Zana Zoltán: A szemét fia (1/4. rész)
Bevezető
Édesapámnak szinte egész élete Békéscsabához köthető: itt született 1948-ban tót családban, itt járta az alapiskolát (később Budapesten, majd Szegeden orvoskaron tanult), itt alkotott és halt meg 2022. november 13-án.
Már gyerekkorában érdekelte az irodalom és a természettudományok (főleg csillagászat), rajzolt-festett, felnőttek közt nyert megyei sakkversenyt, műszereket tervezett-szerelt, a Körös-menti növényvilágról készített teljes körű feljegyzést, ami sajnos elveszett. Ötévesen kapott betegsége meghatározta egész további életét.
1983-tól publikált (néha-néha), gyerekkönyvet fordított oroszból; Ünnep c. könyve 1990-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. Aztán hosszú szünet… Ezalatt az idő alatt fejlődött ki teljesen egyedi hangja, ami mindenki mástól megkülönböztethetővé teszi. Azonnal felismerhető, egyedül rá jellemző. Akár Zana Zoltán, akár Bozgor Elian vagy születési Zatyko István néven ír. Rendszerességgel 2012 és 2015 között jelentek meg művei a Börzsönyi Helikonban és alkalmilag a Napútban 2011-től. Bár széleskörűen ismerte a magyar- és világirodalmat, igazán semmilyen irányzatot művészetében nem követett, kizárólag „saját irányzatát”, legyen szó novelláról, versről, humoreszkről vagy regényről. Éppen így rajzaiban, karikatúráiban, festményeiben. Az itt látható festmény két irányból is nézhető.
A Napút által most közölt regényrészlet múltja több, mint 40 évre nyúlik vissza. (Az eredeti regény 1979-1981-ben készült, azonban ez az őspéldány nagyrészt elveszett (megsemmisült?). Maradványa 1991-ben került elő, melyre a Holmi biztatására műhelyváltozati elbeszélés-tanulmány született Lappangó címmel.) Főhőse barátját ölte meg – részvétből, aki számított is erre és hálás volt gyilkosának tettéért. Hogy miért?… Ez a teljes műből derül ki, melynek első része leginkább a bírósági tárgyalást és a „vádlott” életét-környezetét mutatja be, a második rész a már „elítélt” cellai beszélgetései a hozzá betévedő „jog embereivel” és a börtönorvossal. Alapvetően filozofikus munka: átfogó élet-, társadalom- és történelembírálat; rámutat a törvénykezés felszínességére, ostobaságaira; elveti a „normalitás” mindenhatóságát, az emberi sodródást és biztonságos-örök opportunizmust. Az évek során (hosszabb-rövidebb kihagyásokkal 30 év alatt) a mű folyton változott; alkotója többször újraírta, bővítette, árnyította. És immár végső formába öntötte halála.
(Zana Annamária)
Zana Zoltán
A szemét fia
(reverzis tánregény)
(21)
Nem anyakönyvelt ismeretlen anyjának,
a lányoknak;
Mária-mint(h)ának
Az idegen én vagyok.
(F. és C. nyomán)
„Az idő mindenből szemetet csinál.”
(I. B. S.)
A kiadó előszava az olvasóhoz
Ha nagyon tágan értelmezzük, álszerénytelen, voltaképpen egy általunk kezdeményezett börtöni-iratállományi vizsgálat hozadéka ez a könyv; ezt a járulékos vizsgálatot konkréten egy haláleset miatt rendelték el, feltételezve, hogy halálesettel kapcsolatos utalások, adatok is előkerülhetnek ennek során. Ahogy igen markáns mondatokkal elő is kerültek…
A paksamétát, melynek anyagai alapján kiadásunk készült: régi, s éppen kiküldött levéltáros munkatársunktól kaptuk; akinek figyelmébe az igazgatóság bennlakó asszonya ajánlotta a terjedelmes és tartalmas lap- és füzetanyagot.
Az özvegy beszámolója szerint annak idején ura vette magához az elítélt hagyományait, miután elítélt, “tisztázatlan körülményekre”, elhunyt. (Az asszony nemrégiben temette férjét.)
Némi utánjárásra sikerült az anyagot “alkalmi selejtbe vonni”; azért, hogy “utcára vihetők lehessenek lapjai-oldalai” (mondta mosolyogva barátunk).
De a munka dandárja csak ezután következett – ennek lenne eredménye-következménye e könyv – hogy Mihály Ademaltis van Dyech sebész – unokaöccsi kötelességből hetekig tanulmányozta-válogatta a teljes levéltári anyagot.
Mivelhogy mindenben mint kedvezettnek – jogörökös apával – neki lehetett dönteni, mi legfeljebb magunk szerinti tapasztalatainkból segíthettünk, rendelkezésére bocsátva belsőhasználati feljegyzéseinket. Válogatás utáni szerkesztés előtt még, szinte teljes mértékben egyetértettünk abban, hogy bizonyos – olvasóknak szóló – tájékoztatást inkább mi adjunk amolyan előszó-félében; s abban is egyeztünk, hogy nagyobb kihagyások feltételezéseiről is mi nyilatkozzunk: hogy beírások olvashatatlansága mire vezethető vissza; s hogy más hiányok technikai okait indokoljuk, feltételesen. Pl. olyasmiket sejdítve mint géphiba, elnyűtt írógépszalag. Előfordult – az örökség végrehajtójának többször kifejezett sajnálatára – hogy nem tudta (ugyan segítségünket is kérve), nem tudta kisilabizálni a kézzel írt fejezeteket, kiegészítéseket, stb.-ket. (E kiadásban előfordul egy-egy szótöret, -fogyatkozás, sérülés. Itt csak kettőre hívnánk fel olvasói figyelmet: az önállósult zám-ra és egy “rev”-maradékra? – későbbi-valahol. Bálbadás.) De belátható, hogy ekkora írásfolyamnál ezek a „mulasztások” megbocsájthatók. Voltak iratkötegek, amelyekből sok-tucat lapot mellőzött (mint bennünket erről korrektül informált is): ezekre a helyekre zárójelek közé rakott húzások utalnak, bár ebben – mint mondta elutazása előtti napon, utolsó összefoglaló konzultációnk alkalmával: ti. hogy „ebben nem járt következetesen”.
E hagyatéki anyaghoz borítékolt Jegyzetek-fejezet is tartozik. Viszont az se kétséges, hogy ennek periférikus elhelyezésében – mely ezzel számolna: kényelmesebb lehetne olvasás (amilyen kiadásunkkal is lehetett volna), de ezt a lehetőséget elvetettük. S éppenséggel az olvasás javára döntöttünk így.
A jegyzetpontok – várakozva más kiadásra? – itt, így, „kitöltetlenül maradnak”. Vagyis a magyarázat-fejezetet csak annyiban használjuk, hogy abban szükség szerint s igen ritkán szemelgetünk. Kisjegyzetek – ezzel a jelöléssel szerepeltek pl. bizonyos toldatok. Ezeket kéziratba helyeztük, bármilyen zavarók-megítélők, zavarosak lehetnek is némerre. Mindenki maga szerint veszi a gépi vétéseket, szósorvadásokat, mondatsértéseket, gondolatlan-keletkezett hosszabb szövegeket (pl. hazugsággal bajlódókat, adott nemzetiséggel vagy történelemmel, politikával stb.-vel foglalkozókat). Ezek némelyére se tételezhető a szerzői javítás netáni szándoka. (S talán ha tehetné: akkor se hozná e módszer ellenére is kifogásolhatókat közelebb olvasáshoz.) Elhelyezésükbe az unokafivéri anyagválogatás-rendezés is beleszólt.) Mint át-nem-rágott dossziékötegelt szövegek részei (talán kivétekre-kiemelésükre gondolt volna netán? Nem hisszük…). Ezek talán nála se lehettek „kifejezettek”: és alappal feltételezhetjük, hogy igazi elfekvések (dekubit-ségek). Nyilván hogy még azt a „doktori bírálatot” is kibírnák, hogy azok „gondatlanság következményei”…
Úgy gondoljuk – miként szerző unokafivére is gondolta – hogy e hagyatéki alvó kézirat érdemes arra, hogy életre keltsük.
Vendégünk figyelembe vette az örökséghagyó „műfaji jelzését”, amit oly következetesen használt iratkötegeken; mármint hogy reverzibilis anyaggal lenne dolgunk.
Eddig is születtek s születnek ezután is: irodalmi munkák, melyek bizonyos passzusai, mondatai vitatottak, nem-világosak, nem-„egyértelműek” (mondhatni, hogy azért nem azok, mert nem sikerült diktátum, fordítás, netán épphogy a hátrahagyó kicsit felfuttatta eszét, etc.), vagyis számos mindennapi indoka lenne annak, hogy ilyeneken ezután is rágódnak majd vallási iratok ún. szakértői, világi vagy misztikus és okkult s egyéb mesterségek művelői, mint ahogy kevéssé irgalmas-ártalmatlan laikusok, érdeklődők is járhatnak így. Rövidebb-hosszabb toldatok, friss-érdekű utómagyarázatok: ilyen-olyan protézisek; táblák-rongyok szöveti-rosti holtleleti genezisapokrifek, újrázó ünnepmaradványok, régészeti-történeti szövetkezések zsúrkocsis kazlai: ahogy beindítják tudományosan… a hitet. És működik.
