Fordításmű

január 24th, 2023 |

0

Paul Emond: Ábrahám és a házasságtörő asszony

Károly Judit

Az egyetemi évek után,

amikor már magam választhattam meg olvasmányaimat, az olvasás iránti szeretet, a más népek irodalma iránti kíváncsiság egyre nőtt bennem. Egyetlen külföldi utamról nem tértem haza könyvek nélkül, és felfedeztem, hogy az antikváriumok kincseket rejtenek. Sok remek könyv elolvasása után figyelmem a kortás frankofón irodalom felé fordult, annak is azon vonulata felé, amelyet az irodalmárok Borges nyomán imaginárius irodalomnak szoktak nevezni. Elbűvölt az a szabadság, az a minden lehetségesre való nyitottság, amely erre az irodalomra jellemző, amelyben az író a történetet nem zárja be egy stabil és egyértelmű világba, hanem egy változó, különös, soha meg nem határozható világba helyezi.

Kitűnő példa erre Paul Emond Ábrahám és a házasságtörő asszony című novellája, amelyben az olvasó mindent megtalál, ami erre az irodalomra jellemző. A valóság talajáról kiinduló elbeszélés hirtelen átcsúszik a fikcióba, minden lehetségesnek a birodalmába, ahol minden álom kiteljesedik, és minden elképzelés formát ölt. Ahol a szabadság végtelen. Ha egyfelől a valós és az igaz, másfelől az álom és a hamis nagy paradigmája kérdésessé válik, az egész való világ alapjaiban kezd remegni, és határai kétségessé válnak. Ekkor egy sokkal szabadabb, minden lehetségesre sokkal nyitottabb irodalomba lépünk, oda, amit Borges imaginárius irodalomnak nevezett.

Paul Emond történeteiben film, irodalom, festészet és álom keveredik, s titkos átmenetek jelennek meg a képek és az író által szavakkal kifejezett történések között. Az irodalom – idézzük a szerzőt – a boldogság egy formája.

Paul Emond a legsikeresebb francia nyelven alkotó belga regény-, esszé- és drámaírók egyike, műveit számos nyelvre lefordították, számos irodalmi díj birtokosa, a Belga Királyi Nyelvi és Irodalmi Akadémia tagja.

Paul Emond

Ábrahám és a házasságtörő asszony

Azt a sajátos hajlamát, hogy hasonlóságot keressen egyfelől az élőlények,
másfelől a múzeumi arcképek között, ezúttal is gyakorolhatta…
(Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában II. rész;
Swann szerelme – Gyergyai Albert fordítása)

Művészeti nevelés

Két régi, fára festett kép díszítette gyermekkorom ebédlőjét: az Ábrahám áldozata, mely eredeti mű volt, de ismeretlen festő alkotása, és egy, a 17. század első felében élt antwerpeni művész, ifjabb Frans Francken Krisztus és a házasságtörő asszony című művének korabeli másolata. Amint beléptem a helyiségbe, az ablakokkal szemközti falon egymás mellett elhelyezett képek élénken integetni kezdtek: „Végre itt vagy! Gyere hát, gyere ide, és nézz bennünket!” Ha egyedül voltam, gyakran engedelmeskedtem. Odamentem hozzájuk, és a képek tanulmányozása közben mély álmodozásba merültem. S amikor végül elfordultam tőlük, azt suttogták: „Mielőbb gyere vissza és nézz bennünket, sok mindent akarunk még neked mondani. A látványt, amit nyújtunk, soha nem fogod elfelejteni.”

És igazuk lett. Hiába választottak el bennünket egymástól évtizedekre a lét hányattatásai, hiába adatott meg nekem, hogy számos múzeumot és kiállítást bejárhattam, tömérdek képzőművészeti albumot átlapoztam, s részesültem ama óriási szerencsében, hogy életemet egy olyan nővel oszthatom meg, akinek csodálatos kollázsai nap mint nap megigézik tekintetemet, hiába repestem az örömtől híres remekművek vagy pompás vásznak láttán, fedeztem fel példásan klasszikus vagy meglepően modern műveket, mindez nem gátolta meg, hogy az a két festmény vizuális memóriám kellős közepébe vésődjön: nekik köszönhetem a festészet iránti első emócióimat, a belépést abba a világba, amelyben a mi világunk egyszerre kel életre ugyanúgy, és – titokzatos módon – pompásan átalakulva; mit számít, hogy azok a festmények nem voltak oly remekek vagy zseniálisak, mint számos, a későbbiekben általam látott mű: ettől nem kevésbé voltak a beavatóim, s fedték fel számomra azt a különleges területet, amely nélkül belső világom soha nem részesülhetett volna azokban az élményekben, amelyekben részesült.

Az Ábrahám áldozata a konyhába vezető folyosóra nyíló ajtó fölé volt felakasztva. A mű bal oldala közelképben ábrázolta a bemutatott bibliai jelenet lényegét – a klasszikus vallásos képet. Egy partszegély vagy szikla előtt, melyen egy fa magasodott göcsörtös és alacsonyan fekvő ágakkal, a sűrű hajú és nagy fekete szakállú Ábrahám, akinek impozáns termetét a vállán lebegő vörös palást még inkább kiemelte, jobb kezével egy széles kést emelt a magasba, melynek a hüvelye a lábánál volt; másik kezét a térdelő Izsák vállára tette, a riadt arcú Izsákéra, akinek minden ruhája egy, a dereka köré csavart gyolcs volt; és a sziklán álló Úr angyala lehajolt, hogy jobb kezével megállítsa a pátriárka gyilkos mozdulatát, miközben baljával a szegény áldozatra mutatott; Ábrahám az angyal felé fordult, arca meglepetéssel vegyes haragot fejezett ki.

A festmény jobb kézre eső része levegősebb teret ábrázolt: széles síkság volt látható, mely fölé szürkés ég magasodott; a táj hátterét egy torony díszítette, míg jobbra elől néhány ház állt; s ami egy ilyen régi képnél egészen megdöbbentő – ekkor tettem meg első felfedezésemet a festészeti szimultanizmusról –  a síkságban két alakot, egy felnőttet és egy gyereket lehetett látni, amint az áldozat helyszíne felé tartanak, melyet az előbbi egy kézmozdulattal mutatott az utóbbinak: nyilván ugyanaz az Ábrahám és Izsák volt, akiket a kép bal oldalán láthattunk.

A kép címe csöndes tiltakozást váltott ki bennem. Miért Ábrahám áldozata a cím, és nem Izsák feláldozása? Hiszen a gyermek számára, aki minden étkezésnél e lenyűgöző képre emelte tekintetét, a szereplők közül a központi figura nem sokkal inkább a feláldozott fiú volt-e, mint a feláldozó apa? Később ellenőrizni akartam, mi a helyzet a többi műnél, mely az akkoriban Szent Történetnek nevezett (nem tudom, ma is használják-e még ezt a kifejezést) história e híres epizódját ábrázolja: kutatásaim megerősítették, hogy ha elő is fordul olykor – ritkán –, hogy e képek közül némelyiknek a címe Izsák feláldozása, többségük valóban az Ábrahám áldozata címet viseli… Szegény Izsák! Nem elég, hogy egy sokkoló eseményből kifolyólag csaknem az örök vadászmezőkre távozott, ráadásul csupán a szürke eminenciás szerepére érdemesítették apja mellett! Miféle apa volt egyébként ez az Ábrahám, hogy engedelmeskedett istene ily kegyetlen parancsának, és miféle isten volt az, aki ilyen próbának vetette alá teremtményét, megparancsolván neki, hogy áldozza fel a fiát, a saját fiát, akire pedig oly nehezen tett szert? (Igen, tökéletesen ismertem az egész történetet legzsengébb koromtól fogva: apám rendszeresen mesélte hol az Ószövetséget, hol az Evangéliumokat, és mivel ez a kép díszítette az ebédlőnket, Ábrahám és Izsák bizonyára az elsők között volt, akikről beszélt.) Az angyal in extremis beavatkozása mit sem változtatott reakcióm lényegén: nekem egyedül a gyereknek szánt igazságtalan sors, a rettenetes kés, valamint Ábrahám impozáns termete és nagy fekete szakálla számított. Ha a létező legkatolikusabb nevelés, melyben részesültem, nem tudta megakadályozni azt a békés ateizmust, mely régóta sajátom, fogadni mernék, hogy ez utóbbi bizonyos fokig abban gyökerezik, amit az a kép titokban sugallt nekem…

A Krisztus és a házasságtörő asszony, egy másik, a klasszikus festészetben divatos vallásos témájú kép az Ábrahám áldozatától jobbra volt felakasztva, és a fal közepén helyezkedett el. Ez az Evangéliumoknak azt a passzusát illusztrálta, amelyben Krisztus megakadályozza a szerencsétlen asszony megkövezését, a porba írván: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek.” Nagyrészt gazdag ember módjára öltözött szereplők csoportosultak Krisztus körül, aki guggolva írt. Fejét finom glória övezte, haja és szakálla gesztenyeszínű volt, az ő vállát is vörös palást borította, de sokkal lágyabb vörös, mint Ábrahám palástja. Arcáról sugárzott a derű, ami élesen elütött a kép többi szereplőjének ellenséges vagy inkvizítori tekintetétől.

Tőle balra állt a házasságtörő asszony. Mivel Krisztus felé fordult, profilból ábrázolták, és ő volt a kép egyetlen nőalakja. Házasságtörő asszony! Sok szónak nagyon korán megismertem a jelentését, még ha a családi puritanizmus szigorúan tiltotta is minden olyan dolog említését, ami valamiképpen a szexualitással függött össze. Természetesen a magyarázat, amit kaptam róla, igen elvont volt, de a köd, ami épp ezen elvontság tényéből következően továbbra is a szegény asszony szemére vetett bűn pontos természetére borult, csak tovább fokozta nyugtalanító kíváncsiságomat. Pedig ha jól megnéztem (és gyakran megnéztem!), az ifjabb Frans Francken által ábrázolt házasságtörő asszonynak igen csekély érzéki kisugárzása volt. Ebben a nőalakban, aki ruházata alapján a társadalom felső rétegéhez tartozott, minden csupa tartózkodást és szemérmet fejezett ki: áttetsző arca, finom orra, melynek, mivel profilból ábrázolták, a hosszára esett a hangsúly, illedelmesen hátrafésült haja, melyet zöld ékkövekkel kirakott lapos diadém fogott össze, a leheletnyi fülbevaló, mely olyan volt, akár egy vízcsepp, bal keze, mellyel úgy nyúlt szeméhez, mintha egy könnycseppet akarna letörölni – félelmének vagy bűnbánatának, vagy talán egyszerre mindkettőnek a jelét –, a fehér, berakott blúz, melynek gallérja egészen az álláig felért, és a sötétzöld szoknya, melyet részben eltakart a hosszú, földig érő, gazdagon redőzött okkersárga köpeny.

A Krisztust és az asszonyt körülvevő mintegy tizenöt figura többsége szintén úgy volt öltözve, mint a gazdag földesurak vagy a nagypolgárok. Különösen nagy hatást gyakorolt rám egy, egészen a kép bal szélén álló, kövér férfi: sötét arca, csípőjére tett jobb keze – s mivel a férfi a mű előterében helyezkedett el, vastag könyöke különösen félelmet keltőnek tűnt –, sőt, még vastag fejfedője is mintha arroganciát vagy dühöt látszott volna kifejezni. Talán ő volt a férj, talán ő várta az összes résztvevő közül a legtürelmetlenebbül, hogy szegény asszonyt megkövezzék? Vele szimmetrikusan elhelyezkedve, a kép jobb szélén egy furcsa sapkát (szinte baseballsapkának is nevezhetném) viselő legény egy kövekkel teli kosár mögött ült vagy guggolt – ami nyilvánvalóan azt jelezte, hogy Krisztus beavatkozása nélkül a házasságtörő asszonyt megkövezték volna. Szintén az előtérben, Krisztus és e köves figura között két, különösen fényűző öltözéket viselő férfi állt – egyikük a másik felé fordult, mintha beszélt volna hozzá –, tekintélyes személyeknek tűntek, talán a farizeusok vezetői voltak. Más szereplőket is részletesen le tudnék írni, de már csak egy alacsony, kopasz, meglehetősen groteszk arcú, furcsa alakot említek meg, akinek, hogy a házasságtörő asszonyt szemügyre vehesse, erősen oldalra kellett hajolnia, mert nála sokkal magasabb férfiak takarták el előle a látványt.

A kép hátterét balra és középen lezáró fal sötét vonala előtt néhány alabárd volt látható, melyeket alig kivehető katonák tartottak. Szintén a háttérben, de a jobb szélen egy nyílás elnagyoltan felvázolt kilátást nyújtott a városra. A festő, hogy egy kis mozgást vigyen a műbe, két, a gyülekezetnek hátat fordító figurát festett, amint e városkapu felé haladnak.

Anélkül, hogy őszintén be mertem volna vallani, úgy látszik, Krisztusnak a történetben játszott szerepe nem egészen katolikus megfontolásokhoz nyitott számomra utat: neki köszönhetően nemcsak a megkövezés nem történt meg, de a bátor férfi az általa írottakkal mindenki számára világossá tette, hogy lényegében senki sem jobb, mint a bűnös nő. Mindenki bűnös… Nem annak elismerése-e ez, hogy az embernek szinte joga van bűnösnek lenni, hiszen ez az ember sorsa? Tehát, érvelt kérlelhetetlen gyermeki logikám mély töprengésbe merülve, nem jelenti-e ez egyben azt is, hogy a házasságtörő asszonynak szinte jogában állt házasságtörő asszonynak lenni? Ez kezdett igen vonzóvá válni számomra, sőt, mindettől e kép néhány pontnyi előnyt szerzett a szomszédjával szemben…

Anyai nagyapám

Mindez Lillois-ban történt, a vallon Brabant egyik kis falvában, Nivelles és Braine-l’Alleud között, ami annak idején még hamisítatlan vidék volt, tanyákkal, szántóföldekkel, lovakkal, tehenekkel, disznókkal és tyúkokkal, és ami mára szinte Brüsszel villanegyedévé alakult át. Egy hatalmas, igen kényelmetlen, nagy parkkal körülvett házban laktunk, melyet fellengzősen Le Château de Belles-Pierres-nek neveztek. Ez a ház volt Léon Ghion, anyai nagyapám nyári rezidenciája 1933-ban bekövetkezett haláláig (sokan voltunk testvérek – én vagyok a kilencedik, a legkisebb -, így születésemkor a szüleim már nem voltak fiatalok, a 20. századot három generáció ívelte át). Nagyapám télen Brüsszelben, a Grand-Place-on lakott. 1912-ben az általa alapított bankot, a Comptoir du Centre-t annak ügyvezető igazgatójaként a Le Roi d’Espagne és a Városháza közötti, La Louve-nak nevezett épületben nyitotta meg, melynek a felső emeleteit magának tartotta fenn, ott lakott a családjával együtt.

Léon Ghion tökéletes példája volt a self-made mannek és a huszadik század eleji belga társadalom által kínált átütő gazdasági, illetve pénzügyi sikereknek. 1876-ban született egy ophaini (Lillois melletti falu) vadőr legidősebb gyermekeként, akinek még három kisebb testvére lévén, az elemi iskola után kőműves-segédként azonnal el kellett kezdenie dolgozni. Az hozta meg neki a szerencsét, hogy leesett az állványzatról, amelyen állt. A főnöke, mivel hibásnak érezte magát azért, ami az ifjúval történt – bár ez utóbbi gyorsan felépült a töréseiből -, vállalta, hogy fedezi számára a középfokú oktatás költségeit (ez akkoriban az első középiskolai éveket jelentette). Így kerülhetett nagyapám később, mint kishivatalnok egy morlanwelzi iparoshoz, miközben esténként könyvelési tanulmányokat folytatott. Az iparos, egy bizonyos Valère Mabille – neve a családi gesztában még mindig a nagyatyai csillag bolygójaként ragyog – felfigyelt kiváló szellemi képességeire, és bizalmi emberévé tette. Mivel szüksége volt egy pénzügyi előőrsre, hamarosan megbízta nagyapámat, hogy hozzon létre egy, a tevékenységéhez kapcsolódó kis bankot. Így született meg a Comptoir du Centre, melynek működési területét az ifjú igazgató rövid idő alatt kiszélesítette. Néhány év elteltével a bank autonóm lett. Léon Ghion elhagyta Morlanwelzet és a bankot Brüsszelbe telepítette át. Mindössze 36 éves volt ekkor.

Úgy tűnik, 1930-ig virágzottak üzleti ügyei. Nagyapám, nem érvén be a Comptoir du Centre sorsának irányításával, az Union foncière, egy jelzáloghitel-közvetítéssel foglalkozó társaság igazgatótanácsának elnökségét is elvállalta, melynek irodahelyiségei a Sainte-Gudule téren voltak, valamint részt vállalt más, különböző társaságok irányításában is. A húszas években szindikátust alapított bizonyos marokkói térségek mezőgazdaságának felvirágoztatása céljából; továbbá megalapította a szövetkezeti társaságként működő „Ultima” cipőgyárat a lillois-i vasútállomás melletti régi tanyán.

Mert a jólét hatására egyre inkább vonzódott gyermekkora helyszíneihez. Iskolás évei alatt minden reggel a Belles-Pierres nevű hatalmas ház mellett ment el, és azt mondogatta magában: egyszer ez az enyém lesz. Így is történt, és Belles-Pierres a vidéki háza lett. Majd ugyanazzal a lendülettel a falu polgármesterévé választatta magát. (A Katolikus párt tagja volt; nagy riválisai a „kékek” voltak, a liberálisok. A harc könyörtelen volt – anyám, még jóval később is, e szót, hogy „kékek”, olyan vibrálással a hangjában ejtette ki, ami nem is lehetett volna pejoratívabb; ennél is sokkal később, amikor nagyapám már több éve elhunyt, Françoise nővérem, a kilenc gyermekes család második gyermeke az egész környéken szóbeszéd tárgya volt, mert nyilvánosan mutatkozott Vieux-Genappe, a másik szomszédos falu polgármesterének, egy vérbeli „kéknek”, Léon Ghion egyik legnagyobb ellenségének a fiával – de az ügy szerencsére nem egy Montagu-Capulet-féle összeütközéssel, hanem egy szép esküvővel végződött.)

Az 1930-as válság – fájdalom – rendkívül erősen sújtotta nagyapámat, akinek kétségkívül több vállalkozása is kudarcba fulladt. Azt hitte volna, hogy csődbe ment, ahogyan sokkal később elmondták nekem? 1933-ban a Luxemburgi Nagyhercegségben való tartózkodása során Mondorf-les-Bains-ben véget vetett életének. És rendkívül brutális módon tette, borotvával elvágta a torkát szállodai szobájában. Egy évvel később szüleim, akiknek akkor már meglehetősen nagy létszámú családja volt (a kilenc gyerekből hat már megszületett), elhagyták Brüsszelt és a Belles-Pierres-ben telepedtek le.

Én, mint mondtam, a kilencedik gyerek sokkal később, 1944-ben születtem. Az öngyilkosság iszonyatos, fájdalmas dolog a hozzátartozók számára. Konformista közegben botrányos is. Így hát egészen természetes volt, hogy e családi ügyet titok leplébe burkolták, s az teherként nehezedett ránk, némán nyomasztva bennünket. Már több mint negyven éves voltam, amikor egyszer egyik nővérem véletlenül megemlítette előttem Léon Ghion halálát. Felugrottam:

– Mit beszélsz? Öngyilkos lett?

– Hogyhogy, Paul, te nem tudtál róla?

