érte!, ki temeti el a tárgyiasult Halált, az Utolsó Halottat!? Etc. De ez messzire vinne bennünket, bogazódva komplexféléken keresztül, pl. anyósviccekig. Ettől, persze még minden rogyadozik: irodalom, tudomány, vallás; amihez csak hozzáér ez a technikai-lármázó kreatúra. Sietünk vissza a fára! Ugye voltak idők, amikor rokontalan rég-eleink lombok közt múlatták küszködésüket, aztán százezer-nemzedékekre, leköltöztek-kiköltöztek ősi ős-lombokból. De kérdéséhez visszatérve… s nyűve-gyötörve gondolatfélét: a test ellenerőinek használtságára?!, használtsági foka vagy maradék munkaszervező ereje s kiegyenlítődést kerülő hatékonysága alapján ítélni efelől az életfogytigi büntetés felől?!
Hogy érti? – ütközött elő a látogató.
Miféle mérték szerint folyna ez? – Elítélt azon kapta magát, hogy tárgyalói hideglelésére gondol. Megborzongott Thoneten. Aztán összeszedte magát. – Lehet erre mérték? És azzal keveredünk csak ellentmondásba, hogy nem jogi, hanem biológiai, biofizikai s biokémiai, elég képlékeny klinikai tényezők közbeiktatásával diszkriminálva ebben, és mégiscsak törvényesen s látszattörvényesen méricskélve.
Hová fog így kilyukadni? – hunyorított a látogató. – De azért mondja csak; hallgatom.
Úgy vegyük, mondjuk, hogy lenne igazságosság. Amikor a halálbüntetés felfüggesztésével, hiszen erről lenne szó: felfüggesztésről – hogy ebben mindketten életfogytig tartó ítéletnek nézhetnek elébe. Azt mondja: tíz év magánzárka után. Ha feltesszük is, hogy besorolhatnak majd jó gyerekekként – odakinn! Ugyan melyikük feltevése „reálisabb“? s melyikük legyintése nagyobb viszont arra az úgynevezett reményre; amivel – már elítéltetésükre – igencsak különbözhetnek. Annak ellenére, hogy majdnem azonos lesz ítéletük. Vagyis hogy időben is: közel-közeli lenne az. Ugyan mire reménykedhetnének benn; aztán – különösen – odakinn! Amerre milliók élnek – haldokolnak – fölöslegesen: leragadt képzettség, munka nélkül?, állástalanul. Állami vagy helyi-állami elosztások körül ólálkodva-keringve, lebzselve. Netán hogy éppenség messze kerülve kiszolgáltatottságuknak e kanalikus helyeit, terelő-helyeit.
Ugyan kérem – tárta karjait a látogató. – Minek ez?
De, de – mondta elítélt. – De, de, de. Ismerős ez nekem. A hely… ugyan az én helyem inkább a rengeteg erdő, a magányosság. Nincs is nagy különbség. Hé, emberek! Éljen a magános éjszakaerdő! Már egyre ritkábban, de olykor, ha alszom, álmodok… halványkéken derengő magánosság-erdőben járok. Ha kedvem tartja vagy épp elfáradtam jártam-keltemben, egyikhez a sok-sok magányosságfák közül: hátamat nekitámasztom, pihenek, és érzem, ahogy ugyanilyan erővel viszonozza a fa az én hátam erejét. Néha bevilágít ebbe a sápadtfényes rengetegbe valami, talán a Hold? (foltos Hold, árnyék: amit aranyba mártottak). S látok benne valami csorba kagylódarabot. Millió milliók születnek ugyanezekre, hasonlókra.
Hol köt majd ki maga ezzel?
Ne aggódjon, doktor-úr! Igyekszem kerülni az idem per idem magyarázatokat, sokkal inkább tekintse úgy, hogy inkább csak kérdezek.
Minek ijedezni? – kérdezte Palcev. – Gimnazista koromban azt jósolták demográfusok-statisztikusok, hogy ezredfordítóra 12 milliárdan leszünk. Minden szükségszerű; hogy odavezet ez, ahová vezet.