Az alakuló ország hatalomba készülő emberei javaslatot tehettek a még regnáló kormánynak arra, hogy az ország ünnepén: megbecsülésül – jeles emberek kitüntetésben részesüljenek. Így került kitüntettek közé városunk kitűnő személye: Dr. Lagenul Pál belorvos-tüdőgyógyász. Aki egzisztenciáját kockáztatva saját kiadású stencili füzetekkel gyarapította a hallgatólagosan elfogadott – néha beépített besúgók által szerkesztett ún. szamizdat-kiadványok számát. Teljesen egyedül dolgozott, senkikkel se szövetkezett. Tanulva egyet s mást ilyen átalakulásokból, melyek következhetnek, némi borúsággal kívánunk szerencsét a főorvosnak. Persze hiszen máris látni: hogy őt se sikerülhet megóvni olyan csalódásoktól, melyek honfitársai részéről érhetik „az és maga merre járt?” egyenes-kérdezés fel-felcukkolt régi-új Csermanyek-kádereinek részéről, akik azt gondolják, hogy efféle homályos egyenlősdi egyenlően érint majd bárkit, amiket azok puszta ittlétükben vállaltak, mégpedig mindenféle külön pozíciók nélkül. Nagyon is előmerészkednek már most olyanok, akik ilyesmivel takaróznának korábbi fedezékükben, ködösítenének, merthogy különbek lennének, holott ebben a hirtelenül kapott fuvallatos divatszellőzködésben a legcsibészebben különböztek addig is, hiába nem voltak másutt… kivételezettek voltak, beépített ifjúsági vagy felnőtt hivatalos besúgók, de annyira jelentéktelenek még látszathatalmuknak is, hogy könnyedék vedlenek új igazgatókká, jelentkeznek mártírkiadványok szerkesztőinek, stb., miközben a legaljasabban jelentettek, ámbár semmi nyomok-iratok nem maradtak fáradságos dicső tevékenységükről. S figyelemmel arra is, hogy nagyjából-máshogy de a világ minden sarkában így folyik ez. S ha ez megy pitiáneréknél, hogy megy ez magasabb helyeken, melyekre rá se lát a halandó. De még a nem-halandó se lát ezekre. Akár úgy, hogy elnökké, sőt országvezérré is tesz valakit a sürgősre hajszolt idő. A doktor kitüntetése alkalmából interjúk készültek vele, talán valamelyik párt felajánlja neki támogatását, hogy szenátorságra pályázzon a közeljövőben esedékes választáson. Szerkesztőnk is felkereste a doktort (első kérdése mindjárt ez volt: „Lesz-e… Bethlen-féléje ennek az országnak.” – „Mije? Áá!! Nem tudom… Nem nagyon lehet. De hogy nagy szolgáló?…, karizmatikus: nem, nem. Eléggé lehetetlen. Számításba kell venni azt, hogy honnan s hogyan érkezünk. Nagy és mind nagyobb-hatalmibb?, s széleszkedő, terjenkedő… ilyen nagyon előfordulhat. De egyszer minden elmúlik…” – „Csak nem saját életéből is tudna példát mondani?” – „Kamaszként… családom háborús veszteségei és főleg Petőfi kudarcára: és egy baráti fogadás kapcsán – már „konszolidáció”-ra, ötvenhat leütése után: jelentkeztem a seregbe. Súlyos beteg voltam, szinte nyomorék, a bizottság ki is selejtezett, kapásból. Lassan kiláboltam az ismeretlen kórból. És ujjé!! Fölvettek, ráadásul besuszteroltak, katonai igazolványt állítottak ki a korábbi selejtre – nyilvántartott baka lettem. Talán nyugdíjaskoromra majd értesítenek is. Ezek már? Vagy ugyan-amazok?! Hát, igen, az obsit…”), s kötetlen beszélgetésük kitérőjeként, kérte, hogy szóljon pár szót kiadásunk elé. Többek közt elmondta Lagenul, hogy jóbarátságban volt hagyományozóval. „Aggódott e műforma kétséges megújhodása miatt… de tagadta, hogy regényt írna. Hogy följegyzéseket készít – ez nem volt titok. Mint amikor egy kratér várja, hogy benne életre keveredjen a még nyers anyag – mondta egy másik alkalommal. S hozzátette: „Az elemző és intuitív-asszociatív közelítés? (amellett, hogy az “automatizmusnak” talán felkínálja magát (hogy jaj! Együtt legyen AVVAL) – főként arról szól, hogy bármi téveteg olvasó: a maga tapasztalata, ismeretei szerint: szellem-hiábáknak ereje szerint venne magához e regényből. Amire ő nem tör. (Mint látható, ez a stílus ugyan eredeti, és még ragadós, pandemizális; de nem sok jóval kecsegtet bennünket, de Dr. Dyechnél annál inkább bejön ez a véres játékosság.) Nem viszi túlzásba, elég szűken méri, de nem is célja az, hogy történelmi részeket hordasson fel nekünk e folyammal. A kis eseti-gondolati személyes kitérések érzelmi lökései úgy hatnak mégis leírásaiban, mint tragédiák karának egyedin túli kiterjesztései. Miről van szó? Hová vetődtünk? Beszédében néhol “a kihagyás technikáját” alkalmazza: nekünk lehet kiegészíteni, felépíteni egy-egy szövegrészt, fogalmat, jelenséget, és működésbe is kell hoznunk mindezeket, szinte részt kell vennünk, össze kell kapcsolódnunk! S búvópatakként bukkan fel itt-amarra… Olykor meg csúfot űz belőlünk, de nem neki leszünk lesütöttszeműek, hanem saját magunknak. „Az emberi gondolkodás – kicsiny. Lehet valaki, aki én és nem-Én közé nem tesz akkora éles bordét. S úgy él át dolgokat. Abban elevenít. Mert nála szellőbben van az egyes – többi egyestől. (Születés és halál… maga jelentésén-jelentőségében méretik ott.) A nyílt “azonosság”?, az “elterelés” nem huncut-meddő túlzás. Hanem (amolyan) követésféle. Amiben a többi-egyes jelenére tölti ki Egyes: saját kapott – adandott – jelenét. Tárgyiasult méltóság. Lemeztelenített tárgy. Jelet hagyó?, melytől már nem könnyű szabadulni. Friss gyerekvár… amiben elvesztél? S nem lep meg?, de talán mégis elkonyít? Mért is ne tenné? Hogy még mindig… pedig azt már senki se tudja hasadtam-kívülin; hogy mi kínálódott felém. De maga se tudja, mért. S csak felérzés lenne, végehossza-se magyarázkodásnak. Tudja?, vannak olyanok, akik erre hegyezik magukat. Nemde hiszen hallottak-olvastak valamit. Bár gondoltakokban is – – – nem legyőzőin. De hová izzadni ezen! (Ez a „sík“: nem anyád… – ámbátor egy sírvers… atyus meg állat? Nagy farinó. Bakszoszkij. Tehát erre, hogy előbbi… és keresztes-állat. (Jól látom azt, amin gyengén látok? Avagy nem jól látok arra, amire valamint látnék? Van, kinek dolga ilyesmi. Van, ki arra bamba-bámuld, hogy mások ehhez mint szólnának. (Noha már ezeken messzi került ő.) De nem néz le idegesítőket. Végtére is nem omolgató, mert hiszen kérincsélnek nála erre… Azt észlel, lát, hall, stb. e figura – azt: amit akar. Amire fogékonnyá tétetett. És aminek oda is adja magát: mindennemi kölcsönvárat piacai nélkül.„ – Nem sorokat olvas, nem sorra-sor halad mint egy tudományos fakír, aki lassún de töretlen lapozásban eszi a szöveget, hanem szavanként, mondatonként veszi be az eleven anyagot: ízlelgetve, ízeket csalva egybe azokkal a mondatokkal, szavakkal. Úgy olvas… Egyszer ezt hallottam tőle arról, amit irodalmi olvasásról gondolt.
Mindenfajta börtön – nagy próbálója az embernek. Nem csupán hangulatában, hanem egészségében is. Ezt azért említjük, mert egy dologban teljes kudarcot vallottunk: mivel a hagyományozó unokatestvér nem dátumozta gépi és kézirati lapjait, ezért füzeti s lapi bejegyzései és betegsége (!?) között – bármint is lenne az biodefinit – semmilyen összefüggést nem vizsgálhattunk: lehető s belső lelki jegyzetelésében. Bár állapota L.-doktor intézeti naplójában követhető lett volna, viszont nem tudni, hogy bejegyzései mikori keltezésűek. De könnyelműség lenne feltételezni, hogy alkotó-gondolkodó integritása csekélyebb lenne, mint amilyen egységet gondolhatunk a személyes és a társadalom, a kinti ún. egységében. Szerinte az ember él ugyan, de már halott. Hát igen; s mintha Frederik Nícse grammato-germanicsi: csak merő páni-ó visszhang lenne? (Felejtésféle, s némi imito-játék; s „újraindulás“ bágyatag-zsiguci „potenciája“, Fredó!) De nem ám úgy tessék-lássék, visszatérve napnukuatyához, hogy lejárt megbízólevelünk, amit tőle kaptunk, mezők és erdők, patakok, virágok, tengerek-tavak vizeire, halaira, bogaraira, az aratás rabszolgaságára, egy másik nagyúr melletti szorgalom nyűgeire, vagy netán arra, és arra, hogy még visszajöhetünk; ha nem is vissza, de valahova tarthatunk. Ha nem is vándormókusoknak egy kies erdőbe. Hogy ehhez – bevégezve – még valami embrióságban is előbb a feketében-sötétben szabadonfélén sátorozzunk kicsikét?! És Igazán! Amiből nincs tovább: se vissza, se valahova! „A csótányok se ugattak erre a pusztulásra. Még az ismeretlen őshazájú BLATTA ORIENTALIS se vakkantott-nyikkantott érte egyetlenegy rendi hangot se.”
A mű szerkezeti feltárásával adós marad kiadásunk, és közöl vitatható rendbe sorolt szövetrészeket – ezekkel tisztában van. E hiányok pótlása mások feladata lehet, noha nem mostanság, de valamikor, feltétlenül.
(a kiadó)
(Hagyatkozó halála okán korrektúra nem készült. Ahogy másokhoz se volt elegendő írógépi szerzői segítségünk, pl. szaggatott vagy szimpla vagy többszöri aláhúzásban, úgy nem végeztünk önkényes igazításokat-javításokat, nem emeltünk egy-egy tömbbe: szövetrészeket (kövéren „szedve”, italikusan, stb. )
Magunk nevén
Popel Iske-Jamin igazi barátom (de hiszen közöttünk maradt!, miként barátunk, Herbert-barátom is; s ha ő nem éppen úgy, mint a néhai hegedűművész Ginko Arnold, közös barátjuk); tetejébe meg még anyai-ági unokatestvérek is lennénk Iskével. És bár – hogy visszatért családunktól két-háromezer majdnemi kilométerekre, anyánk néhai nővérének fiával kaptunk vele egy testvért, s csodás szüleinknek meg lett egy új gyereke! Megemlíteném, hogy gyerekek-mi: nem rivalizáltunk; inkább kedveztünk a másiknak – még húgommal, Borsával is jobban kijöttünk mint azelőtt. Holott némelyek azt állítják, hogy a versengés ilyen esetekben törvényszerű. Apánkkal különösen jól megértették egymást. Apánk – bátyjával – egy biotechnológiai kivételes L-cég társtulajdonosa; mellesleg tudományos fejlesztő.
Unokabátyám már kisfiúként fordított, „háromanyanyelvű” gyerek volt, színdarabokkal kísérletezett; díszleteket fabrikált gyógyszeres dobozkákból: nyírt-ragasztott, faragott. S erre alkalmat is adott – mind e magányos szórakozásokra adva ( – – – ): gyerekkora betegsége; mely hosszabban ágyba kényszerítette. A gyerek zártsága őszinte; de a mi “nyíltságunk” – hazug. A gyerek meséket talált ki négyévesen; főleg nagyanyai Fehérlófira s társaira. Fölszedte klasszikai mese-Piroskát és a farkast… – ezek “nem tudnak egymás nélkül élni…”. S ezen – nénikék, s nagyanya (betoppant-épp-látogatók) – jól szórakozott-szórakoztak. Nyolcévesen fordított-fordítgatott… zsengén, persze. Főleg párbeszédeket; “szinpadra vihetők” voltak kedvére: azok felszaporázták eszecskéjét, pl. a piéti állattörténetek. Amiket szomszédok látogarásai tovább agyaltattak már. Nagybátyánknak, Jamin-tanárnak ógörög s főleg római tukmáltjait – történeteit: Iske nem szerette.
Iske – akárcsak apja, aki tizenkilences – nem ott született, ahol anyakönyv jegyzi; noha ringainak tartja magát ( – – – ), de valójában egy avarkorra ásó feltárótelep-közeli romvityilló istállójának almán született; a háború utáni harmadik év tavaszán. Anyja, anyánk nővére – néhány évvel később – tragikushirtelen hunyt el.