Hogy is tudhattam volna, hiszen soha senki nem vállalkozott rá, hogy elmondja nekem! Pedig anyám gyakran beszélt az apjáról. De mindig csakis azért, hogy magasztalja a család e dicső alakját, a csodálatos vállalatvezetőt, a nagy küzdőt, aki mindig is volt (minden alkalommal, amikor bejelentette neki egy-egy újabb gyerek születését, mesélte anyám lelkesen, nagyapám így kiáltott fel: Nagyon jó! Majd egy kicsivel többet dolgozunk!); soha egyetlen szó nem hangzott el sem az ő, sem apám, sem idősebb testvéreim részéről erről a drámai végről, ami, mióta tudomást szereztem róla, rejtély volt előttem. Mi késztethet valakit, aki ilyen ragyogó szakmai sikereket ért el arra, hogy ennyire brutális módon végezzen magával? Tényleg a csődtől való félelem volt öngyilkosságának az oka? Hogy teltek életének utolsó napjai? Miért a Luxemburgi Nagyhercegségben tette, ahová nagyanyám is elkísérte? Mi gyötörhette? Faggatom bátyáimat és nővéreimet, de nem tudják. Soha nem tudom hát meg. Ám mivel ez az elbeszélés arra késztet, hogy felidézzem alakját, lehetetlen lenne némaságba fojtanom azt a módot, ahogyan befejezte életét.

A hátborzongató emlékek sora egyébként itt nem ér véget: Léon Ghion, mint igazi családfő, három öccsének is állást biztosított üzleti vállalkozásaiban. Így tette meg második öccsét, Jules-t londoni üzleti levelezőjének. Jules feleségül vett egy angol nőt, és bátyjának halála után folytatta annak kereskedelmi tevékenységét, egészen 1953-ig. Ekkor – pontosan húsz évvel bátyja öngyilkossága után – ugyanazon a módon vetett véget életének. Hogy is ne gondolnám hát, hogy e tetteknek nem a csődtől való félelem volt az egyetlen oka?

De a halál erőin szükségszerűen felülkerekednek az élet erői. Minden családnak, minden generációnak megvan a maga fájdalom- és árnyékzónája, ám megvan a boldogság és fény uralta területe is. Georges, a legfiatalabb a négy Ghion fivér közül – sokkal fiatalabb lévén a többinél, szinte a nagyszüleim nevelték fel -, bátyja halála után sokáig tevékenykedett a Comptoir du Centre igazgatóságában. A háború alatt – mert ezt kellett tennie, s mert mások is ezt tették – derűs nyugalommal rejtegetett egy zsidó családot Uccle-ben, a kertje végében levő kis házban, így téve lehetővé számukra, hogy a mindenki által ismert gyászos végzet elől elmeneküljenek. (A véletlen jóvoltából olykor különös módon zárul be a kör: legidősebb bátyám felesége nemrég bérbe adta a lakását, és meglepetten hallotta, hogy a hölgy, aki azt kivenni szándékozott, gyerekkorában maga is bujkálni kényszerült.)

Az új ebédlő

1923 szeptemberében Léon Ghion és három évvel idősebb felesége Marthe, született Seutin huszonötödik házassági évfordulójukat készültek megünnepelni. Hogy emlékezetessé tegyék az eseményt, egy több mint egy hónapos utazást terveztek Marokkóba. Nagyapám kedvező alkalmat látott az útban arra is, hogy a helyszínen a tervezett mezőgazdasági piackutatás céljából bizonyos személyekkel kapcsolatba lépjen. Indulás előtt néhány nappal vacsorát szándékoztak adni, melyre mintegy húsz barátjukat és ismerősüket hívták meg.

(Anyai nagyanyám 1954-ig élt. Emlékszem, időnként váratlanul beállított Lillois-ba – ahol megvolt a saját szobája, mely távolról sem volt a ház legnagyobb és legkényelmesebb szobája -, és hosszabb-rövidebb időszakokat töltött ott, melyek során igen gyakori és igen heves vitákat folytatott anyámmal, bosszúállóan lóbálva botját, és azt kiabálva, hogy a férje idejében „ez nem így lett volna”; mivel a veszekedések mindennapossá váltak, ott-tartózkodását többnyire megrövidítette, és visszatért Brüsszelbe, a másik lányához, ahol minden bizonnyal ugyanabban a viharos légkörben töltötte a maradék időt. Amikor először olvastam a Lear királyt (azt a darabot, melyet az összes közül legjobban kedvelek, és melyet néhány évvel ezelőtt a Rideaux de Bruxelles számára adaptáltam), és felfedeztem, hogy az öreg shakespeare-i király, miután lemondott a trónról, felváltva hol egyik, hol másik lányánál tartózkodott zajos lovagi kíséretével, és ugyanúgy veszekedett Gonerillal, az idősebbel, mint Regannel, a fiatalabbal, Lear király arca azonnal nagyanyám arcát öltötte fel; e nagy tragikus hős számomra mindig és következetesen nagyanyám, Marthe Ghion, született Seutin vonásait fogja viselni, és nem tudom anélkül felidézni a szöveget, mely pedig a drámaíró egyik legtragikusabb alkotása, hogy ne nevetnék magamban nagyanyám emlékén, aki egy nagy, színpadias mozdulattal magasra emeli botját, hogy kimutassa haragját.)

A vacsora egyébként jó alkalmat szolgáltatott arra is, hogy a vendégek megcsodálhassák a házban végzett felújításokat. Néhány hónappal azelőtt valóban nagy változások történtek a La Louve-ban: nagyszüleim a lakás több helyiségét átengedték a Comptoir du Centre irodáinak, mivel az folyamatos fejlődése miatt helyhiányban szenvedett – pedig a bank már a Le Cornet-t, a szomszédos házat is megszerezte -, cserébe viszont megkapták az első emeleti nagytermet, melyet attól kezdve ebédlőnek használtak. Ez a nagyon díszes terem a Grand-Place-ra nézett, premier plánban lehetett látni e varázslatos helyet, melynek hosszú évekig tartó felújítása épp akkor fejeződött be, és főképpen a Városházát. Az új ebédlő díszítéséhez nagyszüleim egyik barátja, Emil Cuijper történész és műkereskedő (akinek a nevét két ízben is megtaláltam Georges Perec Un Cabinet d’amateur című szép kis könyvében) vállalta, hogy beszerez néhány festményt, melyek között szerepelt a két fentebb említett régi, fára festett kép: az Ábrahám áldozata, melynek festője ismeretlen, és ifjabb Frans Francken Krisztus és a házasságtörő asszony című művének másolata.

Válogatott vendégek

Éppen felszolgálták az előételt, az angolnát zöld szószban, amit Berthe, a szolgálólány aznap reggel vásárolt a Sainte-Catherine téri halpiacon. Csak úgy szikrázott a porcelán és a kristály az asztal fölött függő, impozáns velencei csillár fényében. Este nyolc óra volt, a Grand-Place már kezdett félhomályba borulni, és az utcai lámpák fénye elárasztotta a varázslatos díszletet. Néhány kocsi állt a házak előtt, köztük nagyapám Panhard-ja, egy vadonatúj autó, amelyre különösen büszke volt, és amely lehetővé tette számára, hogy a La Louve és a Belles-Pierres között közlekedjen.

Az asztal közepén ült nagyanyám, jobbján Lucien Berthoux, az Union foncière igazgatója, a balján pedig Emil Cuijper, a történész és műtárgykereskedő; szemben, nagyapámtól jobbra Gilberte, Berthoux felesége ült, balra pedig egy szemmel láthatóan fiatalabb, szép nevű hölgy („a very nice name”, suttogta bámulattal Gilberte Emil Cuijpernek, amikor beléptek az ebédlőbe): Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germain. A hölgy néhány héttel korábban tért vissza Kongóból, ahol férje, aki fontos posztot töltött be a gyarmat irányításában, váratlanul elhunyt. Adolphe Gréban de Saint-Germain, mielőtt Afrikába utazott volna, tisztviselő volt Brüsszel városában, és e minőségében sokat tett azért, hogy nagyapám a Comptoir du Centre-t a Grand-Place-ra telepíthesse.

Így a fiatal özvegy jelenléte a vacsorán egészen természetes baráti figyelmesség volt az őt ért csapás közepette. Az ifjú hölgy mégis komoly vita tárgyát képezte Léon Ghion és felesége között a vendégek listájának összeállítása során. Mivel nagyanyám, aki több alkalommal is találkozott Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germainnel, amikor az még Belgiumban élt, különös idegenkedéssel viseltetett iránta.

– Nagyon fenn hordja az orrát az a nő – mondogatta –, úgy néz az emberre, mint a cselédjére.

– Ugyan, Marthe, ellenkezőleg, nagyon is kedves teremtés. Tényleg nem értem, miért gondolja ezt róla – tiltakozott nagyapám. (Amint egy kis feszültség támadt nagyszüleim között, kötelező érvénnyel magázódni kezdtek.)

– Látszik, hogy nem ért a nőkhöz, Léon! Az efféle teremtés maga előtt persze megjátssza magát, a legszebb mosolyát ölti fel, maga meg bedől neki.

– Nem akarok hálátlannak mutatkozni. Sokkal tartoztam a férjének, ragaszkodom hozzá, hogy itt legyen az a nő a vacsorán.

Nagyapám hangja nyerssé vált. Mivel mindketten lobbanékonyak voltak, a vita hamar elérte azt a kritikus pontot, amikor vagy az történt – a legritkább esetben –, hogy kettejük közül valamelyikük uralkodott magán és megpróbált békés megoldást találni a minden bizonnyal hamarosan bekövetkező heves összecsapásra, vagy pedig kitört a családi perpatvar. Ezúttal családi perpatvar lett a dologból: egyre hangosabb, éles vagy ironikus mondatok hangzottak el, egyik a másik szavába vágott (sőt, előfordult a két hang kakofón együtthangzása is), fenyegetőzések röpködtek, kölcsönös sérelmeket hánytorgattak újból fel, nagyapám ökle az asztalra csapott, nagyanyám szeme villámokat szórt – a magánélet e fájdalmas regiszterének nem volt előttük titka, sőt annak tapasztalt szakértői voltak. (Lillois-ban, ahol nagyapám tavat ásatott a parkban, a jelenet egy nagyanyám által mondott rituális mondattal szokott végződni: „Olyan boldogtalan vagyok maga miatt, hogy megyek és beleugrom a tóba!” Amire nagyapám azzal válaszolt, hogy kinyitotta az ajtót, és ujjával szertartásosan a park felé mutatva azt kiáltotta: „Tegye!” Nagyanyám sebesen kiment, majd a kinti friss levegőtől megnyugodva, de morcos arccal tért vissza, készen arra, hogy a csata a második fázisba lépjen: több napos csökönyös hallgatásba. Soha nem hajtotta végre a fenyegetést, hogy vízbe öli magát: igaz, a tó alig volt egy méternél mélyebb.)

– Ha az a nő itt lesz, én biztos, hogy nem – fenyegetőzött ezúttal nagyanyám.

– Ön a háziasszony, kötelessége itt lenni.

– Ne számítson rám.

– Majd meglátjuk.

Természetesen ott volt. Néhány napig úgy gondolta, majd betegségre fog hivatkozni (gyakran alkalmazta ezt a receptet, mely arra szolgált, hogy saját szemében csalhatatlanul bizonyítsa férje gonoszságát), de csomagolnia kellett, valamint a ház felügyeletéről gondoskodnia távollétük idejére – két nappal a vacsora után Marokkóba szándékoztak utazni –, és a bosszúság, hogy Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germaint vendégül kell látnia, kevesebbet nyomott a latban, mint az a kockázat, hogy az utazás elmarad, vagy hogy nagyapám egyedül utazik. Fojtott ellenségeskedésben, morcos képpel, vég nélküli némaságban töltötték a napokat az étkezések alatt és esténként. És abban a pillanatban, amikor mindenki élvezettel kóstolta az angolnát zöld szószban, nagyanyám még tartozott magának azzal, hogy eljátsszon egy nagy ügyességet igénylő játszmát: vendégszerető és derűs háziasszonynak, a Comptoir du Centre ügyvezető igazgatója tökéletes feleségének kellett mutatkoznia, amihez az is hozzátartozott, hogy példás udvariasságról tesz tanúbizonyságot Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germain irányában – melybe azonban egy árnyalatnyi távolságtartást vagy ridegséget is becsempész -, és utálatos férje tudomására kell hoznia, csak neki szánt pillantásokkal, vagy olyan nyilvánosan tett kijelentésekkel, melyek rejtett értelmét csakis ő tudja megfejteni, hogy a viszály nem ért véget, ő még mindig haragszik rá azért, „amit el kellett miatta viselnie”.

A többi vendég mind Léon Ghion üzleti partnere volt, akik feleségük kíséretében érkeztek, Alphonse Beulemet társasági igazgatótanácsi tag kivételével, aki megrögzött agglegény volt. Jóval túl a negyvenen, nagyapám e régi barátjának impozáns termete, széles válla és sztentori hangja volt (állítólag beleremegtek a falak, ha néha, nagy ritkán méregbe gurult – mivel birkózó kinézete ellenére bámulatra méltóan békés természetű volt). Gyakran meghívták Belles-Pierres-be, főleg nyúl-, fácán- vagy varjúvadászatra (mivel e madarak veszélyes mértékben elszaporodtak azokban az években, nagyapám szívesen vett részt az egész vidéken szervezett irtó hadjáratokban). Alphonse Beulemet mellett Mariette nagynéném ült, anyám húga, aki ezeknek az eseményeknek az idején még nem volt férjnél és a szüleinél lakott – két évvel később, 1926-ban ment feleségül Louis Emond-hoz, apám egyik öccséhez. (Érdekes módon az én szüleim nem voltak jelen. Két éves házasok voltak, Ixelles-ben, a Faider utcában laktak, és volt már egy kisfiuk, akit szintén Louis-nak hívtak, az első a kilenc gyermek közül; mivel anyám Françoise-zal volt várandós, a második gyerekkel, akit decemberre vártak, bizonyára a terhesség fáradalmai vagy a rossz közérzet gátolta meg benne, hogy a vacsorán részt vegyen, apám pedig otthon maradt mellette.)

Egy különös kinézetű pár is volt az egybegyűltek között: Frédéric Veuillot, a tőzsdeügynök és felesége. Veuillot alacsony, sovány fickó volt, pózoló, a szóból soha ki nem fogyó fecsegő, aki mindig kész volt rá, hogy elmesélje a legújabb viccet és a mókamestert játssza. Nagyanyám roppant elnéző volt iránta, a legrosszabb bemondásain is nevetett, mindent megbocsátott neki, még az olykor sikamlós célzásokat is, ami a ház kifinomult légkörét tekintve meglepő tolerancia volt. Ami nagyapámat illeti, ő elég rosszul viselte, de az üzlet, az üzlet; a tőzsdeügynökkel folytatott ügyek nagyon fontosak voltak számára, így el nem mulasztotta volna, hogy meghívja. Olykor a vita igen egyszerű kompromisszummal végződött (néha a legszörnyűbb háborúk is így végződnek, és akkor az ember azon gondolkodik, miért is kellett annyi véres csata ahhoz, hogy idáig eljussanak): Frédéric Veuillot nagyanyám által igényelt jelenléte Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germain nagyapám által igényelt jelenlétéért cserébe. Ami Veuillot feleségét illeti, ő épp olyan magas és testes volt, amilyen alacsony és cingár a férje. Soha senki nem látta ezt a csöndes, többnyire rosszkedvű nőt a Veuillot által mesélt számtalan viccre még a leghalványabb mosollyal sem válaszolni; a tőzsdeügynököt hallgatván megdöbbentő kontraszt volt e reménytelenül mogorva arc és az asztalszomszédok egyre derűsebb arckifejezése között. De állítólag mindez egyáltalán nem akadályozta meg a párt, hogy tökéletes egyetértésben éljenek.

Frédéric Veuillot kitesz magáért

A mintegy húsz vendég tehát a zöld szószos angolna fölé hajolt, és amint ez az étkezés kezdetén gyakran előfordul, az evőeszközök csörömpölése elnyomta az egymással folytatott társalgás még fojtott zaját. Emil Cuijper, aki nagy ínyenc volt az Örökkévaló előtt, éppen gratulált nagyanyámnak a kitűnő fogáshoz, amikor az asztal végén felhangzott a tréfamester hangja:

– Ez elképesztő látvány! Még a vak is visszanyerné tőle a látását!

– Mi történt, Frédéric? – kérdezte nagyanyám derűs hangon.

– Nem hiszek a szememnek! Vagy valami cselről van szó? Magának köszönhetjük ezt a rendezést, Cuijper?

Emil Cuijper döbbenten nézett rá:

– Miféle rendezésről beszél?

Veuillot kicsit várt, hogy tovább tartson a feszültség.

– Ugyan, beszéljen hát! – kiáltott fel nagyapám. Szép bajuszának hegye megremegett, ami annak a jele volt, hogy a tőzsdeügynök szerencsétlen megszólalása máris kezdte bosszantani.

– Nézzék csak ezt a bájos hölgyet! – kiáltott fel végül Veuillot Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germainre mutatva, akit nem ismert, amíg kevéssel azelőtt be nem mutatták neki. – Nézzék meg jól, és csodálják meg a toalettjét!

Minden tekintet a fiatal özvegy felé fordult, aki elpirult és azt dadogta:

– De uram…

Hirtelen néma csönd borult a teremre, és úgy tűnt, Veuillot szándékosan meg akarja azt hosszabbítani.

– Bizonyára felült a magas lóra az a beképzelt nőszemély, és a férfi most megpróbálja megbosszulni – gondolta nagyanyám. – Szórakoztató, de Veuillot elveti a sulykot. Nem szabadna ilyen illetlenül felhívni valakire a figyelmet. Mit fog még előhúzni a tarsolyából?

– Utoljára tette be ide a lábát – gondolta nagyapám -, csökkent árfolyamú részvények ide vagy oda. Majd megérti, hogy így nem lehet viselkedni.

De nem volt rá ideje, hogy megdorgálja a tőzsdeügynököt. Veuillot felkelt és egy ugrással a falon lógó Krisztus és a házasságtörő asszony előtt termett.

– És most nézzék meg ezt a másik bájos hölgyet, és csodálják meg a toalettjét! – kiáltott fel, rámutatva a hölgyre, aki ugyanabban az évszázadban, bár jóval később, a már ismert szerepet játszotta a festészetbe történő beavatásomban.

– Ön szerezte meg ezt a képet a barátaink számára, ugye Cuijper? Nos, kedves barátom, árulja el, miben mesterkedik!

Az egybegyűlteken a csodálkozás moraja futott végig. A tekintetek felváltva fordultak hol Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germain, hol a házasságtörő asszony felé. Ha az illendőség megengedte volna, több vendég is felállt volna az asztaltól, hogy közelebbről szemügyre vegye a festményt. Valóban szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy az Afrikából hazatért fiatal hölgy és a festményen szereplő nő úgy hasonlít egymásra, mint két tojás: ugyanaz a karcsú, nyurga termet, ugyanaz az áttetsző arcbőr, hosszú, keskeny orr, fölötte hátrafésült, világos gesztenyeszínű haj, ugyanaz, a haj rögzítésére szolgáló zöld ékkövekkel kirakott lapos diadém, ugyanaz a fülbevaló, és ráadásul mind Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germain, mind a házasságtörő asszony fehér, berakott, állig érő blúzt viselt, és ha a köpeny részben el is takarta, jól lehetett látni, hogy a festményen szereplő nő szoknyája pontosan ugyanolyan zöld volt, mint nagyszüleim vendégéé.

– Ez tényleg döbbenetes! – szólt Marie-Madeleine félénk mosollyal. – De biztosíthatom önöket, hogy soha nem láttam ezt a képet, így a toalettem…

– Még ha szórakoztató is az egybeesés, ön zaklatja a hölgyet. Üljön le, Frédéric – szólt hidegen nagyapám.

