Suhai Pál: Cressida, avagy minden út Szabó Lőrinchez vezet (Levélfa, 62.)
*
Kabdebó Lóránt Valami történt című posztumusz könyvére
Cressidáról, William Shakespeare Troilus és Cressida című drámájáról, illetve Szabó Lőrinc Cressida című Tücsökzene-verséről 2016 tavaszán levelet válthattam Kabdebó Lóránttal, sokunk Lóri bá’-jával. Ekkor emlékeztünk meg a nagy angol drámaíró halálának 400. évfordulójáról. Ebből az alkalomból Lóri bá’ felolvasást tartott a Duna-korzón, a Marriott Hotel sarkán álló Shakespeare-szobor tövében. Előadásának témája mi más lehetett volna Shakespeare ürügyén is, mint Szabó Lőrinc. Mondandóját volt szerencsém a tavaszi napsütésben élőben meghallgathatni, majd korábbi betegségére célozva rövid levélben visszaigazolni is:
„2016. április 23.
Drága jó Lóri Bátyám! Örültem, hogy ilyen jó egészségben láthattalak viszont. Fölteszem, azon ritka szerencsések közé tartozol, akiket a feladat éltet. Mint most remek Shakespeare–Szabó Lőrinc-előadásod esetében is. Számomra legfőbb tanulsága: az igazi szónok nemcsak mondanivalóját, de ennek tárgyát is magából meríti. Ahogy Te a tragikus derűt, megszenvedett és kiérdemelt jutalmadat. Isten a jókat jókkal bünteti. Baráti szeretettel: Pali
Ui.: »Shakespeare és egyik magyarítója« – kedves Lóri bátyám, szeretném még elolvasni is. Ugye, nem lehetetlen a kívánságom?”
Kérésemre válaszul meg is érkezett előadásának szövege az alábbiak szerint:
„Közhellyel kezdem. Azzal a mondattal, amelyet Magyarországon mindenki utánamond Petőfinek: »Shakespeare egymaga a teremtés fele.« És amit olvashat kedves közönségem itt is, a szobor mögötti emlékfalon.
Amikor kiszakadt Petőfiből e felkiáltás, kritikájának felütéseként, éppen a kor legjobb hazai színészének, Egressy Gábornak alakításában a III. Richárd előadásáról távozott. Átélhette korának legfontosabb problémáját, a zsarnokság kérdését, azt hallotta a színpadról, aminek lázában önmaga is égett, amit saját verseiben is vívódóan átélhetett. És még valamit! Ami az emberi sorsok örökös alakítója: megismerhette az emberek manipulálhatóságát. Miként lehet befolyásolni akár a szerelmét épp elvesztő asszonyt, vagy az érvényesülni akaró politikust, avagy a vagyonra vágyó akarnokokat. De szemben az élet intrikus sodrásával megtalálhatta benne a számonkérés elkövetkezését, a világon szertejáró gonosz legyőzhetőségének tudatát. Az igazságtétel diadalmas elkövetkezését. Petőfi azon az estén Shakespeare-ben megismerhette magát Petőfit is, meg a világtörténelmet mozgató, a gonoszt megtörni képes elrendezettségét a világnak. A teremtés metafizikáját.
Nem véletlen, hogy századának három legnagyobb költője szövetkezett, Petőfi mellett Vörösmarty, és Arany János, hogy magyarrá teremtsék a Shakespeare-szövegeket. És mennyire igaza van Vörösmartynak, midőn ezt írja: »Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratúrának is felér legalább a felével.«
Klasszikusaink régmúltját idéztem, de ugorjak a legmaibb mába! Valahai doktoranduszom, Szele Bálint egy interjúkötetet szentelt annak számbavételére, hogy kortárs költőink miként versengenek ma is Shakespeare újabb és újabb magyarításában. Mert amit Petőfi és Vörösmarty kimondott, az kortárs literátoraink lelkében is visszhangzik. És versengenek, mert a színházak éhesen várják az újabb és újabb esemény számba menő fordításokat. Mert nemcsak költők és társulatok akarata tartja életben ma is hazánkban Shakespeare életművét, de a színházjáró közönség igénye is. Múlhatott négy évszázad, Shakespeare kortársunkként tud minket is izgatni. A mi problémáinkat is egy-egy újabb bemutatón átéletni, kérdéseinket feltenni, és megoldáskereső életrefigyelésünket hangolni.