Iskének – maradjunk hát ennél – unokatestvéremnek, bízvást, nem nagyon lenne kifogása ez ellen, hogy elé teszem anyámnak s anyjának nevét, s hogy a Jamint elhagyom (- – – ). – Emlékszel rá? – kérdeztem ( – – – ) egyszer. Mire mondta, hogy „nem”: hogy nem emlékszik rá? Elszítták ennek emlékeit: apai aranyos nagynénikék, s el: nagyanya. Mind az anya-emlékeket. (Az alapgondolat a részek martaléka lesz.) Sajnos, mind eléggé hamar egyedül is hagyták – – – (bánat, öngyilkosság – nem az első!, fertőzés); tíz év se telt. Egyszer azt mondta. “Vannak, akik váltig állítják, hogy a művész közelebb él gyerekkorához. Én nem szeretek közel lenni hozzá. Eszerint én nem is lehetek művész. Én nem emlékszem arra, hogy könny szökött volna szemembe, mert elérzékenyített a gyerekkor emléke, ami annyi életet körbekanyarít, meghatároz. Némelyek szerint a jó és gonosz mértéke az alkotó személy. És hogy az alkotás akkor ér valamit, ha örömöt okoz (hát, hát), s pl. szép (és az meg mi?), és az alkotás belső igazságában várandós. Talán. Hát, persze. A SZÉP az, ami odaadja magát nekem, teljesen és el nem hagy szeretetében, mely feltételeket nem ismer. (s a „szép“ – sokmilyen.) Úgy beszélünk dolgokról, mintha magukbanvalók lennének azok. De biztos ez? Nézzük csak: mikképpen szivárog egy a másikba; mindegy szinte, hogy honnan kerül elénk, „miben való“. Szép!… Gondolj csak Nüszára, a görög szőnyegboltosfeleségre. És gondolj arra az „átszellemülten szép“ arcra, mely egy árulótesthez tartozik. (Ahhoz, akit olajkertben leszúrtak. Nos? Szép az? És a moráli közbelépő mint színez nekünk?…) Hogy átjátszanak a dolgok egymásba! Talán ez; talán, talán. S ugyan az még igaznak is tűnik, hogy némelyek felnőtten is képesek gyereki-tisztábbnak maradni.”
Húgom szinte egy napról másikra: szerelembe került vele (Borsa leleménye; csak így szólította: Iske). Úgy volt, hogy egybekelnek, csakhogy unokatestvérem meggyőzte húgomat arról, hogy ő, Iske ugyancsak híjával van annak, amitől netán jó férj s pláne hogy jó apa lehetne. (Olyan apa nem lehet itt, olyan, amilyen apa szeretne lenni. De akkor inkább semmilyen se legyen!) S nem sokkal kedélyek lassú csillapodása után, érkezett is atyai futár-levél, amiben Jamin bácsi hazahívja fiát.
Már velünk élt-lakott, amikor nekem elmondta, hogy az volt érzése – apja is eléggé magának való ember, kapcsolatuk szinte egyenlő volt nullával, s szabadulása után különösen úgy érezte, mintha apja legszívesebben tőle is szabadult volna: s vele kapcsolatos minden gondtól-tehertől szabadulva. Azt se tartotta kizártnak, hogy apjának valami súlyos titka van, s haverokkal raboltatta el őt. Inkább hallgatag volt. Viszont határozottan tudom, hogy ezt azelőtt említette még, mielőtt nálunk munkába állt volna. Két éven belül utol is ért; illetve én érhettem őt utol, együtt tanultunk, s aztán végeztünk is, mégpedig együtt, pedig három év az három év. Még dolgozott is apánknál közben, legalábbis eleinte, s még úgy szabadkozott, hogy: főleg „az életes nyelvtanulás” miatt, s munkásokkal.
Együtt kezdtünk egyetemet, sokszor repültünk, utaztunk, tanultunk, tanultunk; ugyanaz a kar, ugyanaz az évfolyam, csoport. És együtt is szakosodtunk, egyhelyt indultunk avatás után (apánk örömére – egyrészt; másrészt szomorúságára: mert apánk nagyon szerette volna, ha pályáját folytatjuk, azon maradunk).
Amikor Jamin érkezett, már mérnöki rajzokon dolgozott, különféle elektronikai egységeket tervezett, épített (előtte rádióamatőrködött és csillagászkodott, döntése előtt valamivel – tizennégy-tizenötévesen – térségi felnőtt sakkbajnok lett odahaza; s meghívták a megye felnőtt csapatába. Kiújult betegsége miatt, heti utazások megpróbáltatásaira, szervezési ügyetlenkedések miatt és főleg mert készülődött már útjára, kilépett.). Készített egy álványostul hordozható kis teleszkópot, rajzolt, kartonmodelleken mutatta be a tér csodáit, ki nem fáradt magyarázatokból. Ha értettem valamit a kintiről, azt mind neki köszönhetem. Nehogy azt higgyük, hogy ezekről tudtak volna náluk, mindezeket titokban tartotta, főleg azután, hogy bizonyítványígéretére biciklit kapott volna apjától, amiből az visszatáncolt. Mondván, hogy a mészárosoknak ki kell bírniuk… ehhez meg sokat kell inni. Nyilván hogy erre nem akkor jött rá. Viszont ez kettejük közt maradt. Hogy is lehetett volna másképp. (Persze bizonyos tervrajzokat, szereléseket-építéseket, stb. nem titkolhatott.)
Négyéves korára már tudott írni, hatévesen – megtagadta az imádkozást. Pl. mint népdali szomszéderedetek-fohászfélékre netán. Ezt a makacsságát? apai nagymama el is fogadta; talán azért, mert azelőtt temette legkisebb gyerekét. Ráadásul – röviddel ezután – ő nevelte a fiúunokát, lányai segítségével. Olyannyira, hogy a félárva fiú – játszi-segítve portán, tanyaház körül – már általános iskola végére erősebb lett még felsőbbosztályi fiúknál is; leszámítva időszakos gyengeségeit…
Erejével s okosságával nem kérkedett, inkább mind visszahúzódott. (Mintha lenne hagyatéki szöveg-utalás erre. De – ezen felül – hiába jártam utána, Jamin bácsit kérdezve, faggatva, nem jutottam messzire.) Annyira jó barátok voltunk, hogy szinte csak ez az egy dolog volt, amiről nem akart többet szólni. (Tán mégis legyőzték?, persze összefogva, s el is rabolták?, bezárták valakik őt. Ma se tudok többet.) De esetleg épp ehhez lenne itt valami. Merthogy nagymama kis unokája ugyan javában épülgetett-lábadozott, erősödött, de mindjárt-is Jamin-apát, nagyanya egyetlen-maradt fiát: börtönbe zárták, gyilkosság vádjában elítélték. Aztán már nem ment haza, és ringaiak egyikétől-másikától évek alatt ezt-azt hallhatott Iske-gyerek. (Pl. utcafelelős „konszolidált” R.-tól hallhatott ilyet, hogy apja „legaljasabb gyilkos gazember, és majd köszönetet is foghat neki mondani ezért”.) Jamin bácsit – börtön-szabadulása után – nem vették vissza iskolába: mire ő családi Régitelepre költözött, gerendákat, építőanyagokat hozatott, ácsolt-javított, betonozott, majd előkereste nagyapa teknőit-kádjait, fűrészeit, bárdjait, késeit, gépeit, köszörült-csiszolt, kalapált, hegesztett, súrolt-mosott, s egy napon megnyitotta mészárosságát. Húgai segítették berendezkedésben, azután kiszolgálásban.
Amilyen boldogan fogadtuk Iskét, olyan nagy aggodalommal engedtük el; oda, ahonnan annyira régen érkezett.
Ezután – még levelet se váltottunk.
Egyedüli kapcsunk afféle mintha-diplomáciai kapocs volt: anyám Budapesten lakó bátyja (nemzetközi-híres gyógyintézeti főigazgató), aki húga-anyánk minden aggodalmára csak így felelt könnyedén, következetesen; hogy: „tűrhetően kijövök helyiekkel…”.
Unokatestvéremet ezután már aligha engedték volna ki, de Herbert-barátja néhányszor hosszabbra ellátogatott hozzánk; miután arra kértük, hogy legyen családunk vendége, s minek előtte: magyar hatóságoknak hívó-fogadó levelet írtunk. (Nagybátyánk-keresztapánk is segített ismeretségével, s leginkább utóbbi években jöhetett közénk Herbert.) Sok hasznos tanácsot kaptam tőle, szakma-közelit. Beszélgettünk: filozófiáról-történelemről, poétikáról, hiúságról-hülyeségről, hiábavalóságról, hogy milyen nehéz belátni a semmiről, hogy az semmi!; egyebekről; mert lehet egy regénnyel is tíz-hússzor többet mondani-nyújtani – ha adott erre fogadókészség, legalábban: mint ahogy kínálta-bolyongnak ebben tolonga-életműves pofasszőrfilozófi könyvpolcok. Dicsérte anyánkat nekem, merthogy milyen különösen beszélem anyám nyelvét, mindkettőt tűrhetően, a magyart is, elemezte kis vers-füzetemet (melyet talán senki se üt fel majd, minden is: hiúság); minden alkalommal s minden fölvetődött dologban konstruktív-kritikusan szólt. Apánk is szívesen beszélgetett vele. (Anyánk és húgom sírt, emlékeket siratva.) Hétvégeken az országot barangoltuk, tetszett neki; s főként tetszett a sok játéképület, „balladás” festészet, a csatornák, vizek; de az országot azért úgy érzékelte – „ … mely mint hasonlatos lehetne bármelyikkel”.
Mostanában: élőpostai úton, csatolt-levéli megerősítésben: anyánk sógorától meghívást kaptam. Engem jelölt ki unokabátyám afféle „végrendeleti végrehajtónak” (mint perzsa mesékben olvasni), lakonikus papírlapon írt – mivel külvilággali kapcsolatát ő már korábban felszámolta. Papírüzenetét feltehetően valamikor „tisztázatlan?” börtöni halála közelén írhatta. Lehet, hogy nem akkor írta.
Bár sietve szabaddá tettem magamat, kissé körülményesen jutottam eleinte szóban forgó anyaghoz. Aztán – annak második ismerkedése idején: hosszabban várakoztam egy új szerkezet felismerésére-feltűnésére?; olyasmire, amit Iske is helyeselt volna; ahogy a jobbak egy kezdő mondatra várnak. Amiben benne lehet az egész szöveg-indulás, s benne lehet a vég is.
És háromszor is átolvastam minden olvashatót – tovább ismerkedtem a dobozolt-polcozott hagyatékkal. Ekkor jelentkezett a feltárásban komoly szerepet játszó kiadó igazgatója s munkatársa.