Pont erről beszélnék: hogy az ember – kriminalizálódik majd. S egyesek szerint – mindez tengeren túl indul majd, A Metropoliszból, mely az elmebaj összes feltételezett-tudott tüneteit máris produkálja. Majd ha divatba jön a testi szerelmet megelőző hívó-kínálkozó hímhorkantás-röfögés, és terjed a nőstényi viszonnyerítés-mekegés: s a törvény visszatartó hatása meg lemarad az erkölcs szárnyalásától…!: nos, akkor, majd, talán…, addig pedig csak nézzük: hogy merre tartanak s hogyan. Egyre s egyre érkező nemzedékeinek genetikai statikai-emelkedő finomszerkezetein a mind fejlettebbnek-életképesebbnek jósolt-mondott dinamikus struktúrákon hatékonyan tündérkednek benne: sérülten, sértődötten, pusztuló-épen; és dolgozhatnak a kis épületközi légtornász gének… gének harca a szelektor civilivel, a szelektívben. Betagozott szelekció. Természeti és civili. S el is dugul a világ e lecsúszottakkal, s kialakul ezekkel szemben egy elég széles réteg, mely a maga kapott lehetőségei-képességei szerint dönt, uralkodik majd. Vannak olyanok, akik szerint ezt lassítani lehet, leállítani lehet. Az emberben minden adott arra, hogy ne történhessék másképp. Visszatérve. Elvégre nekünk már gyakorlatunk lenne ebben, fogdai beszélgetéseink jó voltán. Azt nem tagadja, hogy születtek bizonyos elméletek: általánossal, kötelességgel s szabadsággal összefüggők. S hogy azok-némelyek eléggé kidolgozottak is. Szuverenitásra és egyebekre is születtek összefüggítések; hogy – fogadjuk el! – dolgozni azért kell, hogy éljünk. Ő sehogyse tudta megszokni ezt, egyszer csak elköltözött, tanyaudvart is otthagyva: amerről elindult egy vigyázatlan hagyott, majdnemhogy kallódó csecsemő – talán még fél évcs se nagyon. A magában bolyongó-mászkáló kisgyerek kapott is mindenféléket az ottani kapirgáló, káráló, sziszegő, hápogó kíváncsi állatfiaktól: csípést kapott fejére, élénk-rebbenő szemére voltak mások kíváncsiak. Hétágra sütött a Nap. A világ, a vidék, ez udvarkert, az udvar tele volt különféle árnyékokkal, mozgó árnyakkal, és egy kis teremtés pufók árnyékával. Ám ez a kis teremtés mintha szabadulni szeretett volna sötét terhétől, mely folyton követte őt, más és másféle sötét-világos formákat formázva testére; és láthatóan ez a gyámoltalan szenvedett attól, hogy igyekezete mégis meddő. nem szabadulhat árnyékától, ahogy nem szabadulhat árnyaitól a világ se, az udvarszeglet szilvafája se, a környező kertek világa se szabadulhat: amerre javában dolgoztak még az emberek, serénykedtek mindenféle életek: igen, az árnyak testei. Az egyik sarkantyúvitéz kitépett a kisgyermek hátából egy darabkát. Maszatos lett, véres lett a csecsemő… De rendületlenül tartott most már keresztül e zaklatások udvarán: rendületlenül az udvarsarki azsáni fához. A szilvafa törzse már ferdén nőtt, hatalmas lombozat-terhétől?, a talaj lazulása-gyengesége okán? Évek során ferdült el, hasalt földre, s amin a zsenge kis teremtés