Magam is élnék egy példával, az előbb átugrott huszadik századból. Ha Petőfi korábban a történelmet mozgató földrengések színpadra teremtőjét idézte meg, Szabó Lőrinc a magános sorsában a létezés értelmét kereső ember és a világ kapcsolódási pontjait kereste Shakespeare szövegeiben.
Először is az angol nyelvet és a poézis sajátos formálódását tanulta a költő Shakespeare szonettjeinek fordítását készítve. Majd amiként ő maga is érett saját költészetében, hasonlóan még kétszer alakította át ezeket a szonetteket. Magam 20 éves egyetemistaként a Kossuth klubban a harmadik változat bemutatásán láthattam életemben egyszer monográfiáim tárgyát, a szonettek fordítóját, 1957-ben. A Shakespeare-szonettek nélkül talán a Föld, erdő, isten kötettel induló költő sem lehetett volna az emberlét értelmén meditáló létköltészet hazai megalkotója.
Majd a sors csodája! A Nemzeti Színház valahai zseniális rendező-igazgatója, Németh Antal Shakespeare-ciklusához munkatársul szerződtette Szabó Lőrincet. Először a lázadó hangú csalódott-pesszimista költőre bízta Athéni Timont, barátok jótevőjét, aki cserében csak a megtagadással szembesült összeomló élete zárultával. Megrágalmazni az életet, ez volt a költő Szabó Lőrinc poétikája is ekkor, és ehhez alkalmat kapott, hogy kiélje létkáromló indulatait a shakespeare-i szövegben. A következő az Ahogy tetszik vígjátékként ismert szövegének keser-édes csalódásokkal telített szerelmi ábrándozása. A méla Jaques alakjában egy Hamlet-előképet rajzolhatott a Különbéke költője. Ezt követte a zseniális Macbeth-fordítás. Ekkor már benne voltunk a második világháborúban, a balladás pusztulás sodrásában.
Keserű műveket fordított, gyönyörrel teli környezetben. Timon keservei az erdélyi havasokban szövegeződtek, a méla Jaques szövegei Titiseeben, ahol a freiburgi magyarok emléktáblája emlékeztet a műfordító-költő jelenlétére, a Macbethet a Tátrában fordítja. A drámák keserű eseményeit a táj és környezet vidító szeretetteljes fogadtatása oldja a poézis csodálatos harmóniájával.
A negyedik fordításra megkapja a megbízást, de valahogy a megoldásig nem tud sokáig elvergődni. Tapasztalatai – a politika hullámzása és a háború keservei – kevésnek bizonyulnak, hogy a Troilus és Cressida fordítása költői ihletődéshez jusson. Ehhez Budapest ostroma, és a költő személyes megpróbáltatásai, a félreértelmezett megjegyzéseit követő üldöztetés és szerencsétlenné alakuló élete újabb tapasztalatai kellettek. Az ostrom után összeállított, a Franklin Társulat kiadásában megjelent Shakespeare-összes számára ezek megdöbbentő hatására végre be tudta fejezni a komor emberi sorsokat és személyes árulásokat összegező művet. A szakma szemében is a legnagyobb elismeréssel fogadott formában képes megszólaltatni magyarul. A legjobbkor: hiszen a világ is ekkorra fedezi fel, és kezdi a nagy tragédiák között számon tartani a darabot. Mely görbetükröt állít a 20 századi emberiség számára.
A mára immár megdicsőült Troilus-hoz a halála előtti évben visszatér még a műfordító-költő. Nem szövegét változtatja, hanem kései szerelmét éli bele a Tücsökzene egyik utolsóként elkészült versébe, a Cressidába. Ismerős? Mint a háromezer éves trójai történet, avagy az olyannyiszor megerőszakolt huszadik század?
Cressida
Ismeritek Cressidát? Én igen!
Legizgatóbb, legfájóbb fűszerem.
Oly kéj rontja, mint engem, s gyöngeség
s kémia a lelkiismeretét.
S még így sem önző! Hogy mentse magát,
most téged mintáz, Állati Világ,
téged magához, érzékeny Idő,
téged, Jog, Szokás, Lélektan. A nő
érik benne, kit minden pillanat
folyton feltölt. Esze több, súlyosabb
Zeusz lányáénál. Mint gejzirliget
ugrálja körül álom, őrület,
mámor, szerencse. Egykor orvosa
a megbizható cinkos volt. De ma
teste a kétes becsület helyett
szinte-nyilt szabadság zsákmánya lett…
Igy is szereted? – Akkor védd, szivem:
száz év múlva nem lesz más szerelem.