Jogkedvezett invitáló apától és Jamin-Iskétől az egész dokumentációra szabad kezet kaptam, hogy azt csinálok vele, ami nekem tetszik. Az anyag dossziéit, kötegeit-füzeteit „megismerve”, Iske ízeire: válogattam azokra, de már azután alig „avatkoztam be” ebbe a gazdag-bőséges gyűjteménybe, s mind-is az egyszerre egybe is állt. Messzire vinne ugyan, de amit mindenképp hozzáfűznék még ezekhez: hogy nem is volt mégse annyira bonyolult rátalálni „üzenetére” (egyesektől hallottam – ottlétemkor – hogy a szocializmus kritikáját kínálja majd Iske ezzel a „variánssal”, mely inkább feltárói kínálatnak mondható, de főképpen újra munkába veendő hetedikfokozati szerzői első-nekifutás ez. Leginkább olyanok nyilatkozhatnak erre, akik csekélyke erőfeszítéssel jutnának be ebbe a variábilis építménybe, amit talán regénynek is mernek nevezni. És csodálkoznak, mérgelődnek, hogy eltévedtek. Pl. olyként, hogy akkor ez most mi!?: elébe ment magyarázatoknak netán?, de hiszen véleményt is hallat, ha le is ír, ha egyáltalán ábrázol, stb. A lendületből írt vázlatból lehet netán látni, hogy mi az egész lehető lényege, a mozgó vázé, meséé. Az intuíció? sérülékeny jószág; nem csak sérthető, de el is pusztítható, talán azért, mert részbeni részvalóságábani szerencsefiú is az. Az ember nem is gondolná, hogy ép érzékei milyen élesek, pontosak; hogy milyen harmónia tartja egyben a fejet, a szájat, a szemet…, és hogy mégis nagy az eltérés a csinált és hús-vér érzékelésekben. A fül minifároszkái, mikrodinamócskái adván nekünk ingeri-tájékoztató lökéseiket, amikre képesek vagyunk differenciálni egy k-hang és egy ch között, legalábbis egy darabig: amíg analitikus szétszedő-összerakó képességünk elégséges ehhez; aztán már nem vagyunk annyira érzékenykészek, és visszakérdezünk egy szóra: “hogy is volt ez?” Már nem tudjuk biztosan, hogy linóleumra, parkettára vagy kövezetre hullott-e kezünkből az a varrótű (ám itt nem az agy az elsődleges adatoló, hanem a középfüli csiga.). Szenzibilitásunk már annyira sérült. Az intuícióval is hasonlatosan lenne…
Iskét – gyilkosságért – elítélte egy magyar bíróság.
Az ítéletet ő el is fogadta, készült vele; tudta, hogy cáfolatát adja ennek az ítéletnek: úgy vette magához azt – erkölcs és filozófia: mindkettő téved – hogy túllép majd azon; túllépve fölvetteken, és celláján is túllépve: melyben éveket kellett volna töltenie. Tudom, hogy tudta, hogy a gyilkosság nem cserélhető be saját pusztulásunkkal.
A gazdag merítés lehetősége csábító lehet. Vigyázni kellett az arányokkal (de az „ismétléseket” vegyük mégis következetesen). A hagyatékból beemelt mozaikus részletek, fejezetek – különösen érvényes ez a jegyzetpontosokra: s a mintha-töredékek fel-felbukkanásai majd újabb feltűnései (az elhallgatások?, vagy inkább átmentések, stb.-k!, s olykor a tudományi filozófikus-esszélőktől – s mítikusokon át, egészen a szürreális képleírásokig vittek, s utópikusak is): melyek mind nagyobb „beleérzést” igényelnek: lassúbb ingeri lefutást várnak olvasótól; és rákapcsolódást kívánnak tőle. És az „idősíkok”? (vannak ilyenek?): azok keresztezései; a személyesnek riadt eltorpanása, visszavétele?. S nehogy még mizé-sík…! Azéri lenne ugye: Idő (önmagában átmen(t)ő(n): mentő…, bukó SÍK: általin noha: se helye,… semmije. Ponti lenne. Hullámok kajmajsztri síkja. Gondolhatnád: fizikaság… a sík mint pont? Ugyan lehet-e vége, ha “a“ MINDEN benne ebben!? Végé; mely önmagába rogyhat. De ez csak egyféle agyalmány-olyan: pl. egér-csapda, pocoki: amit mi állítottunk – saját magunknak. Evvel. (Habár lehetséges, hogy a semminek is adott ideje; csakhogy erről mit is tudunk!?…) De egyben kiszélesztése, csak máshol, másképp! (Miközte halott: múlt. S agonizál a jelen – foszlik is épp. Jövőnek tobzódó halottasünnep. Tegnapéletű jelen.)
Ezért vettem a bátorságot ahhoz, hogy e „halászat-vadászat” egyes paksamétáin-dossziészövegein rostáljak-szűrjek, s olykor nagyon is húzzak azokon; kurtítsak anyagon: sőt, voltak kötegek-füzetek, melyeket mellőztem.
Mindezekért magamra veszem a felelősséget, és ha akadna érdeklődő – ha kéri – szívesen közlöm vele a levéltár címét, melyben hozzáférhető a teljes hagyaték.
Most már kicsit többet tudhatunk. „Ha nem megy a dolog, hát ugrani!” – pont ő. Nem jellemző. „Az űrt úgyis kitölti valami.” Irónia-önirónia?
(Tu l’as voulu,…Iske, legyen így. S remélni is merném, hogy nem rongálok, nem rongáltam hagyatékodon. Sokszor gondolok Veled. Főképp amiatt, hogy én döntsek: elpusztítani vagy kiadni? – amint testámenedben lenne. Végül is mindegy. Irataid védelembe kerültek, börtöni enyészetből – levéltáriba. Gondoltad volna?
Én nem csináltam semmi különöset, mindössze bőrödbe bújtam. És nem sokaknak adatik meg az, hogy küldetése legyen.)
Hálával tartozom a K. Egyetem magyarnyelvi lektorátusának, külön Dr. Alekszandar Lászlónak; nagyon hasznos tanácsokat adott írásomhoz, igazításokban-javításokban készségesen segített.
(d. a. m.)
MÁSODIK RÉSZ
Ennek közepén valami szoborféle együttes áll; ekeszarvnál – nagyjából – kétmagas embercsontváz. Derék földmívelő. Hasítja a földet… Ekéje előtt két tulok; mindegynek marmagasa: 2 méter körül – marha egy, kettő… melynek hatszáz éveki életén már bőven kímundrálva faja. Ekevasban kószáló erő hasítja a földet; mely szikrázik – s csobban: napfényben. S amint az ekevas lángol. Olykor… A csontvázból nem tudsz olvasni – nincs annak “arca”. De mintha ebben a küszködésben azt sugallaná, hogy “van értelme.”, hogy él; és hogy élsz…
____________
* Intuitív dobozanyag, munkadarab
Várni a nyelvre?, mely adatik. Vagy sem. Közben tornamutatványokat csinálni: egydobozba kerülve: filozófiai részvilágban s minden tudományokkal (különösen matematikában?): összezárva „intellektuális intuíció”-val. És mennyiben legyünk egyikre?, s mennyiben másikkal. Mai értelzés szerint bogozgatva e plátói kötést! Pl. ha intellekti, akkor hogyan intuitív?, s a másik mértékére pedig ugyan „milyen”. Avagy? Mennyiben maga? Mennyiben más, mennyire másik?, stb. (Végülis az a gondolkodás már elérhetetlen számunkra…) Közben milyen mértéket találhat előbbi? Milyet a másik? És ugyan kit foghat meg az a születő nem-nyelv nyelv.
Egy életkoron felül az embert már nem nagyon érdekli az, hogy „a dárdát” nagyon messzire hajította-e. Az már talán inkább érintheti, hogy pusztán bokáját találta lendületével. (Főképpen eltévedhet, ha nem is sajog neki az a dobás.) Akkor tényleg jöjjenek a felsrófoló pillanat-szerek? A felettünki feketére feszítők?, a lent rettenetei, a fájók, az elemésztők?
(egy nap)
Nulladik fejezet
* e fejezetből korábban kis rövidüléseket hozott a papírforma-Napút egyik tavalyelőtti száma (A Szerk.)
Förtelmes „hülyeségi viszketegség…” – milyen igaza volt Arnoldnak!, fertelem ragadta magával a lakosságot. De nekem kell majd meghalnom. Másért. Miért? Sose kényeztettek… ezek se. De hát gyűlöltem a gyávaságot! Főleg ezért-másért. Én adhattam volna barbitokból a hegedűsnek (re-bar-bara, kivált!! ugyan – nem, nem; dehogy. Csak mint gyökere – barbároknak), de félelmeit ismertem: akkor inkább az egyenes, a nyíltság, a kés… s erre majd legalább kerülhetetlen is lesz. Az: amihez a létlényeg a jelen-levésben elfelejt – s a halál lényegén: a hullaságban – elfogad (arra, hogy talán mégis tovább húzd?! (hú-ú, a bárgyú filozófi hős-banalitás!) – nem, nem, erre semmiképp!). S ugyan birodalma-bizodalmi irodalmikról minek föltenni olyasmit, hogy azok lennének is hatalmas (b)esszé-filozófusok!? A majomság – számüzetik; száradt-satnya idő… teljesítmény! Nesz-izé! S a fontosabb így zengne ehhön; s hogy mért ez?! S hogy azért-CSAK! Így. Ez… Bukott krapcsi vagyok (mindenben?); s mind: amire lehet vész-variálni akár. Ha akad vállalkozó… Mert a vállalt varia… az, persze, szükséges. Olyanon mint, mint… mint birodalmi… irodalmi. Csétlen (olalá! ó, egy kópia!): nemzet-szerencsétlenen. S hogy valakihez kedves volt volna ez?… Valakinek volt vóna vón?! Hát, akkor az ilyen meg olyan ember: járolt ember. Merhogy velem rendesen… S miféle minősége is ez: személyesnek!? Annak ürügyén, hogy: de hogy az ember inkább csenden marad; s hallgat az okos-oktondi… Legfeljebb? Némelye ha lenne olyféle közülök… ( – Most visszakapod mind-azt, amit „adtál” Neki. Anyáddal…! – mondja anyjának a tizenegyéves kislány.) *
( – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – )
Látogató Palcev azóta már ki is sántikálhatott böntönházból. „Nem ártana aludni, de annyira felizgatott. Mért volt ez a hirtelen látogatás ennyire sürgős neki?”, fontolgatott P. S szinte hogy neki is lusta, magának is idegen, lassúdad- érkező zavart gondolatkörökkel eszmélve-szólva: szinte hogy későébredve. „Aztán meg lényegileg hogy fordultak dolgok!”
Azok alatt a hónapok alatt, hogy felhozták P.-t az Égbe, Palcev elrongyolódott, hajlott lett, majdnem alacsony, bal vállát megemelte, jobb karja lógott, így vergődött.
Üdvözletem! – bicegett be cellába dr.-Palcev, fogdaigazgatói kísérettel. – Köszönöm a szíves kalauzolást. – S hátrafordult kíséretéhez; aki mint gáláns rehabilitációs fürdőtulajdonos mindjárt távozott: magára hagyva beutaltat s annak látogatóját. – Ahogy ígértem, jöttem is… látogatóba. És hozok egy jó hírt is. Különben már sejtheti. Köszönje Történelem-asszonyságnak, mely mégiscsak kiszámíthatatlan. És nem pusztán szeszélyes-veszélyes.
