Magyar Miklós: Hatvan éve írta Örkény István a Macskajátékot
Örkény István és a Macskajáték
Örkény 1963-ban írt Macskajáték című kisregénye először 1965-ben, a Kortárs című folyóiratban jelent meg folytatásokban. Az író később drámává formálta a szöveget. A színdarabot 1971-ben, a Szolnoki Szigligeti Színházban mutatták be, hangos sikerrel.
A Macskajáték a szolnoki Szigligeti Színházban
A Macskajáték formájának ötletét Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című levélregényének fordítása adta Örkénynek. Ahogyan a Párbeszéd a groteszkről című könyvében írja, „kileste” Laclos titkát: „Az író önző lény, és bennem fordítás közben gyakran az a hátsó gondolat működött, hogy kilessem az idegen író titkát. Mert fordítás közben minden kiderül.”
Choderlos de Laclos és a Veszedelmes viszonyok
Az első levélregény a Portugál levelek (Lettres portugaises, 1669). A levelek írója a fikció szerint egy portugál apáca, aki szerelméhez címezi leveleit, anélkül, hogy azokra választ kapna. A levélregény a francia irodalomban a 18. század folyamán teljesedik ki. Montesquieu a Perzsa levelekben (Lettres Persanes, 1721) az idegen kultúrák bemutatása révén gyakorol társadalomkritikát. „Hogyan is lehet valaki perzsa?” − írja Rika a XXX. levélben, miután azt tapasztalja Párizsban, hogy mindenki úgy néz rá, mint egy földönkívüli lényre. A legjelentősebb francia levélregény Rousseau Júlia vagy Új Héloïse (Julie ou la Nouvelle Héloïse, 1761) című műve.
Magyarországon az első levélregény Kazinczy Ferenc Bácsmegyerje (1789). A legismertebb Kármán Józseftől az 1794-ben és 1795-ben folytatásokban megjelent Fanni hagyományai. De a színművekben sem ritka a levél alkalmazása. Laclos Veszedelmes viszonyokjából színdarab és film is készült, akárcsak a Macskajátékból. A levélforma több előnyt rejt magában a dialógussal szemben. Ugyanarról a témáról ahány levélíró, annyiféle szempontot ismer meg a néző. Esetenként van, hogy ezek az ellentétes nézőpontok kioltják egymást.
A Macskajáték cselekményét Örkény így mondja el: „Van egy idős asszony, aki teljesen magányos, és már mindent elveszített. Valóban megöregedett. Így kezdődik a darab.
Nincs az életében más, mint a gyerekei, azokkal pedig csak formális a kapcsolat. És itt van még az öreg énekes, akitől már undorodik, és aki minden csütörtökön eljön hozzá, hogy teleegye magát. Ekkor új elem lép az életébe: Paula. Az asszony először valósággal beleszeret Paulába, aki tökéletesen átalakítja önmagáról formált képét. És most Paulán keresztül szeret bele Viktorba. Nem tudja, hogy azok ketten randevúzgatnak. Már arra is büszke, ha az énekest egy külvárosi kultúrház színpadán látja. A magányból elindult a boldogság felé, és ez a boldogság fordul ismét a visszájára, mikor Paula elveszi tőle Viktort. Ismét indulhat vissza a magányba, de még mindig nem hagyja legyőzni magát. Számomra tehát a kommunikáció kérdése, bármilyen fontos is, csak másodrangú volt. Engem az a létfontosságú mozzanat izgatott, amelyet mi, magyarok és valószínűleg önök is − kivált mi, idősebbek − már annyiszor végigcsináltunk: újrakezdeni, elölről kezdeni, ismét újrakezdeni, soha nem megadni magunkat. Itt kap szerepet a Giza-párhuzam, Giza magányosan él, mindent egyedül, csak önmagának csinál, és elfogad mindent, ami körülötte van. A kontraszt, azt hiszem, itt a legerősebb.”
