Bokor Levente: Németh Erzsébet könyvének bemutatása*
*Eliziádok (Aposztróf Kiadó, 2022.)
Egy teljes életmű esszenciáját tartja kezében az olvasó. Annak minden bölcsessége – ön- és világismerete, elkomolyult hite és kételye – több száz háromsoros versként tárgyiasul. Mindegyike úgy fűződik föl a jelen idő fonalára, mint nyakékre az önálló gyöngyszemek. Avagy – talán nem is nyakék a kézenfekvő hasonlat – inkább a személyes valóságról leválasztott érintések rózsafüzére; a megszilárdult tapintások láncolata. A versek rövidek, mint a haikuk, nagyítást igénylők, mint a miniatúrák, és türelemre apellálók, mint a termőföldben megeredő magvak. Meghálálják az olvasói gondozást: a gondos olvasást. Közös elnevezésük – ELIZIÁDOK – a szerző saját leleménye. Ő maga így vall róluk:
„Az utóbbi években – talán mióta felgyorsult az általam érzékelhető világ – s egyre kevesebb időnk jut olvasásra, szűkszavúbbá lettem belső tapasztalataim megfogalmazásakor. Ez életkorom gyarapodásának „szövődménye” is lehet. Tény, hogy a 2015-ben megjelent Mozaikok című kötetemben már csupa négysorosok szerepeltek, szám szerint 301 darab. Azóta tovább rövidültek verseim, a négy sorból három lett, amelyek között bizonyos szabályt állítottam föl. Így született meg a 7, 5, 7 szótagszámú, rímtelen sorokból álló kötött alakzat. Verstani nyomozásom arra vezetett rá, hogy sem a magyar, sem a nemzetközi poétika nem ismeri ezt a formát. Rá kellett jönnöm, hogy ösztönösen újdonságot alkottam, ami nem maradhat névtelen. A keresztségben az Eliziád nevet adományoztam a magamat megszorító kötöttségnek: ne legyen túl egyszerű tizenkilenc szótagba hajtogatnom a mondanivalót! Vele vívódva küzdjek ki magamnak egy újabb, nélkülözhetetlen bölcsességet!…
Mit akarhatnak mondani e töredékeknek tűn(het)ő versek? Akár igaza is lehet Samuel Taylor Coleridge angol költő filozófusnak, amikor az efféle szövegek elkövetőjéről így nyilatkozik: „Saját lelkét vette szemügyre teleszkópon. Mindazt, ami szabálytalannak tetszett, gyönyörű csillagképnek látta és láttatta, s a tudatosságot a világokon belüli titkos világokkal egészítette ki.”
Első pillantásra joggal látszhatnak fragmentumoknak a verseim, mert alkatelemeire bomlik bennük az elgondolt érzés. De sajátos értelméért küzdve, a korábban nem létezett észlelet egy új élmény nyelvi szerkezetébe kapaszkodik. A kezdeti lendületnek át kell esnie saját kritikus holtpontján, ahol valósága elvalótlanodik és csak új dimenziót öltve magára támadhat fel tetszhalálából. Ez „életveszélyes” eljárás, amelynek kockázata elől nem térhet ki a tényleges költészet, ha az életbe vetett hitét a veszteségeiből vissza akarja nyerni. Ha sikerrel járt el, végeredmény a hitté vált csoda, amely legelőször úgy nyilatkozik meg mint természetfölötti káprázat. A költő sem egészen hisz neki. Ám másodjára vagy többedjére az abszurdnak tetsző nyelvi futam, a szűkszavú vagy ficamos hangzás értelmes „zenei” frázisként fedi föl magát a megnyíló lélekben. Ivan Metodiev, bolgár költő a rövid, tömör opuszokról azt a poétikai ítéletet mondta ki, hogy „Amennyivel több energia születik a szavak között, annyival kevesebb szóra van szükség.”