A történelmet hagyjuk – mondta elítélt. – Ország?-mágori apó már elismerte? (talpa alatt kiskanála-hazán se: ügyködve, szegény nyomorultja!): s hirtelen céljára: legalább: hogy nem volt sikerült… és jelenin? Ez megbocsátható neki. S hogy nem találunk magunkra…! Lehet fanyalogni: s erkölcsin – ezért. Ma élünk! Nemde?! (Valami még hiányzott kissé volna a-sikerhön. Csakhogy milyenhez-melyhez? Kétfeléji félelmin… ) De nem-hánt hiszen ő lenne még: magyaroknak atyuskája is! Habár netán nem czárint ellen (!!). S kérdik is szétporló svábi-oláj-tót, etc. saját állam-nemzetfellelkesültek; éledőhason-nemzetiségek: mint az-volt magyarin épp. Kilógunk, tudom; de gondoljunk csak az érkezhet-tudományi vörösre, amiből végtelen akármi-ha-nem-is-élt féleség jönne (elforda-ferdett igazra): így mondák, ugy? Nevetséges. Minden csak nyikorgó bőrdivati erőlködés: – – – és nyugodtan lehetne is kérdeni (talán?): hogy „meddig menne…!” s az irány? S méghogy tartva az – „mindörök”. S ugyan már kevéssé izgató a válasz: hogy erre-ekkorra!: – No… hát mindörökre?!, tartana az?: s míg csillag-másodja eze „fel nem puffad” (jósolt-mint: vöröslehető tudománymodell). S míg nem lesz ebből végtelen-se (!), ugyan lehetne?: s lenne maradva: fényes töpte; mely maradna addig, míg világ tarthat – e világ; ez élt-végtelen…! Kafarnaum… fülledt ólomkoporsó-gyűjtemény. Egy szponzorírolt esésből még föl lehet kelni. Nem roppant össze az organizmus. Még csak csontok se törtek. Vázas izmok-idegek: ingerekre készen. És persze – visszavonulás közén: kiküldve hadak. Mint jó hasznosok. Melyekre még számítani is lehet. Valamennyin. Elvégre a kínált-új masinériának működnie kéne… E fajbéli – egyeseknél biológiainak nevezett masinéria: nem arra tart, hogy az addigi haszonféle dolgokat egybegyűjtse, gyarapítsa. A történelem legfőbb manipuláló eszköze némely embereknek kezén; majdnem mindent igazolni igyekeznek vele, de ugyanaz cáfolható is vele, amit igazolnának. Mindenütt ez menne? Ez lenne. Identitás, fehér ez meg az; mindegy: hogy mily nációra fogva az. De hát fogjunk is részletekbe?… Nyáji-kívül: mindenfele bajos – farkasok ellen. Mert ez minden. De hányféle volna „a nyáj”!, és mennyien logunk? S hová, hová tartva?… hol fogadnak?… Mindenikt próbálgatnak: de bárminti próba és széttépetés… – duruzsolnak, duruzsolnak mindezek. Talán nem kéne ezt. De mégis teszed… mert a bizonyos-bizonytalant: majdnemhogy… szereted. Hiszen az nem is bizonyos; netán! S abban is az, ha bizonytalan. S bizonyan-hát az, mint TÉVEDÉS…s fogadd is azt mint…! És ha beszéd nem elég, hát, jöhet: rábeszéd. S ha ez sem elég, hát koponyádat lékelik. Észre se veszed mint dzsungeloperált-kisgyerek: akinek – netalán: nem fáj. De a protokoll-blabla maga… követel valamit. Kinyitották koponyáját, csontjai kékeleszilánkin: pedig ők is tudnák, hogy „a” mibenlét amilyan-csak szükségtelen az; noha veszélyeket is hordana. És mikor az ég is „belát” (oda), jönnek a helykarámi s összi manipulációk. Kiteríttetvén mintegy: asztalmappán. Ezt az összegyűrt állományt (mily fenkölt elnevezés!): és olvasnak máris abban: akárha éjjel lenne vagy nappal. S azt művelnek veled; azt, amin csak eszük jár, s úgy is csinálnak – ahogy csak mint akarod. Elvégin olvashattak fenn-benned; és még álmokra is felfeküdve: melyek oly hihető-elevenek mindőnkre – karámifüggetlen – hogy meg is győzetel „mindenről”. Amire-mind csak bóvli de ugyanakkor: olyan pompa-egyszerű. Ez a NEKI mije… természete? magad se tudod. No és a Másik párszáza-rész pásztori? Hasonlón jár minden arra; de abba máshogy kozelítenek. Vágyakra. Álmokra… Az evolúció egyik legvadabb adománya, amit ránktestált; melyhez az embert hozzájuttatta – pl. mint résztvevőt, elszenvedőt – aki nem is tudja, hogy mit kezdjen vele. Mindegyik korban – mindegy, hogy miben – valami új esztelenséget hajszol; mérgezve másikon, saját magán.
Hát nem erről szól az egész Világmindenség?, permanens zűrzavarról? Doktor, aki betegét mérgezi. Ebből nem lehet kikecmeregni.
Van abban ráció, abban, amit mond. Valami. Az idő haladtával mindegyre hull-gyűlik a guanó; melyekre mihamar megfeneklik, elsüllyed, elmerül. E világ mindig zavarodott volt valamennyire. És most? Nincs pozíció, melynek földközépi tornyából mindent tudhatna-láthatna gombostűfeji birodalmának összes dolgairól. Mind szövevényesebbek az embercsoportok érdekei; hogy még a személy saját magabiztosságában se tudhat bizonyosan tájékozódni, tenni valamit.
Mennyire örült pedig P., ítélethirdetést követően. Két-három órával azelőtt még? Még ha nevetett is bajusza alatt az a folyadékony-várakozó ügyész: ott, tárgyalóasztal-környéken. Ugyan nem épp ott, de mögötte-környékben. Méghogy ok és köztik…, s okozatfélék! (a Véletlen és a történés egybeesése – erre mondjuk azt, hogy ok?) Talán rosszul fogtam hozzá. Pl. éppen idővel kapcsolatban. Annak ellenére is, hogy ez az én időm bizonnyal nem is mérhető, mert moccanatlan, lehetetlen-tehetetlen… Nem is volt mérhető? A maga világában. Hiszen olyan idealikusak és egyedik tartamai, hogy se úgymond az állandó?, se a változó: nem imitáltak – ez olyasmi lehet, amiről nem tudunk; nem is érdemes tudnunk felőle. Ahelyett azt kellett volna mondani, hogy NEM attól tárgyaló ez a terem itt: mert ő benne törvényileg fontoskodhat-süröghet, hanem attól az, mert én vagyok itt! (Huj-hujj!!, az adó-életes csataki éterőlködés!) De hát, semmi értelme se-esélye se lenne ilyesminek: hogy felfogja, ehhez túlzottan is eszénél mutatkozik; holott az embernek inkább magába kéne süllyednie, saját magának mélyeire.
Alig tudja P. elképzelni, hogy amaz P.-vizsgálóbírónál kevésbé lett volna jól-informált. Az se zárható ki, hogy dr. Palcev igazi bennfentes. Valamilyen tanítványokat emlegetett valamelyik előzetesi, szeptemberi-októberi találkozásuknál: – A huszon-harmincévesek szorgalmasan tanulják a vedlés divat-hullámzásait – mondta volt P.-nek, akkor. – Egy darabig noha még lötyög rajtuk a módi-hacuka, vagy csörög az, de aztán magukhoz idomítják ezeket. Csakhogy se izlés, se tartás…
A sallangi pusztai-zsinórosat?, avagy talán épp a röhej-neo habos csipkemódit, netán még csiricsárit is? – mondta párjaritka, de sokkal inkább alkalmi témára P. – És persze azért mégis csak megtanulják azt is, amit maguk már szeretnének feledni. De csak felidézünk, elidőzünk. (Szökekút öntözte – – – vízbe. Vízfakadt településen: s hófehér udvar-páva mászkálna körbe-kört; s tipence; ám-hú: és jaj-haj! És mi ez!? E zavaró… s ha nem tudnál…!) Volt, nincs. Ez csak az emlékezés emléke. Máris vége. Amit tagadnának maguk; és majd úgy is játszanak hatalommal, mint nagyok játszottak: haláli csendben, titkosan –
Sietnek, na! – ez érthető; mi se tudtuk még az erőt élvezni; hogy mit tegyen az ember mutatványosan, és mi az, amit inkább rejtegessen. – Ezt mondta erre a nyomozóügyész… – Hajlali, hé!…, a hatalom! Én csak azt látnám ebben, az-félén, hogy kezdetben volna sürge-policinak kompro((misszá))ja: (hu-hú, de sajolt! – amit én gyakorlón-volt: utálok. Mondjuk, hogy: gyűlölök. (Mert hozzá semmi hasznom. De nem örpénénleg utálatán annak). És nem is azért csak, mivel az kicsibe menne vele. S kompromisszur(i)n menve, benne… Azok is így fognak kinézni. Ahogy maguk; ultrán… materialistán, realistán, jakobinin festenek.
Én az vagyok – így Palcev. – Noha talán álcámra. Mind. – Mondta, s komolyan ugyan de szégyellős-büszkeséggel. Aki maga is kétkedik állításában. Merthogy észrevehette már, hogy a kor vissza se pislant ilyen hősiességre. – Ezt is hasonlóan kell csinálni ahhoz, ahogy száztíz-húsz évvel ezelőtti nemes magyarosító országgyűlési honeleink tették. Nagyon nagy egyetértésben! Olyanok, amilyenek. Itt? – kerekasztal… Tehát semmi lövöldözés, kivonulás: magunk alatt vagdalkoznánk! Erőszak nélkül, ha lehet. Akkoriban nem lehetett – a többi nemzetiség már nagyon alakult-ellenállt, összeállt… ők is azt akartak, amit az ötven évvel korábbi amnézikus magyar akart volna. Na és az, hogy ugyan “a szánk íze?!” Az nem számít? Ki nem szarja le! Fontos a gyors kakibugyiváltáska, -csere; kaki, bugyi: amit együtt levetünk, hogy tiszták legyünk, holott az nem vethető le, s nem is lehetünk tiszták. Lövésből semmi, kezek feltartva, mulatságos… Szívek átcsavarintva, fejek reformételeken; stb. Az apróságok százait inkább hagyjuk! Ez jön; biztosak lehetünk ebben. Szánalmas, mindkét felől! Engem egy francia-angol gondolkodóra emlékeztetne ez. A múlt és jelen egységére. Ebben pl. a tartam játszik fontos szerepet: a tartam, mely megszűnik, ha az előző eseményeket el akarjuk határolni az élet jelenétől. Egyetért? Persze az, hogy valami „az” időtől terem, az nem ugyanaz, ami az időben történik. Volt valami heves fizikai vitája is, hogy aszondja… tudományos és gyakorlati, nem tériesített idő. Satöbbi. De ebből aztán mintha visszakozott volna. Semmi új-valami; és az, ami elöregszik egyszer, és nem lesz, csak szánalmas marad még jóideig: érkező nemzedékeknek.
