Tusnády László: „Drága Tanárnő!”
1. Ki látta őt?
Családtagjai, tanítványai, barátai és ismerősei tanúi voltak életének. Luigi Pirandello szerint mindnyájunkra érvényes az „Uno, nessuno e centomila” (Egy, senki és százezer) tanulsága. Egyedül létezünk a magunk zárt világában; megéljük azt, hogy a mindenséghez képest senkik vagyunk, ha százezren ismernek, akkor viszont százezer vélemény, élmény fonja körül életünket. Százezerféleképpen létezünk.
A tanárok élete rendkívül színes, mert az idő múlásával sokféleképpen láthatja őket az idő egyre gyorsulóbb visszapillantó tükréből a tanítvány. Az a szép, ha egy személyiség örök útitárssá válik. Életeket épít. Nemzetet, emberiséget szolgál. Így szólal meg létezésünk egyedüli szimfóniája.
1966-ban Tüskés Tibor volt a szakvezetőm a pécsi Janus Pannonius Gimnáziumban. Az egy hónapos tanítási gyakorlat végén vendégségbe hívott az otthonába. Ha olykor-olykor Pécsre vitt az utam, felkerestem, és mindig felemelő érzés volt találkozni vele és az egész családjával.
Most Tüskés Tiborné élete, munkája elevenedett meg előttem. Elolvastam, a „Drága Tanárnő!” című könyvet, és tűnődöm a történéseken. A teljesség igézetét, örömét hozó nagy pillanatok követik egymást, és iszonyú, igaztalan megtorlások. Úgy vélem, hogy valamelyest ismerem az élet rendjét, mégis azt kérdezem magamban, hogy miért kellett ezeknek a dolgoknak így történniük. Talán az emmauszi tanítványokról szóló részt olvastam el a legtöbbször az Evangéliumból. Épp ezért csodálkozom az önfaggatásomon.
Negyedszázadon át tanítottam a rendszerváltozás előtt, és már tisztában voltam a bölcs tétellel: „Hallgatásban a biztonságom”. Már pályakezdésem zsenge korában jól tudtam, hogy elég egy mondat ahhoz, hogy az ember fegyelmit kapjon, jóllehet az a mondat a Magyar Rádióban hangzott el. Minden részletezés helyett csak annyit mondok el, hogy alapelvemet ismételtem meg hajdani iskolám diákparlamentjén: „A tanár nem botránkoztathatja meg tanítványait”.
Tüskés Tiborné így lett lelki rokonom – a halála után. Ha nagy ritkán, kis időre meglátogattam Tüskés Tibort és családját, Anna, a feleség a vendéglátó háziasszony volt. Tudtam, hogy kiváló tanárnő, de ő keveset beszélt. Ilyenkor is elsősorban a szeretteiről. Sugárzott belőle az öröm, és én szó nélkül is tudtam, hogy mi volt ennek a forrása.
A hit, a szeretet az a fény, amely minden éjszakán áttündököl. A vallásüldözés akkori állapotát, tényeit teljes egészében sohasem sikerül már feltárni, mert sok-sok megviselt, meghurcolt, tönkretett áldozat már nem fog e világunkban megszólalni, de nekik nincs is már szükségük erre. Az ittenieknek kellenek ők, főképpen a mindenkori életbe lépőknek.
Verd meg a pásztort, és szétszéled a nyáj – örök igazság, de csak akkor éljük meg a lényegét, ha felfogjuk, hogy a megvert pásztorok után minden tanító és tanár vétkes volt a rend képviselői előtt, ha elemi szinten is elkövetett olyan „bűnt”, hogy abból a hitére lehetett következtetni. Szinte a diktatórikus rendszer csalóka reklámja volt az, ha egy-egy kiváló szellemi nagyságnak „elnézték” azt, hogy vallásos. Ilyenkor a magyarázat az volt, hogy ők végső soron a rendszert szolgálják, a hit magánéletük része, de a tanár az új rend kovácsa. A kalapács-lét kötelez.
Tudták ezt a diákok is. Egy nyelvtani gyakorlat során olyan feladatot adtam gimnáziumi tanítványaimnak, amelyben több megadott szó jelentését kellett röviden meghatározni. A szavak között a „szerény” is szerepelt. Volt, aki azt hitte, hogy a fogyatékos szintjén van az ilyen ember. Egyetlen tanítványom adott helyes választ.