Örkény Macskajátéka sokkal több, mint egy levélregény. Az író dramaturgiai bravúrja, ahogyan egy fotó, a levelek, a telefonbeszélgetések, a macskajáték egymást keresztezve, kiegészítve lendítik előre a mű cselekményét.
A fénykép
A dráma keretét egy fénykép adja, amelyet Orbánné „tárgyilagosan” kommentál. A nyitókép: „Egy régi, elsárgult fénykép jelenik meg a vetítővásznon.
ORBÁNNÉ belép, tárgyilagosan. Ez a pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült, a Szolnok megyei Létán, kint a Holt-Tiszánál, a cukorgyári lakótelep közelében, ahol lánykorunkban laktunk. Fent a gyár féderes kocsijának hátsó fele látszik (a lovak nem), az ereszkedőn pedig két lányalak szalad lefelé. Azok mi vagyunk, Szolnok megye szépei, a Szkalla lányok, amint az első tüllruhánkban, szélfútta hajjal, kacagva, integetve szaladunk a víz felé. A képet már eredetileg túlexponálták, a két homályos lányalak azóta megsárgult, kifakult, arcunk is alig kivehető. A fénykép eltűnik.”
A dráma záróképe: „Orbánné a padlón kuporog, levegő után kapkodva. A két nővér fölött megjelenik a háttérre vetített fénykép. Orbánné még a földön, de már indulat nélkül, tárgyilagosan. Ez a pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült, a Szolnok megyei Létán, a Holt-Tisza partján, a cukorgyári lakótelep közelében. De hogy hajnalban-e vagy késő délután, azt csak találgatni lehet. Biztos csak az, hogy bennünket ábrázol, Szolnok megye szépeit, a Szkalla lányokat, habos tüllruhában, szélfútta hajjal, nevetve, integetve, egy domboldalról lefutva. De hogy ki elé, mi elé futottunk, kinek vagy minek örültünk, az most már örök talány marad.”
A Szkalla lányok. Fénykép
A fotó egyrészt keretet biztosít a történetnek, másrészt azzal, hogy többször is visszatér a műben, a fiatalság és az öregkor közötti állandó oda-visszacsatolást jelenti. A szép fiatal lányok képe közrefogja az öregkori, groteszk szerelem történetét. A képhez Orbánnénak és Gizának egymásnak ellentmondó emlékei fűződnek: „ORBÁNNÉ: Eszembe jutott az is, hogy volt valahol egy fénykép mirólunk, kerestem is, de nincs meg. Talán te vitted magaddal. Létán készült, egy nyári reggelen, a majális után, amikor először vettem föl az első tüllruhámat. Azon a nyáron lépett szegény Bélám a színre, de én meg voltam szédülve Csermlényi Viktortól, és nem bírtam választani. Valami egyetemi vizsga miatt Viktor csak a hajnali gyorssal indulhatott Pestről, és Bélával táncoltam át az éjszakát, aki egyenruhát viselt, mert még háború volt. Reggel azonban megérkezett Viktor, az ő ötlete volt a csónakázás. Amikor megláttuk a csónakot a Holt-Tisza közepén, elkezdtünk futni lefelé a lejtőn, nevettünk, integettünk, és kiabáltunk: ‘Megyünk már, Viktor! Itt vagyunk!’ Néha most is ilyen futhatnékom van!”
Giza kiigazítja Orbánná emlékeit a képről. (így lesz a kép mintegy összekötő kapocs a múlt és a jelen között, kapcsolva a szereplőket a történelemhez, de arra is alkalmas, hogy szembesítse az egymásnak ellentmondó emlékeket.):
„GIZA: A képet, amiről írsz, én is kerestem a faragott dobozomban, de nincs meg. Vagy nálad maradt, vagy elveszett. Csakhogy te rosszul emlékszel. A kép tényleg Létán készült, de nem hajnalban, hanem a majális előtt, délután. Háború volt, és mi a papát vártuk, akit újból behívtak Szolnokra, pótsorozásra. Végre megláttuk a féderes kocsit, ahogy porzott végig a Holt-Tisza partján, és a papát, aki messziről integetett. Civilben volt, vagyis újra fölmentették. Elkezdtünk futni lefelé, és azt kiabáltuk: ‘Papa! Papa!’”
