Halmai Tamás: A szinte néma zaj
Falcsik Mari: Anyakönyv
(Bada Dada Alapítvány [„Mersz könyvek” 21.], Bp., 2022.
A kötet „100 kézzel számozott és a szerző által aláírt példányban készült”.)
„Az élet lényege, és ez az evangéliumok lényege,
hogy minden, ami számít, mindig két ember között zajlik.”
(Christian Bobin)
Konceptkötet, mondanám, ha nem hatna már-már érzéketlenségnek itt a legártatlanabb esztétikai terminus is. Mert igaz ugyan, hogy egyetlen nagy témát dolgoz föl Falcsik Mari legújabb verseskönyve, de ez a beszédtárgy szavakon túli esemény: az édesanya halála. Az Anyakönyv fő – és megrendítő – érdeme éppen az, hogy nem a poetizálás hamisító gesztusait gyakorolja, hanem a higgadtan érzelmes számvetéshez talál nyelvet. (Takács Gizella – dr. Falcsik Józsefné – életét és emlékezetét tényszerűségében is megejtő, prózai záradék foglalja össze.)
A rekviemhagyomány kortárs irodalmi mintázatába (melyben A szív segédigéitől Balogh Robert Hollandi mártásán és Borbély Szilárd metabarokk gyászlíráján át Horváth Eve újabb verseiig igen jelentős műveket találunk) egyedi színnel illeszkedik Falcsik Mari munkája. A szövegek a halál intimitásából villantanak fel képeket, az élettől vett búcsú némaságát artikulálják.
Nagyrészt szabadverseket olvasunk – melyek jellemzően az időtől elszakadás időrendjét követik. A gyászmunkában emlékek és álmok oltalmazzák egymást; a kimondás, megnevezés, elbeszélés nehézségeiről választékos mondattan és a költőre jellemző, mikropoétikai érvényű szóválasztások árulkodnak. A fülbevaló „nefelejcsfejecske” (10.), a váll „csontocska” (8.), az ősz fej „lobbos” (28.), a kórterem „kriptacsöndességű” (30.), a bakfis „kevély agyú” (52.); s a lefekvés sem hengeredve, hanem „hencseredve” (6.) történik. Az beszél így, aki iskolázott figyelemmel vesz részt nemcsak élők és holtak, de a szavak és a csönd életében is.
„[A] közeledő sötét peremén” (Kievezés előtt) egyensúlyoznak a szövegek; eközben gondolati szinteken is érzéki tapasztalásokat fognak egybe: érzékek, érzékletek közt tájékozódik az olvasó; „a szinte néma zaj”-t (Még egyszer), melyet akkor üt az anya, mikor utoljára kel föl éjszaka az ágyából, mi is halljuk. S mi fér még e verskultúrába? A virágének műfaji tradíciójának újraköltése (Nefelejcs). A feminista szabadelvűség összekapcsolása a lét előtti arc misztikumával („nem -né […] hanem az, aki” – Halálában). A mindennapok ontológiai kontextusba emelése („és lépdel kifelé / a rendetlen létből” – Raszter). Utóbb tudatosított időtudatosság („Emlék lesz ez is egyszer” – A nyugati erkélyen). És annak belátása, hogy elmúlni csak az tud, ami múlhatatlan („hogy férünk el még mindig mind benned” – Mind tebenned; „És engem megtanított úszni az apám, túlélni anyám” – Kievezés előtt).
Átlényegítő költői (avagy gyermeki) látás komponál jelentést a látványba abban a versben, melyben az egymást váltó színek komplex képisége egy nevezetes előzménymetaforát, Csoóri Sándor fekete rózsáját is megidézi:
Anyám fehér haja
Kezdetben szőke, aztán szög,
ahogy magyarul a szőkésbarnát mondjuk.
És mikor a nagyapa meghalt,
akkor az a rémes, súlyos, festett,
majdnem fekete konty.
