TAMÁSI LAJOS CENTENÁRIUMÁRA (Levélfa, 63.)
(Nagykónyi, 1923. január 1. – Budapest. 1992. november 26.)
2022. január 13.
Kedves Palikám! Másfél éve készültem az újévre, ezekre a napokra, Petőfi Sándor 200. és Tamási Lajos 100. születésnapjára. 2021 őszétől a Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! (Hét Krajcár Kiadó, 2023) két kötetét gyűjtöttem és állítottam össze. Napról napra két rendkívüli szellem társaságában voltam, sok-sok áldásában, kegyelmében részesültem, költészetükből építettem magam. A több mint 300 és közel 400 oldal terjedelmű breviáriumot abban a reményben állítottam össze, hogy ez a két tiszta lélek újjáéleszti bennünk a szunnyadozó vágyakat, a jó tulajdonságokat, felszikrázik bennünk a szépség, jóság és tisztaság öröme, a költészet reménye. E két költő egymást erősítve megtanít bennünket olvasni újra. Hiszen itt van, remegve élem a költészet gyönyörű képeit és gondolatait, hol felemelkedve, hol lesújtva, mint a szegény magyar nép. A lélek megrendítő szabadságvágyát élem a jó költők versei által, napról-napra, hogy a bajok túlságosan ne tudjanak elkedvetleníteni. Köszönöm a sorsnak, hogy remek emberek, remek költők, jó könyvek társaságába kerülhettem. A helyzet valóban mesebeli, súgom két szellemalaknak! Legkedvesebb marháim, Hímesem és Zsömlém a szentkirályi réten, már hetven éve pásztorkodom s közben megtanultam olvasni. Ilyen egyszerű ez. Köszönöm, Palikám, hogy Tamási Lajos századik születésnapjára felénk nyújtod a Levélfa egyik ágát, szép sorjában felaggatom rá emlékezéseinket és eszmélkedéseinket. Egy kicsit késve, de talán nem későn küldöm az ágra költőnk néhány versét is, neked baráti szeretettel és ajándékba minden magyar Olvasónak: Benke Laci
***
Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán
Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.
Nincs már teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.
Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!
Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?
Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?
Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.
S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?
…Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.
Piros a vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
– a háromszín- lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.
A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,
s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.
Budapest, 1956. október 26–27.
Tamási Lajos: Epilógus
Számot vetettem jóval és a rosszal,
kegyetlen és nehéz a mérlegem,
birkóztam angyalokkal és gonosszal,
isten s ördög alkudott velem.
Meghajszolt a szűzesség és a vágy
és elkártyáztam lelkem aranyát,
elszórtam tékozolva minden titkát
s ajtóm becsapták, boromat mind megitták,
s röhögve, úgymond: magamba nehogy fázzak,
fölgyújtották fejem fölött a házat.
S nem maradt más belőlem, csak fölégett
vesszőfutás, kínlódás, félelem.
Önönmagát fölfalta ez a lélek.
Nyitott sebek hallgatnak mellemen.
1956
Tamási Lajos: Fohász
Ha már nem állok meg
önmagam előtt
uram, szépen mennem
nekem adj erőt.
Szólíts indulásra
holnap, hogyha kell,
csak segíts, hogy könnyen
szabaduljak el.
Parancsodat értem,
hogyha kiadod
ne alázzon meg majd
sötét angyalod.
Hadd maradjon arcom
holtig, aki volt,
elmémben a zengést
agyon ne csúfold.
Hiszen csak te látod
bennem az időt,
mikor lekaszálod
az őszi mezőt.
Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! – Főhajtás a költő előtt (részletek)
Fekete Gyula
Ki is volt Tamási Lajos?
Létezik egy hivatás, amelynek nincs bejegyzett neve. Leggyakoribb fedőneve ebben az országban: költő, író, művész (…) Mintha erre a nevenincs hivatásra predesztinálta volna Tamási Lajost már születése napja is, a nagy költő-előd születésének évszázados ünnepén, a nagy elődén, aki fiatal életével pecsételte meg költői hitvallását: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S ezért a szent fát félretedd…” (…)
Akkor ismertem meg, amikor Attila-korú 32 évével, Krisztus-korú 33 évével szinte családfője volt a korabeli Írószövetségnek; egyike azon kevés pályatársainknak, akiket a gyilkos vitákban, vetélkedésekben, intrikákban szétszabdalt írótársadalom – a titkos szavazások tanúsága szerint is – a legáltalánosabb bizalommal szeretett, tisztelt. (…), Ahogy a nagy előd riadója, a Talpra magyar kinőtt az irodalomból, s ahogy a Piros a vér a pesti utcán belenőtt a történelembe.
„Mert mindenkiben, aki él / egyszer a teljes sors beszél, / van egy órája, egy szava, / egyetlen egy pillanata, / egyetlen perce csak, amely / örökre vele lobban el, / egyetlen szikra, mely kicsap, / de benne izzik föl a Nap…”
A forradalom után elhallgattatva, kirekesztve, mellőzve is tette a dolgát nevenincs hivatása jegyében: a munkásművelődésnek szánta az életét. Olvasók, írók nemzedékeit nevelte a csepeli Olvasó Munkás Klubban, a szépség s az igazság, az erkölcsi és szellemi értékek tiszteletére, szeretetére. Konokul, makacsul, vasakarattal, vas-keményen. Költészetének is legkedveltebb metaforája a vas:
„Arcunk a vasnak és a fénynek / csak felemás ötvözete, / alig hogy kezdjük a beszédet / szavunk már vassal van tele, / eszméinken sötétlő bélyeg: / átsüt a vaskor vasjele. / …Mert hulltában még ránk sütötte / a vas parancsa az erőt, / s a forrongó masszába lökve / magányunk fájdalmasra nőtt…”
Nem érhette meg a születésnapi köszöntőket, pár héttel előtte „hallgatag vasba öltözött”.
