Vörös Viktória: Üdvösségtörténet és hitbizonyosság
Visky András: Kitelepítés (Jelenkor Kiadó, 2022)
„…az ember úgy van megteremtve, hogy ne tudja meghallgatni a saját szívét” (271. oldal)
A regény, tudjuk jól, egy világegészet ábrázol. Ez a világegész egy család, az ’56-os forradalom utáni romániai társadalom tagjai vagy a soknemzetiségű („multikulturális kötődésű”, többféle vallású) áldozatok szemszögéből is többfelé fénytörésben mutatkozhat. Visky András azonban egy olyan prizmát helyez az életélmények összegyűjtésének útjába – akárcsak, amikor a regénye végén, a „lágermozi” vetítésén a fénypászmába nyúló gyerekkéz a megfoghatatlant, a fényt változtatja angyallá –, ami borzongatóan nagy biztonsággal vetít elénk egy túléléstörténetet.
A regény olvasatát a befogadó szemlélete határozza meg, ez is közhely. Ilyen módon akár szélsőségesen szubjektív is lehet. Ha azonban az ábrázolás sokféleségében feloldódik, mivel csupán egyik szemponttá válik az olvasói szemlélet, akkor egyetlen itinerarium mint vezérszólam követése lehetséges: az üdvözüléstörténeté.
Kérdések sorjáznak elő a befogadóban.
Miért kellene bíznia a megmenekülésben egy apátlan, hétgyermekes családnak, akiket a Duna-deltába telepítenek az ’56-os román forradalom után a hatóságok?
Mi ad reményt az egyik telepről a másik föld alatti üregébe kényszerített, folyton továbbűzött lakóknak, amikor ők a legsebezhetőbbek, leginkább kiszolgáltatottak? Mennyire lesz illuzórikus, és mit veszít a realitásból egy ilyen múltfeltáró-múltidéző típusú kortárs regény?
Nem ismerünk hasonló „Megalázottak és megszomorítottak”-történetet, ahol az apai bravúrból, a Biblia-kvízből életmentő napi ige lesz, az éhezésből pedig a mózesi vándorlás evangéliumi örömhírré transzponált példázata. Azt sem láttuk eddig, hogy a példátlan igazságtalanság – a református lelkész apa hithűségéért egész családját büntetik, elszakítva egymástól az apát és az anyát, utóbbit 2 ̵ 9 éves gyermekeikkel a román gulágra ítélve – a családtagok között megkötött szövetséget annál inkább megerősíti. Ahogy az anya mondja: nem kell neki más szövetség (új házasság), az Ó- és Újszövetség az ő egész életére elég. Persze a gyerek, aki kétévesen mint a legkisebb járja meg a Duna-delta és Freidorf (milyen ironikus ez a név, ami pincebörtönt jelöl) kényszerlakhelyeit, a traumát is élettényként fogadja, mivel ott van mellette a biztonságot adó, gyengeségében is erős, szépséges anya (kitér rá a narráció, mennyire irreális a neve, Júlia) és a fiatal cselédlányból lett gyám, Nényu („szűz Mária”). (A mű egyik legerőteljesebb jelenete a család szolgálatára tett örökfogadalma a lelkész-családfőnek, még a kitelepítési parancs végrehajtása előtt: „ha azt mondja neked, nem megyek el tőled, mert megszerettelek téged és házad népét, mert jó dolga volt nálad, akkor fogj egy árt, szúrd a fülén keresztül az ajtófélfába, azután legyen az örökös rabszolgád, ugyanígy járj el a rabszolganő esetében is.” 5. Mózes 15:16–17.)
Ez a biblikus vonal (napi ige olvasása a lágerben a titokban megőrzött Bibliából) párosul az Ó- és Újszövetség citátumainak a narrátor-főszereplő által újraértelmezett párhuzamaival. Mint egy templom freskóin az ó- és újtestamentumi képek egymással szemben felsorakoztatása, úgy erősíti az ige hitelét ez a kettősség. A református vallású Visky család az átélt megpróbáltatások közben a büntető Isten igéit példázatként értelmezi, pontosabban lényegíti át, saját magukra érvényesen.
A jelentésrétegek az oldalanként általában három, számozott szövegegységet minimálszövegekként strukturálják, a bibliai szöveghelyek számozásához hasonlóan. A biblikus történetszál a Kivonulás könyvével indít, Mózes alakjával. A csillagos égbolt lesz a megtalált otthon („a mi otthonunk a román égbolt”), a mózesi bujdosás vigasza Lăteştiben. (A hasonló természeti utalások visszatérő elemei a regénynek, például a „jeges lándzsák” vagy „orosz lándzsák” a hidegre.)
A hét év fogságot váratlanul követő amnesztia lehetővé teszi a menekülést a Dunán keresztül, aminek előképe a Vörös-tengeren való átkelés. Az apát pünkösdkor viszik börtönbe, a szentlélek kiáradásának ünnepén, tehát védelem alatt. Hit és hitetlenség kérdéseire Lukács evangéliuma a gyógyír; az apa áldozatára Ábrahám és Izsák története, illetve Jób és tíz gyermeke elvesztése az olvasmány. Az újraolvasott történetek az üdvözülésre kész, ugyanakkor a történelmet elvesztő szereplők bizonyságai: amíg van evangéliumi történet, addig lesz változás, van remény az újra találkozásra. A fogság Ezékiel könyvével paralel két nagyobb újtestamentumi példázata: Ferenc, a legnagyobb megvakulása, majd csodálatos gyógyulása, illetve az Anya (hétszeri) halála és feltámadása.
A szöveg sajátossága a megélt események tényektől való eloldása. Erre utal az írói ajánlás második része: „A szerző kijelenti, hogy a könyv fikció, nevezetesen egy – valamiképpen felnőttkort megért – gyermek képzeletének a szülötte, aki többéves gulágtapasztalatát sehogyan sem tudja szétválasztani a fantazmáitól. A fikció egyezéséért a valósággal a valóság a felelős.” A láger határhelyzetei között a hideg és az éhezés a legveszedelmesebb. Mindegyikre van azonban citátum, vigasztaló ige: „a többi néma csend és hó és halál” (Shakespeare-től, valamint Vörösmartytól), illetve a madarak és vadak lakhelye az anya számára olyannyira kedves Lukács evangéliumából: „A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Lk 9:59). A narráció nyelvének költőisége már-már eloldja a tényeket a realitástól: „árnyékkezem angyalt simogat”; „[Erdély] rosszul összerakott ország, de legalább van szíve, akkor is, ha nincs”.
A szárnyaló fantázia, a hit és a megérzések a legkisebb gyerek és az anya közti szövetség jegyei, közös lelkiségük hordozói. A regény a záró szabadulástrauma során a szív és az ész kapcsolatára kérdez rá. Egy új Szent Ágoston-i Vallomások ez a regényrész: az anya ad rá választ, hogyan lehet az üdvösségbe vetett hitének folytatása a legkisebb gyermeke, András. Itt kap a küldetésre hívást a gyermek, a megírás, a nyelvben kifejtés feladatát. Egyben a gulágjárás befejezése is itt lehetséges, mivel az apa a börtönt kockáztatja újabb igehirdetéseivel, a zarándokokkal (köztük szekusokkal) benépesített templomában. A történelem azonban véget ért: csak üdvözüléstörténet lehet a folytatás. Nincs is veszély a jelenben, hisz itt van velünk a hit által szöveggé lett bizonyosság: maga a regény.
Illusztráció: a kötetborító felh.
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