A levelek
A levél műfajánál fogva is kötöttebb, mint az élő beszéd. Ezért is alkalmas a szereplők sokoldalú bemutatására. A Macskajátékban a két nővér levelezéséből megismerjük azt a mérhetetlen szakadékot, ami Giza és Orbánné társadalmi helyzete között van. Az első levélváltásban a két nővér bemutatására kerül sor. Az írói utasítás a külsejük leírására szorítkozik, de már itt világossá válik, amit később egy színházi előadás szünetében adott interjúban az író kifejt, hogy a két asszony egymásnak ellenpólusa. Mint Örkény mondja, mint egy fénykép pozitív és negatív lenyomata:
„GIZA a színpad sarkában feltűnik. Orbánné nénje, még tolószékben is tiszteletet parancsoló, elegáns jelenség. Előtte egy kis asztal − a telefonnal és néhány könyvvel. Orbánné pedig: elnyűttnek látszó, de elnyűhetetlen, idősebb asszony. Van benne valami alapvető lomposság, amin az sem változtat, hogy nemrég új ruhát kapott, és a haját is barnára festette. Levelet ír.”
Mivel az írás lehetőséget nyújt a megfontolt fogalmazásra, a levelek arra is alkalmat adnak, hogy Orbánné minden önkontrollt nélkülöző telefonbeszélgetéseiért elnézést kérjen: „Drága Gizám, nagyon szégyellem magam, hogy tegnap olyan ingerülten beszéltem veled a telefonba, épp veled, aki legdrágább vagy nekem a világon! Néha, amikor a te erkölcsi magaslatodról lenézel az emberre, elvesztem a fejem. Szép tőled, hogy aggódsz, bár ki nem állhatom, ha aggódnak értem.” De a levelekből a levélíró fejlődésrajzát is kiolvashatjuk. Eklatáns példák erre Giza levelei. Először testvére „ruhatárát” igyekszik ízlésessé tenni, majd félti, nehogy nevetségessé váljék a kiöregedett énekes iránti szerelme miatt. Az első rész utolsó levele Giza lélekbeli átalakulásának fontos fordulópontja. Itt már azt fogalmazza meg, hogy elbizonytalanodott abban, hogy helyesen tette-e amikor távol akarta tartani testvérét öreg szerelmétől: „Hiszek Istenben, az ő elrendelésében, abban, hogy születésünktől fogva magunkban hordunk egy végzetet, de attól félek, hogy te most nem a saját csillagod felé botladozol, hanem valamilyen ismeretlen és kiszámíthatatlan sors felé. Ha rémeket látok, ne hallgass rám. Béna vénasszony vagyok, aki hattyúkkal társalog. Talán már nem tudok jól magyarul.”