Idézett kötete záró soraiban írja: „ – Körömben itt, s majd túl a földön mi vár még s mennyi gond reám? / – Le kell még a halált is győznöm…”
Legyőzte. Tamási Lajos legyőzte a halált. A világ talán legtisztább forradalmának emlékében él tovább.
Varga Domokos
Újév napján, 1993. január 1-jén töltötte volna be élete hetvenedik évét. De azt már nem győzte kivárni. Néhány héttel előbb megszakadt a szíve, s ő visszatért a föld porába, ahonnan vétetett. Így sem élt kis időt. Gondoljuk csak el: Petőfi pontosan száz évvel előtte született (…) Fura játéka a képzeletnek: mély barázdák a vénülő Petőfi arcán s galambősz fürtjei alól ránk villogó szemek. De bennük ugyanaz a láz, ugyanaz a lélek. Ugyanaz? Biztos, hogy ugyanaz? Ne keressük most erre a választ. Maradjunk a költőutódnál, Tamási Lajosnál, akinek oly bőven megadatott az embernyüvő évtizedek próbatétele: lázainak lehűtése, hiteinek megcsúfolása, lelkének gyötretése-szorongatása. Kiállta-e? Vagy megtörték a rászakadó szomorúságok, szégyenek és csalódások? Erre könnyebb felelnünk, mert nem szorulunk a képzelet fura játékaira. A válasz mégselegyen se igen, se nem. Csak annyi: költő volt, az maradt, s versei mindent elmondanak. Nemcsak a költőről. A korról is, amelyben élt, s amely már jóval halála előtt maga alá temette álmait. (…) Álmok nélkül hogy lehet élni? Versei erről is vallanak. S a hitről is, amelyet álomtalan nappalokon és álmatlan éjszakákon mégiscsak őrizhet a lélek, míg maga is ki nem lobban.
1993 januárjában
Kovalcsik József
Úgy illik, hogy költeményeiből hámozzuk ki, miért érzi fontosnak az Olvasó Munkás Klubot. Mert otthon van. A csepeli kis Duna-ág másik oldalán, Pesterzsébeten nevelődött:
Ott tanultam hűséget, álmot,
s azok parancsát hordozom,
kik hajnalban topognak-fáznak
az első villamosokon.
Gyárfás Miklós
Amit Petőfi utolsó, mezőberényi versében „zavart ész meséjének” nevez, azt Tamási konok tárgyilagossággal e sorokkal közelíti meg:
„Az ember bekerítve
birkózik vasra – hitre,
maga sem tudja szinte
önként vagy kényszerítve.”
„Önként vagy kényszerítve” – ebben a költő fogalmazta kétkedésben milliók történelmi titka tárult fel. Tamási a nagy titkot a kisemmizettekért, a munkájukat, sokszor az életüket is harcra áldozókért, a szegénységben elhullottakért, a mindennapos megváltás keresztjén megfáradtakért tárja fel. A XX. század forradalmainak titkát, a munkásmozgalom tragikus és katartikus mozzanatait.
Pomogáts Béla
Tamási Lajosra emlékezve, az ő emberi és költői egyéniségét felidézve nekem mindig egy verse jut eszembe: a Piros a vér a pesti utcán című költemény. Vannak ilyen feledhetetlen költői művek a magyar irodalom történetében, csak példaként idézek fel néhányat, hogy tudni lehessen, mire gondolok. Például Kölcsey Ferenc versére, most nem is a Himnuszra, inkább a Zrínyi második énekére, Vörösmarty Mihály A vén cigányára, Petőfitől az Egy gondolat bánt engemet-re, Aranytól a Letészem a lantot-ra, Adytól az Üdvözlet a győzőnek című versre, Babitstól a Talán a vízözönre, József Attilától A Dunánál címűre, Illyéstől az Egy mondat a zsarnokságról című költeményre. Bennük találkozunk történelmünk sötét tapasztalataival, költőink fájdalmával és időnként a fájdalmakon is átütő közösségi reménnyel, az ellenállás értelmébe fogódzó hittel. (Ezekből a versekből hitelesebben, mint az úgynevezett „államférfiak”, a „politikusok” retorikai teljesítményeiből, meg lehet ismerni azt a közös tapasztalatot, reménykedést, fájdalmat, amit máskülönben magyar történelemként ismerünk.)
Alföldy Jenő
Tamási Lajos is vaskorszakban érzi és tudja magát; legfontosabb szava – talán a vér meg a törvény mellett – a vas. 1968-as kiadású verseskönyvének címe: A vas gyötrelme. Szinte mindenütt ilyen képekbe ütközünk, lapozván: „A hosszú küzdés vérrel-vassal megjelöl”; „álltam a vas-gyűrűben”; „körös-körül vas fog engem”; „hasonlóan vagyunk a vashoz”; „A vas nevelt föl minket”; „jogunk a vas joga”; másutt „vasmutatók” mérik életünk elpergő idejét, egyszer majd egy „vasmarok” roppantja össze szívünket, s a „vas-idő” rohamát kell felfognunk; ismét másutt „vassal-tűzzel megjelölt idegei”-ről beszél.
Tamási Lajos: A városi ősz
Jönnek az őszi délutánok
s mintha száz éve várna ránk,
kiül a ház elé s melegszik
ősz kis anyánk, öreg-anyánk.
– Mert ennek a városi ősznek,
dohogja – annyi füstje van.
– Messze van a Dunántúl innen.
– Az egész élet messze van.
Oly messze van, hogy meghajolva
szédülve hajtott sorra-sort,
tavaly, tíz éve, s hetven éve
mikor még Balogh Róza volt,
s oly messze van, hogy Illa-kútján
megcsobbant érte az öröm,
suhogtak a kukoricák, hogy:
suhogjunk, Balogh Róza jön.