felkapaszkodott: annak legsűrűjében egy kimustrált nagyobb és zirált fészekbe feküdt. Melyből kilógtak lábai. Alig találtak rá felnőttek, hogy végeztek földeken; el is nevezték „bogarukat”: FészekLajkonak. Ezt a nevet egész életükben használták rá. Jót mulatva nyelvi találékonyságukon. És ő nem is hazudtolta meg névadóit. Azt az azsánifát még fiatal férfiként is látogatta. A fa ugyanaz volt – csak öregebben. Ő is meg az is, annak egyik vastagabb ága már elszáradt, de levelei ezüstösek voltak, ragyogófehérek, termése pedig mind illatozóbb-édesebb: a viaszos mályvaszínű hamvasság, a mézsárga gyümölcshús – ahogy átütött… darazsak lakmároztak-lármáztak a fa alá hullott szilván. Egy nagyobb vaskeretet tett a régi fészek mellé, előfordult, hogy fel is mászott a vastag törzsön, de egyre ritkábban, ritkábban: félt attól, hogy gyökerestül dűlhet ki a fa; hiszen valóságos csoda, hogy terhétől az eddig is ki nem dőlt. Már csak néha nézett a volt tanyaház földjének távolibb sarkaira. A hajdani gabonamezők fele… A nagyszülék elhaltak, az örökösök negyedelték az örökséget és mindegyikük kívülkerült az egytagú szülői-nagyszülői portának, még kerítést is csináltak jó rokonokhoz illőn, hogy minden legyen világos… Famászás, aztán csavargás, aztán kellett-jött az iga… mint az élet értelme. Öleljük csak, csak: e fülgő-függő szajhát!: a roppantat; aki Élet Értelmének hirdetné (?) magát. S így?! De inkább őráfogják (hát nem?): mondva őt – „értelminek“… S ennek kötelessége abban a tekintetben is kifejezi az általánost, hogy e kötelesség egyben a szabadság kifejeződése.
Háromezer évekkel ezelőtti császári trükk a politikai-vallási, a sorsos és a szabad akarat áthidalására. Plekszusz szolárisz (hogy PS-i kiakdás? Nem, nem). Az elme-valaminek kiugratása „a” bóda-utcának? S mint akaratra. És mért ne? Hogy másra törvék?! S szellemi gyán-kezdődhetne alkudozás. Mért ne lehetne; s ez, s így!? S itt kellvén! Ha éppen most… s felfogadin-fogadva!? Hiszhogy lennének e nyomor-hitványa ezek. S többén. Mire egyáltán lenne is: „nem muszáj”. Megint csak a munka, a munka, a munka! Munka, melyet a tetves ég hozott nyakunkra!
Látom, hogy maga is szívesen idéz szabadon, még ismertektől is, akiknél ütemsegító névelő-lábaktól bogarasodik egy-némely sor, rag-rím is elófordul. De én inkább azt mondanám, hogy itt a költő magával perel: amiért gyáva; mert nem mer szeretni. Bár én szívesebben mondanám azt, hogy neki bizonyos esetekre nem volt bátorsága… És hát a verscsinálás gyötrelmei; ugye? Mintha ilyen lenne a környezet,.s így mondná: Akinek több a biztosító munka / Melyet a tetves ég taszít nyakunkba – – – – – – –
Hol marad a móka, a móka!
Csak nem klervi Bernát-apuska magvatag „téziseire” utalna?
Voltak más nézetek is.
Ismeri a 33 méteres fehér bálna-Moka és (saját kihívása!) kapitányi-Ahab történetét. Csupa mi? Hősiség?, erő? Igen; s még egy kis frászkó. Mire menne ott? De a munka…
Na jó, persze.