A Tévelygő perszóna összeszedte kóborlásain a Terhet. Amire aztán gyerekágyas lett, egyike a szegénység volt atyai kelengyében. De ennél hátramaradt nála a Bomlás Általános Ereje, amiből gyengülés ad enyhet, vagy a pusztulás. Ebben az esetben, hogy “kecske és káposta…” de nem oly értelemben, hogy ez áldozatokkal – vasak pengekaszabján – összecserélődnek fajok, osztályok, rendek…, s hogy összekutyu-kavarás folytán egyike épp, mert mekeg!: deszkára-tönkre, oltári kőre kerül. S majdnemhogy olyas okon, hogy – úgymond: összekeverés: az; annyira mulatságos. (csak hogy kinek?). ” Mert te te vagy? És minden egyes – egy, önmaga; s egyben mindenik (az). De van ennek egyáltalán bárminémű értelme? Ha ugyan nem annyi mint amikor „a paradicsomról” regénylünk, szenvelgünk, litániózunk, és közben amiképpen egy szűk lépcsőzeten, szoros lejáraton: az Egyetemesnek Kazánházába jutunk. Nos? A zsenge fogadta fel a rágósat, hogy maradékai ne vigyék véghez. Álom. És ebben foktól fokra réginél maradt minden váltott kopek, és ilyen esetekben a régi lesz az úr az újban, ami persze hogy nem új már. A régi csalta-engedte magához az újat, olyképp, hogy a bomlást is kínálta, és az erő és erkölcs uralkodjon mégis, és hogy ne kitaszítás és hontalanság legyen a “következmény”. És az erő és erkölcs szét is szélesztődött – rá az egész országra. De hogyan? Az élés formalitásai, a nihilizmus beköszönte, terjeszkedése-terjesztése-terjedése, stb. A személyes és ettől elválaszthatatlan társadalmi káosz tünetei, következményei: melyek a 20. századdal a napi gondolkodásba szétporlasztódtak – s nem pusztán a filozófia martalékai lettek. És mintegy maguk után vonszolták a Kontinenst. Csakhogy itt másról van szó. Részben. Százötven év bukkanói ellenére. Evvel… Ilyen összegezéssel: a réginek kell maradni az újban, melyen ez utóbbi létrejött, s hogy kényszerün, netán erőszakkal, vagy közbenjárással, hasznokkal, érdekekkel számolón: mindegy. Ebből a szempontból, hogy e talajon nővekedik, hosznosulna, lehetőleg ne a szegénység szövetségében. No hát ezek szerint felbukkanhatnak régibb bölcselmességek is. És együk szerint nem az új Ifjakat illeti a “birodalom”, hanem a régebbi Ifiakat illeti az.
Mindegyiknek meg kell tanulnia saját leckéjét. Abból tanulhat.
Mit tanulhat!? Olybá tűnik nekem ez, mintha az ember átkelne saját árnyékán.
Az árnyék is sokszor megvilágításon múlik.
( – – – – – – – ) *
( – – – – – – – – )
És hogy indított, beköszönőjét követően! „Irigyelem az idegeit. Látom, hogy máris dolgozgat. Alig hirdetett ítéletet a kis bírónő!”
És P. is: hogy fogadta!: Gatok, gatok; jól látja. Köszönöm, de azokat én majd egybeszedem.
Elítéltnek rögtön feltűnt (támboton kívül), hogy fogyott valamennyit a nyomozóügyész. Húzza lábát. S mintha cipője felett flastrom gyűrné a zoknit. „Ó, igen; a szövődmények…”
Készül hát, a nagy mű!, látom – folytatta a látogató. – Ne is rúgkapáljon!
Nem készül semmiféle nagy mű! – ingatta fejét P. – Már hogy készülne? Hacsak nem úgy vesszük, s fordítva: amint latinin lenne azzal a “Ridikulusz Musszal”! S avval, hogy éppen EZ vajúdik; s natáli munkában sorra veti a nevetséges kupacokat. Na igen. Nézőpont kérdése. Natáli… s kupacok? Nem vagyok író!
Dehogyis nem készül – ismételte Palcev. – És mik ezek itt, szerteszéjjel meg ebben a dobozban? Tudok, amit tudok.
Van olyan, amelyik nem bolond, nehéz kategória, de olyasmi, amelyikkel tele az utca, és ez olyan, hogy szétszórja magát. Van bolondság sokféle, legalábbis negyven. Amint ezt a kérdést egy arab szólás elegáncsosan el is intézi. Nézzen hát így ezekre. Mindenféle mellékes és fölösleges mozdulatokat csinál, mindegy, hogy sajátos-ostobákat, még övéin is rongálókat, de csinálja mind; s jórészt azért csinálja, hogy dicsérjék, annyira kiéhezett, mindegy, hogy ellenségtől származik a dicséret, vagy sem, fontos, hogy bizonyítsa, hogy neki nincs ideje csak ilyesmikre: éves kampánynapokat tart mintha temetőkben; s persze, ha nem gondolna annyit saját magával, s lenne ideje, amiből viszont ki se látszik, akkor még ennél is hasznosabb lenne. És ez még hízeleg is rossz lelkiismeretének. Ha összeszedné magát, kevesebbe kerülne, de akkor nem lehetne az, aki.
Vagyis ne tartsunk igényt az emberiség egy részére?, mégse?!
Ezt maga nálamnál jobban tudja; de ne vitatkozzunk most ezen. Nagy falat. Univerzális mócsing. De mi történt magával?
Csak nem mondok magának újat ezzel? Rohadunk.
Égi csőszmalom! – s elítélt hellyel kínálta a látogatót; fekhelyre mutatott.
Ne is beszéljünk róla! – s bólintva, ágyvégen keresett helyet a látogató. Körülményes-hosszan. – Azok a csavargók mindenféle pancsoldákba küldözgetnének. Fürdő, fürdő, fürdő! Hibbantak!
Egy gyilkos naplólapjai. Én mindenben hiszek, néha még az észben is; annyira kételkedem. Volt láza? Úgy látszik, babonás lettem.
Negyvenes. El is vittek. Fájok, zsibbadok. Kikészít! Na és most miről kételkednék, mire menne magánál az a gatás?
Erkölcsről?, egyebekről menne. – P. kicsit fölemelkedett Thonet-székről. – Természet-törvények; bár ugyan mért maradnak mégis hidegek!? Mintha ellen-munkállanánk rajtuk-velük. De hiszen így is menne. (S ó!, a különleges fogalmi-egyesítők!)
Igen, az erkölcs. Még mindig. De egyesek szerint az erkölcs puszta elmegyengület.
Az emberek sokat fecsegnek. És a perverzió? az mi! Például nászéjszaka egy zúgó kandisznóval…, bakkal, kis szukával. Az, az – helyeselt. – Oda, jó; ott nyugodtan lehet.
Aztán mire-újra jutott? – dr. Palcev szinte leroskadt a priccsre; hunyorgott, aztán még hunyorgott, hosszabban tartotta csukva szemeit, mintha koncentrálna. Vörös jobb szeméből kihullottak a szempillák, ez a szem hasonlított valamennyire a fogdavezető szeméhez, de ezt P. szomorúnak látta. A vizsgálóbíró egy skatulykát kotort elő kabátzsebéből, szájába hajított egy pirulát. Elfintorodott, meg is rázkódott, szájából kiütköztek feketés-sárgás fogai. – Ezzel nem kínálom – fordult aztán P.-hez.
Megteszi, ugye? Bár ez nem mondható különlegesnek; olyannak, amilyen pl. Kaukázia-kutató Décsiék vitorlavászonra telepített sátorszállásán volt; nedvesség s hideg ellen gumíszőnyeg, azon matrac-helyettesító kalkuttai parafaderékalj, felgöngyölíthető. És nézze ezt a siratni-lehet… felcsavart paripatakarót. E férfiak takarója szőrméből készült; s kaucsukszöveti volt az alvózsák.
És persze, szabad ég. Megfizethetetlen, mi?
Az „ég“ – mindig szabad.
Na, igen; de azért…
Nem, nem, nem. Ugyan… Ahogy mondja. De inkább a felfelé tartó hegy, és rajta az a kékség, mely leírható, de költött irodalmiság se adja vissza fenségességét (pl. folyók zajgó jégfolyása; hegyormon felizzó káprázatos hótömeg, etc.).
Ugye, az vett feleségül egy odesszai nőt?
Úgy tudom, hogy egy dúsgazdag ogyesszai házba került evvel gaszpagyin Déchy. De maga is – mondjuk csak így, hogy: szabályos arcú ember volt. De hiszen erről már nyugati utazó asszonyok is írtak: hogy a magyar nemzetiségi arcok milyen elbűvölők! Még a politikai kisnemesiek is: akikkel ez épp mint netáni riporter találkozhatott is. Valaki-utazó. Pozsonyban, mondjuk, amikor még ott székelt az ország háza. Ez a szűkebb soknépűség képes erre. De a tágabb összekerülés már nem annyira képes. Valamiért nem képes. Úgy lehet. Mert csak nézzük a túlparti férfiakat-nőket!, akik annyira hasonlítanak, és mennyire durván.
Tényleg lehet valami köze ennek ahhoz, hogy milyen közeli vagy távolibb népek kerülnek össze?
És ezzel már közelebb is juthatunk a maga sietve késő költőjéhez is. Úgy tudom, hogy a távolibb népek összekerüléséből-szaporodásából, pl. egy jégvilági s homokpusztai egyedből (iglufalvi s kalahári párnak szaporodásából) több elfajzás kerülhet ki… Érdekes. Ki tudja!
Nem az Elbruszhoz is kötődik egy legenda? Arra, hogy honnan indult világútjára e faj! Miután ”ússzon, aki tud úszni”-féle magos “áldás’-ra fennmaradtak néhány csoportok, s ezek aztán szétszórattak. Erről az Első Helyről léptek tovább, mivel fogyatkozott növény, közelibb vad; a népesség meg épphogy szaporult.
Aztán hogy közben belemelegedtek, nem ártott volna már kicsivel nagyobb földecske is – bővebb növényi-állati kínálathoz. Próba, szerencse. Gazdagabb vidék. Fogjuk rá, hogy ez a legandai rész; de a tudományos részben is lehetnek kétségeink. Hetvenötezer év, állítólag, tudásin… s ismeretlen-akári rátán: s duplázódva. Ez a bolygói népesség. Viszont onici-ötszázedrészére a számígatott ujjak-huszadiki század fel-későbbére emelkedett. Tehát –esetleg – el lehet fogadni, hogy mily rapszodik ez a föld-emberiségszám. De ugyan merre bukkanna fel valami számolási nagy ugrás-szám. Fogalmam sincs erre. Utolja hetvenezernek: annak az időnek részében… s igen: hogy mikorra lehetne tehető egy került rátaszámolás!? Mely egyáltalán: és hogy mikor-mikortól? Merő becslések erre; becslések. Erre a népi robbanásra-roggyanásra. De kihagyhatók is; húszezer?, ó!!! Kétszázmillió? Merjünk csak túlozni!: hetvenötezredrész (ha úgy lenne; ha IGAZ: s egy évezres. Magyarországi tatáridőtt: felét letemették kétmilliós népességnek. Azután Robi-királykor: feltöltődött a náció… Csakhogy bevándorlásra buzdított népekkel. S ez nem szaporulás. Nem nép-hozadék. És mostantól-valamikorin (!): más más haladványok járnának ebben, emelők számarányán.
Persze, két külön dologról beszélgetünk, ugye?
De lehet, hogy volt egy geológiai vízáradás is, melynek emlékeztető monumentumára nem bukkant e faj. Aligha tudjuk elgondolni, hogy egy feltett óceáni-tengri teknő egybezuhanásának mesei kegyelem-túlélői be tudták volna ennyi idő alatt milliárdosítani magukkal a Földet! Egy idő után már szinte semmi akadály, a korábbi húzdmegereszdmeg-tényezők kikapcsolhatók. Az ötezer évvel ezelőtti emberfaj egyedszáma – egyes becslések szerint: elérhette-meghaladhatta a kétszázmilliót. Azt viszont, talán, egy tizessel még meg lehetne szorozni; ti. azt, hogy párezer vagabunkból szaporult hatmilliárddá a földi népesség. Még egy induló, szinte városiközeli ötvenezresből is bajosan… s ebben is fölvetődnek kérdések, sokak-sokak. De hát ha úgy is gondoljuk, hogy az emberek emberek voltak, a szívek és fejek máson s máshogy dolgoztak – s nem nagyon vetődtek fel együttmaradási-társas kérdések nagyszámban, erőteljesen.