A Macskajáték csúcspontja, ahol Giza Ilusnak írt levelében bevallja, hogy mindig is irigyelte Orbánné bátorságát, hogy teljes életet éljen: „Kedves Ilus! Azt írod, én vagyok az egyetlen, akire Erzsi húgom hallgat. Nem tudom, hogy ez igaz-e, és azt se tudom, akarom-e egyáltalán, hogy hallgasson rám. Azt hiszem, félreismered a mi valódi erőviszonyainkat. Én anyádat mindig magam fölött állónak éreztem. Hiába éltem bőségben, biztonságban, nyugalomban, még akkor is, ha kapkodni, fuldokolni láttam, akkor is fölnéztem rá, mert amikor én két lehetőség közül mindig a kényelmesebbiket választottam, neki volt mersze vállalni a kockázatot. Boldogult férjem, aki nagy vagyon ura volt, haláláig rettegett, hogy el talál úszni a vagyon. Misi fiam is ennek a szorongásnak az áldozata. Anyád sohase rettegett. Mindig és bármi áron vállalta az igényeit. Csermlényi Viktort alig ismertem, előlem mindig dugdosni próbálta. Lehet, hogy csepűrágó, s minden bizonnyal joggal félted tőle. Én is féltem őt, de ugyanennyire irigylem is. Két béna lábammal félhalott vagyok, egy olyan élet végén, melyet csak félig volt bátorságom élni. Ezek után mit mondhatnék a húgomnak? Óvakodj attól a csepűrágótól? Igyekezz te is fél életet élni? Kövesd a példámat? Kerüld a veszélyt? Ehelyett inkább neked üzenem, lányom, hogy próbáld megtanulni anyád sorsából, ami egy másik ember sorsából megtanulható. Sajnos, én sohasem követtem el hibákat; életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől.”
A telefonok
Bármennyire is meglepő, de már 1882-ben megjelenik a telefon használata a színházban. Hippolyte Raymond és Paul Burani A Telefon (Le Téléphone) címmel írnak bohózatot. A telefon a későbbiekben is a bulvárszíndarabok kedvelt kelléke, helyenként főszereplője lesz. A szerzők kihasználják egyrészt a telefon kezdeti tökéletlenségeiből (hanghibák, téves kapcsolások stb.) adódó komikus lehetőségeket, másrészt a helyzetkomikum legkülönfélébb forrásait (titkos randevúk megszervezése, a házastárs jelenlétében félrevezető manőverek a telefonnal, a telefon túlsó végén lévő beszélgető partner összetévesztése, stb.) Talán az egyetlen kivétel Jean Cocteau Az ember hangja (La Voix humaine, 1930), amely nem a vígjáték eszköztárával él. Itt egy elhagyott nő próbálja visszahódítani kedvesét egy telefonban elmondott monológgal.
A Macskajátékban a telefon − akárcsak a levelek és a párbeszédek − a cselekmény bonyolításának egészen különleges eszköze, éppen azért, mert a telefonálások is beékelődnek a levelek és a párbeszédek közé. A telefon használata kézenfekvő, hisz Orbánné Pesten él, testvére, Giza pedig Münchenben. Örkény „találmánya” az a megoldás is, hogy úgy folytatódnak le az interurbán beszélgetések, hogy a szereplők hozzá se nyúlnak a telefonhoz.
A telefon használatának a színházban van egy sajátossága, ami abban áll, hogy a néző látja a telefonáló gesztusait is, amit a telefon túlsó végén beszélő nem láthat. Ily módon a gesztus és a hang/szöveg ellentmondásait a néző érzékeli, így a szereplővel egyfajta cinkos összekacsintás történik. A nézőnek itt aktív szerepe van a kommunikáció értelmezésében. Örkénynél a helyzetet az is bonyolítja, hogy a telefonbeszélgetésekben mind Orbánné, mind Giza a színpadon van, tehát látják egymást, de el kell játszaniuk azt is, hogy távol vannak egymástól.
A telefonbeszélgetések a levelekkel ellentétben a pillanatnyi hangulatot tükrözik. Itt mutatkozik meg a leginkább Giza kimért, elegáns mértéktartása és Orbánné spontán, kolerikus megnyilvánulásai közötti különbség. Ezek a párbeszédek a legtöbbször ideges hangulatúak, Orbánné folytonosan védekezik Giza aggódó kérdezősködése során, és ez a védekezés nem egyszer csap át támadásba. A néhány szavas és makacsul megismételt kérdésekre Orbánné egyre türelmetlenebbül válaszol ugyancsak röviden, mintegy visszadobva a labdát:
„GIZA: Halló! Halló! Hallasz engem?
ORBÁNNÉ: Igen, hallak.