Mindegy az. Hogy a legfentebbi-tökéletes: nem „dolgozik”?, hanem nyoszolyán rendezkedik be? Más idők, más társaságok. Bágyasztók. És amiket nem úszhatunk meg. Hogy ma már legfeljebb afféle illúzió?! De egyik ki is fejtette korának ezt. Se nem oszt, se nem szoroz; az, hogy ízig-vérig épp romantikus volt! S most már, ugye? mindössze az számít, hogy miként értelmezünk kötelességet, szabadságot, általánost. Milyen is lett volna! Talántán jól mondja; hogy a munka mint az élet temetője? És hogy pl. igazát bizonyítsa, mogorván-halgatag beleveti magát, mintegy (el)búvik vele kimagyarázkódó alattomos szenvedéllyel az ember, s idejét várja. De a többség szinte álomban-kábultan húzza az igát, mert ez lett rendelve hozzá. De min változtat ez? Az élet a tevékeny emberi hangyaértelem szorgosságával tüntet el (!) ha így, hát igen eredményesen: majdnem mindeni kétséget: ugyanis nem szívesen fedné fel ócskási titkát, miszerint figyelni rá: egészén értelmetlen lenne. Miként buzgólkodása meg – ellenkezőleg épphogy nem úgy lenne. Véges-védtelenek vagyunk. És ez itt a: Végállomás (mint egy kocsmanév. Ha tetszene: Utolső Utáni Akármi. Amiben-hol már nem szolgálnak ki; semmibe vesznek. Merthogy tárgynak lettünk, sarokba rakott utazóládás IZÉK. Amit tovább is visznek, mert a vendégeket annak jelene-jövője irritálja, mert már nincs benne semmi: volt-jellegzetéből, korábbiból. S ami lett: nemkívánt, félt, undori. Amitől szabadulni kell most már, valahogy, előírás szerint. – S ennél mintha még meg is makacsolta volna magát; ezzel fordult látogatójához elítélt: – Másfelől meg, maga!, ehhez, mért engem pécézett ki! De már ez is állásfoglalás: e különbségtétel; hogy: reálisabb vagy nagyobb. Mert erre hoznak majd ítéletet. Mindegy már. Hogy melyikük “remény”-ét tartja nagyobbnak és nagyobbra a bíróság!, többre. A bíróság! Melyikéét? Az ötveneséét vagy vejéjéét? Arra, hogy börtöni-fegyházi elbírálásuk, végrehajtó mindenhatók közönyének s megvetésének, gyűlöletének keverékére: az majdnem azonosan érintheti őket. Ha nem esne ennyire nehezemre a sírás, most nevetnem kéne, vizsgálóbíró-úr! Melyikéét! Hogy gondolja?
Mondjuk: huszonöt év múlva?, de mégis szabadulhatnak reményporciójukkal! – emelintett vállat a látogató.
Lehet, hogy a fiatalabb reményét tekinti a bíróság reálisabbnak? Mindjárt utánajárunk: hogy másodízben is visszatértünk. Vagy a másikban kéne fölbuzogni a reménynek? Miközben az majd – talán? – hetedik X-e felé slattyog, nyűgös, napi bandukolásban. Erre a szerencséltetett kegyességre könnyen úgy hozhatnak ítéletet, hogy az idősebbnél eleve nagyobb mérvű kopottságot tételeznek?: a nyűglődések kevésbé hatékony szerkezeteire, munkáira, energiáira? Ezeknek mind rapszodikusabb s mindegyre fogyatkozó s egyre kínosabb bevetéseire? Vagy egyszerű leromlottság? valami befolyásolhatatlanra!, tudományok, segédágaik állása szerinti befolyásolhatatlanra? Esetleg mondva is még: „Magának – vádlott-úr!, egyelőre; hogy még nincs ítélet – magának van még fél éve, éve. Vagy több.” Hát, most akkor: engedni vagy nem engedni: azokat az évtizedeket! Minek lezárni annyira, ha egy év, két év, s befellegzik nála! Tegyük fel továbbá, előfordulhat, hogy a Reményosztó Tanácselnök találkozik aztán ezzel az ügyféllel. Három-négy év múltán: „Nocsak! Maga még él?!” A diagnózis lehetett pontos-helyes, s jött valami új tudás, immungenetikában?, s nemcsak hogy él, de húsz évet fiatalodott a delikvens. „Harmincévesen se voltam fiatalabb!”, pipiskedik az. „És megúsztam. Még egyszer csak nem kerülök maguk elé? ugyanazzal!” És épp ez az! hogy mással se. – Vett némi levegőt ezután elítélt. – Mivelhogy nem zárták le. Annyira. Nem tették vademberré. Hiszen maga mondta.
(folyt. köv.)
Előző rész⇒http://www.naputonline.hu/2023/01/20/zana-zoltan-a-szemet-fia-14-resz/
Illusztráció: Zana Zoltán festménye
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