Szóval mire jutott?
Persze hogy csak olyan értelemben, hogy az ember vállalja a veszélyt, ami őt megsemmisíti majd, mondjuk; s mindenképp leteríti. Nagy dolog, ugye?! – „Pedig aligha pipázik”, gondolta még ehhez elítélt. – Vizsgálódásaim arra is mutatnak, hogy erkölcsinek lenni bárgyú-satnya lovagi-udvarias vállalat; amolyan hipolüti. Némelyek azt mondják, hogy a „normális emberek” – nem terjengők, de nyugodtak, kiegyensúlyozottak; legalábbis ilyesmit lehet várni azoktól. Na és? Hogyan tovább? Elvégre nem emeli ki magát a hétköznapi ember.
Hogyhogy? De azért mégis nagy dolog! Legalább maradványaira. Ahogy gondolja. Szegény gummy-Szokráknak rosszuli kérdése… s felelőn is válaszolt arra Hipy: arra-kérdésre, hogy szerinte ugyan mi lenne… „a szép”. ((Szépnek szerelme, jónak szerelme… azért mégis más. De lenne is elleni diszkurusz-gondolás. Lenyírt-anyaságin: koponyaszirte papszik: s északerdei germani-nyomoruságatya brader-demokatik Dizmán. És erre meg: tízparancs? Mért ne jöhetne az?! S akármilyen-vastag alkotmány mind-erre?… És híve másoknál csak az: mint hí-vetne. (Mind-ami akarásféle. Pocsékul él abban; él e piccsi akarásban: miben nagyság-értelemre s prímáli-állás: mennék kontra-dolgok. Főlén: kifosztott reménykellette griffmadárin… – hiszen engedelve felénk? a’?… –
) S te ugyan nem akarnád ennek eltartott tüneteit – aladoszok ellenén: folyton csak ismeretlenek!; stb.-k helyén. S ó, hát mondva még valamit…! (De csak magadhoz szólva. „Egy – a tízezerre. Vettek ilyenbe, de ötvenezerin.) Talán ha ugyan nem százakra” – – – Árulással szemben csak érdek-ha haszonulhat: valamint. Való-félén: vélt-igaz?, no, nem. Menjen a pokolba s menjen a bokorba! – nem ugyanaz. Eljátszott helyzetek, lejátszott meccsek. De kétezerévelőttei ó-kereszti gondolásnak gondolat-folyama (a háttér csak: háttér). S homo-lelkiségnek – melyen szakados szemlélődőre szemek nyílnak…: előbbeni (s ebben bánati dísz((kurzinek)) példáin. Segítvék az eszméletet: szépnek, jónak szerelmén – – – És lehet, hogy a kérdés is másként ment-volt volnain: ugyan volna is évezernek bölcsétől intézve az…) Az egyesi lenne, de főképpen többitől-többin lenne – – – – – bár a kívánt, ál-tukmálti emberszeretetre (nem a tukmált az ál, hanem a szeretet) – ami agonizál. (Virrasztó nem hisz magának (?), önmagában!) Az ember mint magát nevezé – noha nevető lény, bármint-e kiválság-képzeletében is nevetne: már nagyon-nagyon elszemtelenült. Ugyan ha szerelemnél lenne is más szerelem (szeretés); ha nem is örökbe: de „szépnek” s „jónak” szerelmén… És nincs tovább! Sok változat ugyan lenne ebben s egyéb sokakban: erkölcs, hason-orvoslás; mindegy: (hogy társi vagy előttei-személyes meg egyebin. (Hogy pl. etikus bódult-akár egyese is bőven átitatott – társadalmilag. Vagyis ritkábbi szavad, legalábbis nem egészen az… amint tartalmán gondoltad volna. Legalábbis itt, ebben – büntetlen, következések nélkül nem sejthetsz bele; nem tudhatsz… ha: megvalósulni. Tiszta (?) – minőség?, és nem-ám homomennyiség. De hol van ez már… – – – – – – – A sejtés mint hát előre nem látható: – – – s nincs módunk elhagyni dolgaink. Ilyes ágyba vetette; s ezért, hogy benne – – – pedig könnyen lesujthatott volna, csak nem jutott eszébe?, hogy “A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd.” De ugyan milyen „törvény“!?, milyeténi törvnényekben?! No és milyen törvényihez szó-csúszkálva? Végülis firkálsz csak, mesélsz, el-beszélsz. Majd máskor… De. A mitológia hegylakói eléggé szenvedőek, eléggé szófosók és eléggé szarkavarók; de hiszen azért lettek kitalálva, hogy utánozzuk hülyeségeiket, netán elrettenjünk azoktól a dolgoktól, amikre egyfelől ácsingózunk. Sértett-gerjedt izzadt küklopok… kovácsolnak villámokat; tíz- és százaskilométerin. Akárcsak odakinn tennének ilyenül, mínusz 270 Kelvinin: melyre védettek itt-lennénk; amiben ők „el se férnek”! (Mert akkora: egye-másikban is: az energia.) Pusztító plazma-villámokon dolgoznak üllőiken: hogy majd összedűt(hess!!!)senek bármit. Úgy értve, hogy „mindent, amin csak dűteni akarnak, s amin ha lehet dűteni…” Nem megyünk nekik! (Ezeknél majd „a vergiliák” csapnak rendet.) Tudja, a káosz gyökerei, melyek mint a fűszálnál lenne, megint életre csalnak. Itt lenne ez a morál-rátarti Hipo-herceg. De nem, inkább maga az apakirály. Minek kért ez fia fejére bosszút? S mért nem vetődött-érkezett udvarába egy jós!, mely felvilágosította volna. S leginkább: miért nem ragadták magukhoz azok a kedves kiagyalt mindentudók?, mért nem szedték fel H.-királyfit: szaggató, zúzó-mállasztó szekérkerekek alól, paták robaja alól. Persze, ezek is őrültek. Van válasz?, de nincs válasz. Ha normálisan tesznek valamit, azon némiképp csodálkozom; ha őrülten viszont menne ez: azon nem igen csodálkoznék. Na igen. De mondhatnánk, hogy hátrább az agarakkal. És igyekezzünk magunkat abba a világba helyezni. Kor, élmények, melyek még nem száradtak el irodalmi formákká. És valóságosan zsibbasztják a fejeket. Ami netalán megúszná, azt felzabálja sok képi rágcsáló. Történetünkről már gondoskodnak aljasságaink: valóságunk szövedénye gyarta, kiterített, nem érnek be egy kisebb vagy több nagyobb egységbe, történetbe; nem képesek különné és egységgé sűrűsödni, tisztulni: s még legművészibb intuíciónak, erőnek se engednek. Nincs minek, nincs hova, nincs mibe. Mint az életben is mehetne: ha valóban maguk szerint járnának, mint amazok; sziklák üregeibe falazott lányokat-hölgyeket termékenyítve, királygyilkosokat, vagy nemkirály-gyilkosokat nemzve, valakik. Még nyamvadt földi hús-vér alattuk-valókat is pirulásba hozva, elemi-hiába, dolgaikkal, avagy csupán degenerált ötleteikkel. Melyek, persze hogy emberiek!
De ugyan lehet-e még valamit mondani Szamoszati Lukián után? Homér, Vergil.
Csak óvatosan, doktor-úr! Poco a poco. Nekünk talán még neveket se lenne szaban szánkra venni. Pláne nekem… ezen a vidéken nem otthonos a járás, tudatlan, műveletlen vagyok alekszandrini s babüli s egyéb ilyen-olyan változatokra. Leírta ezt a szót. Szervánté(s)z. És nevetnek ehhez. Nagyokos-néhányak. (Fanyalognak nagymívi professz-idiótra!) De kit zavar ez!? Ugyan… Írhat ehhez bősze valami-kínálati bértoll-haver: pl. épp műveletlenségről… hát miként, ha nem munkadarab-helyt! Egy bérpikcó: kérdezte újságon, s szokott homálylón; hogy te ugyan merre laktál ezelőtt… (mily egyszerű lett volna a válasz: hogy itt, éppen, vagy másutti országon… (ha erről lenne szó e sunnyogó kitéretben): ha nem erre lakva!: de a gyávaság nem engedte neki: azt, hogy világos legyen. Hogy ki volt s mi volt ő addig, akkor; ha… ha semmit se tudva netán. Persze, színlel, helyezkedik e netáni-lehet átpingált Dzsoni Kun-elvtárs. Hogy vezér lett volna másik?, de mért nem így kérdez!? Na. Valami más: semmisenagyon-pártvalakitől mit várnál. De lehet, hogy „csak jóbarát…”? S közönséges itt-lakó. De így kényelmesebb is. Hiszen az, hogy se ez, se az; ennél kényelmesebb feltúrt tulaj-magára nézve; aki épp dőzsölhetett ebben-abban. Vagy sem… Ám kit izgat ez! S lehet erre egyszerűsíteni… (Hó-ó!, de okosan, s joggal! Tessék csak leesni! S mért is ne: ebben esve!?) Akár-ha… s nem is áll le anatómi táj-szívi femor-astavár-lüktetés. S ez az állatféle: elég sok dolgokat kibírt…
Maga mégis bemutatkozott!
Igen, mert olyan vagyok, mint a többi. Mégha nem is rí le rólam, mint szakmabéli keveseknek világos, hogy valaki ennek a körnek csak tökfej-professzor hellenistája. Sejtjük ha ezeket; no, persze nem is bifláztuk őrülésközelig a nyelvet, nyelveket, nyeljárásokat, stb. Szóval nem vagyunk Zsirolámók de még Palkók se. A rossz latin átiratok, a történelem, a mitológia, filozófia, a tudományok – a sok férc. A pusztulás nem kímél se szkeptikust, se görögálmodozót… s hát az irodalmi kapcsolatok, szövevények. Más tészta, de ugyanaz a tészta.
Például!
Konzervbabér. Kiutalt helyretét. No és az Éjszakai Horasz…
Plátó vagy Dante – maradt ügető sorolásánál Palcev. – Azt gondoltam, hogy magához közelebb áll Pürfó…
Nem hallottam felőle.
Avagy ezer évvel későbbi más; s nem mint ő…!