Aztán a szürkület. És a legvégén a fehér.
Előbb lágy, mint a fehérarany,
de utána már szinte tiszta színtelenség.
Mint a hó. Mint amiből visszavonul
minden tarka zagy, amit az élet
felhajt, de végül úgyis leülepszik.
Az eleven jelenlétnek ez a gondos figyelemmel kísért metamorfózisa eredményezi, hogy legvégül a megüresedett tér se a semmi alakváltozata, hanem „következmények”-kel bélelt valóság lesz:
Kipakolás
Egy otthont, ami már hatvanöt esztendeje állt
és dőlt és rakódott mindig újra, ha jól, ha rosszul,
de nemcsak a né, hanem a kőmíves sejtjeiből is,
nem lehet csak úgy egy nyár alatt elbontani.
Azaz lehet, de nem következmények nélkül.
Ha a szerző eddigi munkásságától eltekintünk is, a Pépes menü című filigrán szonett – és még néhány, rímmel mértéktartóan élő szöveg – szabatosan mutatja, hogy Falcsik Mari kötött formához is folyamodhatott volna. De az elpárálló személyiség tüneményéről – s a gondoskodás visszafordított irányáról – alighanem hitelesebben, mert esendőbben vall egy nem előírt alaktan. A test múlását tabuk nélkül veszik tudomásul ezek a naplószerűen személyes (ettől egyetemesen emberi) sorok. Az emlékezés rétegei a közös létezés szakaszaiból őriznek mementókat. Az időszembesítés klasszikus költői műveletét Falcsik úgy végzi el, hogy több időt, több életet szembesít egymással. Több tudati állapot adódik össze egyetlen megengesztelődéssé. „Isten a fájdalmat szépnek teremtette”, szól Iancu Laura ihletett bonmot-ja. Az Anyakönyv nemcsak osztja, de meg is testesíti ezt a ráismerést.
A könyvészeti kivitelezés fekete-fehér minimalizmusában az önmagára tisztult fájdalom és a magával megbékélt gyász lelki-szellemi minőségei fejeződnek ki. Háy Ágnes néhány vonalas grafikái jellegadó eréllyel játszanak szerepet abban, hogy, mint az anyakönyv, az Anyakönyv is identitást adatoló okirat lehet. Csak nem a saját élet kezdetét dokumentálja, hanem egy másik sors lezárultáról emlékezik meg. Igaz, a nélkül a másik nélkül az én körvonalai is nemlétezőbbek volnának. Az életmű szerves teljességét jelzi, hogy mindezzel már a költő előző kötete is számot vetett: Az igazi idő (2019) több verse reflektál – az édesapa halála kapcsán is – a mulandóság, a veszteség, a továbbélés dilemmáira. Jelen kiadvány új hitellel tölti föl az akkori sorokat is: „valakiket összehord / az események szele / mint az evangéliumban […] mindenki történet / ha meghal lezárul / és ott van egyben: föl lehet fogni egészben // de látni csak akkor / ha valakibe belevésődött / aki elmeséli aztán” (Lehet-e) – „az ember tudatába a halál ténye belefér / de nem fér bele a meghalás esete” (Leszigetelve) – „a távolabbiak halála / a halandóság tanulása / a közelieké: / a saját halálé” (Haláltan)
A mottóban a nemrég elhunyt Christian Bobint idéztem. A francia író ugyanebben az interjúban fogalmazza meg azt is (Báncsi Szilárd fordításában): „Az élet tiszta tudatossága, amelyet az élet törékenységének nyugodt gondolata hoz létre, maga a kegyelem.” Falcsik Mari kötetéből épp ezt: tudatosságot és törékenységet tanulhatunk. Ki-ki a maga kegyelmi viszonyainak megfelelően – nyelv által, világosan.
Illusztráció: fh. Anyakönyv (Falcsik Mari, Háy Ágnes)
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