Kétségbeesés és féltés, a hűtlenség ellenére a vállalt hűség. Trója és Buda végnapjai? Világháborúk, dúlások emléke, a kiszolgáltatottság. A modern évszázadok európai erkölcse? És a visszahatás rá?
Szabó Lőrinc arról álmodozott, még a háború utolsó évében is, hogy majdan Shakespeare összes drámáját lefordíthatja. A nagyközönség utolsó fordítását, a Vízkeresztet már nem is ismeri. Az Ahogy tetszikhez hasonló, megbékélt vígjátékot. 1953-ban, a Sztálin halálát követő enyhülés idején a Faluszínház kérésére fordította, de csak nemrég jelent meg a debreceni Csokonai Kiadó, és a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc kutatóhelyének gondozásában. Balsorsát mi magyarázhatja? Radnóti Miklós valamivel korábban, már a háború évei alatt lefordította a dráma első két felvonását. Munkaszolgálata miatt kénytelen volt abbahagyni a munkát, melyet aztán Rónay György fejezett be, és ez szerepel a háború utáni kiadásokban, és a színpadokon is ez a fordítás lett a leggyakrabban hallható. Az izgalmas témájú Shakespeare-fordításokat (többek között a III. Richárdot, A velencei kalmárt, és a hazaszeretet apoteózisát, az V. Henriket) teremtő atyai barátom, a szintén nagy költő, Vas István véleménye szerint: mindkét fordítás egyformán rangos, egyenértékű, éppen ezért kegyeleti okokból szerepeljen a Miklóstól származó. Szabó Lőrinc fordítása minden gyűjteményből kimaradt. De önmagában, kis kötetkében sem látott napvilágot. Legyen ez a reklám helye: a krk.szabolorinc.hu weblapon megtalálhatják, élvezettel olvashatják a mi egyetlen kiadásunkat.
Egyik kiváló mai drámaírónk és egyben Shakespeare-fordítónk, Forgách András véleményét egyetértőleg idézem. Amikor példaképét kérdezték, imigyen válaszolt: »Ha van, akkor az Szabó Lőrinc és Arany János, de megkülönböztet tőlük az, hogy én nem vagyok költő. Szabó Lőrinc irányában elfogult vagyok, hiszen mind a négy fordítását ismerem [a Vízkeresztről még tudomása sincs!]. Az Ahogy tetszikkel vacakolnék egy kicsit, az biztos, mert a komédia Szabó Lőrincnek nem ment olyan jól, de az Ahogy tetszikben amúgy is sok probléma van. A legjobban a Troilus és Cressidát szeretem. A Macbethben Szabó Lőrinc zseniális volt, és az Athéni Timon is neki való darab, de az egy szimplább mű, a nyelvben ott nem kellett úgy megmérnie a saját zsenialitását, ami a Macbethben és a Troilusban tündököl igazán.« Teszem hozzá: a mai ember számára is befogadhatóan.
Miként valaha Petőfit, Szabó Lőrincet is Shakespeare ihletése is alkotásra serkenti. Szabó Lőrincet paradox módon éppen a modernséggel köti össze, a tragic joy – a tragikus derű – európai szintű mesterévé segíti, a huszadik századi angol nyelvű líra klasszikusainak, Eliot, Yeats és Pound méltó társává.
A Tücsökzenéből idézek, de a Shakespeare-fordítások témáját? zenéjét? álmodozását a létezésről? hallom. „Színház az egész világ”? A poézis egésze! Sőt túl azon: az emberiség élete.
hány szál szövődött és mennyi szakadt,
s ami pezsdűlt, hogy ült nyomtalan el,
s búvópatakként hogy tört újra fel?
A szín forog, és amit elhagyok,
egészítse ki a ti álmotok.”
Hallhattam és el is olvashattam Kabdebó tanár úr előadását, és ez nekem – az alábbi levél tanúsága szerint – még mindig nem volt elég. Muszáj volt még a magaméból is hozzátennem valamit:
„2016. április 25.