– Ó nem, egyáltalán nem! – dadogta az egyre nagyobb zavarban lévő Marie-Madeleine.

– Nem tudok magamhoz térni a döbbenettől! – kiáltott fel Emil Cuijper. A történész és műkereskedő ámuló tekintetét folyamatosan hol a fiatal nőre, hol a Krisztus és a házasságtörő asszonyra vetette. – Nemrég szereztem be ezt a képet egy árverésen, mert tudtam, hogy tetszeni fog Marthe-nak és Léonnak, és nem gondoltam volna…

Nem fejezte be a mondatot, üdvözülten mosolygott. Gyakran mondták róla, hogy a művészet terén mutatott nagy tudása ellenére is megőrizte gyermeki lelkét.

Mindenkinek volt valami megjegyzése az eseménnyel kapcsolatban. Hogy lehet ennyire hasonlítani egy festményalakhoz? A történet a következő nap minden bizonnyal egész Brüsszelt bejárta.

– Jöjjön, üljön hát le! – ismételte meg nagyapám, még szárazabban a tőzsdeügynöknek címezve, aki továbbra is a kép mellett állt.

– Várjon csak, várjon, ez még nem minden! – felelte ez utóbbi, szinte metszően éles hangon.

– Mondom, hogy elég volt!

Léon Ghion ezúttal őszintén megharagudott.

– Kedves barátom, bocsássa meg, hogy átlépem az udvariatlanság Rubiconját, de a csoda soha nem jár egyedül.

És Veuillot élénk mozdulattal Alphonse Beulemet-re mutatott, akit már régóta ismert.

– Nézd meg, Alphonse, nézd meg a saját szemeddel, nézd meg a hasonmásodat!

Megpördült saját tengelye körül, és ujjával a másik festményen levő Ábrahámra mutatott. Mindenki egyszerre kiáltott fel, időnként felhangzott egy-egy „hihetetlen!” és „hogy lehet ez?”. A Beulemet és Ábrahám közti hasonlóság még szembeszökőbb volt, mint a Marie-Madeleine és a házasságtörő asszony közötti: ugyanazok az atléta-vállak, ugyanaz a sűrű fekete haj, ugyanaz a szakáll; a két arc még részleteiben is megegyezett egymással, ugyanolyan volt a szem elhelyezkedése, az orr formája, az erőszakos ajkak. Ezt maga nagyapám is azonnal elismerte, elfeledkezett Veuillot iránti haragjáról és a tőzsdeügynök gátlástalanságáról. Sőt, maga is felállt, és közelebbről szemügyre vette a festményt. Majd gúnyos hangnemben, Alphonse Beulemet felé fordulva így szólt:

– Nos, Ábrahám, mit szólsz hozzá?

Az egész asztaltársaság nevetésben tört ki. Attól kezdve minden vendég, majd hamarosan mindenki, aki csak ismerte – hisz mi sem terjed olyan gyorsan, mint egy gúnynév -, már csak Ábrahámnak nevezte a társasági igazgatótanácsi tagot.

– Azt mondom, büszke vagyok rá, hogy épp olyan szép szakállam van, mint neki – tréfált Beulemet. Ő is felállt, nyugodtan odament a képhez és megállt Veuillot és nagyapám mellett, hogy jobban felbecsülje a hasonlóságot.

– Pedig az imént néztem meg a képet, de nekem nem tűnt fel.

– Nekem sem, amikor megvettem – mondta Emil Cuijper.

– Rég nem szórakoztam már ilyen jól! – kiáltott fel nagyanyám és tapsolt. A hetedik mennyországban érezte magát. Kétségtelen, hogy jól sikerült a vacsora. És az ő zsémbes férjének ez alkalommal el kell ismernie, hogy elképesztő vendég a tőzsdeügynök: ezt a két, épp oly tökéletes, mint amilyen váratlan hasonlóságot felfedezni! Mondhatni, hogy van hozzá szeme! Ki hitte volna, hogy létezik ekkora egybeesés!

Egy pillanat elteltével már záporoztak a kommentárok: valaki megjegyezte, hogy ismerősei közül egy bizonyos hölgy Mona Lisára hasonlít, de mások tiltakoztak; Botticelli Vénuszát is felvetették, de a megnevezett fiatal lányok között nem találtak olyat, aki igazi hasonmása lett volna. Kétség se férhet hozzá, valóban döbbenetes volt, amit azon az estén felfedeztek. Nagyapám visszaült a helyére, Veuillot és Beulemet ugyanúgy tettek.

– Tósztot kell mondani a két kitüntetett vendég tiszteletére! – kiáltott fel Veuillot.

– Megérdemlik! – licitált rá Berthoux.

– Hölgyeim és uraim, kedves barátaim – szólt a tőzsdeügynök poharát emelve –, a mi bájos házasságtörő asszonyunkra iszom – ne vegye zokon e kifejezést, kedves asszonyom, hisz csupán egy művészi utalást kell benne látni – tette hozzá Marie-Madeleine-nek címezve, észrevéve annak rosszalló arckifejezését, valamint Gilberte Berthoux megbántott tekintetét –, és iszom régi barátunkra, Ábrahámra.

– Kedves Marie-Madeleine, kedves Ábrahám – tette hozzá nagyapám -, óriási öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a portréjuk itt van a falamon.

Mindenki vidáman megitta italát, és befejezte a zöld szószos angolnáját.

A tekintet hatalma

Amikor a tósztot mondták, Marie-Madeleine tekintete találkozott Ábrahám tekintetével (hisz hogy nevezhetnénk mi magunk is másképpen a társasági igazgatótanácsi tagot, aki fontos szerepet fog játszani történetünk folytatásában?). A Kongóból nemrég hazatért fiatal nő és az impozáns termetű, nyugodt férfi eddig egymás létezéséről sem tudott. Vajon az a tény, hogy hirtelen, akaratuk ellenére társak lettek ebben a döbbenetes tükörjátékban volt-e az oka, hogy úgy érezték, össze vannak láncolva, együvé tartoznak a többi vendég kissé gúnyos kíváncsiságával szemben? Akárhogy is, Marie-Madeleine nagy zöld szeme és Ábrahám jámbor barna szeme között a mély rokonszenv, sőt már-már a csábítás szikrázó hullámai hömpölyögtek. Marie-Madeleine szeme úgy csillogott, ahogy egy másodperc tört része alatt csillogni kezd egy fiatal nő szeme, aki észreveszi, hogy szépnek találják; Alphonse szeme úgy csillogott, ahogy épp ugyanolyan gyorsan csillogni kezd egy férfi szeme, aki észreveszi, hogy bizonyos női szemek érdeklődéssel tekintenek rá. Marie-Madeleine Alphonse-ra mosolygott, Alphonse Marie-Madeleine-re mosolygott, és ezek a kölcsönös mosolyok nem kerülték el nagyanyám figyelmét.

– Na lám, hogy kacérkodik már megint – gondolta. – Ha belegondol az ember, hogy alig hűlt ki a férje! Léon mondhat, amit akar, nekem megvan róla a véleményem.

Így születik egy nagy szerelmi történet

Gyanítjuk, hogy a fiatal nő nem értékelte azt a módot, ahogyan Veuillot ráirányította a figyelmet. Kényelmetlenül érintette, hogy hirtelen az összes vendég tekintetének kereszttüzébe került, hogy összehasonlították a helyiség falán függő kép egyik alakjával, hogy el kellett ismernie, hogy hasonlít rá, sőt, szinte ugyanazokat a ruhadarabokat viseli. Nevetségesnek érezte magát. Majd titkon feltámadt benne a harag. A tőzsdeügynök feltűnést keltő bemutatója igazán rossz ízlésre vallott. Sőt, faragatlanság volt. A fiatal nőt csak a félénksége gátolta meg abban, hogy határozottan tiltakozzon, és haragudott vendéglátóira, hogy nem tették azt meg helyette; ellenkezőleg, észrevette, hogy nagyanyám jót mulat az incidensen, és ha észlelt is nagyapámnál némi bosszankodást, úgy vélte, erőteljesebben kellett volna közbelépnie. Már a vacsorára is olyan kelletlenül indult!

Léopoldville-ből való visszatérése óta, ahol több mint három évig éltek a férjével, Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germain nagyon nehezen tudott beilleszkedni a brüsszeli társasági életbe. Ennél is rosszabb volt, hogy mindaz, amit az utóbbi években átélt, összességében kudarcnak tűnt számára. Hirtelen véget ért házasságát rossznak ítélte, és úgy gondolta, hogy ez ügyben a felelősség jelentős részben rá hárul. De most már túl késő volt, hogy bármit is jóvátegyen. Gyermekük nem született, amit nagyon bánt. Végül pedig, szinte megoldhatatlan pénzügyi problémákkal kellett szembenéznie. Innen eredt a ma esti, már kissé viseltes toalettje; és akkor jött ez a közönséges fickó az idióta összehasonlításával, ami minden tekintetet az ő szoknyájára és blúzára irányított!

Meg aztán, őt egy házasságtörő asszonyhoz hasonlítani, még ha egy festményen szereplő alakról van is szó! Micsoda faragatlanság! Érezte, hogy könnyek törnek elő a szeméből, és komoly erőfeszítésébe került, hogy visszatartsa. Miért is jött ide! Adolphe (emlékezzünk, ez volt a férje keresztneve) kétségkívül nagyra becsülte Ghion urat, de Adolphe már nem volt ezen a világon. Igen, jobban tette volna, ha otthon marad…

Amikor Frédéric Veuillot megszólította az asztal másik oldalán ülő magas, erős, szakállas férfit, a nő megkönnyebbült, mivel már nem ő volt az egyedüli célpontja az egybegyűltek érdeklődésének, sőt – és ezen csodálkozott – még valami vonzó is volt számára abban, hogy azzal a férfival együtt alkotta a célpontot. Amikor bemutatták neki a férfit, az rögtön nagyon rokonszenvesnek tűnt. Szelídsége, mozgásának és beszédének igen békés módja, ami éles kontrasztot alkotott impozáns testtömegével, azonnal nagy hatást gyakorolt rá. Ráadásul apjára emlékeztette, a jóindulatú és figyelmes apára, akit túlságosan hamar vesztett el, és aki szintén impozáns termetű volt. Ezért nem tudta megállni, amikor tekintetük találkozott, hogy hosszú pillantást ne vessen a férfira, ami a körülmények által keltett cinkosságot tovább fokozta.

Ez, a Marie-Madeleine tekintetéből hirtelen sugárzó, csábító ragyogás úgy érte Ábrahámot, mint egy gyengéd és érzéki kardszúrás, mely a szíve kellős közepébe talált. Pedig ennek az örök agglegénynek a lelkében semmi sem volt azokból a romantikus lelkekből, amelyeket oly könnyű lángra gyújtani. Ellenkezőleg, ő volt a tökéletesen rendezett életvitelű férfi megtestesítője, akinek nem voltak merész gondolatai. Harminc éves koráig gyógyíthatatlan betegségben szenvedő anyjával lakott, és olyan odaadással ápolta betegsége, majd ágyhoz kötöttsége idején, ami mindenkiben tiszteletet keltett. Az idős hölgy halála után egyedül maradt a Saint-Gilles-i Victoire utcai szép úri házban, ami túl nagy lett számára, de nem tudta elszánni magát sem arra, hogy elköltözzön, sem arra, hogy részben kiadja. Úgy tűnt, a másik nem létezése soha nem hatott rá sem fizikailag, sem érzelmileg, és senki nem tudott róla, hogy akár korábban, akár abban az időben bármiféle szerelmi kapcsolata lett volna. Előfordult, hogy a nagyszüleim cukkolták is emiatt – elég közeli kapcsolatban voltak vele ahhoz, hogy ezt megengedhessék maguknak -, ilyenkor a férfi mindig azt mondta, hogy ő nagyon boldog egyedül, és nem lát rá semmi okot, hogy ezen bármit is változtasson. Egyetlen szenvedélye a vadászat volt, ezért minden alkalommal nagyon örült, amikor nagyapám meghívta Lillois-ba. Egyébként pedig nyugodtan kezelte vagyonát, és minden igazgatótanácsban, amelynek tagja volt, a bölcsesség és a mértékletesség hangját képviselte.

Mégis volt valami, amit gondosan titkolt, kétségkívül attól való félelmében, hogy nevetségessé válik: rendszeresen látogatott egy jósnőt, aki az egyik Marché-au-Charbon utcai bolt hátsó részében fogadta kuncsaftjait. A derék hölgy hamar megértette, hogy ez az ügyfél nem a szerelmi élete miatt keresi fel, csakis az érdekli, amit a kártyák vagy a vagyona jövőjéről (de bármit is javasoltak, a férfi soha nem merte vállalni a legkisebb tőzsdei kockázatot sem), vagy az egészségéről (de semmi nem történhetett egy olyan férfival, aki annyi természetes erővel rendelkezett, mint Ábrahám, állították szüntelen a kártyák), vagy esetleg bizonyos utazásokról tártak fel számára (de soha nem szánta rá magát, hogy utazzon, a kártyák által jövendölt pompás tengeri körutak ellenére sem). A vacsorát megelőző napon azonban a jósnő nem tudta megállni – a kártyák egészen nyilvánvaló módon mutatták -, hogy ne jelezze a békés férfiúnak, miszerint hamarosan egy „végtelenül művészeti jellegű szerelmi találkozásban” lesz része. A férfi vállat volt, mint mindig, ha a jósnő szerelemről beszélt, de a kifejezés egyedisége olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy különös álmot látott éjszaka: álmában egy múzeum falára akasztott festmény egyik alakja volt; egy fiatal nő elhaladt a kép előtt, és olyan mohón bámulta őt, hogy a férfi heves erekciót érzett; megrémült, hogy észreveszik, mivel az erekciótól kidomborodott az őt ábrázoló vászon, majd egy pillanat elteltével a fiatal nő eltűnt, és ő óriási erőfeszítést tett, hogy kilépjen a képből és a nő keresésére induljon a múzeum folyosóin, de hiába. Mozdulatai olyan hevesek voltak, hogy leesett az ágyról, és szemét csak az ágy lábánál lévő kis kilépőszőnyegen nyitotta ki.

Amikor belépett a szalonba, ahol a már megjelent vendégek az aperitifet itták, az első, akivel találkozott, Marie-Madeleine volt. Nagyapám bemutatta őket egymásnak, a férfi nagyon szépnek találta a nőt, és azonnal eszébe jutott éjszakai álma. De a férfiak és a nők közötti kapcsolatok bonyolult világa olyan távol állt tudatos énjétől, hogy az álmot azonnal az abszurditás ködébe taszította, és nem látott a fiatal nőben egyebet, mint egy olyan személyt, akit kétségkívül kellemes nézni, de aki semmi egyebet nem keltett benne, mint rokonszenvet, valamint némi együttérzést, mivel kicsivel később nagyapám a fülébe súgta, hogy a hölgy nemrégiben vesztette el a férjét. Váltottak egymással néhány udvarias szót, de azután a férfit hamarosan kisajátította magának Mariette nagynéném, aki nagyon kedvelte, és régóta bizalmas baráti kapcsolatban volt vele.

Amikor a vendégek az asztalhoz mentek, a férfi figyelmének nagy részét még mindig a fiatal nagynéném által mondottak kötötték le, aki, mivel egymás mellé ültették őket, tovább folytatta bizalmas közléseit. E közlések igen fontosak voltak: egy ideje, mesélte a férfinak olyan halkan, hogy a szomszédok ne hallhassák meg, őrülten szerelmes volt Louis Emond-ba, akit a férfi jól ismert, hiszen Charles (apám) öccse volt, azaz Jeanne (anyám) sógora. Ábrahám, mivel régóta nagyszüleim barátja volt, ismerte elsőszülött lányuk házastársának családját is. Mariette észrevette, hogy távolról sem közömbös a férfinak, hogy az szemmel láthatóan keresi a társaságát, tiszteletet mutat iránta és figyelmes hozzá, de nem vall szerelmet, és a lány égett a türelmetlenségtől, és tele volt aggodalommal. Mit tegyen: várjon még, vagy minden hidat felégetve maga mögött tárja fel érzéseit, vállalva a kockázatot, hogy a férfi, őszinteségétől megrémülve, hirtelen meghátrál?

Gyakran megesik szerte a világon, hogy attól kérnek tanácsot, aki arra a legkevésbé alkalmas. Hisz milyen kompetenciával rendelkezhetett szerelmi stratégia dolgában a derék társasági igazgatótanácsi tag? De érett kora, megnyugtató külseje és az őszinte barátság, amit nagynéném iránt táplált, mindez arra ösztökélte a nőt, hogy megbeszélje vele ezt az oly kényes kérdést. Így hát a férfi, miközben megkóstolta a zöld szószos angolnát, veleszületett óvatosságára hallgatva éppen arról próbálta meggyőzni a lányt, hogy legyen még egy kis türelemmel, amikor Veuillot váratlan bemutatója félbeszakította beszélgetésüket. Mint a többi jelenlevőé, az ő figyelme is Marie-Madeleine-re terelődött, és amikor a tőzsdeügynök feltárta a házasságtörő asszonyhoz való hasonlóságát, látta, amint a nő elpirul és zavartan mosolyog. Egy kis idő elteltével ugyanaz a Veuillot őt szólította meg, és hasonlította Ábrahám figurájához. Ez már sok volt, sőt maga a valószínűtlen! Álmában egy képbe zárták, a valóságban pedig egy festményalak hasonmásának nevezték! Tréfálkozva, de még ha mindebből nem is látszott semmi, mélységes zavarban állt fel és ment a képhez, hogy közelebbről megnézze, amint korábban beszámoltam róla. Majd elnézést kérve, hogy magánbeszélgetésüket megszakította, visszaült nagynéném mellé. És amikor egy pillanattal később tósztot mondtak, tekintetét villámcsapásként érte Marie-Madeleine tekintete: amit a fiatal nő szemében felfedezett, pontosan az volt, amit álmában a múzeumlátogató nőében látott. Ugyanabban a pillanatban ismét heves erekciót érzett. Ugyanabban a pillanatban és egész pontosan úgy, ahogy a szerelmes regényekben, szenvedélyesen szerelmes lett.

A magától értetődő ajándék

A zöld szószos angolnát párolt burgonyával és erdei gombával körített Malines-tyúk követte, majd a Wittamer cég által aznap délután szállított felséges csokoládétorta. Ezután a vendégek visszamentek a szalonba kávézni. Gilberte Berthoux, akinek hamarosan Londonba kellett utaznia, kis időre lekötötte nagynénémet, aki a háború alatt anyámmal együtt végig ott tartózkodott (nagyapám biztonságba helyezte két lányát, még ha emiatt meg is kellett tőlük válnia), majd több ízben vissza is tért oda: „Rendkívül kedves lenne öntől, darling, ha egyik nap meglátogatna; megmutatom a város térképét, amit vettem, és ön majd segít benne, hogy kiismerjem magam, mert az egy igazi labirintus”, Ábrahám pedig ezt kihasználva Marie-Madeleine-hez közeledett.

Hamarosan a szalon egyik sarkába félrevonulva nagy társalgásba merültek, melynek hosszúságát nagyanyám rendkívül „illetlennek és megbotránkoztatónak” találta, amint azt férjének másnap a reggelinél megjegyezte:

– Láttad, hogy kivetette az a nő a hálóját Alphonse-ra? Nincs mit csodálkozni rajta egy efféle nőnél!

– Ugyan, Marthe, joga van azzal beszélni, akivel akar. Egyébként engem mulattatna, ha Ábrahámunk szerelmes lenne!

– De nem abba a nőbe!

– Miért nem?