Ha a szülőföld remegését
bennünk, egyszer kivallanánk,
igy kezdenénk, hogy: megy az úton
ősz kis anyánk, öreg-anyánk,
s azt mondanánk, hogy az a törvény
csak, amit ő is áldana,
a kis görcs-asszony, a szegénység
konok tűnődő angyala.
Hallgatja a ziháló város
robaját, hol fullad a csönd,
a Határ-úton éjjel-nappal
tolatómozdony nyög, dühöng.
Rossz, fekete kendőbe bújva
fogadkozik, hogy nekivág
búcsúzni, ha tavasz lesz újra
s az utakon szél zúdul át.
Holnap, hogyha tavasz lesz újra
s az utakon szél zúdul át,
elindulunk és ketten együtt
bejárjuk az egész határt,
bejárjuk a Dunántúl minden
faluját-bokrát kedvedért,
s meghajlik egész Magyarország
anyánk, szelíd áldásodért.
Benke László
Nehogy bárki azt higgye, hogy a „napszámos fia” nem tudja, „honnan indult és hová ért”. Harcolt – mondják – a hazáért. / Bánatáért / futott fegyverek között… ” – Jobban tette volna, ha nem harcol – hallom az üres lelkű cinizmust. Mondjam én is, hogy ha nem harcolt volna, talán nem lenne olyan fonnyadt, „éhes színű”, amilyennek Julius Caesar látta Cassiust? Hogy is vannak azok a híres shakespeare-i sorok?
„Tedd, hogy kövér nép foglaljon körül, / És síkfejű s kik éjjel alszanak. / E Cassius ott sovány, éhes színű; / Sokat tűnődik s ily ember veszélyes.”
A jó költők mindig sokat tűnődnek. Tamási nem azért szerette idézni Julius Caesart, mert a diktátor személye tetszett neki; ellenkezőleg! Neki Cassius tetszett, Kassákot is Cassiusnak látta, történetesen Kassák temetése című versében, melyben persze önmagát (is) láttatta.
„Miért ilyen élesen sovány?
Miért ilyen fehér-halovány?
Miért süt mindig a veszélynek
sugara homlokán
mint bélyeg
gyötrő és háborús?
Mért nem kövérebb?
Hát ez az,
mért nem kövérebb Cassius?”
A cézár-diktátor holtában sem nyugodhat, noha éppen temetik az 1967 júliusában meghalt császár-ölő Kassák-Cassiust. A Kassákra emlékeztető „sovány, éhes-színű”, „fehér-halovány” Tamási is ott áll Kassák temetésén, sőt „a tompa gyászdoboknak” diadalában sem nyugodhat a császár, „hiába sorakoznak mögötte / látható és láthatatlan / légiók és hóhérlegények” („akiken kidagad a hús”). Fürkésző szemek kereszttüzében épp most fogan meg benne a vers, hiszen látja, mennyire tartanak a „holtan is gyanús” költőtől.
Csillag Tibor
A klub vendége volt Kassák Lajos, Tersánszky, Veres Péter és sokan mások. Szellemük átfűtötte a klub tagjait és vendégeit. Akkortájt, mikor a Pesterzsébet szerkesztőségében Lajost megismertem, szokásunk volt a Török Flóris utca egyik sarki kocsmájának pincéjében baráti beszélgetésre összegyűlni; Lajos ekkoriban elképzelhetetlen volt a lámpafénytől átragyogott vörösbor nélkül.
E sorok írója tiltott határátlépési kísérlet miatt három évig Kistarcsán raboskodott. Szabadulásom után a 32-es villamoson szoktam találkozni Tamásival. Dicséretére legyen mondva, egyetlen hangsúllyal sem érzékeltette, hogy politikailag megbízhatatlan vagyok. Szemében ártatlan gyerek maradtam.
Tamási Lajost, Pesterzsébet fiát, „a vad kovács, a szenvedés” verte költővé. 1956 után megjelent köteteiben (Keserves fáklya, A vas gyötrelme) fojtott alagsori tűzvész lángol, a pokol kemencéi. Forró vasból kalapálta ki saját világát.
Ne hagyjuk, hogy ez a napon érett líra szívünkben elhervadjon. Ne legyünk ismét ennyire tékozló nép.
Molnár Zoltán
A hűség és becsület is konfliktusokba kerülhet egymással a történelem különös szituációiban.
Néha csak látszatra, de néha valóságosan is. Hanem a történelem ellentmondásainak vesztese, megszenvedője mindig az ember. Különösen, ha úgy találkoznak benne az erények, mint Tamási Lajosban. Az ő tisztasága és esendősége, vagy inkább törékenysége, sebezhetősége azonos tőből fakadnak.
Tamási Lajos: Kő-mérlegen
S mikor megmértem gondjaim a bánat
kő-mérlegén és elgyötörve álltam
színe előtt a lélek szigorának,
szívemet fegyelemmel megaláztam,
kenyéren-vízen éltem, a sugárnak
súlyát is alig tudtam hordani.
Az a gyanúnk – szóltak –, hogy túl sovány vagy.
Mit akarsz ezzel mondani?