Bárha úgy is lenne azzal a későbbel. Az a világ, melyre valami égre-dekoltált illetlenféle világlátomás terjed, egyébként se volt nekem vonzó, nem arra utalok, hogy néhol Platón nehézkes fejtegetésekbe fog, homálylókba-zavarosakba: s esetleg nem is érthetőkbe; s annak ellenére éppen, mert nemünk vélt-tudott történetében névtelen százezrekre lehetne mese-történeteket fabrikálni-farikcsálni: olyanokat, melyek netán termékenyítőbbek. Néhány-nemde partravetett. De már így is hemzseg kinn a szöveg, a betűvétés színe-cukros boltíve alatt; partartét. Melyre nem értenél még te se. Hiábaság. S itt elég annyi is, hogy sapienti sat. Szó-vegyszerekten nem sok lenne ódoni. Az érzék csak utalna-mutatna: abba, hogy „valami lehetne” – ottan épp. Ilyen tán nincs is. Tündére-tántorga ezen a hepehupa dűleút-összekötésen: durvilág egy szerényláznál (hogy harminchat fok és égés, meg az, hogy élet!: s hogy harminhét alatt?…). Szegényháznál: és mindjárt titokzatos-követelőzik. A banon-irat. S ahogy mint kavarodott. Egybekanyarulás. Az se lehetett bár addig. S az állat-fondorlás életre felirigykedve még. S illehó!…, kicsike világ… Hogy láz gyötrene? Legyen hát: s annyi fok…! És kevésbé kiszámíthatók; úgy értve, hogy kevésbé manipuláltak. Dante, Dante…! maga is olvasott erről (félidő!); aligi, aligi: csak ez már mennyi százassal később… de. Horaszhoz… pl. impromájszteri Lúciusz. Számosan lennének, de itt törmelékben maradnak akár kétezer, akár háromezer az az év. Mindegy, hogy milyen zagyvalett számolásba csusszanunk. És? A mi beavatkozásunk ezekbe, beavattakba, legfeljebb hasonlatos lehet a Ciceri arietumhoz. Így legyen! A birkabogyóhoz. Aludjanak csak – – – fél-Koszon kelve s átal E – – – Á – – – É – – – Ó – – – s kifú? Bachuzidig, s Pindárt, s Dalkajon át Szaffikáig? (Próbázzuk ki!, hogy hátha ki is vallható mint szürcsöletünk: pávatojásin!) Hol maradnak? Igen, ezeket lehet még hiányolni, de éppen őket. Ha már így mondja, a plató a fontos, nem a mondás fontos. Évszázadok nem kerülhették ki, bárhogy is titulálták maguk, bármiképp is nevezte azokat későbbi kor.
Monip és Kratész után?
Jaj, ne! Kritikosz és Marita… ezeknek valamijei? S mint miken is ugyan! Szeretve? szépnek látni valami-pont (ha nem is kívánjuk azt, hogy szemlélődő léleknek egyszerre – fogadjuk el kísérletül azt netán – hogy nekin-szemei: „eszmélnének”? A testis-lélek: szakadatlan szemlélődésén (úm. valláskése maszatai!… Nagy alakítói maszatkáknak. S miként menne ez? Ki tudja!?, ki lenne tudott hajtóka-mondhatója hát ennek!? Valami paradízi aggnál-aggábbi emelhető-Liftkezelőnél?! S pl. néminél: döntés-kész. Ha adódna efféle (nem puszta-adódván!!)) És lehet ilyen! De ettől még hozon; s ha halhatatlan-kitakartakra, nemde. Csakhogy leledőtt. És hát, hogy már fölségein ez: fekete – s „rizóm”-i! (Mint cürök: árnyéki arra. S tárkony-cikázó (tenyéri): nyomoriságos szikra-fafka. Vörös (de szlávi csernobil); s persze, persze: támasztódva száz-száztonnai fedélnek. S ellene fizika-magos lehető tűzgomoly – – – S alig-hang… Ám-ha. S hangtalan? – – – de ugyan mi lenne!? Úgy van! De mondjuk, még későbbiek… nembéli általános és egyesit is szolgáló LATRINÁRA látók? Nos. De van itt egy szép kert is. Gondozott! E porta neve – „Úri Pokol”. Nem másvilág-Ámentész (egiptomi vevő és adó: Valamerrei Valami? (brámi izo (ekszo) vagy hát, mizó-elérhető lélekbujócska, újjászületés): s mivelhogy az élet a halál kölcsöne: nos, azt a kölcsönt vissza kell adni. Talán Paradicsom; kapujárata felett – az ember már nem tudja, mi volt előbb, és elbizonytalanodik kicsit; azért csak egy kicsit, mert segíti hasonlóság. Hiszen egyivásúaknak gondoljuk-képzeljük (képezzük?) őket. Ígyen. (És ki találta ki a lángelmeipar-kereskedés nélkülözhetetlen Merkúri-fiui hivatal-otthoni porszívózgatását! Ugyan nem a csendben a hiba, ha nincs kinek zajongani: s mindegy, hogy milyen címen…)
Jó. De egészében… csak nem ezt mondja!?
Nem mondom ezt.
Azért mégis jutott valamire! Hogy pl. satnya? vállalat –
Adatok mondatják ezt. Csak én másképpen jutottam ide. A maga „erkölcsi lovagsága” társadalomból indul; és jogon, törvényen keresztül mutatkozik.
És a magáé ugyan miben jár-kel, járkálgat? Miben mutatkoznék az, ha nem társadalmiban mutatkozna?
Az enyém önmagában ered hasoló ahhoz, bár kisebb filozófiai homály fedi, afféle mint a mi ún. lelkiállapotunk; mely szinte folyamatosan gyülemlik: a felfoghatatlan világban, s közte oda-vissza mozgó érzékelésektől, melyekről ugyan épp nem is tud: de reakciók születnek; erősítik ezek az adekvát vagy nemadekvát reakciók, s az érzések gördülésében gyarapodnak, gyarapodnak mint egy lejtőre tett-indított hólabda…, magából indít és arrafelé is halad.
Nocsak! Ilyen is lenne?
Befelé halad, gyarapszik, terjed. – P. a kiszolgált szék támlájára fordult. Pillanatra úgy tűnt neki, mintha jobban érezné magát. – Ebben olyannyira különbözünk, hogy amíg – szerintem mégis működik valamicske, addig a maguk erkölcse nem több mint ajánlgató-alkalmazkodó félénk állóparti a többiekkel, amolyan büfézés. Mindannyian alávetettjei vagyunk saját elfogadott, tagadott paradoxonainknak – akár hiszünk, akár pogányul gondolkodunk, miközben ismergetünk s tapasztalatokat gyűjtünk arra, hogy emlékeztessenek bennünket az első paradoxonra. Legnagyobbra, mely nem is az…
Nem elég a gondolat szabadsága? Ó!, nem elég az eszme szabad áramlása!
Ugyan már! – nevetett fel elítélt. – Jó lehet ugyan, hogy áramlás, bár még az se. De a gondolat tényleg lehet szabad?, de meddig az! Hogy lehetne képes valamire is az, hogy válogatás, akarat, beépítés, liftezés! Eleve nincs is válogatás. Így üt le ez; hogy: gondolat, szó, aztán a többi. Majd onnan meg visszafele valami általánosból, képletszerűből: fogalmi alakulásokon-alakulatokon keresztül – egészen a fogalom születése elé! A hazugság is erkölcsi kérdés volt valaha, de az ún. adatéhség sokat módosított ezen, egyre kevésbé számít, hogy hazudunk-e vagy sem. Pl. ismerkednek az emberek, blöffölnek, találkoznak újra, aztán összekerülnek akár évekre. Jönnek a mutációk. Itti-otti szimbólik, “számi-betűi” mutációk! De erről a balesetről mindegyik félnek jó sejtései lehetnek. Döntse el, hogy valóban napi többszázat hazudunk-e? Ahogy ezt újságokban lehet olvasni. Ebben a szemléletben a hazugságot mondhatnánk szimpla adatdefiníciónak. Néha ez a hazugság is kárt okoz, érdeket érint, sőt. A vallási hazudás (csalás) mennyiben különbözik a „másért hazudástól“, amikor nem tudjuk abban a másikban saját részünket, magunkat? Vallás-hacuka, gönc… Ó!, valanemzetiségi népi válás-vallás. Színi-testvéri lebunkózó. (Mert annál nem tetszenek – legalább: mint mesék szólvák. Mire a szeretés menne. S nem kajki harácsolat… de érdeki keresztényi nyugat-út?, amin e nyomorult figura karóra tétetett… Korábbi ugyan: százokra?… s nem épp utánzatin ütve arra: Via Appia. (Mint eléggé szélesztve… a „való”, s „a” változások. S ernyedett érzékelés akármijei. Ezek? Nem számítanak ezek. S ezeréve korá(n)bi-Pláton: ideo-kinyújtózatai? Erre. Mik lehetnének azok? Vagy? Vegyük azt, ha valaki időt kér tőlünk, és a mi kronométerünk épp gyengélkedik, vagy csak azt hisszük, hogy jól jár – a másik elfogad, hisz, na, dehogy dogmatice értve – és így okozunk kárt, közösen, mert lekéste vonatát, kidobták munkájából és így tovább, és hol itt a hazudás érdeke! Mindegy is: valamilyen mérték szerint: hogy bohó-hajladott francia, mord (olykor smucich) germán, hivatal-karót nyelt britis; árvamindenikje szinte: pájszer-svájceri; nyugtalan latin, nem feltétlen izgága: vagy harsogó potyesz. És érzelmes? (érzékeny!) szláv, stb. És itt vagyok én is!, középin. Internátin. Elégséges is meg kevés is. De ha valaki szent – bár ki mondhatja róla, hogy az; mindegy – hát, az legyen csak szent. De az, aki nem az, az legalább ne szesteskedjen; maradon legalább annak, ami. S ami a többi. Közönségesnek. Ami aztán nem is nagyon piszkálja a csőröket. Volt néhány szerencsétlen; vadak előtt végezte, útmenti karón, áccsolaton. Papok tüzei alatt – pont valamilyen valamiért. Kölcsönkenyér? Volt köztük különb is. No persze hogy türelem, türelem! Hiszen csak ecetes víz csurog végig a kínálaton. Testek bűze, sárga-vöröses fekete lé bűze, dolgok bűze. Azért lehet ez, mert lehet. Ez elég kényelmes is. Hogy kinél mit őriztek ingyen se, hogy más kert felett lebegett, keleti udvarsarkon árulta bölcsességét, propagandista lett – voltak vagy nem voltak?, az anyakönyvek máig bajosak. Barlangból szedték elő ezt a fickót?, – egyik várja, amaz nem várja – pici ébenfa-koporsóba dugták, főzték, zsugorították a rothadófél testet; lúggal szórt többhetes test…, de mesék nélkül nem lehet akárkinél. REMÉNYLET!, igen. Reménylet – mint merénylet? Nem leszel jó ettől. Ki várja, ki nem várja? Ha annyi az aljas, minek lett? Ha amennyi korábban is volt, mért nem érkezik?, ha pedig még több a bűn, akkor meg minek ment el, nem látott előre? Mért nincs itt? Nem látott, nincs itt. Majd bolond lenne idejét múlatni csirkefogók, gazemberek, aljanépek társasgában… Amit egyszer nem lehet, azt nem kell nagyon feszegetni. Nézz csak rájuk és ne legyen lelkiismeret-furdalásod! Nem fogom becsapni magamat azért, hogy ezek jónak-jobbnak tartsanak. Akkor se, ha aztán még ki is nevetnek, kigúnyolnak, szidalmaznak. Miközben „várakoznak…” Nem teszem. Még azért se, amit tudok, s azért se, amiről nem tudok. S ebben a guriga-koleszi konyhában: s a nyersanyagok, a „velük-törődés”, az eszközök: finomak-durvábbak: üstök-fazekak, s echcájok: mit tehetnek ugyan sürgő szakácsokról-szakácsnékról, szolgalányokról, s hogy kinek mire lenne gusztusa! De most nem is ez számít. Viszont hogy „a” kronosz meg lokomo… – de nem a lakoma. Ugyan az óráért nem nagyon felelek, de a vonatokért aztán még kevésbé felelek!
De én nem is ezért jöttem! – szakította félbe ekkor elítéltet a látogató. – Lenne itt valami még…
(folyt. köv.)
Illusztráció: Zana Zoltán festménye
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