– Hiszen még ki sem hűlt a férje!

(Nagyanyámnak különleges adottsága volt az idővel kapcsolatos, különösen kifejező rövid fordulatokhoz; amikor évekkel később Lillois-ban a bátyám bejelentette neki Annette Busquin-nel, egy Morlanwelzből származó fiatal lánnyal kötendő házasságát, így zsörtölődött: „Csak nem fogtok összeházasodni, hisz még ott szárad a pelenkátok a kerítésen!”)

Léon Ghion vállat vont, rég nem törődött már a felesége túlzásaival. Számára jól telt az este, kitűnő kedvében volt, és az a gondolat, hogy barátját Ábrahámnak nevezheti, különösképpen szórakoztatta.

Ami nagyanyámat illeti, nem tágított: vendégük illetlenül viselkedett; egy frissen megözvegyült nő nem néz szerelmes tekintettel a legelső férfira, akit meglát. Nincs mit csodálkozni rajta, ha hasonlít a festmény házasságtörő asszonyára! – tette hozzá, megragadva minden érvet, még a legostobábbat is. Ettől fogva a fiatal nőt nagyapámmal folytatott beszélgetései során csakis ezzel a kifejezéssel illette, melyből csak úgy áradt a megvetés.

– A házasságtörő asszony – gúnyolódott este – itt felejtette a kesztyűjét. Hiába, aki flörtöl, az se lát, se hall.

És másnap reggel:

– Tudod, kivel láttam a házasságtörő asszonyt a Mártírok terén?

– Lefogadom, hogy Ábrahámmal. Tehát megy a dolog a maga útján!

– És ez téged nem botránkoztat meg?

– A legkevésbé sem.

– Léon, remélem, a lányai előtt nem tesz efféle megjegyzéseket.

Azután elutaztak Marokkóba. Egy hónappal később, amikor hazatértek, Gilberte Berthoux meglátogatta nagyanyámat, hogy együtt teázzanak.

– Tudja már a nagy újságot, Marthe? Marie-Madeleine Gréban de Saint-Germain feleségül megy Alphonse Beulemet-hez!

– Csak nem?!

– Ahogy mondom. Nyilván meg kell várniuk a hivatalos gyászidő végét. De a dolog már el van döntve.

– A házasságtörő asszony tehát elérte célját! – dohogott nagyanyám megbotránkozva.

És este, nagyapámnak:

– Léon, nem fogod kitalálni, mit tudtam meg nemrég. A házasságtörő asszony…

-… hozzámegy Ábrahámhoz – szakította félbe nagyapám, aki aznap délután találkozott barátjával az „Ultima” cipőgyár igazgatótanácsának ülésén. – Nagyon helyes, épp itt az ideje, hogy ő is megtalálja a hozzáillő társat – tette hozzá minden rosszmájúság nélkül.

– De hát, a házasságtörő asszony…

– Még azt is megkérdezte a barátom, vállalom-e, hogy a tanúja leszek.

– Mindenesetre tudja, hogy azt gondolom erről, amit gondolok. („Azt gondolom erről, amit gondolok”: nagyanyám imádta ezt a kifejezést, ami azt jelentette, amit mondani akart.)

– És már tudom is, mit fogunk nekik ajándékozni. Nem nehéz kitalálni.

– Fogalmam sincs.

– Hát a két képet!

– De Léon, és ha én szerettem nézegetni azokat a képeket?

– Nos, majd elmegy hozzájuk, és ott nézegeti. Az a két kép lesz az ajándék, semmi más.

Ezt olyan meggyőződéssel és olyan ellentmondást nem tűrő hangon mondta, hogy nagyanyám, aki ösztönösen elvetette még a gondolatát is annak, hogy háza egyik díszétől megfosszák, nem tiltakozott tovább. Meg kell mondanom, hogy semmi rendkívülit nem talált azokon a képeken, és rögtön arra gondolt, hogyan kovácsolhatna előnyt a képek kicseréléséből. Egy ideje összebarátkozott Fernand Toussaint, a brüsszeli szalonokban akkoriban igen divatos festő feleségével, sőt két ízben fel is kereste a művész műtermét. Azonnal elképzelte, hogy az üresen maradt helyet a festő két nagy műve foglalhatná el. (Kétségkívül úgy érezte, nem nagy veszteség megszabadulni olyan képektől, melyek egyike egy olyan nő kiköpött másának portréja, akit határozottan nem kedvel.)

Az esküvőt a Sablon templomban tartották. Marie-Madeleine közelmúltbeli gyászára való tekintettel a meghívottak számát erősen korlátozták, a házasságkötést követő ünnepség pedig egyszerű, de remek volt. A nap hősei örömmel fogadták nagyszüleim ajándékát, körbemutatták a két festményt, és elmondták mindazoknak, akik még nem tudták, milyen csodálatos szerepet játszottak azok a képek szerelmük születésében. Másnap Velencébe utaztak nászútra. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, Ábrahám akkor tette ki először a lábát a Belga Királyságból.

Mit szólt hozzá nagyanyám?

A pár hazatérése után a Saint-Gilles-ben levő Victoire utcai nagy ház hatalmas átalakuláson ment keresztül. Marie-Madeleine örömmel költözött be, és könnyen meggyőzte férjét, hogy tegyék a házat világosabbá és kényelmesebbé. Átfúratták a falakat és vágattak néhány ablakot, az első emeleti homlokzatra tetszetős loggiát építtettek, a földszintre pedig, hátul, egy kertre néző teraszt. A házba új, egy neves belsőépítész által nagy gonddal kiválasztott berendezés érkezett. A szőnyegek, függönyök, fotelek, párnák olyan kényelmet biztosítottak mindenütt a lakásban, amilyet a nő még soha nem látott. A hálószobába pompás baldachinos ágyat helyeztek, az ajándékba kapott két festményt pedig a szemközti falra akasztották.

Barátai és ismerősei soha nem látták még Ábrahámot ilyen boldognak: semmi kétség, mindig is kiegyensúlyozottnak és mosolygós kedvűnek ismerték, akivel nehéz volt ellenkezni, és akit még nehezebb volt feldühíteni; de elég volt néhány hét, és azon nemes lelkű emberek egyikévé vált, akiknek a vidámsága még a legszomorúbb lényekre is átragadt. Ami Marie-Madeleine-t illeti, nyomtalanul eltűnt belőle az az elégedetlenség, ami első házassága után volt benne; férje elhalmozta szerelmével, elbűvölte állandó kedvességével és figyelmességével, és ő napról napra szebb lett. Sok férfi utána fordult az utcán, akiket megragadott ez a végtelen boldogságtól ragyogó szépség.

Úgy tartják, az ilyen boldogság elmondhatatlan; úgy szállt el több hónap, akár a sóhaj. A La Louve nagy ebédlőjében Fernand Toussaint két festménye váltotta fel azokat a képeket, melyeket most Ábrahám és felesége néztek az ágyukból. Az első a festő feleségét ábrázolta (ő volt a kedvenc modellje) a zongoránál ülve, bájos, pliszírozott fehér ruhában, mely szabadon hagyta vállát és karját, a hölgy a fejét egy nagy tükör felé fordította, mely visszatükrözte arcát; a második kép a Parc de Bruxelles-re nyújtott kilátást, melynek fáit és a pavilont a fények és árnyak játéka tette vidáman elevenné. Nagyapám ezeket a festményeket kissé túlságosan hivalkodónak találta (ez a szó jutott eszébe, amikor megpillantotta őket) a helyiség régies atmoszférájához, de tartózkodott tőle, hogy e véleményét hangosan kifejezze, mivel örült az ajándéknak, amit adott, és megelégedésére szolgált, hogy felesége boldog az új szerzeményekkel.

Egy esős vasárnap Ábrahám és Marie-Madeleine vendégségben voltak náluk. Nagyanyám vélhetőleg nem ragaszkodott ehhez túlságosan, de már két ízben fogadták őt és a férjét a Victoire utcában, ahová minden fenntartása ellenére el kellett mennie, „mert maga elvárta, Léon”, így az udvariasság arra kényszerítette, hogy ő is otthonában fogadja a házaspárt. A nagyszüleim Lillois-ban akarták tölteni a hétvégét, és ott fogadni a vendégeket. De a rendkívül rossz idő, az a belga időjárás, amikor éjjel-nappal szakad az eső, arra késztette őket, hogy lemondjanak tervükről és a La Louve-ban rendezzék az ebédet. A nagy ebédlőbe lépve a két vendég gyengéd pillantást vetett egymásra, és nagyanyám észrevette, hogy kezük egymáshoz ér, és szeretettel összefonódik. Heves érzelmi hullám árasztotta el, és mindaz az elfogultság, ami a fiatal nővel szemben felhalmozódott benne, úgy olvadt el, mint a jég a napon.

– A házasságtörő asszony – vallotta be, nagylelkűen megtagadva a titkos ellenségesség hosszú hónapjait (melynek nyilvános kimutatásától mindig is tartózkodott) -, a házasságtörő asszony, mindent összevéve, nagyon kedves kis hölgy, és tökéletesen illik Alphonse-hoz.

– Ábrahámhoz – javította ki nagyapám.

– Ha úgy tetszik.

És cinkos tekintettel odasúgta:

– Ábrahám és a házasságtörő asszony, jól tettük, hogy összeházasítottuk őket.

Ó, ezek a különös pálfordulások, melyek a patás ördögöt a legszelídebb angyallá változtatják! Vagy amelyek, ellenkezőleg, három nekünk nem tetsző hangnemben mondott szó miatt oda vezetnek, hogy mindenféle bűnökkel gyanúsítjuk azt, aki egy pillanattal korábban az erkölcs mintaképe volt a szemünkben! Tegnap még rikító színekről, abszolút rossz ízlésről rikácsoltunk? Ma pedig éppen a színeknek és azok árnyalatainak a kifinomult harmóniáját magasztaljuk. A legcsekélyebb fenntartás nélkül imádtunk? Hirtelen záporozni kezdenek a kritikáink, olyan sűrűn, mint őseink szakálla volt. Mi ez a szélkakas bennünk, amit olykor a legváratlanabb módon forgat meg egy szeszélyes fuvallat? És miért esnek bizonyos emberek e hatás áldozatául gyakrabban, mint ahogy sor kerülne rájuk? Ó, ha az irracionális hatalmába keríti az embert… Később nagyapám elmesélte a két lányának, hogy alig három nappal azután, hogy nagyanyám véleménye hirtelen megváltozott, és ő incselkedő hangnemben célzást tett erre, nagyanyám lármásan tiltakozott, mondván, egyáltalán nem érti, miről beszél nagyapám, ő mindig is nagyon kedvelte azt a bájos kis házasságtörő asszonyt, és nagyapám egyszer s mindenkorra fejezze be, hogy olyan gondolatokat vagy érzéseket tulajdonít neki, amelyek soha nem voltak meg benne. „Tudomásul vettem” összegezte nagyapám nevetve, miközben anyám és nagynéném cinkos arckifejezéssel bólogattak.

Tehát minden a legjobban alakult a világok legjobbikában: Ábrahámnál és a házasságtörő asszonynál a mézeshetek; nagyszüleimnél pedig ugyanaz, a fiatal házasok boldogságára vetett, jóindulatú tekintet.

Rögeszme, átkozott rögeszme

Hogy meglepődött hát Léon Ghion, amikor egy szép reggel, mielőtt bezárkózott volna a La Louve nagy igazgatói irodájába, egy rövid sétát téve a Monnaie téren véletlenül összefutott Ábrahámmal – már egy ideje nem tudott róla semmit -, és pokolian gondterheltnek találta. Abból a néhány szóból, amit váltottak, nem sikerült kielégítő magyarázatot kapnia rendkívül különös állapotának okára. Barátja egyértelműen kitért a közvetlen kérdések elől, s többnyire csak félszavakkal válaszolt. Nagyapám, bár sietett – francia bankárokkal kellett ebédelnie, és előtte még az ezzel kapcsolatos terjedelmes dossziékat is át kellett néznie –, nem tudta rászánni magát, hogy azonnal ott hagyja, és magával vitte a Saint-Hubert galéria Mogador kávézójába. Az intézmény békés hangulata e kora reggeli órában, a presszókávé egész városban híres íze, és főként régi barátjának jóleső figyelmessége együttesen azt eredményezte, hogy a társasági igazgatótanácsi tag kissé megnyugodott. Marie-Madeleine – közölte végül bizalmasan – újabban egyre furcsábban viselkedik. Nyilvánvaló, hogy valamit titkol előle. Egyszer a férfi váratlanul ment haza. Nagy beszélgetésben találta a feleségét egyik barátnőjével, egy bizonyos Mimivel (egyáltalán nem kedvelem azt a nőt – tette hozzá -, egyébként nagyon rossz híre van; de ha ezt megemlítem Marie-Madeleine-nek, ő azonnal dühbe gurul, és a brüsszeli nyárspolgárok által terjesztett pletykának minősíti). A nők, őt meglátván, hirtelen elhallgattak. A felesége nagyon zavartnak tűnt. A férfi az egymásra vetett pillantásukat is elcsípte, mely mintha azt mondta volna: Csitt! Egy szót se! Nemsokára az a Mimi elhordta az irháját (ez volt az Ábrahám által használt pontos kifejezés). Ő azonnal megkérdezte Marie-Madeleine-től – biztosíthatlak, Léon, nagyon kedvesen, majdnem viccelődve! -, miféle titokzatos dologról beszéltek, amiről az ő jelenlétében nem eshetett szó. A felesége minden várakozása ellenére megharagudott a kíváncsisága miatt. Ő erősködött – továbbra is kedvesen, ismersz, tudod, hogy maga vagyok a szelídség. Marie-Madeleine távozott a helyiségből, jól bevágva maga után az ajtót. Ő utána akart menni a budoárjába, ahová menekült. A felesége azonban megtiltotta, hogy belépjen.

Nagyapám, miközben az elbeszélt katasztrófához illő komoly képet próbált vágni, alig tudta türtőztetni magát, nehogy kitörjön belőle a nevetés. Ennyi volt tehát az egész! Ha ez a nagy mamlasz el tudná képzelni, hányszor vesztek ők össze Marthe-tal! És gyakran micsoda semmiségek miatt! Nos, a barátjának van még mit tanulnia a házasélet örömeiről és megpróbáltatásairól! Türelmesen megvárta, hogy a másik befejezze, majd megpróbálta megnyugtatni és észhez téríteni. Minden nőnek, kísérelte meg tömören elmagyarázni (én, Léon Ghion, a Comptoir du Centre ügyvezető igazgatója, éppen érzelmi oktatásban részesítem barátomat, Ábrahámot, társasági igazgatótanácsi tagot! Ez elképesztő! – mulatott lelke mélyén), minden nőnek szüksége van egy titkos kertre, és ebben semmi elítélendőt nem szabad látni, ellenkezőleg, a házi béke érdekében örülni kell, hogy így van. Ami pedig a veszekedéseket illeti, nem visznek-e azok némi mozgalmasságot a pár életébe? Felbosszantják egymást, aztán kibékülnek, ettől csak jobban szeretik egymást, és az élet megy tovább. Miközben beszélt, tekintetét diszkréten a pult mögött trónoló nagy faliórára emelte. Tényleg mennem kell – gondolta -, az ügy, ami vár rám, ennél sokkal fontosabb.

Csodálkozott, mert úgy tűnt, hogy az általa mondottak nem gyakorolták hallgatójára a várt hatást. Ábrahám egyfolytában idegesen kotorászott nagy szakállában, mintha egy viszkető szőrszálat keresne, jobbra-balra rázta a fejét, hol keresztbe rakta, hol ismét széttárta hatalmas lábait. Majd hirtelen barátja szavába vágott:

– Megcsal, Léon, biztos vagyok benne, hogy megcsal.

Az már más! – gondolta nagyapám.

– Van valami konkrét tény, ami miatt ezt hiszed?

– Az a Mimi rossz hatással van rá.

– Ugyan már, ez nem bizonyíték.

– Együtt mennek a városba, néha egész délutánra, soha nem tudom pontosan, hol vannak, Marie-Madeleine alig beszél róla.

– Ugyan, mit számít! És ha a feleséged megcsalna, egyedül menne, nem egy barátnővel.

– Van még valami…

– Mi van még? Beszélj!

– Ő sokkal fiatalabb nálam, Léon. Az első férje is fiatalabb volt, mint én. Biztos vagyok benne, hogy megcsal egy nálam fiatalabb férfival.

– Tett neked megjegyzést a korkülönbségre? Panaszkodott rá?

– Nem, de…

– De micsoda?

Ábrahám elhallgatott. Arca fájdalmas kifejezést öltött.

– Van valami határozott gyanúd? – kérdezte nagyapám.

– Látom, hogy örömét leli a fiatal férfiak társaságában.

– Egy bizonyos fiatal férfiéban?

– Több fiatal férfiéban is.

Léon Ghion ezúttal nem tudta türelmetlenségét palástolni.

– Több fiatal férfiéban, ugyan már, ez nem jelent semmit! Ne légy nevetséges! Elragadó feleséged van, egy valóságos kincs, te meg a legcsekélyebb bizonyíték nélkül aggodalmaskodsz!

Ábrahám elhallgatott. Nagyapám még intette, hogy viselkedjen értelmesen, ne gyötörje magát képzelgésekkel, ez nevetséges az ő korában (amint az utolsó szavakat kiejtette, Ábrahám olyan különös arccal nézett rá, hogy rögtön megbánta – de hát annyi baj legyen, morogta magában, csak nem leszek tekintettel az ostobaságára!), majd elnézést kért, hogy kénytelen otthagyni. Amikor kezet fogtak, úgy tűnt, mintha Ábrahám visszanyerte volna józan eszét. Elismerte, hogy feltehetően túlzottan a képzeletére hagyatkozott, kijelentette, hogy ez a beszélgetés jót tett neki, és rendezni fogja a gondolatait.

Néhány perccel később Léon Ghion gyors léptekkel átszelte a Grand-Place-t, hogy az irodájába menjen. Rosszkedv kerítette hatalmába. Hová jutunk, ha már Ábrahám is úgy viselkedik, mint egy gyerek! Az üzleti ügyek intézése, azok alakulása, a tőkebefektetés és a profit, amit abból nyerünk, a liberálisok megsemmisítése Lillois-ban a legközelebbi választásokon, ezek az igazi problémák egy férfi számára! Mi ez a nyafogás, ez a nyakatekert okoskodás! Látott már sok embert, aki ok nélkül tette tönkre az életét, de soha nem gondolta volna, hogy Ábrahám képes lenne így eltévelyedni.

Nem kellett azonban hozzá sok idő, hogy különböző, az ilyen jellegű eseményeket mindig gyorsan követő híresztelések kapjanak szárnyra a Victoire utcában kialakult feszültségről és egyre ismétlődő konfliktusokról. Madame Berthoux elmondta nagyanyámnak, hogy a fiatal nő fájdalmas vallomást tett egyik barátnőjének, aki az egészet elmesélte neki: Ábrahámnak elég, ha csak néhány mondatot vált egy nála fiatalabb férfival, vagy elcsíp egy másnak szánt mosolyt, azonnal a legrosszabb szándékokkal gyanúsítja, és szünet nélkül faggatja, abban a nyugodt hangnemben, amit mindenki ismer, de amitől a kérdései csak még kétségbe ejtőbbé válnak. Ő hiába tiltakozik, hiába mondja el neki ezerszer, hogy nincs miért szemrehányást tennie magának, és nem érti, hogy amikor teljesen betölti a szerelem, miért is jutna eszébe, hogy megcsalja; ezek a rosszindulatú gyanúsítgatások összetörik a szívét, és hiába neheztel, hiába panaszkodik, hogy mindent tönkretesz, ami szép volt közöttük, semmi nem használ: mintha a férfit egy gonosz szellem kerítette volna hatalmába, egy szellem, ami azon mesterkedik, hogy őt nap mint nap gyötörje.