Erdei Sándor
Kedves barátom, mostanában gyakran töltöm az időmet régebbi verseid társaságában. (A régebbieknél maradok, mert az újabbakat, legalábbis egyelőre, titkolod.) Ehhez a beszélgetéshez, amire most így írásban vállalkozom, s amire a születésnappal óhatatlanul együtt járó elmélkedés adta az indíttatást, ehhez versekre is szükség van. Különös dolog ez, látod, hiszen viszonylag sok alkalmunk van a személyes beszélgetésre. Te nem vagy rest barát, amikor kell, egy kis pezsdítő eszmecserére mindig eljössz hozzám, aki évek óta már nemhogy a szobámat, de az ágyamat se bírom elhagyni a magam erejéből. A baráti társalgás feledteti a nyomorúságot, s nagy barangolásokra, olykor-olykor még szárnyalásokra is készteti a gondolatot. Pedig ugye nem szoktuk kerülni a nehezebb gondokat, se a maiakat, se a múltbelieket. Kisebb-nagyobb örömök, szomorúságok, merengések, bosszúságok, fohászkodások és haragok váltják egymást beszélgetéseinkben, mint amikor az ember változékony időben változatos tájakon vándorol.
Tamási Lajos: Levél Erdei Sándornak
(részlet)
Bizony, Sándor, asszonyainknak
nem ezt ígértük, nem ilyen
ropogását sok buta kínnak,
meg gyöngeségünk oly esendő
ravasz kis cselvetéseit.
Szép arcukon átsüt a bánat
s látjuk az ismerős mosoly
mögött a visszanyelt sikolyt,
s halljuk is, hogy kiáltanának,
hogy
ne fájj,
s érted, az ágyhoz-kötözöttnek
szelíd sírások könyörögnek,
hogy
ne fájj,
hogy kelj föl és járj,
s kiket isten jókedve röptet
neked villognak-tündökölnek
a madarak
ha süt a nap,
hogy
ne fájj,
hogy kelj föl és járj,
tartsd magad, Sándor,
tartsd magad.
S hogy együtt is voltunk az álmok
katonái, boldog seregben
sovány, gyalogos-kapitányok?
Rohamozók is, meg a jajt
tűrők
fölrobbant fegyelemben
és vérző komisszárok?
Kezed-ujjad bűvöletében
nem zúg már a citera mélyen,
s nem látjuk egymást soha többé
Boldog Apol kökényszemében?
Befelé nézünk: mi maradt,
s szívünk megőrzött parazsából
hogyan csiholunk még nyarat,
ha majd november is leszáll?
Csak
ne fájj,
de kelj föl és járj.
Arcod kivésett Magyarország-térkép
e néma s irgalom
nélküli csöndben, egy belülről
visszhangzó Siratófalon,
hol értünk is sírnak egy könnyet
Jeruzsálem leányai.
Fodor András
1972-ben kezdtem szervezni, s a költői szakosztály titkáraként szerkeszteni a pályakezdő költők sorozatát. A szülőföldemről, a Kapos völgyéből származó Oláh János, kérdésemre, hogy kivel szeretné bemutattatni magát, tétovázás nélkül felelte: Tamási Lajossal. (…)
Hat évvel később ismét egy somogyi származású ifjú költő, Benke László jelentette: szeretné, ha Tamási Lajos szólna róla. (…) A bensőségesnek ígérkező hangulatot különösen családiassá tette, hogy eljött Újvárfalváról Benke Laci parasztédesapja. A kistermetű, feketeruhás férfi kellő respektussal nézte a beavatást, s köszöntő szavaimra illendő tisztelettel fölállt és visszafelelt. Tamási Lajos pedig (…) az idősebb testvér, sőt atya, aggódó, odahajló szeretetével beszélt a sokáig mellette nevelkedő ifjúról, s mementóként, mindenkit meglepő áhítatos nagyrabecsüléssel (…) idézte Németh Lászlót, mert fiatal író ennél szebbet, jobbat, bölcsebbet nem kaphat útravalóul, mint az ő igéiből…
Hernádi Miklós
A hallgatás csendjében előözönlenek a szavak, s egyenként elmondják, amit másként meg sem hallottunk volna. Az igaz és a hamis való mivoltában tesz vallomást. A milliószoros hazugság elsápad az egyszeri igazságot hallván. Itt végre nincs helye viszonylagosságnak, átlagolásnak, „végülis”-nek, „egészében mégis”-nek, „tulajdonképpen azért”-nek. A fekete belefeketedik saját rosszaságának tudatába, a fehér kifehéredik, mint kötélen csattogó lepedő. A szavak színt kapnak, elhúzódnak szemünk elől a szűrőlencsék. Minden szót először látunk és hallunk, és lassan, félve, de nagy bizalommal elkezdhetünk beszélni is végre. A szavak örömünnepe nemcsak az életé, az irodalomé is. Tamási Lajos mellett nem szégyellem, hogy írok.
Képes Géza
Megnézem hát, hogy vall erről maga a költő: „…máig is kissé gyanakvó szemmel nézek a pergőnyelvüekre: hol szól a szív és hol pereg a lecke?” Igen. A leckefelmondás, ez a hazug életforma, aminek jutalma többnyire a siker. Tamási Lajos, az egyszerű munkáscsalád sarjadéka ettől mindig viszolygott. Ezért mond ki csak olyan szót, mely mögött ércfedezet van. S ha súlyos szót mond ki, ami súlyos következményeket kavar, viseli annak minden terhét. Ezelőtt egy negyedszázaddal írta azt a versét, melyben örök érvényességgel jellemzi azt a jellemtelen jellemet, aki könnyedén kimondja a súlyos szót és a következményekre vissza sem nézve, egy vállrándítással megy tovább. Amit erről Tamási Lajos mond, kőbe kívánkozó szavak: „Te könnyen megbékélsz magaddal, várom, hogy vállad megvonod s csak egy varázsló mozdulattal elsimítod a homlokod. A holtak árnyát te szelíden hessented el s bosszús arccal, hogy: lássátok be, élni kell…”
Meiszner Tamásné
Tamási Lajos szerető szigorúsága valamennyiünket „nagy tettekre” ösztönzött. Az „Olvasó Munkás” című mellékletben megjelenni óriási dicsőség volt, de előtte bíz’ pokolra kellett érte menni. Vérrel és verítékkel összehordott írásainkat ízekre szedte, rámutatott fogyatékosságainkra, nem kerülte el figyelmét egyetlen suta mondat, pontatlan szókapcsolat sem. Éles szemmel vette észre ugyanakkor a tehetség legpislákolóbb jeleit is.