Kedves Lóri Bá’! Ezt is [ti. a fönti előadás szövegét a Magyar – Hon – Lap oldalán – SP] megkaptam s újra elolvastam. Külön érdeklődéssel »Cressidádat«, ezt a kihívó kalaplevételt a mindennapos »bűn«: az emberi gyöngeségek, a hűtlenség és »a ringyó / Alkalom minden részege előtt«. Ezek Ulysses csípős szavai az ingatag Cressidára, aki a shakespeare-i alakváltozatok logikája szerint ugyanezt más, magasabb hangfekvésben az önigazolás szándékával mondja már: »Ah, mi, szegény nők! Érzem a hibánk: / Kóbor szemünk szab lelkünknek irányt. / Vak út: vak vég! S ebből következik, / Hogy a szem-rab szív folyton vétkezik.« S mintha a nagy angol ugyanebben az irányban még tovább is menne, immár magyar fordítójának, Szabó Lőrincnek a saját szavaival. A Tücsökzene Cressidájának emlékező foglalatában, »a megerőszakolt huszadik század« tapasztalatával és ebből leszűrt, megért és megértő bölcsességével: »Ismeritek Cressidát? Én igen! / Legizgatóbb, legfájóbb fűszerem. / Oly kéj rontja, mint engem, s gyöngeség / s kémia a lelkiismeretét. / S még így sem önző! […] Egykor orvosa / a megbizható cinkos volt. De ma / teste a kétes becsület helyett / szinte-nyilt szabadság zsákmánya lett… / Igy is szereted? – Akkor védd, szivem: / száz év múlva nem lesz más szerelem.« S még mindig nincs vége, kedves Lóri bátyám. Most jössz Te legényes kalapoddal, benne az újabb, a mindezekre ráduplázó (rátriplázó?), a tragic joy jegyében fogant reflexió: »Kétségbeesés és féltés, a hűtlenség ellenére a vállalt hűség. Trója és Buda végnapjai? Világháborúk, dúlások emléke, a kiszolgáltatottság. A modern évszázadok európai erkölcse? És a visszahatás rá?« Milyen különös: Te is kérdések sorakoztatásával fejezed be gondolatmenetedet. Mint én tankönyvemnek a Szentivánéji álomról szóló fejezetét: »Shakespeare egyszerre nyújtja a józan ész önmérsékletének s a libidó le nem tagadható, el nem felejthető ősélményének az álmát. Tessék választani? Vagy haladni: egyszerre kétfelé? Önmagunkkal szemben?« Ha majd egyszer elolvasod az egészet, láthatod, milyen gondolatmenetet zár le e kérdés. A merész gondolat így még merészebb és meggyőzőbb? (Kérdezem a stílszerűség jegyében is.) És barátsággal: P.”
A régmúlttal való levelezésnek ezzel itt vége, de nem Kabdebó Lóránt (!) Cressidájának. Mert a Shakespeare-évforduló kapcsán fölvetett gondolatokat újabb és újabb variánsokban írta újra, utoljára a halálát nem sokkal követő posztumusz kötetében. Ebben olvasom, ebben is olvashatom, a könyv utolsó előtti, a szerelem témáját középpontba állító fejezetében a régi-új gondolatokat. Új a kontextus változása okán. Előbb a Shakespeare-fordítások képezték az apropót és a szövegkörnyezetet, most a Szabó Lőrinc-életmű utolsó fejezete, a Káprázatok-ciklus szonettjei, a kötet állítása szerint egy újabb nagy mű, az életút és az életmű tapasztalatát emberileg és költőileg is összegző tanulságok foglalata. Valamiféle Vita nuova. (Amely persze Szabó Lőrinc „váratlan” halála miatt már nem készülhetett el, de amelyre – legalábbis a könyv állítása szerint – készült a költő.) Mindezt e fejezet címe is sugallja már: Káprázat – a Vita Nuova vonzásában. S hogy ezt a megszakadt folytatást hogyan képzelte a könyv írója, a mi kedves Lóri bátyánk, hadd zárjam ezzel e rövid kis eszmélkedést és megemlékezést:
„Önmaga kegyetlen mivoltával »semmiért« kérte a másiktól a »minden«-t, most azonban rádöbben a fordított lehetőségre: ha a férfi pusztítja a nőt, teheti ezt a nő is? – mert »hátha te is így voltál velem?!…« És felvillan a minden női kiszolgáltatottságból kialakulható csalfaság, csalás, megcsalás, bosszú, átjátszás: sok példával a huszadik századi asszonyi praktikák során. Aki – Arany János szavával – »úgy játszott a legénnyel, / Mint macska szokott az egérrel!«. Vagy Szabó Lőrinc gyorsírásos lejegyzése megfogalmazásával: »tetszik neki a játék, a hatalmának az átérzése.« Metaforája kódnévvé alakul. Ekkor jelenik meg – az utolsó pillanatban – a nőiséget is a kétségbeejtő rontás hordozójává telítődve Cressida neve. Ezt követően már megírhatta a Cressida című versét. Kimondva végre a kétfelé figyelmeztető, az ítéletmondást a megértéssel ellenpontozó, bibliai ihletettségű, de saját költői módszere leglényegére is utaló végzést: »Én ismerem!« Megértve egy ítéletre szánt asszonyt a maga következményvoltában.