– Szegény kis házasságtörő asszony! – mondta nagyanyám nagyapámnak. – Ő, aki olyan ártatlannak tűnik, mint a ma született bárány!

Nagyapám nem válaszolt, csak fatalista módon felhúzta vastag szemöldökét.

Majd a rossz időket átmeneti javulás követte. Emil Cuijpernek – aki könyvet írt Goyáról, és Madridba kellett utaznia, hogy a festő bizonyos műveit a Prado Múzeumban tanulmányozza -, az a kitűnő ötlete támadt, hogy felajánlja Ábrahámnak és Marie-Madeleine-nek, hogy kísérjék el. A műtárgykereskedő a spanyol fővárosban nagy lakást bérelt, melyet meg tudnának úgy osztani, hogy mind a fiataloknak, mind neki elegendő magánterület álljon rendelkezésére, és a párnak bőségesen jutna rá ideje, hogy kellemes sétákat tegyen a városban és környékén, s közben a megbékélésnek kedvező atmoszférára találjon. Minden barátjuk arra bíztatta őket, hogy fogadják el az ajánlatot. Nagyapám azzal az ürüggyel állt elő, hogy Ábrahám közbenjárhatna egy spanyol pénzintézetnél a Comptoir du Centre érdekében.

– Óriási szívességet tennél vele – mondta. – Páratlan közvetítő vagy, számítok rád.

Elutaztak hát Madridba – Ábrahám életében másodszor lépte át a határt -, és a hamarosan Brüsszelbe érkező képeslapok az újra megtalált boldogságról látszottak tanúskodni.

Amikor visszatértek, úgy tűnt, a válság valóban feledésbe merült. A férj és feleség csupa mosoly, csupa életöröm volt, a békességet illetően ismét tartós jó idő látszott beköszönteni, és mindenki mielőbbi gyermekáldásban reménykedett.

Ám az sajnos nem következett be. De ők nem hagyták, hogy a gondok kedvüket szegjék, szórakozásképpen kirándulásokat szerveztek vasárnaponként az ország különböző részeire. Nagyapám Panhard-ja és Berthoux Delahaye-e gyakran csatlakozott Ábrahám Delage-ához. A vidám társaság durrogva szelte át a Brabant és Namur útjait; egy-egy fogadóban megálltak, és minden ceremónia nélkül megebédeltek. Egy tavaszi vasárnap a fiatal nő rábeszélte őket, hogy menjenek el Saint-Amand-ba, az öreg Escaut partjára, és nézzék meg Emile Verhaeren síremlékét. Ábrahám gyengéden megfogta Marie-Madeleine kezét, a szemébe nézett és szép, erőteljes hangján elmondta a költő néhány finoman cizellált szerelmes verssorát, melyek különösen meghatották:

Je te sens claire, avant de te comprendre telle;
Et c’est ma joie, infiniment,
De m’éprouver si doucement aimant
Sans demander pourquoi ta voix m’appelle.*

Meggyógyult – gondolta Léon Ghion, még ha nem is értett a költészethez. És örült.

A Belles-Pierres-ben Ábrahám gyakran vadászott vendéglátójával, de néha apámmal is, aki akkor lépett ügyvédi pályára, miután néhány évig a királyi ügyész helyettese volt. Közben a hölgyek ráérősen társalogtak, teázgattak, és nagyanyám örömmel állapította meg, hogy fiatal barátnője, a házasságtörő asszony, még ha türelmetlen is amiatt, hogy még mindig nem várandós, ismét jóízűen és vidáman habzsolja az életet.

Nem számoltak azonban az Ábrahámot hatalmába kerítő gonosz démonnal. El lehetett ugyan a démont hitvesi gyengédséggel vagy néhány baráti gesztussal altatni, de az végül mégiscsak felébredt. S a féltékenység ezúttal alattomosabb módon, időszakosan nyilvánult meg. A társasági igazgatótanácsi tag beérte azzal, hogy időről időre tett egy gonosz kis célzást, amitől szegény felesége úgy megdöbbent, hogy szóhoz se tudott jutni, majd, mintha mi sem történt volna, a férfi visszanyerte szokásos kedvességét és szelídségét. Marie-Madeleine minden alkalommal úgy érezte, mintha éles kést döftek volna belé: már megint kezdi, képtelen tehát e démonnak ellenállni! Mit tegyen? Mit mondjon? Lázadozzon, újra meg újra? Ehhez nem érzett magában erőt. És mire is lenne jó? Két nap múlva, vagy egy hét múlva minden újra kezdődne. Amíg el tudja viselni, nem lenne-e jobb némán kivárni, míg elvonul a vihar, vagy még inkább, a süketet játszani? Talán egyszer valami csoda folytán elmúlik…

Így is tett, és a helyzet valamiképpen stabilizálódott. Úgy tűnt, Ábrahám beéri azzal, hogy időnként elismételgeti epés célzásait, gondosan megválasztva azt a pillanatot, amikor Marie-Madeleine a legkevésbé számít rá; Marie-Madeleine pedig szemrebbenés nélkül fogadta, megtalálva magában az erőt, hogy ne vágjon a férfi fejéhez néhány tányért, amit az bőven megérdemelt volna. Életük egyéb téren, ha döcögve is, de folytatódott, világos volt azonban, hogy kapcsolatuk egyre inkább kiüresedik.

A férjnek a Marché-au-Charbon utcai jósnőnél tett titkos látogatásai sem használtak az ügynek. A férfi élénken érdeklődni kezdett aziránt, mit mutatnak a kártyák szerelmi életéről, és azok az utóbbi időben semmi jót sem mutattak. Érzelmi vihar, jósolta a kártya, legyen körültekintő! Sőt, ellenséges árnyék lebeg a környéken, óvakodjon tőle! Ábrahám, mivel a rögeszméjévé vált a gondolat, hogy a felesége az ő legrövidebb, a munkája miatti távollétét kihasználva megcsalja, éjszakáinak nagy részét azzal töltötte, hogy szerencsétlenségén rágódott, embert próbáló álmatlanságban szenvedve. Tekintete ismét rémültté vált, arcán rángatóztak az izmok. Egyre csak fogyott, és az oly sok férfi által irigyelt atlétatermetét egy rosszul összerakott csontváz kinézete váltotta fel. Szórakozottsága miatt egyszer a tőzsdén, ahol jelentős tranzakciókat hajtottak végre, egyetlen nap leforgása alatt komoly összegeket vesztett. Az Union foncière egyik igazgatótanácsi ülésén a társaság által követendő politikáról olyan meghökkentő és oly kevés éleslátásról tanúskodó beszédet mondott, hogy nagyapám hevesen oldalba bökte könyökével. Amikor az egybegyűltek felálltak, nagyapám félrevonta Ábrahámot:

– Nem úgy tűnik, hogy jól éreznéd magad a bőrödben. El kellene menned Cottard-hoz. (Mindkettőjüknek ő volt az orvosa.)

– Biztosíthatlak, hogy nagyszerűen érzem magam.

– Akkor mi a baj? Gondjaid vannak?

– Ellenkezőleg, minden a legnagyobb rendben van.

Nagyapám barátja faragatlanul hátat fordított neki, alig köszönve el tőle. Léon Ghion elgondolkodva  nézte, amint távolodik.

Ha követte volna, nem hitt volna a szemének. A Choux utcában egy málladozó falú ház második emeletén, melynek lépcsőházából penész-szag áradt, egy magándetektív rendezett be magának irodát. Ábrahám oda tért be határozott léptekkel. Amikor pár perccel később távozott, úgy érezte, megkönnyebbült: néhány nap múlva tudni fogja, ki a felesége szeretője – mert most már nem tágított, a feleségének szeretője van, egy fiatal férfi, akivel, amint ő kitette a lábát, szemérmetlenül megcsalja. Ábrahám nem tudta, hogy az okok és okozatok igen érdekes láncolatát indítja el.

Francis Gayo színre lép

Francis Gayónak, a detektívnek nem volt túl bizalomgerjesztő kinézete. A mindössze harmincöt éves, alacsony férfi vagy tíz évvel többnek látszott. Már csaknem teljesen kopasz volt, amit úgy próbált leplezni, hogy az oldalt még megmaradt néhány szál haját a koponyájára fésülte; nagy, elálló fülei voltak, homlokán mély barázdák, ami annak a mániájának volt tulajdonítható, hogy gondolkodás közben mindig élénken ráncolta, vastag ajkai szabálytalan fogazatot rejtettek; mindez teljes mértékben az ellentéte volt annak, amit úgy szoktak nevezni, hogy „szép férfi”. Gyűrött öltönye és ingének kopott gallérja sem javított különösebben a képen.

Az új ügyfelétől kapott megbízás nem is lehetett volna szokványosabb: kövesse Marie-Madeleine-t minden alkalommal, amikor elmegy otthonról, gondosan jegyezze fel a helyeket, ahová megy, és az embereket, akikkel találkozik, tehát tipikusan azok a dolgok, amiket már több tucatszor megtett. Másnap hóna alatt a kis krokodilbőr aktatáskával, mely soha el nem hagyta, a detektív megfigyelő állásba helyezkedett a Victoire utcában. Látta távozni a házból Ábrahámot, aki diszkréten intett neki. Egy órával később Marie-Madeleine-re került sor. A nő a Jourdan utcán elment a porte Louise-ig, majd a porte de Namurig, ahol megnézett néhány kirakatot, vásárolt néhány dolgot, végül bement egy teaszalonba. A detektív követte, elhelyezkedett az egyik szomszédos asztalnál és diszkréten, egy újság mögé rejtőzve leste a nőt, ahogy a világ minden detektívje tenné hasonló helyzetben. De csakhamar feszült figyelemmel kezdte szemlélni Marie-Madeleine-t, olyan figyelemmel, ami túlment a szigorúan szakmai szükségszerűségen.

A nőben sok minden egyre határozottabban kezdte emlékeztetni egy fiatal lányra, akit valaha szeretett, őszintén szólva az egyetlenre, aki fontos helyet foglalt el az életében. Évekig jegyesek voltak. Egyszer egy ostoba veszekedés tört ki köztük leendő lakásuk berendezése kapcsán. A férfi anyja ragaszkodott hozzá, hogy egy hálószoba-bútorral ajándékozza meg őket, ami az ő anyjáé, sőt, a nagyanyjáé volt. Ám a menyasszonynak nem kellett. Ő új, modern bútorokat akart. Francis, aki túlzottan is meg akart felelni a szülőanyjának, erőltette a dolgot. Majd látván, hogy szerelme ellenállását nem tudja megtörni, engedni akart. S akkor hirtelen, anélkül, hogy meg tudta volna magának magyarázni, miért, a vita elmérgesedett. Barátságtalan szavak hagyták el ajkát, szinte akarata ellenére, melyeket egy pillanattal később megbánt. De akkor már túl késő volt. A menyasszonyt elragadta az indulat, és nem akarta elfogadni sem azt, hogy a férfi visszavonta szavait, sem a bocsánatkérését. Másnap a férfi egy levélből megtudta, hogy szó sem lehet házasságról, sőt, a nő látni sem akarja többé. Még egy találkozót sem sikerült megbeszélnie, hogy megkísérelje a békülést.

A hasonlóság nem annyira fizikai volt, a nő legfeljebb homályosan emlékeztette volt menyasszonyára – a menyasszonya magasabb volt, szőkébb, arca kissé kerekebb –, inkább bizonyos mozdulatai voltak döbbenetesen hasonlók: a nő ugyanúgy hunyorgott, ha távolra nézett, ami arra a rövidlátóra jellemző, akit a hiúság meggátol benne, hogy  szemüveg viselésével korrigálja látását; pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal töltötte ki a teát, tett bele cukrot és keverte össze a csészében; ugyanazzal a mimikával fejezte ki csodálkozását, amikor meglátta Gilberte Berthoux-t közeledni, akiről nem is sejtette, hogy találkozni fog vele; ugyanúgy mosolygott, amitől erőteljesebben húzódott ajka jobbra, mint balra; ugyanaz a leheletnyi irónia csillogott tekintetében; ugyanúgy nyújtotta ki hirtelen a nyakát vagy vonta fel a szemöldökét. A detektív azt hihette, az arckifejezések, grimaszok és mozdulatok végzésének módja abból a nőből, akit elveszített, valami csoda folytán változatlanul átkerült abba a nőbe, akinek a megfigyelésével meg volt bízva.

Minél tovább figyelte a detektív Marie-Madeleine-t, annál inkább kezdett felszakadni benne a seb, aminek több év kellett, hogy behegedjen. Ez idő alatt persze más nőket is megismert. De azok csak múló fellángolások voltak, és már egy ideje kezdett beletörődni, hogy a legteljesebb érzelmi magányban él. Nem vált-e egyre cinikusabbá a szerelmi kapcsolatokra vetett tekintete? Ehhez sajátos hivatásának gyakorlása is hozzájárult. Mesélhetett volna a szenvedélyek, szakítások, elhidegülések folyamatos balettjéről! A dolog már ott tartott, hogy amikor olyan megbízást ajánlottak neki, ami nem embertársai szerelmi gyötrelmeivel volt kapcsolatos – sajnos azok voltak a legritkábbak –, a férfi hirtelen úgy érezte, megkönnyebbül, boldog, hogy végre más levegőt szívhat, nem az örökös féltékenységről és megcsalásról szóló történetekből áradó, nehezen elviselhető, áporodott szagot. A nagyanyám által tréfásan házasságtörő asszonynak nevezett (és aki – akármit gondolt is erről Ábrahám, a férj – egyáltalán nem volt az) nő sztereotip és igen ártatlan látványára régi képek rakódtak, amelyeken az elveszített nő jelent meg újra, teljes szépségében. Milyen idióta is volt ő akkor! Min múlhat olykor egy egész élet! És mindez azért, mert nem mondta ki egyből, hogy nem, nem és nem, nem fogadja el azt a szerencsétlen bútort!

A jegyesség felbontását a fiú és a családi bútorokhoz túlságosan ragaszkodó anya kíméletlen szakítása követte (a fiú azt a csökönyösséget vetette anyja szemére, amellyel az a bútorokat nekik akarta adni, a csökönyösséget, melynek következménye katasztrofális volt; az anya pedig ezt a szemrehányást hányta a fia szemére); és a fiú az anyját csak annak halálos ágyán látta viszont. A férfi most házasnak, boldognak, egész más életet élőnek látta magát, és a világ minden kínját elszenvedte, hogy visszafojtsa a rátörő heves zokogást. Nézte Marie-Madeleine-t, amint Gilberte-tel beszélget. Boldogabb-e nála a nő? Bizonyára nem, hiszen a házassága romokban hever. Hacsak nem talált titkos boldogságra egy szerető karjaiban, aki szerelmével elhalmozza. De a férfi nagyon jól tudta, hogy az ilyen helyzetek túlságosan is ingatagok ahhoz, hogy igazi boldogságot adhatnának. Egyébként, ha lenne a láthatáron szerető, éppen az általa végzett megfigyelésből következően hamarosan kitörne a dráma, ez a mindig oly ostoba és közönséges dráma. A férfi megszánta a nőt, majd visszanyerte a hidegvérét. Egy magándetektív nem lehet szentimentális.

A véletlen úgy hozta, hogy négy évtizeddel később kapcsolatba kerültem azzal a fiúval, aki az általunk hamarosan felderítendő körülmények folytán a detektív fia lesz. Főként irodalomról beszélgettünk – mindig is nagyon csodáltam Alexis Gayo, e titokzatos író művészetét, aki a hatvanas években elhagyta Belgiumot és Guernsey-re költözött –, de időnként előfordult, hogy a Détournement szerzője bizalmas vallomásokra ragadtatta magát. Így jutottam azokhoz, az általa mélységesen szeretett szüleivel kapcsolatos információkhoz, amelyek segítségével az itt elbeszélt történet egyes szálait hitelt érdemlően össze tudtam kötni. Kétségtelen, taszító külseje nem vált apja előnyére. Ám Alexis szerint e kevéssé megnyerő külszín gazdag és komplex személyiséget rejtett. Ha, amint korábban beszámoltam róla, Francis Gayo nem is nagyon szerette hivatását – legalábbis annak legnagyobb részét, azt, hogy birtokolni vágyó és féltékeny emberek megbízásából valakit követnie kellett -, és hamarosan látjuk, hogy nem is sokáig fogja e hivatást gyakorolni, mindez nem jelenti azt, hogy a rábízott feladatokat hanyagul végezte volna. Még az is előfordult, hogy intuíciója révén ott is sikert ért el, ahonnan sokan mások (kezdve a rendőrséggel) dolgavégezetlen tértek volna haza. Nem találta-e meg például egy sekrestyében a királyi család egyik tagjától ellopott ékszereket, abban a meggyőződésben, hogy a templom egyik ministránsának, akit többi kis társával együtt olykor azért fogadtak, hogy a meglopott személy fogyatékos fiával játsszon, abszolút semmi köze az ügyhöz, és túlságosan ártatlannak tűnik ahhoz, hogy tényleg az is legyen?

De volt ebben az emberben valami még érdekesebb, mégpedig az a titkos vonzalom, amit az írás iránt fedezett fel magában. Mivel, mint tudjuk, a románcok egyre kevésbé foglalkoztatták, szabad idejének legnagyobb részében vaskos papírkötegeket írt tele, melyek azután egy fiók mélyére kerültek a többi, korábban odatett papírköteg mellé. Soha senkinek nem mutatta meg, mit írt e hosszú estéken. Egyszer azonban, sokkal később fiát, Alexis-t elfogta a kíváncsiság, és szülei távollétében kihúzta a nevezetes fiókot. Ekkor egy rendkívül terjedelmes regényt fedezett fel, melynek írását a fiú véleménye szerint apja kevéssel elbeszélésünk ideje előtt kezdhette el. A regény egy eltűnt civilizációban játszódott, egy olyan civilizációban, amelyhez a detektív rendkívüli erkölcsöket és szokásokat képzelt el. A gyerek minden alkalommal, amikor csak tehette, folytatta az olvasást, mivel szenvedélyesen érdekelte az apja által megalkotott különös univerzum és annak szereplői. Hogy – mint nekem mesélte – tényleg egy tulajdonképpen végtelen hosszú regényről volt-e szó, olyannyira sok narratív és tematikai elem volt benne, vagy a fiatal olvasónak nem volt még elég fejlett az értelme, hogy körvonalazza e rendkívül szövevényes fikció lényegét, mely egy elkerülhetetlen végkifejlettel mégiscsak befejeződik – sajnos ezt már soha nem tudjuk meg. Mert pár évvel később, amikor Francis Gayo még mindig dolgozott a művén, a faház, amit az Ardennekben bérelt, hogy néhány nap vakációt töltsön ott feleségével és az ifjú Alexis-vel, a környéken sétáló család távollétében hirtelen kigyulladt. A tűz néhány perc alatt elpusztította az épületet, és a kéziratból, amelyen szerzője annyit dolgozott, semmi sem maradt.

De ideje visszatérnünk a porte de Namur közelében levő teaszalonba. Marie-Madeleine és Gilberte Berthoux felállt. Ha már a véletlen úgy hozta, hogy találkoztak, és mindkettőjüknek szabad volt a délutánja, úgy döntöttek, hogy elmennek a Modern Művészeti Múzeumba.