Mezey Katalin
Én ezt a klubot – Tamási Lajos költői alkotó erejének és emberi, nevelői kisugárzásának bizonyítékát – nemcsak azért tartom egyedülállónak, mert számos fiatal tehetség itt kapott első és további biztatást, támogatást, irodalmi tájékozódáshoz iránytűt. Ez is vitathatatlan – és nem hézagpótló, hanem szakadék-áthidaló szerepe. De ennek a körnek a bázisa, amelyről a mindig érkező fiatalok elindulhatnak, az a nem is kisszámú középkorú munkásember – vagy, nem létező szóval, de létező tartalommal munkásirodalmár – és munkásíró, akiket Tamási az ötvenes évek végén megülepedni kezdő csepeli üzemekből gyűjtött maga köré a könyv, az írott szó szeretetének varázsával. Szentpéteri Zsigmond, Kiss István, Schuch János, Fodré Sándor és a többiek, akik a kör makacs működése során és annak köszönhetően sokszorosított kis füzetekben is felmutathatták írói arcukat, egy hányattatásokkal, világégésekkel teli, sajnos túlságosan is közeli korszak mostohafiai.
Oláh János
Tamási Lajosnak addig még csak egyetlen versét ismertem, mégis nagy izgalommal vártam első találkozásunkat. A biztató szavak, az a melegség, amivel fogadott, máig emlékezetes számomra. A nyomtatott szó őrei nem ehhez a hanghoz szoktattak. De hát hiszen nem is volt ő akkor se, a kopott szerkesztői székben sem a szavak a rendőre, költő maradt, aki képtelen megtagadni a szavak szolgálatát, hiába lett volna az a hivatala. Nyitott érzésekkel kereste az értéket minden kimondott, leírt szóban, s hallatlan türelemmel, a legcsekélyebb számítás nélkül fogadott el mindent, amiben sejtett csak valami emberi üzenetet, s ezért olykor még saját ízlésén is erőszakot tett, amire pedig legendásan nagy szerkesztők is csak igen ritkán képesek.
Palotai Boris
Hát nem „amilyen” ember Lajos? Egyedi példány. Lapozgatom verseskötetét, nem elemzem a költeményeket, élvezem őket. Irodalomtörténészek, költőtársak már méltatták humánumtól feszülő költészetét, megható líráját. De vajon az őt megillető helyre tették-e? A csillagösvényre?
Tamási Lajos: Virágmag
Ha búcsúzkodtam, mindegy volt, hogy
nap sütött, szél fújt, hó esett,
csak elkísért a villamoshoz,
ebből soha nem engedett.
Már egy virágmag álma húzta
irgalmasan a föld felé,
karomra dűlt és nem is tudta,
hogy én kapaszkodom belé.
S hiába volt az utca sáros,
meg a Határ-út füstporos,
ott állt amíg el nem csörömpölt
velem az öreg villamos.
Ott áll, amíg járom a várost,
ropog a sortűz szívemen.
És tudom, hogy nem vagyok méltó
szelíd kis sóhajára sem.
Palotai Erzsi
Ne figyelj ide Lajos! Mert most is a te versedet mondom. Téged mondalak, mert egyek vagytok: te és a verseid. Megbonthatatlan egység vagytok: cselekvő emberség, a lélek rejtelmes rétegei, erő és hajlíthatatlan tartás vagytok. Hajlíthatatlan: de azért feljajdul:
Tudom, hogy gyönyörűszép
hegedű hal meg bennem.
De mivel csatatéren
éltem, csak dobot vertem.
Verte a dobot – az érmegpattanásig. De a dobszón átfuvallt, átzsongott a gyönyörűszép hegedű is! A Tigrisek fájdalmas kantilénáját, bizony mondom, négy húr és vonós énekli, s a tündéri Esti mese Julinak altató, lágy brummogása is annak a hegedűhúrnak ujjal pengetése… Nem, nem halt meg a hegedű, csak elhallgatott. Mázsás évekre hallgatott el. „Koromba fúlt napom kilobban” – panaszolja, s azt is, hogy „kővé dermedt annyi évem meredek partjain futok”… Még egy percet! Csak amíg eldúdolom…
Tamási Lajos: Jázminbokor
Bekerít az erdőzúgás
futás-rohanás.
Farkas vagyok? Én harapok?
Vagy engemet más?
Nincs más választás?
Fényes fehér fogaimon
farkasharapás.
Megállít egy jázminbokor
kinek hófehér
tiszta szirmát, mint a bíbor
üti át a vér,
karja ideér:
– Nekem – szól – te piros futó
nagyon kellenél.
– Tudom én, hogy nem a futás
kellene nekem,
könnyű, meleg szirmaidon
volna a helyem
fehér melleden,
farkasvéren nem élnék, csak
édes tejeden.
Jázminbokor, légy nekem az
édes irgalom,
ha megállok: összeomlok,
magam elhagyom,
ne köss meg nagyon,
valamit még, valamit még
el kell mondanom.
Talán holnap megállhatnék
de most nem szabad,
farkasének töri az én
farkastorkomat
vad bánatomat,
s végem van, mert meg nem szűnő
sírás fojtogat.
Schuch János
(…) Közben mint két szabadnapos ördög, beklaffogott ormótlan fatalpú papucsában, zsákkötényében, fekete kindrusz felhőt kavarva, két kormos pofájú öntő. A fiatal Pap Sanyi és Szentpéteri Zsiga.
