A. Gergely András: Egy halandó múzsa és az ihlető forrás elapadása
*
Csinszka… (Márffy Ö.)
*
„Ez a történet temetéstől temetésig tart: Ady ravatalától Csinszka koporsójáig. Az előzményekkel és az utózöngékkel csak annyiban foglalkozom, amennyiben ez feltétlenül szükséges. Nem mesélek el tehát mindent elölről. Boncza Berta személyisége, férfiakra gyakorolt varázsa a maga sokrétűségében nem érthető meg élettörténetének második fele nélkül. A Csinszka-aktát azonban még most sem lehet lezárni. Az első kiadás megjelenése óta sok minden került nyilvánosságra fiókok és archívumok mélyéről…” – így kezdi művét Rockenbauer Zoltán a Csinszka, a halandó múzsa. Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese című kötetében.[1] Izgalmas az ajánló sorokban röviden megfogalmazott ellentmondás: szerzői, művészettörténészi szemmel (s ebben akár irodalomtörténeti és celebritás-históriai aspektusból is látványos titoktartóként tárja fel eddig kevéssé ismeretes forrásait) valóban így lehet, jószerével mégis valahol mélyen ott lakozik az ellentmondás ördöge. Hisz ha a történet tényleg csak addig tartana, míg a népszerű, bár roppant „álarcosan” rejtőzködő személyiség tényleges léte, akkor már nem volna érdemes közel ötszáz oldalas monográfiát szentelni neki, s nem volna a szerzői előszóban részletesen, a kötetben megannyi helyen kifejezett hálaközlések tömege mellett is egy sor múzeumban, levéltárban, on-line térben és szaktanulmányok során át egy újabb feldolgozást készíteni. Sőt, Rockenbauer első tematikus ráfordulása a témakörre még 2009-ben megjelent, a második és bővített kiadás pedig arról is szól, hogy nemcsak további számos új forrásmű, szövegközlés, levelezés-átolvasás, korabeli irodalmi feljegyzések és életművek újraátvizsgálása folyt az első kiadás óta eltelt nyolc esztendőben, hanem magával a meghatározó témakörrel összefüggésben is újabb látványos adalékok sora vált meghatározóvá. De megmarad mindvégig a rejtelmes démon, az irodalmi nagyságok pezsgő légkörében is tartós hitves-múzsai mivoltában. Vagyis, kissé pontoskodóan megjegyezve: igaz ugyan, hogy „halandó múzsához” mint művészi alkotó-életutak bájtündéréhez kapcsolódóan talán szinte egyetlen kivételes személyiséggel sem foglalkoztak ilyen bőségben a magyar műtörténetírásban, de az áttekintő pályakép olvastán egyértelművé válik az is: Csinszka nemcsak „ihlető forrás”, (Hatvany szavaival) „a kecsesség és a bűbáj” összhatását keltő egzotikus babácska, hanem játékos-egzaltált személyiségével művészpályák sorát is átható valaki, s mint ilyen, az idealizáló festmények vagy fotók, jellemzések vagy áskálódások dacára is megmaradt frusztrált leánykának, elszánt nőcinek, érzékeny és tehetséges lieblingnek, csodácskának és érzelmi végzetnek is. Babits szavaival: „nem volt szép (de voltak szépségei)”, s ami még fontosabb, Ady után Boncza Berta aligha adhatta volna alább, mint Babits elbűvölésének tervével, vagy a tanácshatalom után ellehetetlenült helyzetű Márffy Ödön pályájának mentőangyali támogatásával, majd tizenöt évnyi (némiképp kesernyés) együttléttel.