– Feltétlenül meg akarok mutatni önnek egy képet – mondta Gilberte -, és a lehető legőszintébben meg kell majd mondania, what you think about. Képzelje, egyik angol barátnőm, amikor néhány napig Brüsszelben volt, mindenképpen látni akarta, mert egészen belebolondult abba a festőbe, aki nagyon fontos személyiségnek tűnik. Istenem, be kell vallanom, hogy én soha be nem tettem a lábamat abba a múzeumba. Tudja, én nem értek a festészethez, és még kevésbé a modern művészethez. A barátnőm marvellousnek találta azt a képet, de az olyan valószerűtlen, hogy szeretném tudni az ön véleményét, az önét, aki olyan művelt, Marie-Madeleine.

Ez utóbbi tiltakozott ugyan, de tény, hogy gyakran nagy hatást gyakorolt férjére vagy környezetére azzal, amit egy könyvről, egy képről vagy zenéről mondott. Annyira, hogy művészet tárgyában a szemükben par excellence tekintély lett. Annak idején egy impozáns könyvszekrényt vitt a Victoire utcába, és Ábrahám, aki mielőtt megismerte, szinte soha nem olvasott, az ő hatására érdeklődni kezdett az irodalom iránt – olyannyira, hogy néhány Emile Verhaeren-verset még meg is tanult kívülről –, legalábbis addig, amíg a féltékenység  hatalmába nem kerítette, és szinte teljesen el nem uralkodott rajta. Ha Marie-Madeleine egy előadást nagyszerűnek talált, mindenki annak találta; ha pedig azt mondta, hogy ez és ez a kiállítás fabatkát sem ér, mindenki azonnal egyetértett vele. Határozott és világos ítélete Victor Margueritte Lerbier kisasszony legényélete című regényéről, mely néhány hónappal azelőtti megjelenésekor botrányt keltett, örömmel töltötte el nagyanyámat, aki mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni, elmondta, hogy ő a világon semmiért el nem olvasná, hiszen, „ahogy a mi kis házasságtörő asszonyunk nagyon jól megmondta, az a fiús lány csak egy jelentéktelen perszóna.”

Visszatérés a festészethez

Így került kicsivel később a két nő Francis Gayóval a nyomában a múzeumba, a Fernand Khnopff által huszonöt évvel azelőtt alkotott különleges mű, a nagy pasztellkép elé, melynek címe Memories volt (vagy másképpen Lawn tennis; hét nőalakot ábrázolt, amint a pázsiton állnak, közülük öt teniszütőt tartott a kezében). A brüsszeli művész, a belga szimbolista festészet büszkesége, aki még életében nemzetközi hírnévre tett szert, két évvel korábban hunyt el. A húszas években művészete – ahogy egyébként az egész szimbolizmus – alaposan kiment a divatból; bizonyos merészebb művei továbbra is tökéletesen elfogadhatatlanok maradtak az olyan, kevéssé hozzáértő személyek számára, mint Gilberte Berthoux. (Ami nagyapámat illeti, aki talán soha nem látott egyetlen Fernand Khnopff-képet sem, még ha Emil Cuijper bizonyára beszélt is róluk alkalomadtán a jelenlétében, végérvényesen negatív véleményt alkotott magának a festőről, amikor tudomást szerzett róla, mennyi bosszúságot okozott a művész Saint-Gilles településnek: több mint tíz év kellett hozzá, hogy kegyeskedjen teljesíteni a Városháza házasságkötő terme plafonjának dekorációjára vonatkozó megrendelést! „Szeretném én látni azt a kereskedőt vagy iparost, aki ezt csinálja, ha rendeltem tőle valamit!” – fakadt ki Léon Ghion. – „Gúnyt űz az egész világból! Ilyenek a művészek!” A számok és szerződések embere, a Comptoir du Centre ügyvezető igazgatója ugyancsak csodálkozott volna, és a Khnopffról alkotott véleménye talán csak még rosszabb lett volna, ha tudomására jut, hogy a festő a munka elvégzését követően soha nem vette fel az első tízezer frankot abból a húszezerből, amit a hivatal kiutalt számára.)

– Észrevette, Marie-Madeleine – kiáltott fel Gilberte -, hogy ez a hét nő, bár különbözőképpen vannak felöltözve, egy és ugyanaz a személy? Az angol barátnőm mondta. Ráadásul úgy tűnik, a festő nővéréről van szó. A művész azzal szórakozott, hogy lefényképezte a testvérét, azután a fotókat kiszínezte, majd újraalkotta ezen a képen. Ön is úgy találja, hogy mindegyiknek ugyanolyan az arca? Ennek semmi értelme, nem? Ugyanaz a személy hétszer, ugyanazon a képen! – hangja haragossá vált. A festészeti szimultanizmus, sem az, amit az Ábrahám áldozata című képen a művész bátortalanul elkezdett, sem pedig az, amit nagy pasztellképén Khnopff a lehető legteljesebb mértékben alkalmazott, határozottan nem gyakorolt rá semmiféle esztétikai hatást. És hogy még nagyobb nyomatékot adjon vádbeszédének, hozzátette:

– Ezek a modern művészek már azt sem tudják, mit találjanak ki, és én ezt egyáltalán nem látom marvellousnek. Ezek a nők úgy néznek ki, mint akik teniszezésből jönnek, de így öltözik az ember teniszezéshez?

– Nyilvánvalóan nem.

– Na látja!

– Mintha álombeli alakok lennének, nem gondolja?

– Nem tudom. Hogy érti ezt?

– Egy másik világban vannak, távol mindattól, ami bennünket gyötör. Nézze, a pázsit majdnem a kép felső részéig ér, és a nők mintha egy zöld növényekkel teli akváriumban úsznának. Micsoda békés semmittevés! Istenem, hogy irigylem őket!

Ekkor Marie-Madeleine hirtelen zokogásban tört ki, és leejtette a kesztyűjét. Francis Gayo, aki pár méterrel mögötte állt, képtelen volt szakmai lelkiismeretére hallgatni, ami azt diktálta, hogy maradjon észrevétlen. Nem tehetett másként. Ugrott, felvette a kesztyűt, és odanyújtotta a síró nőnek.

– Köszönöm, uram, nagyon kedves.

– Talán rosszul érzi magát?

– Nem, dehogy.

A nő elvette a kesztyűt. A férfi habozva nézett rá, majd továbbment. Ekkor Gilberte-en volt a sor, hogy nyugtalankodjon:

– Marie-Madeleine, mi van önnel? Igazán sajnálom! Bizonyára fáradt vagy zaklatott, én meg idehozom ehhez az ostoba képhez! Jöjjön, menjünk innen.

– Ellenkezőleg, nagyon örülök, hogy felfedeztem a képet. Én épp úgy nem ismertem, mint ön.

– És önnek tetszik?

– Igen.

– Valóban?

– Biztosíthatom róla.

– Mivel én semmit sem értek az egészből, el kell magyaráznia! De nem most. Már éppen eleget szenvedett miattam.

– Semmi baj, épp csak egy kis fáradtság, azt hiszem.

– Jöjjön hát!

Marie-Madeleine követte Gilberte-et, a detektív pedig a sarkukban volt, és nem sikerült megmagyaráznia magának, miért követett el ekkora meggondolatlanságot. Rosszabb, mint egy kezdő, szidta magát. Ez a nő határozottan nagyon vonzotta. Mielőbb meg kell róla mindent tudnia, el kell készítenie a jelentést a férjnek, és legyen vége a dolognak. Látta, amint a két barátnő elválik egymástól a Sablon tér és a Minimes utca sarkán, majd követte Marie-Madeleine-t, aki végigment a Minimes utcán, hamarosan elérte a porte de Halt és a Victoire utcát, végül hazatért, és többet nem hagyta el otthonát. Ami a mai napot illeti, nincs a láthatáron semmiféle szerető, vonta le a következtetést Francis Gayo.

A detektív kissé meglepődött, amikor másnap a fiatal nő a házból kilépve egyenesen és ugyanazon az útvonalon a Modern Művészeti Múzeumba ment, gyors léptekkel keresztülhaladt a termeken, majd megállt az előző napi kép előtt. Ott volt vajon randevúja? Jön a híres szerető? Végül is, távolról sem ez lenne az első eset, hogy egy múzeumban derítene fel tiltott találkát. Emlékezett egy párra, akik néhány évvel azelőtt rendszeresen találkoztak a Wiertz Múzeumban, a lehetetlen festőre, aki Michelangelo és Rubens szintézisének tartotta magát, és akinek a szörnyű figuráit véget nem érő órákig, amíg csak a titkos szerelmesek ott tartózkodtak, el kellett viselnie. Ám saját magát, aki diszkréten Marie-Madeleine-től bizonyos távolságra állt meg, és egy széken bóbiskoló teremőrt leszámítva a fiatal nő egyedül volt a teremben, és egész idő alatt, míg a nő a képet szemlélte, nem is lépett be más. Nem, ez a nő határozottan nem volt akárki. Miért érdekelte ez a kép ennyire? Onnan, ahol volt, a detektív is vizsgálni kezdte. A hét alakban, melyeket Khnopff ábrázolt pasztellképén, volt valami irreális. Mintha élettelen figurák lettek volna, kirakatbábuk a háttérben elhelyezve. Hirtelen arra gondolt, ez rendkívül érdekes ötlet, és fel fogja használni abban a terjedelmes elbeszélésben, amihez hozzákezdett. Miután ezt elhatározta, azonnal elképzelte, hogy ha egy nagyon szép nő netán meghalna, olyan eljárással balzsamoznák be, amelynek segítségével az teljes szépségét megőrizné. Ezt követően legpompásabb toalettjébe öltöztetnék, és egy nyilvános helyre vinnék. Talán még azt is lehetővé tennék egy, a testébe helyezett fogaskerekekből és rugókból álló furfangos szerkezet segítségével, hogy lépkedni tudjon. Egy külföldi, aki nem ismerné ezt a szokást, egy ilyen nőről azt hinné, hogy él, és beleszeretne. Amikor csak tudna, odamenne, ahová a nőt helyezték, a közelébe férkőzne, hosszan nézné, de először nem merné megszólítani…

Miközben a detektív ábrándjaiba merült, melyeket néhány évvel később még egy olyan különleges író sem vetett volna meg, mint Adolfo Bioy Casares, a Morel találmánya kitűnő szerzője, Marie-Madeleine-t teljességgel elbűvölte a festmény, melyet újra látni akart. Milyen különös mű, mennyire szerette volna, ha mindig a szeme előtt lenne! Varázslatos univerzumot mutatott neki, mely csöndből és nyugalomból állt, egy olyan univerzumot, mely az általa ismert világ ellentéte volt. Ó, e hét nő egyikének lenni, vagy e hétszeres nőnek lenni, megannyi pillanata az oly távoli, szinte elérhetetlen mennyei boldogságnak, egy másik önmagának hét képe víz-zöldbe merülve, időtlenül, könnyű testtel és lélekkel…

A festmény az előző nap óta úgy fészkelte be magát Marie-Madeleine gondolataiba, mint maga a négyszög alakú szépség, mely megpróbálja ellensúlyozni a benne felhalmozódott szomorúságot. Amilyen gyorsan elhitte a nő második házassága első heteiben, hogy új élete végre megfelel majd várakozásainak, oly gyorsan ki kellett ábrándulnia. Ennek legfőbb oka nyilvánvalóan az Ábrahámnál igen gyorsan kialakult beteges féltékenység volt. De a nő arra is rájött, hogy ellentétben azzal, amit kezdetben hitt, a férfit nem érdekelte igazán mindaz, ami a művészettel és kultúrával függött össze, legfeljebb csak felszínes, nagyvilági érdeklődésről volt szó nála. Míg benne, Marie-Madeleine-ben ezek a területek egyre csillapíthatatlanabb szomjúságot keltettek. Már maga sem ismert magára: folyton kiállításokra, koncertekre, előadásokra járt, minden héten új könyveket vásárolt. És legfőképp égett a vágytól, hogy olyan emberekkel találkozzon, akikkel megoszthatná e szenvedélyt, ami – úgy tűnt – az egyetlen, ami képes az életének értelmet adni. Sajnos, sem férje néhány barátja, nagyszüleimet is beleértve – Ábrahámnak, otthonülő lévén, kevés barátja volt -, sem régi ismerősei, akikkel Afrikából való hazatérésekor ismét találkozott, nem nyújtottak neki e téren kielégítő társaságot. Mimit nagyon érdekelte a mozi, ám őt kevésbé. És Gilberte Berthoux Khnopff nagy pasztellképére vonatkozó kommentárjának a puszta gondolata révén lemérhette a szakadékot, ami őt e kitűnő asszonytól elválasztja, bármekkora volt is egyébként iránta érzett hálája, hogy azt a nagyszerű festményt felfedeztette vele.

Előző este Ábrahám ismét különösen gyűlöletesnek mutatkozott, féltékenységét épp oly epés, mint amilyen abszurd mondatokba csepegtetve. A nő minden elhatározása ellenére ezúttal nem tudta megállni, hogy ne tiltakozzon, méghozzá olyan hevesen, ami őt magát is meglepte. Most már elég! Hallgasson, hagyja békén! Ábrahám szerencsétlen megszállott, szánalmas, beteg ember! De a férfi úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna. Ekkor a nő kiabálni kezdett, úgy kiabálni, hogy majd’ elszakadtak a hangszálai, míg a férfi el nem hallgatott végre. A nő azonnal sarkon fordult és felment lefeküdni, egy adag különösen erős nyugtatóval kábítva el magát, amit attól kezdve minden este bevett. Az éjszaka közepén felébredt. Ábrahám horkolt mellette. E visszatetsző zaj és a tőle néhány centiméterre fekvő test, melynek tekintélyes tömegét a sötétség ellenére is nagyon jól érzékelte, mérhetetlen undort keltett benne. A férjétől a lehető legtávolabbra, az ágy szélére húzódott. Ha meggondolja, hogy nemrég még milyen boldogan simult hozzá, mohón vágyakozva csókjaira és simogatásaira! Micsoda kiábrándulás! Sőt, micsoda katasztrófa! Most már az egész élete merő rútság, kicsinyesség és gonoszság lesz? Ó, hagyjunk itt mindent, menjünk el örökre…

Bárcsak abban a másik világban lehetnék! – gondolta ismét. Nem tudta a szemét levenni Khnopff festményéről, és mint előző nap, sírni kezdett, ami nyilván nem kerülte el a detektív figyelmét.

Francis Gayo tudatosan hazudik

Néhány nappal később Ábrahám a detektívvel szemben ült annak Choux utcai irodájában. Semmi lényeges felfedezést nem tettem, nincs semmi különös, semmi gyanús, amit jelenthetnék – készült mondani ügyfelének Francis Gayo. Marie-Madeleine viselkedése, mióta csak követte, szemmel láthatólag minden tekintetben kifogástalan volt. Azt kell tehát nagyapám barátjának tanácsolnia, hagyja abba, ne költse feleslegesen a pénzét a felesége figyeltetésére. Mi történt ekkor a lelkében, hogy szinte ugyanúgy, ahogy hajdan menyasszonya haragját provokálta ki olyan szavakkal, amelyekről egy pillanattal korábban maga sem látta előre, hogy használni fogja, ezúttal ismét olyan szavak hagyták el ajkát, hogy szinte maga is csodálkozott, hallván, amint kimondja őket? Jelentős különbség volt azonban a házassági reményeinek véget vető emlékezetes jelenethez képest, hogy a teljes mértékben hazug jelentés miatt, melyet Ábrahámnak tett – pontosabb lenne azt mondani: amit hallott, hogy Ábrahámnak tesz – soha nem érzett sem szégyent, sem megbánást.

Nincs szükség pszichológus diplomára ahhoz, hogy megértsük, a detektív hirtelen szabad folyást engedett ama addig gondosan elfojtott, vagy be nem vallott vágyának, hogy ügyfele párkapcsolata még inkább megromoljon. Francis Gayo rájött, hogy az általa gyújtott tűzből, bár még nem tudja hogyan, előbb-utóbb kikaparhatja a gesztenyét. Ez a nő túlságosan vonzotta ahhoz, hogy képes lett volna többé nem törődni vele. Ellenkezőleg, így vagy úgy, muszáj volt valaminek történnie, ami lehetővé teszi számára, hogy a nő segítségére siessen, és elnyerje annak háláját, barátságát, talán többet is. Tudta jól, hogy e szándék elbizakodottságra vall, de bármire kész volt, hogy valósággá váljon. Miközben a nőt követte, több ízben is azon a ponton volt, hogy megszólítja, és kertelés nélkül tudatja vele, hogy férje az ő követésével bízta meg. Minden alkalommal az utolsó pillanatban gátolta meg a szakmai lelkiismerete. Hová lett mostanra ez a szakmai lelkiismeret? A detektív, miközben hazug jelentését tette megbízójának, még csak meg sem kísérelte, hogy erre rájöjjön. Nyiss ajtót a farkasnak, a házőrző kutya meglapul. Engedj teret a vágynak, az aggályok elenyésznek.

Ábrahámnak, aki kész volt rá, hogy a legrosszabb dolgokat hallja a feleségéről, azt mondta hát, hogy az a Modern Művészeti Múzeumban, Fernand Khnopff festménye előtt adott randevút egy jó harmincas férfinak (ó, mit nem adnék érte, ha én lehetnék az! – tette hozzá magában), hosszan szemlélték együtt a képet, esztétikai jellegű interpretációikhoz – sajnálja, de kénytelen megmondani – nyilvánvalóan szerelmes szavakat is vegyítve.

E szavaknál Ábrahám nem tudta visszafojtani a haragját.

– Tudtam! – szakította félbe a detektívet dörgő hangon. – Ki az a férfi? Művész, ugye? Biztos vagyok benne, hogy valamelyik átkozott művész!

Mert néhány perccel korábban, pár lépésnyire, a Marché-au-Charbon utcai bolt hátsó részében a kártya, az a nyomorult kártya figyelmeztette a veszélyre, amit azokban a napokban a művészek jelentettek számára. „Vigyázzon velük, nagyon vigyázzon velük!” – mondogatta az öregasszony, miközben visszatette a tarot-kártyát a dobozába és átvette a neki nyújtott bankjegyeket. Most aztán vége volt a társasági igazgatótanácsi tag legendás nyugalmának! Amikor a jósnőtől távozott, elég lett volna, ha rámutatnak egy járókelőre, hogy az festő, zenész vagy író ahhoz, hogy rárontson és agyba-főbe verje! Azt hallván, hogy Marie-Madeleine az esztétikai örömöt szerelmi örömmel vegyítette, veszélyesen felindult állapotba került. Fenyegetőzött, forgatta a szemét, hol jobbra, hol balra rázta szép sűrű haját.

– Tudja a nevét?

– Sajnos még nem tudom.

– És azután? Mi történt azután? Követelem, hogy mondjon el mindent!

Francis Gayo úgy vélte, jobb, ha nem kalandozik túl messzire a kis regényben, melynek írásába szinte akarata ellenére kezdett. Kijelentette tehát a szerencsétlen férjnek, hogy az elmondottak után a felesége és a férfi elhagyták a múzeumot, a férfi kocsija a közelben parkolt, beszálltak, s mivel egy taxi sem volt a láthatáron, nem tudta őket követni, de persze ezzel a dolog még nem ért véget.

– Hogy nézett ki az a férfi?

– Alacsony, őszintén szólva nem túl szép. (A detektív ismét saját magát képzelte annak a férfinak a szerepébe, akit épp akkor talált ki.) Nyugodjon meg, hamarosan megtudom, kiről van szó.

– Ezt nagyon meg fogják keserülni!