– Ezt olvassa el! – s egy kockás füzetlapot nyomtak Tamási kezébe, és elvonultak. Nagyon csodálkozó képet vághattam, mert Tamási mosolyogva megjegyezte:
– Itt demokrácia van! S magának nemcsak joga, de kötelessége is észrevenni, ha valami jobban és könnyebben mehetne. Amit elmondott, azt pedig írja meg.
– Azt én bizony le nem írom. A nevem alá nem biggyesztem.
– De bizony leírja. S a maga neve lesz alatta.
– De én iskolás korom óta karácsonyi üdvözletnél hosszabban nem írtam.
– Most majd fog – és mint egy varázsló, kierőszakolta belőlem az írást.
S azóta is – hej, de sokszor erőszakoskodott velem! A front alatt már napok óta be voltuk szorítva egy üres pincébe. Éheztünk. Kilestük, hogy nem messze tőlünk telitalálatot kapott egy trénszekér. Jótékony barátunk, a köd is leereszkedett. Leple alatt kilopakodtunk, s a fagyott földről összesöpörtünk pár vödör lisztet. Egyikünk leügyeskedte a pincébe a ló combját. Lucullusi lakomát csapunk! – kiáltottuk. Sütöttünk, főztünk. De ha nem sütöttük keményre, morzsás lett, szétesett. Harmadnapja éheztünk, s mégiscsak forgattuk a szánkban az édeskés húst, morzsolgattuk a vízben puhított lepényt. Hiányzott egy csipetnyi só, kanálnyi kovász. Kezdetben ilyen ízetlen alapanyag – hús, liszt – voltunk mi is, a klub tagjai. Számunkra az a csipetnyi só és kovász – Tamási Lajos.
Szentpéteri Zsigmond
(…) Városba kerülve aztán évek múlva találkoztam életem igazán igaz emberével. Véled, Árgyilus. (…) Ma is emlékszem arra a kis jelenetre, amikor elvittem hozzád egy versemet. Elolvasása után fölemelted fejed a papírlapról, s miközben arcod minden pórusán átvilágított a tetszés, azt mondtad:
– Az anyád.
Hirtelen kivilágosodott körülöttem minden. Én láttam csak így? Vagy a szorongás tűnt el? Dicséretre vártam? Lehet, hogy mindegyik megvolt. De azután rájöttem, hogy egész lényedből sugárzott a bizalom, a reménykedés derűje, azé a fajtáé, amely képes elültetni az emberben a viszonzás leendő sudár fáit. Műhely-füzetem összeállítására is Te biztattál, segítettél. Szerzői estemen ítéletet mondtál róla a barátság szavaival.
– Ez a munkás tud írni – mondtad, s nekem ez elégtétel volt. Tudtam, hogy ilyen dolgokban nem tréfálsz, nem dicsérsz érdemtelenül.
Gyermekkoromban sokszor kiszekereztünk nagyapámmal a tanyára, a liliomos dűlőn fekvő Barcéba. Míg a pejkók békésen poroszkáltak a szekér előtt, mi beszélgettünk.
– Na mit tanultál a múlt héten az iskolában, Zsigmond unokám? – kérdezte.
Ránéztem mongolosan lecsüngő ősz bajuszára, amit mindig megcsodáltam, s valami nagy biztonságérzet fogott el, ha mellette ülhettem. Egy ideig hallgattuk a szekér kerekeinek kotyogását-zörgését, amint a poros kocsiúton bele-belehuppant egy-egy nagyobb kátyúba, majd beszélni kezdtem. Elmondtam neki a honfoglaló vezérek történetét, a nagy kalandozásokat, Lehel kürtjét, Botond párviadalát. Nagyapám szótlanul hallgatott, majd így szólt:
– Az Árgyélusát, miket tudtak ezek a magyarok!
Mikor a tatárjárásnál tartottam, és a kunok vitézkedéseit is elmeséltem, akkor meg csak ennyit mondott:
– Kemény legények voltak az ősök is.
Százhuszonhat éves nagyapám harminchét éve nyugszik a dévaványai-vágási temető akácosában. Alig van nap, hogy valamilyen formában elébem ne villanna ősz hajával.
Így villansz elém te is, Árgyilus, amikor könyveid kezembe akadnak. S gyakran kell hozzájuk fordulnom. Hiába morzsoltam le életem nagyobbik felét, a versek adnak nékem újabb és újabb szellemi vérátömlesztést, vigaszt mindennapjaim elviseléséhez. Mert minek van értelme ezen az istenverte földön? Minek?
Tamási Lajos: István napkor
Nekünk táncra nem cigányok
muzsikálnak, nem dobok,
csak a szomszéd citerával
István napkor nagyapámmal
ingujjban, ha táncolok.
Anyánk űl az asszonyokkal
elhúzódva, megriadt
lélekkel s ha felénk fordul,
morog a vén, rácsikordul:
– Most mi járjuk, férfiak.
Ölelkezve, vállainkat
megroppantva mérjük át
földes szobánk szélét-hosszát,
kitáncoljuk Magyarország
szerelmét és bánatát.
S mintha a szél kiszakitva
vágna ajtót, ablakot,
minden lépés messzeségbe
rángat s járjuk vad zenére
mint a szabad farkasok.
Győztünk, de a hosszú küzdés
vérrel-vassal megjelöl
minket is, a fojtott mélyből
csillagunk már fölfelé tör,
de még vérben tündököl.
Majd, eresztett húrjainkat
jön a reggel, rontani,
addig járni kell, mert mindent,
szégyent, dühöt, gyászt, úristent,
mindent ki kell mondani.
Már zihálva, tántorogva
bukdácsolva járom én,
karomon a kézszorítást
érzem, intést, bátorítást:
– Bírod-e még, te legény?