A köztudatban Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című látomása hozza át a magyar irodalomba az Újvilágból a modern életforma káoszba alakuló csalimeséit. Jóval megelőzi ezt Cressida története. Mennyire megalázott ez a nő, aki kiszolgáltatja végül bosszúból önmagát is. Benne a Goethére visszaérző tengeri halál és az eredeti német címben a női sorsra váró Wahlverwandschaften, a létezés kémiai ok-okozati kiszolgáltatottsága. Mintha a Cressida című vers a Goethe-regénynek a kémiai »cserebomlás«-ra utaló eredeti német címéhez is hozzákapcsolódna. De van közvetlenebb utalás is általa. A shakespeare-i életműből éppen a huszadik századi megértésig inkább csak kitagadni akart, a Nemzeti Színház számára mégis a nagyszerű színháztudós, Németh Antal által felfedezett, a Macbeth remeklése után Szabó Lőrinc fordítói alkatára bízott, a történelmi idők romlásával mindinkább aktuálissá váló Troilus és Cressida a közvetlen inspiráló. Az ostrom és az igazolási megpróbáltatások után lefordított dráma groteszken tragikus szövegének és narrációjának betetőzéseként a költő utolsó tavaszán Cressida személyiségének segítségével szembesülhet a nőiség végzetes kiszolgáltatottságával. Benne és általa megérthette a teljes és végtelen kiszolgáltatottság lényegét is.
Cressida
Ismeritek Cressidát? Én igen!
Legizgatóbb, legfájóbb fűszerem.
Oly kéj rontja, mint engem, s gyöngeség
s kémia a lelkiismeretét.
S még így sem önző! Hogy mentse magát,
most téged mintáz, Állati Világ,
téged magához, érzékeny Idő,
téged, Jog, Szokás, Lélektan. A nő
érik benne, kit minden pillanat
folyton feltölt. Esze több, súlyosabb
Zeusz lányáénál. Mint gejzirliget
ugrálja körül álom, őrület,
mámor, szerencse. Egykor orvosa
a megbizható cinkos volt. De ma
teste a kétes becsület helyett
szinte-nyilt szabadság zsákmánya lett…
Igy is szereted? – Akkor védd, szivem:
száz év múlva nem lesz más szerelem.
Mily szörnyű, kifordított a világ funkcionálása a mindennapokban. Amikor eljut a Cressida-szindrómáig, amikor a partnernek egyetlen szavát sem tudja elfogadni, minden megjegyzésében az ellenkezőt is feltételezi. Ellenében pedig szinte olyan szövegek szólalnak meg az ő részéről, amelyeket valaha – levelei tanúsága szerint – éppen Korzáti Erzsébettől, A huszonhatodik év halhatatlan kedvesétől hallhatott. Majd eljut az élmény értelmezéséig, a kapcsolat jeleneteinek megképzése után annak tanulságait is alkalommá alakítva, versében maradandó értékű emléket állít sokfelé figyelő feldolgozásával.
És ha a Vers és valóságban már az 1956 eleji hosszú télen (még márciusban is kint esett a hó) fogalmazódott Két pokol című verset is a ciklus környezetébe osztja, akkor az 1953-as verseket követő kétségbeesett kiüresedés nyomait is követhetem:
Jégagyarú viharok,
bunkótalpas, fagydorongos,
bölénynyakú, vészkolompos
sarki kutyák, farkasok:
mik ezek a förgeteg
szőrösök az éjszakában?
Rám uszúlt s bőg valahány van
hókavarta szörnyeteg?
Kést! Husángot! Emberek, hé!
Elhal a szó. Soha többé
hajnal: nincs mit menteni!
Forgok, sírok, dőlök, omlok.