GIZA: Ne kerülgesd a kását! Mit mondott erre a tejcsarnokos nő?
ORBÁNNÉ: Hogy nem köteles kiszolgálni fél deci tejet.
GIZA: Hát miért nem vettél többet?
ORBÁNNÉ: Mert ennyi elég a macskának.
GIZA: Ezen vesztetek össze?
ORBÁNNÉ: Még nem. Erre én a lehető legudvariasabban megkérdeztem!
„Hol van az kiírva, angyalom?”
A darab vége felé Orbánné öngyilkosságot kísérel meg, és egy groteszk monológban elmondja „milyen szép temetése volt.” Ez a monológ egy telefonbeszélgetés után hangzik el, ami közte és egy, a kalapja miatt reklamáló hölgy között zajlik le, aki a legrosszabbkor hívja. A beszélgetés végén megfeledkezik arról, hogy éppen halni készül, és odaveti:
„Lehet, hogy ő képes lenne még egyszer átigazítani azt a kalapot, de megnyugtathatom önt, asszonyom, hogy én is ott leszek.”
A monológ végén Giza ül ágya mellett:
„(Tolókocsiban ül Giza. Gyengéden fölrázza, ami nem megy könnyen.)
ORBÁNNÉ (végre ébredezik; dühös): Mi az? Még megdögleni se hagyják az embert. (Észreveszi Gizát.) Gizám! Édes, drága jó Gizám!”
A Macskajáték
A dráma címadó macskajátékát Orbánné egy levelében így írja le Gizának:
„A szomszédnőm egy drága kis szerencsétlen teremtés. Mindenki csak Egérkének nevezi. Tudod, van egy játékunk. Ha hazajön a hivatalból, átnyávog nekem, én beeresztem az adjunktusék macskáját, az visszanyávog. Egérke felel a macskának, a macska Egérkének.”
A két nővér találkozása a címadó Macskajáték-jelenettel csúcsosodik ki, amelyben Orbánné és Egérke bemutatják Gizának, hogyan szokták egymást szórakoztatni. Ne feledjük el, hogy két végtelenül magányos asszony szerepjátszásáról van szó. A groteszk jelenet végén Giza belemegy a játékba, mindenről megfeledkezve önfeledten kacag, majd jön a kiábrándító valóság:
„GIZA (kacagva nézi Orbánnét, aztán elkomolyodik’): Liebling!
ORBÁNNÉ: Mit parancsolsz, Gizám?
GIZA (előrehajol, súgva mondja): Kérlek, becsináltam.
ORBÁNNÉ (megpróbál feltápászkodni, de nem tud): Szegénykém. Pedig kétszer is kérdeztem az előbb.
GIZA: Akkor még nem kellett. És én nem vagyok ilyen nagy nevetésekhez szokva.”
A Macskajáték az író meghatározása szerint tragikomédia. Valóban, a néző egyszerre szánakozik Orbánné groteszk szerelmén, és ugyanakkor nevet is rajta. De hát ez Örkény groteszk humorának a lényege! Erről az író ezt vallja: „Azért választottam idős asszonyt, mert ahogy öregszünk, úgy lesz jellemünk pontosabb, körülírtabb és ugyanakkor agresszívebb. Azt akartam, hogy a közönség nevessen, és nevetésébe keserűség vegyüljön. A színpadon hősnőm öngyilkosságot követ el, majd túléli öngyilkosságát, és mi nevetünk. A Macskajáték meséje a legbanálisabb történet a világon: szerelmi háromszög, amelynek azonban minden tagja idős. Ha az ember a szerelmet, ezt az ifjonti érzelmet a halál küszöbére helyezi, minden elhangzó szó megtelik másik jelentéssel. Az emberi lélekhez egyre nehezebb közel férkőzni, nos, a humor kulcsot ad hozzá.”
Illusztráció: feldolg. a Makk-rendezte film plakátja
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