Én is ezt tartottam szem előtt, amikor arra ocsúdtam, hogy korántsem veszélytelen a költői vállalkozás, ha meg akar felelni a sötétbe ugrás bizalompróbáló kitettségének:
Hajszál amin függ a szó
lélegzet eláll
mondanánk ki – mondanánk…”
A föntiek oly híven adják vissza Németh Erzsébet ars poétikáját, hogy puszta hangulatrontásként hathat minden további kommentár. E sorok írójának nem lehet több a tiszte, mint hogy iránytű-félével segítse az eljövendő olvasót. Föl kell világosítania arról, hogy egyetlen eliziádnak sincs címe, csupán sorszáma, ha megjegyzésre méltónak tartja. Ez valamennyi szigorral kanonizálja is a kötet kozmoszát, melyet 9 fejezetcím tagol a tartalomjegyzékben, feltüntetve, hogy mely sorszámtól mely sorszámig terjed az adott címmel nevezett jelentéskör verses tematizálása. A költő, szándéka szerint, életének kozmikus értelméről ad számot, amikor a fejezetek tematikus címei a következő tartalmakat sorolják föl: a természet általi ihletettséget; a szerelmet; a bölcseletet; nyitott kérdéseket; a hitvilágot; látomásos tűnődéseket; a változásokat; a mulandóságot; az önazonosságot. Itt mindjárt elárulhatjuk, hogy a szavak lélegzetelállító voltáról szóló vallomás a filozófiai rekeszből származik, s hogy a saját versfajta megnevezése – az eliziád – az önazonosság kifejezésének olyan foka, amelyről bátran lehetne névtudományi dolgozatot írni. – E lehetőséget mellőzve azonban nem hagyhatjuk szó nélkül azt a József Attila-i meggyőződést, ami az ő poézisének egyik tengelyévé is vált, mely szerint a névadás mágiája – a „névvarázs” – a költői teremtőerő legfőbb titka. Maga az egész költészet nem egyéb, mint a mindennapi életben előállított névtelen valóságnak a megnevezése. Nem közömbös, hogy milyen minőségű a költői „nevezéktan”, mert a költészet ösvényein bolyong az a fantáziamenet, amely az ösvényként vélelmezett tulajdonságokat a személyes valóság tulajdonságaiként járja be. Például, Martin Heidegger filozófiájának „széptani” alapgondolata, hogy ”a költészet a lét nyelve”, a valóságnak általa történő kiemelése a semmiből. Összhangban van ezzel az a Wittgenstein-i szólam, hogy nyelvünk határai jelölik ki világunk határait. Azokon belül terpeszkednek a kimondható dolgok, azokon túl meg csak a némaság tanyáz. S hogy a magyar költészet jelentőségét ne feledjük, meg kell említenünk: forgalomban van az nézet – a magyar filozófia hiányának okát magyarázón –, hogy annak hiánya puszta látszat, mert a magyar filozófia magyar költészetként testesült meg.
Az Eliziád nem egyéb, mint a költő Erzsébet keresztnevének önazonos névvarázsa: az Elise, Elizabeth, Erna, stb. neveknek a héber Elisaba-ból származó tulajdonnévi családjának egy versforma köznevévé alakítása. Mint tudjuk, egész jóslási ipar telepedett a nevekhez társuló tulajdonságok misztikumának megfejtésére. De hogy milyen titkos összefüggés szerint hat vissza a név a viselőjére, azzal sem tisztünk foglalkozni. Mindössze azt a véleményt kockáztatjuk meg, engedve a költői nagyvonalúságnak, hogy Németh Erzsébet elérkezett a saját Erzsébet-korába, ahogy Shakespeare is jókor érkezett I. Erzsébet angol királynő korszakába, amikor azzá válhatott, akinek hisszük is.
Németh Erzsébet most vált ERZSÉBETTÉ, a nevével szimbolizált tulajdonságokkal azonos költővé.
Saját nevének megszemélyesüléseibe temetkezik, hogy hozzáférjen a maga egészéhez. Az „egész” az, aminek nincs kezdete, de vége sem. A „hívő” lény ezt nevezi „örökkévalóságnak”, a földön járó matematikus lény pedig „végtelennek”. S mennyire eltérő a kétféle teljesség-fogalom! Az „örökkévalóság” minőségi valóság, a „végtelen” matematikai kifejezése pedig mennyiségi. Az utóbbi többféle végtelent képes tételezni, de „örökkévalóság” csak egy van. A saját névvarázsának megszállottja csak az abban rejtőző örök dolgok karmesteri pálcájára figyel. Teljesen átengedi magát neve kinyilatkoztatásának, mert attól független szellemi egzisztenciája nincs:
Frászkarikán is átbújsz
hogy megistenülj
s fellángoljon a porond
– mondja bölcselkedő önismerettel. A szellemétől elrugaszkodott emberi cirkuszt éli meg ekképp, melynek mégiscsak a porondja lett egy másik világba való beavatás. A tűzkarikán átugró oroszlán ugyanúgy kóstol bele a transzcendenciába – a saját, „nem evilági” mértékébe – mint az összes, frászkarikán átbújó és a porondot lángba borító ember. S miután megtette azt még ebben a világban, elnézi az oszladozó éjszakát, amint abban
Égről huppan le a Hold
ezüstös hímpor
száll kéklő domb mögül
Hisz szabályszerűen érkezik az összes pirkadat oly sok dolog megmásulásával együtt! – és…
És minden dolgok mélye
kifordítható:
ím a létezés zsebe
A kötet verseiből
⇒http://www.naputonline.hu/2020/04/03/nemetherzsebeteliziadok/
⇒http://www.naputonline.hu/2022/08/10/nemeth-erzsebet-eliziadok-2/
Illusztráció: Kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