De szivemet, ezt a poklot,
semmi tél nem oltja ki.
»Két pokol: – Egy időben készült a Minusz 20 Pál-fordulásakor-ral és a Téli fasorral. Többen említették, hogy szimbólumot látnak a »rám uszult szörnyetegek«-ben. Hát van benne valami. Ez az egyik pokol. A másik: nagyon magányosnak, elhagyatottnak éreztem magam.« Mindegyik történet elbeszélve konkrétumként hat, a költő kommentáló megjegyzései ellenben kétséget ébresztenek (eufemisztikusan szólva:) a történetek valóságtartalma iránt. A biztos mondás a befogadás bizonytalanságát növeli. A számára provokálóan újként feltűnő asszonymodell megismerése aztán 1957-re magát az 1953-as ciklust is kétségessé teszi a Vers és valóság-beli magyarázata idejére. Talán a leplezés szándéka mellett éppen ez a szembefordulás hangsúlyoztatja ekkor már a szonettek esetenkénti tematikáját, szemben a sorozat narratívájával. A magyarázatul elmondott szöveg – a narráció dantei jellegű álomvilága – a költő részéről megkérdőjelezi utólagosan az 1953-as szonettek élményalapját. A diktálás szövegéből egyértelmű, hogy a Cressida utáni idő termékei ezek a mondások. És talán az egész »kérdező«-kapcsolat megkérdőjelezései. »Káprázat«-voltának mindenképpen áthangolása.
Aztán a már nyomdába adott új kiadású Tücsökzene végére visszatalál az első kiadás oldódásához. Reménnyel teli verszárásaihoz és a létben való elhelyezettség rákérdező poétikai horizontjára. A Balatonról a szerkesztő után küldi a fausti retorikát megismétlő végleges zárást, a Holdfogyatkozást. A megértés és a feloldás versét. Amely végül is a kései szerelmi ciklust is vissza-belerendezi a mű korábbi kompozíciójába. Az elképzelt halál »Nagy kerek hold száll a csorba Badacsony felett«-rajzához hozzáilleszkedik a balatoni holdfogyatkozás látványának a »fogyatkozást« végül is korrigáló látványleírása. Ezzel zárja azután a Tücsökzene kompozícióját: belefonva a férfi–nő-kapcsolat rajzába a »fogyatkozást« is, a szerelmes ciklus kétségbeejtő-szörnyeteg tanulságait is. Megértette a kapcsolatokat, értelmezte, és alkalommá alakította. Költészete részévé avatta. A legfelsőbb fokon. »Ércnél maradandóbb« – »aere perennius« enigmatikus jelleggel szakralizált versekkel búcsúzik az utóbb Káprázat címmel ismertté vált ciklusban, a Tücsökzene kései darabjában, sőt még A huszonhatodik év záró darabjai közé illesztett verssel is kedveseitől is.
{…}
És a Káprázat szonettek utolsó darabjának utolsó sora: »Tarts meg hűséged gyönyörü hitében.« Mindennek ellenére a létezésben elgyönyörködés diadalának reménye, vágya, sőt hite. A vers címének (Kétségbeesés) ellentéte! A reménnyé vált gyönyör. A Pokol mellé a megdicsőült összetartozás meghatározottsága. A férfi–nő-kapcsolat átélhető Isten-élménye. A költő kiszolgáltatottá vált: a becézés mennyországában és a féltékenység poklában egyként megmerülhetett. Mindenképp hallja a Káprázat ciklus 1956. decemberi dalából és összegező kétségbeesett szonettjéből, miként a Cressida című vers keményen fogalmazó szövegéből is az ismert evangéliumi feloldozás hangoltságát: »de többé ne vétkezzél« (Jn 8. 11). Miként szememben a Semmiért Egészenben »magamban« hallható a közös feloldozottság hangoltsága, hasonlóan a Cressida körüli versekben jól hangoltan hallszik a közös bűnt feloldó remény igénye is. Mert a létben csak így helyezhető el az ember társas létezése.”
Kabdebó Lóránt: Valami történt. Szabó Lőrinc átváltozásai (Prae, Budapest, 2022)
Illusztráció: Levélfa, 62.
Ezek is érdekelhetik!
ÚJ „ÚJVILÁG-SZIMFÓNIA” – BABICS IMRE »POSZT A HUMUSZON« CÍMŰ VERSESKÖNYVÉRŐL (Levélfa, 84.)* →
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