Annyira boldog lettem, hogy rögtön megkérdeztem, honnan tudja. Szörnyen megijedt tőlem. Rögtön továbbigyekeztem a padok között. A megrémült diák attól félt, hogy kiderítem róla, hogy valamikor hittanra járt. Ezt ő már rég világossá tette előttem egész lényével.
Egyetlenegyszer hallotta tőlem fegyelmim történetét Tüskés Tiborné. Férjének már írtam róla, találkozásunkkor megkérdezte, hogy miképpen alakult a sorsom. Anna nagy átéléssel figyelte az elhangzottakat, de egy szóval sem említette azt, hogy hasonló cipőben járt. Ezért állítottam azt az imént, hogy sorsközösségünk nemrég derült ki.
Valószínű, hogy rendkívüli kor rendhagyó összegezéséről szóló sorokat írok, mert a könyv főszereplőjének a fia és unokája, Tüskés Gábor és Tüskés Anna nem vallomást, regényt ad át nekünk a megélt eseményekről. „Csak” dokumentumokat tár fel, a lehető legnagyobb alapossággal, gondosan, szépen. Óriási munkájuk épp ettől a visszafogottságtól lesz oly egyedüli, oly elképesztően hiteles.
Szóra bírja az embert. Az akár ismeretlenül is tiszteli a becsületes, rendkívüli eredményeket felmutató tanárnőt. Beszédeiből, tanári munkájának hivatalos anyagából, tanítványai vallomásaiból az ismeretlenség örök homályából felderengenek mindazok, akik abban a jégkristályos időben is hűségesen tudták továbbadni az igazi értékeket.
Ügyesnek kell lenni az ördög előtt minden olyan helyzetben, ha látjuk, kilóg a lóláb. Tüskés Tiborné és a hasonló sorsú egykori pedagógusok előtt hajtom meg fejemet. Nekik köszönhetjük a zsarnokság éjszakájából feltündöklő fényt. Az értékmentés igazi hőstett volt. A megalázottak, megszomorítottak nem akármikor teljesítették nagyszerű küldetésüket. A tanításról sok igaz és hamis szó esik, de fehér folt marad, hogy miért nem lett sokkal rosszabb, sőt javíthatatlan a magyar szellemi élet.
2. A világ útvesztőjében
A közölt írásokból oly sok kincs tündököl elénk, hogy olvasás közben a bőség zavarát érzi az ember. Ha valamikor a középiskolai tanáregyéniségek, célok és megvalósulások történetéről könyvsorozat jelenik meg, akkor egy felettébb színes paletta arcképei tekintenek majd ránk. Ebben az első helyen szerepel majd „Az alkotó pedagógus”.
Ebben a könyvben bőséges vallomás lesz Tüskés Tibornéról. Minden bizonnyal olvashatjuk majd Nagy Imre visszaemlékezését. Ennek a címe „Egy Tanárnőről”. Ezekkel a szavakkal kezdődik: „Az a Tanárnő (így, nagy T-vel), akiről most felidézem két vele kapcsolatos emlékemet, Pécsett, a Leőwey Klára Gimnáziumban tanított. Diákok sokaságának adta meg az igényes szépirodalomhoz vezető út első tapasztalatait, az olvasás örömének az élményét. Ma is tisztelettel köszöntik volt tanítványai, ha találkoznak vele a Surányi Miklós úton a pálos templomtól a lakásig vezető sétája során.”
Az egykori szakfelügyelő számol be arról, hogy mekkora élmény volt a számára az, amit Tüskés Tiborné óráján látott. Később közös munkájuk is volt. Méltatását ezzel zárja: „Most látom, hogy az általam felidézett szubjektív emlékek alighanem valami személyesnél többről is vallanak. Arról, amit az »alkotó pedagógus« kifejezéssel szoktak megnevezni. Igen, a tanítás: alkotás. Ezt példázza nekem Tüskés Tiborné Szemes Anna tanári munkája.”
A szerénység nemes erénye úgy van jelen a gazdag anyagban, hogy az ember szinte elfeledkezik arról, aki a tanítás, az irodalmi szakkör gyönyörű munkája mellett saját érdemeiről is megemlékezhetett volna. Nem ezt tette. Végezte a dolgát, még akkor is, ha vezetői, munkáltatói részről azt éreztették vele, hogy ellenükre él.
Irigység és bosszú dühe csapott le rá. Valamikor régen Tüskés Tibor nem jelentette meg egy művésztudatú kezdő fércművét. Az nem küzdött türelmesen, remélvén, hogy valamikor megérik. A karrier csábító létráján magasabbra jutott, és onnan szórta nyilait, nagyon is „jól”. A megérdemelt kitüntetést Tüskés Tiborné ezért nem kapta meg sohasem.