Felgyorsulnak az események

Néhány nappal később Gilberte Berthoux közölte nagyanyámmal, hogy Ábrahám és Marie-Madeleine szomszédasszonya elmondta a barátnőjének – az pedig továbbadta neki -, hogy egyik este rémisztő kiabálást hallott a Victoire utcai szép házból. Az üvöltő hangtól, mely kétségkívül a társasági igazgatótanácsi tagé volt, rengtek az ablakok és remegtek az ajtók. A lárma az első emeletről a földszintre költözött, majd elérte az előcsarnokot. Ekkor a szomszédasszony nagyon tisztán hallotta a következő szavakat: „Kifelé! Menjen a szeretőjéhez! És soha többé be ne tegye ide a lábát!” Majd a ház kapuja elképesztő vehemenciával becsapódott. Ekkor a szomszédasszony ijedten, de mégis kíváncsian, hogy mi történhetett, az ablakhoz ugrott, és diszkréten felemelte a függönyt. A járdán Marie-Madeleine-t látta könnyek között, akit a férje kidobott az utcára.

– Szegény kis házasságtörő asszony! – kiáltott fel nagyanyám. – Mondhatom, máris kiérdemelte, hogy a mennyországba kerüljön!

– Várjon, ez még nem minden.

– Ó, Istenem!

– A szemközti járdán egy férfi várta.

– Egy férfi?

– A férfi átment a másik oldalra és megállt a nő előtt. A szomszédasszony hallotta, hogy így szól: „Nem maradhat itt, jöjjön velem.” Kistermetű férfi volt, sokkal alacsonyabb a nőnél.

– Olyan alacsony, mint Frédéric Veuillot? Csak nem Frédéric volt?

– Nem, nem hiszem. Bizonyára a szeretője volt. Mindenesetre, Marie-Madeleine követte.

– Nem, ezt nem tudom elhinni – mondta nagyanyám mély meggyőződéssel a hangjában. – Soha, de soha nem fogom elhinni, hogy szeretője van.

– Én sem akartam elhinni, amikor elmesélték. De ez négy nappal ezelőtt történt, és a legújabb hírek szerint Marie-Madeleine azóta sem tért haza.

– De hát hol van?

– Senki sem tudja. Senki sem látta. Bizonyára még mindig azzal a férfival van.

– Tehát igaz lenne? Vagyis Ábrahám nem tévedett? Marie-Madeleine-nek szeretője van?

– Egy ilyen rendes asszonynak!

– A házasságtörő asszonynak szeretője van! – ismételte meg nagyanyám elképedve.

– És még nem mondtam el mindent, Marthe!

– Égek a kíváncsiságtól, hogy halljam!

– Tegnap Ábrahám egy másik nőt fogadott az otthonában. Állítólag egy amerikai nőt.

– Egy amerikai nőt? Milyen amerikai nőt? Egyetlen amerikai nőt sem ismer!

– A nő kocsijával érkeztek a Victoire utcába. Egy óriási kocsival, sofőr vezette. A nő nagyon gazdag. Több mint két órát várt a sofőr, mire a nő újra megjelent. A szomszédasszony házmestere beszélt a férfival. Tőle tudjuk, hogy a nő amerikai.

– Ha Léon megtudja, hogy Ábrahám egy amerikai nőt fogadott a lakásán a felesége távollétében!

– Persze, hogy a távollétében fogadta, hiszen eltűnt! És tudja, a szomszédasszony látta az amerikai nőt elmenni. A nő a küszöbön megcsókolta Ábrahámot. Véget nem érő csók volt.

– Oh!

– Ki hitte volna?

– Ábrahám megbolondult! Sőt, mind a ketten megbolondultak! Én mindig mondtam, Gilberte! Én kezdettől fogva mondtam, hogy az a pár a katasztrófa felé száguld!

A gordonkaművésznél

Marie-Madeleine soha nem hitte volna, hogy Ábrahám képes így viselkedni. Kétségtelen, az utóbbi hetekben újra elfogta az esztelen féltékenység, és ő kénytelen volt elviselni férje nevetséges és egyre gyakoribbá váló támadásait. Kétségtelen, hogy emiatt türelmetlenség, majd bosszúság kerítette hatalmába, és néhány napja igazi utálatot érzett férje iránt. Szinte alig szólt hozzá. Ám úgy tűnt, férje ezt még csak észre sem veszi, mintha beteges rögeszméje elszakította volna a legnyilvánvalóbb, legmindennapibb valóságtól. Már úgy éltek egymás mellett, akár két idegen. Az egyedüli valóságos kapcsolat, mely alattomos és épp oly pattanásig feszült, mint amilyen fájdalmas volt, már csak azokban a kegyetlen pillanatokban létezett közöttük, amikor a férfi újra rákezdett, és hetet-havat összehordott az ő állítólagos hűtlenségéről; a nő úgy fogadta e zavaros szónoklatot, mint a férfi által rá mért, megannyi ütést. A legkülönösebb az volt, hogy a férfi még ilyenkor is megőrizte annak a szinte zavartalan flegmatikusságnak a látszatát, ami általában jellemezte. Nem emelte fel a hangját, mely erős volt, mint mindig, de soha nem vált indulatossá. Találkozásuk első napjától kezdve a nő – mint egyébként mindenki, aki közel állt hozzá – csakis ezt a nyugodt viselkedést tapasztalta a férfi részéről, bármilyen érzések vezérelték is.

De azon a késő délutánon, amikor, hogy megpróbáljon elfeledkezni házassága siralmas állapotáról, szeretett Balzac-jának (ő volt a kedvenc írója) Az ismeretlen remekmű című művét olvasta, hirtelen meghallotta, hogy férje hazatért, majd hangos, rohanó léptekkel elindult abba a szobába, ahol ő tartózkodott. Amikor hevesen belökte az ajtót és előtte termett, a nő nem tudott visszafojtani egy rémült kiáltást: a férfi feszült vonásai, gonosz arckifejezése, rendetlen haja, minden arra mutatott, hogy elvesztette a kontrollt önmaga felett. Azonnal ordítani kezdett, és olyan fékevesztetten, hogy alig volt összefüggés a szavai között. Ezúttal megvan a bizonyíték! Egy fiatal művész! Mindkettőjüket meg fogja ölni! A nő, miközben igyekezett leküzdeni a férfi által keltett félelmét, hiába kérte, hogy nyugodjon meg. Üljön le, beszéljen higgadtan. És főképp hallgassa meg a tiltakozását, lássa be, hogy vádaskodásának nincs semmi értelme. De a józan észre való apellálás csak tovább fokozta a hatalmas termetű férfi dühét, üvöltözése pedig egyre hangosabbá vált.

Ekkor a nőt is elfogta a harag, és ő is kiabálni kezdett. A férfi bolond, most már teljesen megbolondult! Nos, ő egy perccel sem viseli el tovább ezt az őrületet! Mivel lehetetlen vele élni, hát el fogja hagyni, hát ennyi! E szavakra a férfi hirtelen elhallgatott, gyűlölködve nézett rá, és ahogy egy ragadozó ragadja meg zsákmányát, úgy ragadta meg két hatalmas kezével és emelte hirtelen a levegőbe a nőt. A nő kapálózott és követelte, hogy a férfi eressze el. De az, két karját megfeszítve úgy tartotta a nőt a levegőben, hogy arcuk egy magasságban volt, és ismét ordítani kezdett, vádaskodásait és sértéseit ismételgetve. Azután még mindig a levegőben tartva kivitte a nőt a szobából, lement vele a lépcsőn, és amikor a bejárathoz ért, kidobta az utcára, mint egy szemeteszsákot.

Nagyon nehéz lenne pontosan leírni mindazt, amit szegény nő érzett abban a pillanatban, amikor a járdán találta magát. Rémület, szégyen, harag, gyűlölet, bánat, megannyi érzés kavargott benne és árasztotta el, lába rogyadozott, s ő kis híján eszméletlenül a kövezetre zuhant, ám valaki hirtelen elkapta, szilárdan a karjában tartotta és arra kérte, hogy kövesse. A nő a meglepetéstől kiegyenesedett, és kezdte kissé visszanyerni eszméletét. Ki az a férfi, aki így törődik vele? Mit akar tőle? Miért van ott?

– Jöjjön. Bízzon bennem. Mindent megmagyarázok – ismételgette Francis Gayo.

A nő tiltakozni akart. Hagyja őt a férfi békén! Az egész világ hagyja békén! De ugyanakkor olyan tanácstalannak, a nemrég történt erőszakos cselekedettől olyan meggyötörtnek érezte magát, oly kevésnek még ahhoz is, hogy eldöntse, mit tegyen, hogy nem volt ereje tiltakozni, hagyta, hogy a férfi magával vigye. Legalább ezt a helyet elhagyja! Körül sem mert nézni, voltak-e az utcán járókelők, akik az előbbi, számára oly megalázó jelenet tanúi lettek volna. És hová is menne egyedül? A rendőrkapitányságra, bejelenteni, hogy mit tett a férje? Ezzel csak megtízszerezné a szégyenét. Meneküljön a családjához? Csak távoli rokonai voltak, akikkel alig találkozott. Menjen barátokhoz? Igen, ezt kellene tennie, de micsoda szégyen, micsoda kín lenne elismételni azt a valószínűtlen eseményt, amelynek az áldozata lett; Mimi, az egyetlen barátnője, aki mindenről tudott, az egyetlen, akiben tényleg megbízott, több hétre Berlinbe utazott.

A Chaussée de Waterloo egyik sörözőjében találta magát annak az úrnak a társaságában, aki jóságos szamaritánusként viselkedett, és akiről nem tudott semmit. Hirtelen felismerte: ő volt az, aki felvette a kesztyűjét Fernand Khnopff festménye előtt. Ez ösztönösen megnyugtatta: egy múzeumlátogatóban és őbenne minden bizonnyal van valami közös. Vajon ez, a detektív ügyes szavaihoz kapcsolódó kedvező a priori tette lehetővé a férfi számára, hogy a nő bizalmát elnyerje? Francis Gayo tökéletesen tisztában volt vele, hogy a művészet alapvetően fontos terület a fiatal nő számára. Kétségkívül megtalálta azokat a szavakat, melyek gyorsan megértették a nővel, hogy nála is hasonló a helyzet. Talán még egy célzást is elejtett azzal kapcsolatban, milyen sok időt fordít írásra. Mindenesetre, amikor a férfi feltárta előtte, hogy azért volt a Modern Művészeti Múzeumban, mert Ábrahám az ő követésével bízta meg, Marie-Madeleine már szinte barátnak tekintette.

A tudat, hogy a férje figyeltette, felháborította a nőt, és még inkább meggyőzte róla, hogy el kell hagynia. És mert ezt az aljas viselkedést éppen az ő megfigyeléséért fizetett detektív leplezte le előtte, bámulatra méltóan becsületesnek találta ezt, a művészetekhez egyébként oly nyilvánvalóan vonzódó férfit. Ettől elfelejtkezett szakmájának kevéssé csillogó oldalairól. És mivel a férfi úgyis ismerte szerencsétlen helyzetét, a nő nem sokat kérette magát, hogy többet is eláruljon róla. Végre mindent elmondhatott, és nem sokat számított, hogy egy ismeretlennek teszi, hisz az oly nemes lelkűnek és figyelmesnek mutatkozott! Ugyanilyen keveset számított neki a társadalmi helyzetükben lévő szembeszökő különbség; beszélgetőtársa iránt, akit a szükség olyan foglalkozásra kényszerített, melyet kétségkívül kényelmetlen volt bevallania, a súlyos megpróbáltatásokon keresztülment felső középosztálybeli nő azonnal barátságot érzett. Ebből azt is megérthetjük, miért fogadta el, szinte megkönnyebbülten a férfi által ajánlott átmeneti menedéket.

A nőnek, hangsúlyozta a férfi, feltétlenül el kell rejtőznie bizonyos időre. Hogy Ábrahám ne deríthesse fel, hol van. Hogy ne legyen többé lehetősége semmiféle erőszak alkalmazására. A Brugmann sugárúton lakott a detektív egyik unokanővére, akihez szeretetteljes kapcsolat fűzte. Ennek a hölgynek, aki ötven éves múlt, és az opera zenekarában csellózott, nagy lakása volt, és bútorozott szobákat adott bérbe. Mivel akkor éppen nem volt bérlője, Marie-Madeleine már aznap estétől szállást kaphatna nála annyi időre, amennyire csak akarja. Kétség sem férhet hozzá, hogy szállásadónőjével tökéletesen megértik majd egymást. A tizenöt éve özvegy nő csakis a zenének élt. Szelíd és nyájas volt, és nagyon szívesen látja majd Marie-Madeleine-t. Ami pedig őt, a férfit illeti, ha a nő elfogadja, vállalja, hogy másnap megkeresi neki a legjobb ügyvédet. Sürgősen ügyvédre van ugyanis szüksége, hogy kimondassa a vétlenségét. (És ha – gondolta Francis Gayo – Ábrahám beidézteti a bíróságra tanúvallomást tenni? Nos, akkor tagadni fog, ennyi az egész, letagadja, hogy azt mondta volna, amiről tudjuk, hogy mondta.)

Kell-e említenünk, hogy a detektív mélyen hallgatott arról a hazug jelentésről, amit Ábrahámnak tett? Amikor később, sokkal később, be merte a nőnek vallani – már több hónapja házasok voltak -, Marie-Madeleine reakciója teljesen váratlan volt: hosszú hallgatás és elképedés után nevetésben tört ki, hatalmas és harsány nevetésben, olyan hangos, olyan hosszú és olyan ragadós nevetésben, hogy hamarosan Francis is csatlakozott hozzá. A nevetéstől rázkódva vetették magukat egymás karjába. Napra pontosan kilenc hónappal később megszületett fiuk, Alexis.

Az Hôtel Métropole-ban

Ábrahám, miután oly durván és gonoszul kidobta Marie-Madeleine-t a házából és becsukta utána az ajtót, érezte, hogy óriási nyugalom, évek óta nem tapasztalt felséges nyugalom tölti el. Végzett ezzel a nővel, egész életére, egyszer s mindenkorra végzett! Tette miatt nem érzett sem szégyent, sem lelkiismeret-furdalást, sőt, feltétlen szükségszerűségként tűnt fel előtte. Meg kellett szabadulnia a nőtől, el kellett tőle válnia, és megtette. Most már ismét elkezdhet úgy élni, ahogy akar. Minden bosszúvágya, amitől hajtva pár perccel korábban még üvöltve fenyegetőzött, azonnal szertefoszlott. Menjen a nő, ahová neki tetszik, a szeretőjéhez vagy máshová, őt már nem érdekli. A híres szerető pedig, az ellenállhatatlan művész, ha akarja a nőt, hát vigye! Ezüst tálcán kínálja neki!

Majd feltámadt benne a szándék, hogy a még hátralevő problémákat elrendezze. El kell érnie, hogy kimondják a válást. De a detektív tanúvallomásának köszönhetően ez nem fog nagy nehézséget okozni. (Hogy is sejthette volna nagyapám barátja, hogy soha nem szerzi meg azt a tanúvallomást?) És ha a nő panaszt tesz durva bánásmód miatt? Kétségtelen, gorombán viselkedett, de el mernék-e ítélni tettéért, miután megtudta, amit megtudott? A nő majd el akarja vinni a holmiját. Nos, jöjjön, ki fogja bírni, amíg összepakolja a bőröndjeit. Ez még nem olyan borzasztó. Fő, hogy ismét visszakapta a szabadságát. A szabadságát, amit most már jól kell felhasználnia. És időpocsékolás nélkül. Ha elmenne egy jó étterembe, hogy ezt megünnepelje? Egy jó étterembe, agglegény módjára?

Hirtelen eszébe jutott, hogy egyik kezének ujjain meg tudná számolni, hányszor ment egyedül étterembe az agglegényként töltött hosszú évek alatt csak azért az örömért, hogy kedvére elköltsön egy jó vacsorát. De hát hogy élt eddig? Te jó Isten, milyen unalmas, milyen üres volt az élete a házassága előtt, utána meg micsoda teher, micsoda szenvedés volt az a házasság! Ideje egyenesbe jönni! Végre megismerni az életet, az igazi életet! Más nőket is, miért ne? De nem olyan nőket, akikhez az ember kötődik! Két óra elteltével a Brouckère téren, az Hôtel Métropole éttermében ült nagy kényelmesen, előtte spárga flamand módra, amit hatalmas étvággyal evett.

Micsoda különös ember! És főképp, micsoda különös átalakulás! A társadalmi konformizmus és a legteljesebb szexuális apátia évei, a mindössze pár nap alatt elhatározott esküvő, a nagy szerelem, ami azonnal a legbetegesebb féltékenységgé alakult át, az életében első, ijesztő dühroham, majd annak az ellenállhatatlan vágynak a megjelenése, hogy minden olyan örömnek átadja magát, amit addig megtagadott magától! Milyen titkos gének, milyen atavizmus, milyen nem sejtett örökség magyarázhatná meg életútjának ezt az éles kanyarulatát? Nem állna-e meg itt magának Freud doktornak is a tudománya?

És ezzel még nincs vége! Mert míg hősünk kitűnő étvággyal ette a flamand módra készült spárgát, a végzet már kitervelt számára egy előre nem látott jövőt. A végzet, melyet azon az estén Sarah Foxnak hívtak, egy New York-i, épp oly excentrikus, mint amilyen gazdag milliárdosnő volt, aki éppen Brüsszelben tartózkodott – az Hôtel Métropole-ban szállt meg -, miután az összes európai fővárost végigjárta, hogy egy rendkívüli tervet hajtson végre. Egyedül ült egy asztalnál, Ábrahámtól nem messze, tekintetét le nem vette a férfiról, mióta az belépett a szálloda éttermébe, és azt mondogatta magában, hogy semmi kétség, ő az a férfi, akit ebben a városban keresett.

Sarah Fox néhány hónappal korábban hagyta el az Egyesült Államokat, miután több éven át festészeti tanulmányokat folytatott, és különböző avantgárd körökbe járt. Még egy viharos szerelmi kapcsolata is volt Marcel Duchamp-mal, a kapcsolatot azon a napon szakította meg, amikor a férfi kiállította híres Forrás című művét, az összes „ready made”-je közül a legprovokatívabbat. „You are a dirty rat!” – vetette oda neki a nő felháborodottan, amire a vidám művész olyan gesztussal válaszolt, mely túl obszcén volt ahhoz, hogy itt leírjuk (mentségére legyen mondva, nem kell-e azt hinnünk, hogy aznap erősen mámoros állapotban volt, ahogyan több életrajzírója is megpróbálta bizonyítani?). Sarah Fox európai körútja gondosan elő volt készítve: a terv úgy szólt, hogy a kontinens minden fővárosában megszáll, keres egy rendkívül vonzó férfi modellt, és felajánlja neki, hogy megfesti a portréját; majd az összes festményt, melyek színárnyalatainak és fokozatos árnyékolásának finom harmóniájáról bizonyára dicshimnuszt fognak zengeni, átviszi az Atlanti-óceán másik partjára, és felajánlja őket – azzal a feltétellel, hogy létrehoznak egy, az ő nevét viselő kiállítótermet – a szülővárosában, Pittsburgh-ben levő Szépművészeti Múzeumnak.

