Kirilla Teréz: A lélek erejéről
Ahogy a tűn elfogytak a szemek,
és kezdtem az új sort, a takarón,
eszembe jutott a ház, ahol tükrök
sorakoztak, egymással szemben.
Ha beléptél, önmagadat láttad,
varázslatos-merev kollekcióban.
Liánt font arcodból a tükörerdő,
talán önmagadba is szerettél.
Mégis inkább belaktad volna azt a házat.
Otthon vagy te bárhol és mindenütt.
A tükrein át figyelt és feléd indult,
bár sosem lépett be a saját házába.
A jövő felől érkezett, és soha nem sírt.
Begyűjtötte valamennyi tükörképedet,
hogy feltöltse velük elméje üregeit,
ahogy a méhsejtek telnek meg mézzel.
Azután többé nem volt szüksége rád.
Mint a télben kivirágzó mandulafácskát,
aminek rügyeit zúzmara lepi majd be,
úgy ért téged utol a korai pusztulás.
Átható tekintettel tört az életedre.
Te mégis elfordítottad tőle arcodat,
összezúztad a tükröket, a befejezett sor
után kezdve mindig az új sort.
Kicsi Phyllis, a kopárságod rombolhatatlan.
Otthon vagy te bárhol és mindenütt.
Illusztráció: Françoise Duprat-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Csontos Márta: Leltár… kipipálva (versek) →
Hegedűs Gyöngyi: der erste schnee das land befiel →
Takács Gergő: Csendes Viharok Tengerén →