S hogy Léda vagy Móricz, az utókori irodalomkritikusok vagy saját kora művészértelmisége, s másként a feminista mozgalmárok vagy az Ady-filológus elemzők utóbb milyen extravagáns és gáláns hölgyszerepet tulajdonítanak Csinszkának, mi volt s maradt rajztehetsége, társaságszervező szalondáma funkciója, vagy hitvesi feladattudata, ember és nő mivoltának összegezhető lajstroma, arról Rockenbauer is árnyaltan vall a kötet sorai között, Móricz jellemrajzát is felülmúlva (aki Tündérkert című regényének kis boszorkányát mintázta róla, s úgy nyilatkozott: „Modern nőcske, aki erdélyi urak vérét és a modern kultúra pezsgőjét hozta magában”) – mindezekkel ez a roppant alaposan megformált „mellékalak-portré” nemcsak dokumentumokkal tudósít (aprólékos jegyzetanyaga, szakirodalmi forráshivatkozásai, személynévmutatója, idézetei révén), hanem a múzsai szerep izgalmas történeti portréját (is) kínálja. Már önmagában az is, hogy miként próbálkozott „az özvegyi fátyol” ellibbentésével messzire kerülni Szendrey Júlia fájdalmas sikerképletétől, s miként próbálta élete aktuális sorsalakításával mintegy ellenportréját megformálni az elhagyó hitvesnek, kiérdemli az utókor figyelmét, s talán nem minden személyes érdekeltség nélkül, de Boncza Berta sorsfeltárásához szinte adalék halálakor Babits megfogalmazása: „Csinszka ihlető forrás volt, múzsa maradt a halálában is”.
Éltében és halálában is maradandó halandó volt tehát, a kötet íve Ady halálától Csinszka haláláig emelkedik, s ennek az alapos szakirodalmi szemlézést követő részletes ügymenetéből itt aligha lehetne több száz élmény, szempont, adat és tény, képzet és értelmezés végtelen gazdagságából bármit is fölidézni. De talán nem is kell, Rockenbauer ezért is írt róla kötetet, s ezért fókuszálta érdeklődését az „Ady-pör” évei, az édeni miliő kialakítása, a Lédával való küzdelem, a saját verskísérletek, a házasélet, a „lassan megfagyó mosoly korszaka” szinte minden momentumára, hogy abból a kevesek által ismert és elemzett Márffy Ödön munkássága, életútja, grafikái, Csinszka-ábrázolásai is fölfejthetők legyenek színes narratív harmóniákban. S persze élcesebb grafikákban is, ahol már a kevéssé ideál, de az élőbb Csinszka mindennapi rendkívülisége világlik elő. Akár szemben a Robotos Imre, Török Sophie, Bölöni György, Dénes Zsófia, Földessy Gyula és mások irodalomtörténészi beállításaival, akiknek a kényeskedő libuska mint Ady-hagyaték kevésnek bizonyult, az „életművésznek” vagy dörgölődző és pszichopata csajocskának tartott Csinszka ebben a kötetben félénksége és tisztázatlan tehetsége minden pompájában is egyfajta beteljesítő jóslat tárgya maradt – avagy, ahogyan Hatvany Lajos megfogalmazta: „Akár hiszed, akár nem, kicsi Csinszka, szép, nagy, golyóbis szemeddel tudós disszertáció lesz belőled – ha akarod, ha nem, mindenféle lélekbúvár-, irodalmár-, történésznépség számára probléma leszel kekk-fitos orroddal. Ezért csak jól vigyázz a problémádra, kicsi Csinszkám, az utókor minden mozdulatodra figyel” (278. oldal, Összebékülés Hatvanyval).
E mozdulatkényszer – és maga Csinszka tudottan „lustikázós”-kényelmes létmódja, „a lélekölő semmittevés, a feleslegesség érzése”, mely „olykor a teljes kiábrándultság szélére sodorta” (265.) mégis felcsillant valamit a nagy elhatározások esélyeiből. „…a magam fajta furcsa bolond… nehezen mozdul s úgy szégyenlem, hogy diákos frissességeim és makacsul őrzött emberségeim mellett évekig nem csinálok semmit. Vegetálok – és átheverem kicsit cinikus okossággal az időt. Igaz, hogy közben sok minden történik körülöttem és miattam, képben és írásban. – De én, én – heverek” (264. – kiemelő hangsúlyok az eredetiben).