– Valamiért itt kell járnom
akkor is, ha csak magam.
– Van értelme, nincs értelme?
– Megpihenni könnyebb lenne?
– Járjunk, István napja van.
Dűl a szomszéd, citeráján
a vidámság elköhög.
– Mit törődünk a zenével?
– Hátha angyalt küld az éjjel?
– Járd kölyök, csak járd kölyök.
Agyonhajszolt lovainkon
dűl a tajték, tűzhabos,
a holdverte földeken át
csak szorítjuk, nyomjuk egymást,
fehér ingünk vérpiros.
Lezsák Sándor: Apám arcát keresem
(részlet)
Apámat keresem,
fekete-fehér filmeken,
vibráló snitteken,
lassított felvételen,
fényt kapott fényképeken
Apám arcát keresem,
mert ott volt –
Igen, ott volt
a tüntető tömegben,
a Boráros téren, Csepelen,
a körúton, utcákon,
tereken –
Az 56-os képeken
évek óta nagyítóval
Apám arcát keresem –
Tudom, az a kép is
keres engem,
Apám arca is keres engem –
(…)
Szentpéteri Zsigmond: Segíts nekünk fölgyújtani!
(részlet)
(…) Ki kéne mennem Farkasrétre
s mondanom: „Támadj föl, Lajos,
húsvét jön, és hajnalra kelve
szállj le az égi harmatos
mezőkről! Isten mért nem enged?
Itt volna rád szükség, nem ott!
Segíts nekünk fölgyújtani
a szegénységet,
mert ránk fagyott.
1995. április 8.
Halász Imre
(…) Megrendülve várom a szilvesztert! Az újjászületés napját. Immár két halottam csillagával a szívem fölött. Egyiküket óriásnak látom (és nem csak kőrösi nagyanyám jóvoltából), a másikkal 30 évet éltem együtt: akár az igaz apám is lehetett volna: elfogadtam, visszamorogtam rá, tiszteltem! Számomra egyaránt fontosak, meghatározóak. A köztük lévő száz év, az 1823-as és az 1923 szilvesztere kétségtelenül valami vérszerinti rokonságot is teremtett. A 60 éves Tamási Lajos írja:
Fiatal árnyékodban már csak hulló
fehér hajammal állok
s fényes
sugaraidban megfürösztöm
arcom s nehéz szomorúságom
szobrod előtt
a zuhogó esőben
A te híres
szép napodon születtem én is.
Vészi Endre: Alaszkai éj
Jack Londonra emlékezve
A tábortűzön túl huszonöt lábbal
gyűrűbe fognak minket farkasok,
lehelletüknek gőze száll kövéren,
egy-egy torok szűk hangja felsikolt,
szűk szeme rése lobog körbe-körbe,
a hipermangán-szinü sárga láng,
vastag iszapban toporog a létünk
tízezer éve – gyermekünk, anyánk.
Egy csapat, amely még életre képes,
de tudja jól, az idő egyre fogy –
itt váll a vállhoz, ember-falat épít,
körvédelem – s körül a farkasok,
az ordasszürke bunda összeolvad,
farkasbozót, keserűszagú fátum,
kürt-dallamuk e vékony vonítás,
ez nekünk szól, a végső ultimátum.
Míg ég a tűz, addig kívülrekednek,
magunk leszünk az újabb fahasáb,
magunk leszünk az alaszkai éjben
ha akarjuk, ha nem, a tűz, a láng,
de vinnyogásuk jelzi, hogy a gyűrű,
a rés-lobogás mindig közelébb,
hallani tisztán forró lihegésük,
dögmadár felhő fedi már a fényt.
Hát igen, omlik, sorvad a tűz bokra,
míg ember, ordas szinte összeolvad,
bendőjüket feszíti a remény már,
hogy összeolvaszt minket majd a holnap,
de most még itt a végső lehetőség,
a mellkasukban nem szívünk dobog,
még nem mindegy, hogy mi faljuk fel őket,
vagy minket falnak fel a farkasok.
Tamási Lajos: Egy körúti sírkeresztre
Már holtunkban ki győz le minket?
Sír az idő, rajtunk tanul,
s őrzi megdermedt könnyeinket
hallgatva, mocsoktalanul.
Nevünkre most a szégyent hordják,
de tudjuk, boldogtalanul,
bennünk dobogtál, Magyarország.
Bennünk sugárzott meggyötörve,
de mégis tisztán az a vágy,
hogy hozzunk kedvet már e földre
s a munkásnak igaz hazát,
ahol gondját-gondjába öltve
a munka boldog templomát
karunk és elménk felköszöntse.
Jöhet akárki, jöhet bárki,
hatalmában csak addig ér,
amíg sírunknál meg tud állni
s kezéhez nem tapad e vér.
Van már időnk szavára várni,
zúgj csak fölöttünk őszi szél,
s aludjunk, tavasz katonái.
Misét mond értünk most a pápa
áldást oszt mind a két keze,
nem érted mentünk barikádra
papok jóságos istene.
Sem a tömjénfüst, sem a bálvány,
csak a mi szívünk könyörül
és sír a magyarok hazáján.
1956. november
Tamási Lajos: Zugligeti ősz
Itt állok egy elhagyott zászló
alatt, az erdő vad futás,
a Csillag-völgyben és a dombon
folyik az őszi gyilkolás.
Győznek a zordság katonái,
nehéz hatalmuk őrködik,
s én némán nézem, ahogy nyári
seregemet leöldösik.
A hársak gyantás verítékben,
a tölgyeken sötét a kín,
csak a barackfa hal meg szépen,
gyönyörű veszte rózsaszín.