Nem egyedüli ez a sors, még akkor sem, ha Tüskés Tiborné értékei, érdemei nagyon is eredetivé teszik mindazt, amit maga után hagyott. Épp azért kell vele foglalkozni, mert látva a dokumentumokat senki sem mondhatja azt, hogy véletlen volt az egész, hiszen így semmit sem bizonyítana. Általános jelenségről van szó. Ez tette oly tragikussá az egészet. A magyar oktatás hajdani fénykorszakaszai az emberi művelődés egén tündöklő csillagokként ragyognak. Könnyű azt mondani, hogy most nem tartunk ott. A rontás erői alapos munkát végeztek, de nem győzhettek, mert a magasabb minőséget nem voltak képesek megsemmisíteni. Az igazi hősök gyakran csak némán küzdhettek ellenük. A győzelem követni fogja őket, vagy elvész az ember igazi arca.
Egy korábbi nemzedék tagjainak nem szabad megítélniük az ifjabbakat azért, mert nem tudnak olyasmit, amit nem éltek át. Pedig a józan ész azt diktálja, hogy épp ezért van a tanulás, a tanítás, hogy múltunk tanúságtételéből világosodjon meg előttünk a jelen labirintusa, és így születhessen meg a tiszta és boldog jövő képe, lehetősége.
Tüskés Tiborné sorsában benne foglaltatik az a lehetőség, hogy a magyar pedagógiatörténet számára tisztázzuk tanáraink, tanítóink múltbeli szerepét. Megdöbbenünk, mert látnunk kell, hogy milyen képtelen kapcsolatban van a megélt idő egy-egy szakasza és a benne lezajlott eseménysor.
Itt bővebben nem árnyalhatom azt a bonyolult kérdést, melynek az a lényege, hogy Rákosi Mátyás vagy Kádár János ártott-e többet a magyarságnak. Rákosi Sztálin követője volt, sokak számára logikusan következik ebből, hogy az idegen érdekek zsűrije előtt ő lenne a fő dobogós. Ám a szándék, a tett és megvalósulás még a diktatúra idején is az emberi lélek ellenálló erejétől függ. A háború utáni magyar értelmiség néma öntudata őrizte azt a magot, magyarságtudatot, amellyel a „gulyáskommunizmus” megélői közül sokan már nem tudtak mit kezdeni. Csak azt akarták tudni róla, ami csonkán és ideiglenesen belefért a nagy eszmerendszerbe. Ez volt a hasznos. Ez volt az internacionalista hazaszeretet.
A kapitalizmus számtalan hibája könnyen meggyőzött sokakat, hogy annál könnyen lehet jobb. A naivvá tett tömegek fiai-lányai nem tudták elképzelni, hogy épp a vezetők egy részéből bújik majd ki az igazi ördög. Ezek nem nyugodnak bele az életképtelen rendszer bukásába. Közülük jó néhányan eleitől fogva tisztában voltak azzal, hogy a nagy rendszere bukása után ingyenélő tőkésekként ragyoghatnak tovább.
Ha a tanárok és több más foglalkozásúak nemzetmentő rétegének a hősiességét sikerül tisztázni, csak akkor juthatunk oly, ma még képtelennek látszó eredményre, hogy a kádári kor a tatárdúlásnál is jobban sorvasztotta, gyengítette nemzetünk erejét.
A rontás erői nem győzhettek. Ebben óriási szerepük volt a néma ellenállóknak. „A szabadság nem virul a romlott népekben” (la libertà non alligna nei popoli corrotti) – hirdeti egy olasz közmondás. Egész népünk helytállása diadalmaskodott a rombolás démonán. Ám a győzelem csak akkor maradandó, ha résen leszünk. Az apokaliptikus lovasok dübörögve nyargalásznak. Újabb és újabb munkát adnak a jövő nemzedékek lányainak és fiainak. Arra figyelmeztetnek, hogy virrasztani kell, őrizni kell igazi értékeinket. Nyilvánvalóvá teszik az örök igazságot: a szabadságért nap mint nap meg kell küzdeni.
A „mi a jó és mi a rossz?” örök kérdése így vetődik fel korról korra. A sátán is díszes ruhában tetszeleg. Mesterkedésével a jót nevezi életellenesnek. Így veti el az örök halál magvait. A folytatást már nem részletezhetem, mert az nagyon sokrétű. Attól függ, hogy saját lelkiismerete szerint ki hogyan tudja szolgálni hazánk és az emberiség legszentebb eszméit. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy abban nagyon szép része van Tüskés Tibornénak és minden sorstársának, hogy a rontás erői teljes győzelmet nem arathattak.