Mindezektől a mozgalmas és izgalmas tétlenségtől, melynek valahol a mélyén a női szerep vállaltan egysíkú mintázata is ott rejlik, kontrasztként az alkotó (grafikus, képzőművész, íráskészséggel is bíró) létformával. De ettől is árnyalt portrékötet ez. Olyan műtörténeti és perszonális mélységekbe vezető, egyben irodalmiasan érdekes szakmunka, melynek a színkeverések technológiája kevésbé tárgya, mint a színek mögött álló személyiség(ek) sugárzása, Csinszka szeme-színe, intenzitásai, kellemkedései, biztonsága és talánya, botránya és lírája. A híres nőalakok, a korszak kulturális cézárai, ügyes kereskedői, szalonjai és dívái, kávéházai és bohémfészkei, művészeti közélete és politikai ügyefogyottságai csakúgy szerves elemei e könyvnek, mint a hölgykoszorúk bűvös bájai, ártó gonoszságai, esendő és múlni képes szépségei. Ami pedig ebből megmarad, összességében éppúgy tükör által fényesedik, mint az emlékek derűjén át. A kortárs Vészi Margit szavaival: „…igen eleven volt, nagyon különös kis francia bohóc babának öltözve, az ágyam szélén ült, és tisztára Ady-stílusban beszélgetett”. S midőn önképét rajzolja, Csinszka is kritikus hűséggel látja magamagát: „Az arcom mindég sápadt, a szemem körül pedig nagy, sötét karikákat vont az élet. A szájam a legkevésbé sikerült, a felső ajkam egy kicsit keskeny, egy kicsit gúnyos. A szemem nagyon nagy, szláv szürke szem, amelyik mindig könnyes, zavaros, néha vad és sokszor szomorú, nevetni nem tud, mert csak sírni tanították” (85.).
Sírnia is volt mitől, épp elegendő, de ebből is eszközt és álarcot teremtett: a Márffy-portrékon is jelen van ez a vidámságos melankólia, a „smink-ideológia”, a „páncélom bohócsapka” látszata és a múltra-jövőre egyaránt kivetített életérzés: „Nekem olyan volt az életem, hogy már akkor és azóta mindig egy kis szerepet kellett játszanom. Egyik barátnőmnek meghagytam: még a koporsómban is fessenek ki. Az igazi arcom egyedül rám tartozik, senki másra”.
S lám, még Ő is tévedni volt képes. Nemcsak a Márffy-életműben megmaradt Boncza Berta lenyomatok révén maradt meg sokkal több, s nemcsak a Hatvany sugallta „tudós disszertáció” lett belőle, hanem lám-lám, a műtörténész Rockenbauer is rátalál az „Ady ne legyen senkié, csak az enyém” és a saját arcom se lehessen másé, csak az enyém folytonosságára. Méghogy halandó múzsa? Özvegy, szerelmes társ, hitves, a dokumentálható és „leképezhető” sors ellentmondásos hordozója – a visszatekintésben mégis a szerepjátékaival együtt is szeretetteljes portré hőse. Egyszóval még csak csöppet sem halandó…[2] S ha mint korának és választottjainak múzsai társa, még halálával sem apadt el serkentő jelenléte…
Jegyzetek
[1] Noran Libro, Budapest, 2017., 464 oldal
[2] Sőt, maga a műtörténeti kutatás sem az: Rockenbauer a könyv megjelenése óta is fenntartja FaceBook-oldalát, ahol kitartóan adja hírét előadásai, dokumentumai, a Csinszkát érintő forrásgyűjtés újabb eseményeinek, lásd: https://www.facebook.com/csinszka2017
Illusztráció: a könyvborító felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