Még tomboló parázsban égnek
a vadgesztenyék lombjai,
de a rossz kis köhécselések
zörgését már kihallani.
Lomb-sáncaink dűlnek a völgyben,
fenyőfa őrségünk zihál,
Zugliget is már csupa ködben,
Ukalegon már füstben áll.
A szálló égre föltekintek,
egy-egy kiáltást elkapok,
de már silány győzelmeimnek
vesztese is csak én vagyok.
Állok a dombon, bekerítve
a nyári lobogó alatt;
oly védtelen vagyok, hogy szinte
szabadnak érzem magamat.
Tamási Lajos: Hazatérés
Mikor a háborús bolyongás
nehéz útjáról hazajöttem,
a szomszédok az utca végén
sorba megálltak körülöttem.
– Holt-híredet beszélték, öcskös,
mondták s öleltek földerülten,
nem szóltam, de tőlük is jó volt
hallani, hogy megmenekültem.
S a kis kapun, hogy benyitottam,
mint remegés futott át rajtam
a félelem, hogy sebeimbe
hátha elestem s belehaltam?
Aztán megálltam szívenütve:
néztem, ahogy lobogva futnak,
harsognak a pünkösdi rózsák.
Pedig ők még halottnak tudtak.
Benke László
Nagykónyiban, a Tamási Lajos általános iskola lejtős utcájában szép számban gyűlt össze a falu népe, mire egy kicsit késve megérkeztünk. Az iskola külső oldalfalán elhelyezett emléktáblával szemben sorakozó házak előtt, a kapukban, sokan állva, mások széken és padon ülve úgy várták haza a költőt, ahogy versében ő azt előre látta. Oldalamon Tamási Annával és Tamási Juliskával, a költő lányaival megkoszorúztuk a költő fényképét, magát az emléktáblát, utána a várakozókhoz fordultam:
Tisztelt Nagykónyi népe!
Bárcsak sorsom meghatározó költője, Tamási Lajos állhatna Önök előtt e szent helyen, testi-lelki valóságában! Bárcsak ő fordulhatna önökhöz, ő mondhatná el Önöknek hazatérésének, föltámadásának történetét.
Mikor a háborús bolyongás nehéz útjáról hazajött, a rózsák még halottnak tudták őt, de mi már régen tudjuk, hogy Tamási Lajos a legélőbb élők között él, itt van velünk, mi is föltámadunk őáltala és őbenne. Meggyőződéssel hisszük, hogy velünk van és velünk lesz akkor is, amikor mi ezt nem tudjuk és nem hisszük. Akkor is velünk marad már, ha testi valójában nem juthatott haza. Igen, ide: Haza! Szülőföldjére, szülőfalujába, Nagykónyiba. Ebbe a nagyra becsült, szeretett faluba, melynek igen termékeny földje sok remek embert, dolgos, becsületes népet adott Magyarországnak, sok hírességet küldött országnak-világnak. Például Sárdy János színművészt, operaénekest, Szőke Lajos szobrászművészt, Szabó József nyelvészprofesszort, Orbán Gyula vegyészmérnököt, Dr. Kovács Tamás legfőbb ügyészt. Micsoda tiszteletre méltó életművek! A díszpolgári címek adományozásával Nagykónyi kifejezte, hogy büszke nagy szülötteire, díszpolgáraira. Testi valójában Tamási Lajos nem juthatott haza belső emigrációjából soha. Kérem Önöket, Nagykónyi lakóit, fogadják szívükbe megkerült fiukat, nagy költőjüket, hogy az ország szabadságszerető népe kövesse majd az Önök jó példáját. Higgyék el, különleges öröm lesz a vele való mélyebb, meghittebb találkozás, ha valóban nyitott szívvel, igazságot és tisztességet szomjúhozva fordulnak Tamási Lajos költészetéhez.
G. Komoróczy Emőke
Időközben sorra eltávoztak (azóta már Varga Domokos is!), már csak hárman-négyen élnek közülük. Úgy történt, ahogy Tamási sejtette: „részletekben így halok én / és nem először és nem lehet / tudni, kivel legközelebb? / S utamat, ha befejezem, / ki hal meg egy kicsit velem?” (Talán újság hozta a hírt). A kötetzáró Epilógus II. (…) költőnk egyik legszemélyesebb önvallomása: „Nem a dicsőség, amit kértem, / csupán annyit reméltem, / hogy amiért harcolok / annak / harcolnia kellene értem”.
Nem így történt… Az erkölcsi diadal mégis az övé. Jól sejtette: nélküle árvább lett a világ – kihalt belőle a tisztaság és egyértelműség…
„Csak egy parányi csillag sírjon / hogy: ő volt / aki kigondolt / aki látta / hogy bennem a remény tüze / parázslik, / és most árva / derengés vagyok nélküle.”
Nem csak egy parányi csillag siratta, természetesen. Családja, az OMK tagjai, pályatársai. Amit életében nem kapott meg, azt megkapta holta után… Nincs azóta olyan antológia, amely ne idézné ’56-os verseit, a Piros a vér… pedig minden új tankönyvbe bekerült. Hátrahagyott kötete egy tiszta, makulátlan emberarcot rajzol ki az utókor előtt – az örökké vérző Bárány fehérségével és ártatlanságával. Ez teszi költészetét maradandóvá a múló Időben… Halálának 10. évfordulója alkalmából az Írószövetség Tamási-emlékestet szervezett. De nem halála, s nem is temetése napján, hanem 2003. jan. 16-án, azon a napon, amelyen ’56 után felszámolták az Írószövetséget.
Benke László: Tamási Lajos fejfájára
Mit is írhatnék az ő fejfájára?
Mese-fából faragott rakétája
fénynél sebesebben repítette
porból a költőt a mennyországba.
Illusztráció: Levélfa, 63.
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