A dokumentumok zárt időhatárokhoz kötődnek, de van visszatekintés is. Így jelenik meg az a kor, amelyben Szemes Anna meglátta a napvilágot. Erről vallott szép visszaemlékezésében, melyet unokájának, Tüskés Annának a kérésére írt.
Így tette meg sétáját bölcsőhelye körül. A nagyon pontos adatok, dokumentumok kilencven évről tanúskodnak, még akkor is, ha kiemelt szakaszok jelennek meg előttünk. A Tanárnőnek követői lettek szinte az élet minden területén. „Ki ezen a világon vet, a túlvilágon arat” (dünyada eken ahrette biçer) – hirdeti egy török közmondás.
3. A magunkkal hozott fény
A magunkkal hozott fényt kell felragyogtatni. Érezze meg ennek a mondatnak az igazát minden gyermek, ifjú, aki belép iskoláink kapuján. Ezt a fontos elvet, ennek a megvalósulásának a lehetőségét látta meg Németh László Tüskés Tiborné munkájában. Azt a gyönyörű küldetést, mely arra hatalmazza fel a tanítót, a tanárt, hogy a jövő nemzedék minden tagja tudja meg általa azt, hogy úgy lesz óriási kórus kiválasztott személye, ha megtanulja, hogy a magunkkal hozott fényt kell felragyogtatni. Az a fény viszont ősi gyökerek nélkül nem létezik.
Mivel kiváló tanárnőről írok, nem beszélek az ellenpólusról. Hírét az amúgy is bőszen hirdeti, zengi. Az adott körülmények hatalmaznak fel arra, hogy eláruljam egykori egyetemi tanáromnak, Ágoston Györgynek a fő tudományát, tanításának a lényegét. A nevelési célokat így sorjázta:
1. A Szovjetunió szeretetére való nevelés
2. A népi demokráciák szeretetére való nevelés
3. Hazánk szeretetére való nevelés
Tüskés Tiborné egy másik úton járt.
Így jutott a végtelenbe, a krisztusi szeretet legtisztább fényébe.
Az irodalmi és egyéb kánonok felsziporkázásának és csillaghullásának idején kénytelenek vagyunk belátni, hogy Németh Lászlónak volt igaza. Ő a megőrzés letéteményesét Tüskés Tibornéban és a hasonló küldetésű pedagógusokban látta. Őt és társait a Gomböntő nem tudta beolvasztani tégelyébe. Hű maradt mind önmagához, hitéhez és hazájához.
A tanítványaiba beoltotta azt a magot, amely a magyarságlétnek, jövőnknek az egyetlen lehetőségét biztosítja.
Ady Endre úgy tudta, hogy kiesünk az idő rostáján. Ő nagy leépülésünknek, keresztre feszítésünknek a döbbenetében kiáltotta el jajszavát. Jelenünk az apokalipszis lovasainak kedvez. Mi az útjukban állunk. Így születtünk.
Világszerte megfogyatkoznak, megszűnnek azok a hivatalos oktatási intézmények, amelyek azt szolgálják, hogy a tisztánlátás, a művészet és a tudomány lényegét kereső emberi kíváncsiság által vezérelve a legigazibb mélységekbe jussunk. Helyette a hasznossági elv zengi reklámóhaját. Nem kellenek az ősi gyökerek. Egydimenziós emberre van szükség.
Az egyre gyorsabban és vészesebben kavargó óceán olajszennyes felszínén úszik a hasznosság elve. Az ember viszont szeretetre, a teljesség megismerésére született.
A világban globalizációs rákos gócok keletkeztek. Ezek a maguk érdekei szerint akarják bedarálni a népeket és nemzeteket. Számukra a rögtöni hasznot az eszközemberek szolgáltatják. Ettől a szörnyű lehetőségtől, körülménytől kap új fényt, új értelmet mindaz, amit az „átkos kor” hadműveletei ellen némán cselekvők dokumentumaiból megtudhatunk.
Németh Lászlónak igaza volt. Hitt az olyan értékeket őrző és átadó emberekben, akik a rontás erőivel meg tudnak birkózni – olykor megnyomorítottan, megalázottan, de lélekben tisztán és erősen. Ezt a nagy értéket látta meg Tüskés Tibornéban.
Illusztráció: a borító felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