Mivel Brüsszel volt az utolsó állomás, a nő poggyászában már huszonegy különböző férfit ábrázoló festmény volt, melyek mindegyike más-más fővárosban készült. Így Athénban egy apollói mosolyú tüzes ifjút festett meg, Belgrádban egy száraz izomzatú trapézművészt, Berlinben egy őrült szerelem miatt emberré vált angyalt, Bernben a világ legkövérebb (165 kilós) bankárát, Budapesten egy tizennégy nyelven beszélő tolmácsot, Bukarestben a kaszinó főkrupiéját, Koppenhágában egy öreg tengerészt, akit élvezettel nézett, amint rövid pipája szopókáját rágja, Dublinban egy, örökké a Saint-Patrick katedrális előtt ülő vak koldust (tettetett vak volt, de erre Sarah Fox nem jött rá), Helsinkiben Elias Lönnrotnak, a finnek régi nemzeti eposza, a Kalevala összeállítójának az unokáját, Lisszabonban egy hosszú mahagóni vörös hajú és szeplős arcú homoszexuális női szabót, Londonban a City zsebmetszőinek királyát (aki, mialatt modellt állt neki, ellopta Sarah Foxtól azt a gyémánt nyakláncot, amit Mexikó elnöke ajándékozott neki), Madridban egy bűvészt, aki egyben páratlan csábító is volt, és aki egy őrült szerelmes hét után meggyőzte, hogy legyen a társa a kettéfűrészelt nő című nagy mutatványában –, de az utolsó pillanatban Sarah Fox nem volt hajlandó aláírni a szerződést, ami egy nyolc hónapos turnéra kötelezte volna egész Spanyolországon keresztül, és határozott mozdulattal visszatette a tollat, melyet már felvett, hogy nevét a dokumentum aljára írja („nem, határozottan nem, lehetetlen nyolc hónappal elhalasztanom a még hátralevő festmények elkészítését” – jelentette ki), Moszkvában, ahol ő volt az első amerikai turista az Októberi Forradalom óta, Zinovjev magántitkárát, Oslóban egy viking király leszármazottját, Párizsban a La Tour d’Argent főpincérét, Prágában egy éhezőművészt, Rómában a pápai kúria legfiatalabb bíborosát, egy harminc éves, velencei származású férfit, aki néhány évig gondolás volt, mielőtt megérintette a kegyelem és belépett a szemináriumba, Szófiában egy hosszú ősz szakállú öreg pópát, Stockholmban az őrültek házának igazgatóját, Tiranában egy szarvasvadászt élénkvörös egyenruhában, Varsóban egy ópiumszívó írót (mindig gondolkodóba ejtett, nem Stanislaw Ignacy Witkiewiczről volt-e szó), Bécsben egy szenvedélyes színházrajongó állattömőt, akivel véletlenül egy páholyon osztozott a Burgtheaterben Ibsen Vadkacsa című művének egyik előadásán. A milliárdosnőnek már csak egy brüsszeli alanyt kellett találnia: amint meglátta Ábrahámot, azonnal kiválasztotta.

Felállt, a férfihoz lépett, bemutatkozott és megkérdezte tőle, nem lenne-e kedve a vacsorát az ő társaságában folytatni. A társasági igazgatótanácsi tagot meggyőzni, hogy modellt álljon neki, csak néhány percet vett igénybe: Sarah Fox olyan nő volt, akinek senki és semmi nem tudott ellenállni. Az első ülés még aznap este megtörtént a nő szállodai lakosztályában. Miközben ecsetje le-fel járt a vásznon, a nő eldöntötte, hogy a fickó célszerűen negyedik férje, egy, a nyugati partról származó híres építész helyébe fog lépni, akitől éppen elutazása előtt vált el. Mivel a nőnek senki és semmi nem tudott ellenállni, Ábrahám az éjszakát a nő ágyában töltötte. Az ágy felett két kis angyal – egy Rubens–kép részletének másolata – egész éjjel asszisztált tüzes szerelmeskedésükhöz.

És mindenki követi sorsát

Így végződött hát az Ábrahám és a házasságtörő asszony alkotta pár rövid története. Találkozásuk után egy héttel, amikor a Sarah Fox által készített Ábrahám-portrén még alig száradt meg a festék, a milliárdosnő és új szeretője, egyben leendő férje felszállt Rotterdamban a Virginianre, az Atlanti-óceánon átkelő nagy tengerjáróra, amelynek fedélzetén az első osztályú szalonban játszott a híres zongorista, Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento, akinek érdemeit még Alessandro Baricco is az egekig magasztalta.

Ábrahám néhány óra alatt döntött. Igen, követi Sarah-t Amerikába; igen, feleségül fogja őt venni, amint a Marie-Madeleine-től való válását kimondják, és nem sokat izgatta, hogy az ő hibájából mondják-e ki, mivel világos volt, hogy elutazása új szerelme társaságában a teljes nyilvánosság előtt nagy súllyal esik majd latba az ítéletben. A férfi apámat kérte fel az ügyvédi teendők ellátására. De Charles Emond az elvek és meggyőződések embere volt: buzgó katolikus lévén egész pályafutása során soha nem lett volna hajlandó válóperes ügyben védelmet ellátni. Ekkor Ábrahám egy másik ismerőshöz fordult: majd ő foglalkozik mindennel, és folyamatosan tájékoztatja New Yorkban az ügy alakulásáról. Végül felkereste Veuillot-t: a tőzsdeügynök vállalta, hogy eladja az egész örökségét, ingó és ingatlan vagyonát, melynek egyenlegét egy amerikai bankon keresztül fogja közölni.

De hát az Istenért! Ez a kiszámíthatatlanná vált férfi nem volt tehát tudatában, hogy így behajózni egy új házasságba egyet jelent azzal, hogy a féltékenység újabb kínjai elé néz? Nem látta, hogy Sarah Fox határozott jellem, más, mint Marie-Madeleine, és az első jelenet, amit a férfi rendezne, azonnal véget vetne élete azon szakaszának, amelyben a milliárdosnő ötödik férjének tudhatja magát? Hová lett az az újkeletű és oly szilárd elhatározása, hogy csak múló szerelmekkel ajándékozza meg magát? És azt mire véljük, hogy ő, aki mindössze két alkalommal lépte át szeretett hazánk határait, egy hirtelen elhatározással a végleges emigráció mellett döntött? Nem volt-e angol nyelvtudása hiányos, szegényes (Sarah Fox francia tudása pedig még rosszabb, beszélgetésüket legalábbis meghökkentőnek lehetett nevezni)? A férfi ismeretei a New York-i társadalomról nem voltak-e a nullával egyenlők? Néhány barátja, köztük nagyapám megpróbálta észhez téríteni, de kárba veszett fáradtság volt. Hát akkor – futott át fejükben a hétköznapi gondolat – legalább annyi pénze lesz, amennyit csak akar, és a világ minden őrültségét megengedheti magának. Használja ki olyan sokáig, ameddig csak tudja!

És a férfi sokáig ki tudta használni. Sarah Fox alig néhány nappal New Yorkba érkezésük után aneurizma szakadásban hirtelen elhunyt. A közjegyző által előző nap készített végrendeletben egész vagyonát Ábrahámra hagyta örökül. Néhány hónappal később megtudtuk, hogy a férfi elhagyta New Yorkot, és a világ másik végére, Új-Zélandra költözött, ahol vett egy paradicsomi környezetben levő szigetet. S ott élt anélkül, hogy törődött volna vele, mi történik a bolygó többi részén, kevéssel a második világháború után bekövetkezett haláláig.

Mintegy tíz évvel ezelőtt Majával és két gyerekünkkel, Kristoffal és Suzanne-nal hosszú utazást tettünk az Egyesült Államokban. New York-i tartózkodásunkat követően autót béreltünk, hogy megnézzük a környező államokat. Két dolgot akartunk feltétlenül látni: Providence-ben, Rhode Island Államban Howard Phillips Lovecraft szülőházát, akinek Kristof feltétlen híve volt, és a pittsburgh-i Szépművészeti Múzeumban, Pennsylvaniában, a Sarah Fox termet.

Dobogó szívvel léptem be a múzeumba. Felismerem-e Ábrahám portréjában a gyermekkori kép szereplőjének hű mását? És ugyanolyan kíváncsi voltam a milliárdosnő által a húszas évek Európájának többi huszonegy fővárosában készített többi huszonegy festményre is. Sajnos csalódnom kellett. Bár Sarah Fox kétségkívül nem mindennapi személyiség volt, festészete rosszabb volt, mint középszerű, képei igazi mázolmányok voltak. E szomorú megállapításhoz egy másikat is hozzá kell tennem: Sarah Fox, a kubista technika által megihletettnek vélvén magát, valami elképesztően ügyetlenül és unalmasan alkalmazta azt képein. A 22. számú mű, melynek címe Alphonse Beulemet – Brüsszel volt, egy kitekeredett, vízszintes és függőleges vonalakkal csíkozott, bizonytalan körvonalú alakot ábrázolt rikító színekkel és abszolút rossz ízléssel. A többi huszonegy festmény hasonló volt.

(És még egy dolog: a lányomat, aki egy kicsivel előttünk hagyta el a múzeumot, hirtelen megszólította valaki: „Botticelli, what are you doing here?” Csodálatos véletlenek vannak, ha az ember jár-kel a világban! Barátunk, Moshé Yassur volt az, a New York-i rendező, aki pillanatnyilag épp Pittsburgh-ben tartózkodott; pár perccel később mindnyájan vidáman beszélgettünk. Botticelli? Drága nagyapám, te, aki 1923 szeptemberében más vendégekkel együtt nem voltál hajlandó elismerni, hogy az ismerőseitek közül ez és ez az ifjú hölgy hasonlítana a firenzei festő egyik alakjához, ha láttad volna a dédunokádat és azt a pompás, világos gesztenyeszínű hajat, mely zuhatagként hullott a hátára, szeretném hinni, hogy te is ugyanazon a néven nevezted volna, amit öreg amerikai cimboránk használ minden alkalommal, amikor meglátja…)

Ami Marie-Madeleine-t illeti, nagyon hamar összebarátkozott csellista szállásadónőjével. A béke szigetére talált nála. Nem csak azért, mert mivel napokig ki sem kellett tennie a lábát a lakásból, férje fenyegetéseitől és erőszakosságától védettnek érezhette magát, hanem azért is, és főleg azért, mert az ezzel a mesterségét szenvedélyesen szerető zenész hölggyel folytatott gyakori beszélgetésük, az öröm, mely elfogta, amikor gyakorlását hallgatta, a későbbiekben tett számos közös koncertlátogatásuk, a Théâtre de la Monnaie előadásain való részvételük, mely olyan gyakran történt, amilyen gyakran Marie-Madeleine csak óhajtotta, mindez végre valóban elvezette a művészet világába, amire oly nagy szüksége volt. Egyik éjszaka Khnopff képéről, a Memories-ről álmodott: az volt az érzése, hogy ő is része annak, még ha kissé különbözőnek érezte is magát a képen szereplő többi nőtől. Francis minden nap meglátogatta, keresett neki ügyvédet, küldöncéül szolgált, számos ügyét elrendezte helyette. Öt nappal azután, hogy Marie-Madeleine beköltözött a lakásba, egy este azzal a hihetetlen újsággal jelent meg, hogy Ábrahám az Egyesült Államokba utazott. Marie-Madeleine úgy érezte, megszabadult.

A folytatást nem kell hosszasan fejtegetnem: a fiatal nő egyre jobban kötődött a detektívhez (és nem sokat számított neki alacsony termete, objektíven nézve csúnya külseje és szerény jövedelme). Két évvel később, amikor Ábrahám és Marie-Madeleine válását végre kimondták, összeházasodtak.

A boldogság soha nem jár egyedül. Egy Madeleine utcai (a nevek egybeesése olykor különös) régi és ritka könyvekkel foglalkozó könyvkereskedő, akihez a detektív több mint rendszeresen járt, úgy döntött, nyit egy fióküzletet a Fossé-aux-Loups utcában, melyben munkát ajánlott Francisnak. Ez utóbbi egy pillanatig sem habozott, és örömmel lemondott minden olyan utánajárásról és nyomozásról, ami nem bibliofiliai kérdésekkel volt kapcsolatos.

És a képek ismét elköltöztek

Frédéric Veuillot, mielőtt áruba bocsátotta volna a Victoire utcai házat, felajánlotta Emil Cuijpernek, hogy vásárolja vissza a neki tetsző festményeket és műtárgyakat. A két barát bejárta az ingatlant és a hálószobában ráakadtak az Ábrahám áldozatára, valamint a Krisztus és a házasságtörő asszonyra.

– Nahát, ez a két kép még mindig itt van! – kiáltott fel Veuillot, amikor észrevette. – Tehát Ábrahám felesége nem vitte el őket?

– Gondolom, rossz emlékeket idéznének fel benne. Tulajdonképpen minden ön miatt történt.

– Igen, miattam. Vagy nekem köszönhetően, hiszen Ábrahámunk milliárdos lett. Kár, hogy az az amerikai nő nem velem találkozott előbb, velem jobban járt volna. Magunk között szólva, nem tudom, mit talált rajta az a nő. Én sokkal jobban elszórakoztattam volna.

– De mondja csak, tényleg úgy véli, hogy a képen szereplő Ábrahám annyira hasonlít a barátunkra? És hogy a házasságtörő nő annyira hasonlít Marie-Madeleine-re? Én csak nézem, és azt gondolom, ön egy kicsit túlzott. Túlzott, ugye?

– Természetesen. De tudja, olyan könnyű meggyőzni az embereket.

Emil Cuijper arca gyermeki mosolyra derült.

– Mondhatni, hogy önnek sikerült – mondta bámulattal.

– Kedves barátom, elég egy minimális rendezés és némi megfelelő drámai effektus. Úgy ment a dolog, mint a karikacsapás.

– Igen, igen, jól rászedett bennünket. És legelőször is engem.

Frédéric Veuillot hangosan felnevetett.

– Ami azt illeti, jól szórakoztunk! Mondja, Emil, elviszi a képeket?

– Visszaadom őket Ghionéknak. Végül is, egyszer már megvették tőlem.

Így is történt. Egy szép reggel Emil Cuijper elvitte a képeket nagyapámnak a Comptoir du Centre igazgatói irodájába.

– Nem, nem, tartsa csak meg – mondta nagyapám -, a feleségem már pótolta a képeket.

– Ez a két kép az önöké, hát visszaadom.

– És Marie-Madeleine?

– Otthagyta őket.

– De hát mit csináljak velük? – kérdezte Léon Ghion.

– Bizonyára vannak még falak, amelyeket díszíthetne velük. Vagy azt akarja, hogy keressek rájuk vevőt?

– Nem, ha már vette a fáradságot és elhozta, hagyja itt őket.

– Szomorú visszatérés a feladóhoz – zárta le a dolgot filozofikusan a történész és műtárgykereskedő.

Nagyapám olyan arcot vágott, amit beszélgetőpartnere nem tudott pontosan értelmezni. Vajon azzal a ténnyel függött össze, hogy az ajándékát ott hagyták? Hogy e két festmény újbóli előkerülése mindennél jobban nyomasztotta? Vagy főképp, hogy a baráti párral történtek felidézése rosszallást váltott ki belőle (pontosabb volna azt mondani, a volt baráti párral, hiszen azok az emberek, akik így viselkednek, az ő szemében olyanokká váltak, akikkel nem lehet kapcsolatot tartani)? Utolsó találkozása Ábrahámmal rövid volt és meglehetősen rideg:

– Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz?

– Léon, nem vagyok már gyerek.

– Pedig teljesen úgy viselkedsz.

– Hát akkor Isten veled.

– Isten veled, és jó utat.

Léon Ghion nézte, amint Ábrahám elindul, és vállat vont.

Ami nagyanyámat illeti, amikor Gilberte Berthoux-tól megtudta, hogy a házasságtörő asszony olyan mélyre süllyedt, hogy egy magándetektívvel kezdett – „egy olyan alakkal, aki a kukában turkál” -, felkiáltott, hogy az a nő többé be nem teszi hozzá a lábát. Egyébként az egész história botrányos volt, az elejétől a végéig.

– Vagy tud az ember viselkedni, vagy nem tud. Én mindig is mondtam: Léonnak nem lett volna szabad azt a teremtést meghívnia hozzánk, az ember maradjon meg a rangjabelieknél.

A Comptoir du Centre ügyvezető igazgatója néhány hétig irodájának egyik sarkában a földön, a falhoz támasztva tartotta a két képet. Azt gondolta, majd felteteti őket a bank egyik helyiségének a falára, de egyik este, amikor meglehetősen pocsék kedvében volt, és nagyanyám egy semmiség miatt felbosszantotta, eszébe jutott, hogy a civakodásra rendkívül alkalmas tárgy van a birtokában.

– Most jut eszembe, elfelejtettem mondani neked, Cuijper visszahozta a két képet, amit Ábrahámnak és Marie-Madeleine-nek ajándékoztunk. Marie-Madeleine-nek nem kellettek, és így a Victoire utcában maradtak.

– Nem lett volna szabad visszavenned őket.

– Miért? Én nagyon szeretem azokat a képeket.

– Én mindig is eléggé jelentéktelennek találtam őket. Meg aztán, ami történt velük…

– De hát azokkal a képekkel semmi sem történt.

– Én azt gondolom erről, amit gondolok.

Léon Ghion titkon gúnyosan felnevetett, majd megindította a támadást.

– Nos, mivel a képek visszakerültek, visszatehetjük őket az ebédlőbe.

– De hát tudja jól, hogy új képeket raktunk fel. És sokkal szebbeket.

– Azok nem illenek a helyiség hangulatához. Túlságosan feltűnőek.

– Feltűnőek? Hogy meri ezt mondani? Látszik, hogy nincs ízlése. Fernand Toussaint a legdivatosabb festő egész Brüsszelben.

– A sznobok festője!

És újra beindult a verkli: támadás, visszavonulás, lövészárok, mustárgáz, szuronyos puska, Nivelle-offenzíva és még sorolhatnám. A csata hosszú hetekig tartott. Léon Ghion több ízben megfellebbezhetetlen hangnemben kijelentette, hogy még aznap este felakasztja a képeket. Marthe Ghion, született Seutin azonnal visszavágott, hogy mindjárt felhasítja őket a nagy konyhakéssel. (Nagyanyám, mint képromboló, a gyűlölet leplébe burkolózva, fegyverrel a kezében, véres, fogvicsorító nevetéssel ajkán már nem Lear volt, hanem Macbeth vagy Titus Andronicus.) Majd egy nap, jókedvűen ébredvén, a Comptoir du Centre ügyvezető igazgatója úgy határozott, hogy jobb lenne véget vetni a halálos küzdelemnek és tárgyalásokat kezdeményezni, melyek ha nem is tartós, mindenesetre átmeneti békekötéshez vezetnek. Ha már Marthe annyira ragaszkodik hozzájuk, maradjanak Fernand Toussaint művei ott, ahol vannak (az is igaz, hogy előző nap a festő elment a bankba számlát nyittatni, és a nagyapámmal folytatott több mint egy órás beszélgetés során igen jelentős örökség kezelésével bízta meg), a régi képeket pedig a lillois-i ebédlőben fogják elhelyezni, ahol minden dekorációul a Léon Ghion által előző évben, egy ardenneki vadászaton lőtt vaddisznófej szolgált. Nagyanyám a forma kedvéért kicsit húzta az orrát (igazán nem értette, miért kell „Belles-Pierres-t telezsúfolni azokkal a limlomokkal”), de az egyezséget hamarosan megkötötték.

Egy vasárnap reggel nagyapám berakta Ábrahám áldozatát és a Krisztus és a házasságtörő asszonyt Panhard-jának csomagtartójába, és a két mű a jó levegőjű brabanti vidékre került. Még aznap elhelyezték őket egymás mellé annak az ebédlőnek a falára, amelyben jóval később oly gyakran üldögéltem. S a képek számára nem maradt más hátra, mint hogy nyugodtan megvárják érkezésemet.

Fordította: Károly Judit

Jegyzetek

* Emile Verhaeren: Les heures claires c. kötetéből: Et qu’importent et les pourquoi et les raisons (Mit számítanak a miértek és az okok)

Tisztának érezlek, mielőtt megértem,
Az vagy. S végtelen örömet szerez
Irántad érzett gyöngéd szerelmem.
Hogy miért hív hangod, soha nem kérdezem.

Illusztráció: könyvborító felhaszn.

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Arvo Valton: Miniatűrök →

Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →

Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →

Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →