Mohácsi János: Határ Győző és a vallás
*
A kereszténység visszaszorulása az európai kultúrában
Mircea Eliade a szakrálist tanulmányozva a következőket írja: „Az ősi társadalmak vallásos embere számára a világ azért létezik, mert az istenek megteremtették: a világnak már a létezése is »mond valamit«. A világ nem néma és áttekinthetetlen, nem cél és jelentés nélküli élettelen valami. A vallásos ember számára a kozmosz »él« és »beszél«. A kozmosz szentségét bizonyítja már az is, hogy él, mert az istenek teremtették, és az istenek a kozmikus életben mutatkoznak meg az embereknek.”[1]
„A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások találhatók benne … Ama vallásos tapasztalás, hogy a tér nem homogén, olyan ősélmény, amelyet egyfajta »világalapítással« azonosíthatunk. Nem elméleti okoskodásról van itt szó, hanem olyan elsődlegesen vallásos élményről, amely megelőz minden a világra vonatkozó reflexiót, mert ez teremti meg azt a »szilárd pontot«, középtengelyt, amelyből minden jövőbeli tájékozódás kiindul. … a szent hierophánia [szentség megjelenése – beszúrás tőlem: M. J.] révén ad jelt magáról, … A szent megnyilatkozásával alapozódik meg ontológiailag a világ. Az ismertetőjegyek és tájékozódási lehetőség nélküli határtalan, homogén térben a hierophánia egyfajta abszolút »szilárd pontot« tár fel.” – írja.[2] A XXI. századra ez a „szent”, a szilárd pont veszett el a világ számára, különösen Európa szekularizálódott országaiban. A „szent” volt az, amitől a világ kerek és koherens volt. Ezt a jelenséget fogalmazza meg Ady, a Kocsi-út az éjszakában c. versében:
„Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.”[3]
Az emberi világ szétesését ma is sokan érzékelik. Magyarországon a szakrális elvesztének egyik szószólója a közgazdász és politológus, Bogár László. A társadalom és a gazdaság aktuális összefüggéseit elemezve ismételgeti kultúránk lelki, erkölcsi, szellemi talapzatának elvesztét. Oswald Spengler mellett hivatkozási pontja René Guénon aki a Nyugat civilizációja világméretű anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi válságának kialakulásáról ír.[4]
A keresztény hit követői a kereszténységet az embernek Istenhez való viszonyaként értelmezik. Ezt a viszonyt szóbeli kinyilatkoztatásával maga Isten hozta létre, és nem másban gyökerezik, mint Jézus Krisztus közvetítői létében és működésében.[5] E hit a világ mind teljesebb megismerése nyomán egyre újabb és újabb kérdéseket vetett fel.
A keresztény vallás devalválódásának első nagyobb lépése a középkort követő kulturális mozgalom idején, a reneszánsz korszakban következett be. Az ember a földi valóság, a természet felé fordul, nagy felfedezések következnek, új művészeti látásmód alakul ki, Luther fellázad a katolikus egyház ellen, és elindítja a reformációt, Kopernikusz megalkotja a heliocentrikus világképet. Az ember a művészet és a tudomány eszközeivel egyszerre képesnek bizonyult a természet titkainak kifürkészésére. Az addig megkérdőjelezhetetlen tekintélyek megrendültek, és az igazságokat az ember saját ítéletére alapozhatta.[6] Ami a reneszánszban elindult, megállíthatatlanul folytatódott az utána következő történelmi korszakokban. Azonban maga a „kereszténység kezdettől fogva pozitív kapcsolatot keresett az emberi értelemmel”,[7] sőt az Egyház teremtette meg azt a környezetet, amelyben a műveltség és a tudomány fejlődhetett, „amely nélkül a modern intellektus meg sem születhetett volna. … A skolasztika azonban, amellyel a tizenhatodik–tizenhetedik század természetfilozófusai találkoztak, szenilisedő, didaktikus célú dogmatizmus volt, s így a kor szelleméhez nem szólhatott. … Bacon, Galilei, Descartes és Newton után ez a tekintély már megkérdőjeleződött, a skolasztikus tudomány reputációjának befellegzett.”[8]
Ferguson Gibbonra hivatkozva a kereszténységet azzal vádolja, hogy a nyugati civilizáció egyik bomlasztója ő maga volt. Ugyanis a XVI. században egyházszakadással létrejött „protestantizmus adta a nyugati civilizáció modern változatának hatodik kulcsfontosságú fölényét a világ többi részével szemben – a kemény munkába és a takarékosságba vetett hitet, a protestáns munkaetikát. … A reformáció óta … a gazdasági hatalom átkerült a katolikus országok … kezéből … a protestáns országok kezébe…”[9]
A XVII. században azután felvilágosodás szellemi mozgalmának hatására felgyorsult a szekularizáció folyamata. A polgárság a gazdasági, politikai és kulturális emancipációjáért szállt síkra. A fejlettebb országokban Németalföldön (Grotius, Spinoza), Nagy-Britanniában (Hobbes, Locke, Hume, Newton), Franciaországban (Holbach, Diderot, Voltaire, Montesquieu), Németországban (Leibniz, Lessing, Herder, Kant, Goethe, Schiller) tudósok, művészek, filozófusok fogalmazzák meg egzaktan gondolataikat, elvárásaikat. Gyújtópontba kerül az ész mindenhatósága, a vallási előítéletek elleni küzdelem, politikai téren a természetjog és a népszuverenitás érvlényesítése, valamint a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztása. A francia enciklopédisták mechanikus materialista alapon az ateizmust és a deizmust hirdették. Hitet tettek a polgári szabadságjogok mellett. Ha késéssel is, de Magyarországra is eljutottak e nézetek. Filozófusok híján elsősorban irodalmárok (Bessenyei, Kazinczy, Csokonai) terjesztették e nézeteket.
A XIX. században lezajló szekularizációról mindent elmond Nietzsche mindenki által ismert mondata: „Isten halott.”
Richard Tarnas következőképp summázza a XX. század világképének megváltozását: „A nyugati ember különösen ellentmondásos utat tett meg a modern korban, amikor a képességeibe és erejébe, szellemi potenciáljába, a megbízható tudás megszerzésének képességébe, a természet igába hajtásának lehetőségébe, a haladásba vetett szinte korlátlan bizalomtól az ellenkező pólusig eljutott: a metafizikai értelemben vett jelentéktelenség enerváló tudatáig, az egyén feleslegesség-érzetéig, a spirituális hit elvesztéséig, a tudás bizonytalanságáig, a természettel való kölcsönösen romboló viszonyig, az emberiség jövőjét illető teljes bizonytalanság-érzetig. Az újkor négy évszázada alatt Bacont és Descartes-ot Kafka és Beckett váltotta fel.
Valami valóban a végéhez közeledett. Így történt, hogy eme egymással komplex módon összefüggő fejlemények eredményeképp a nyugati gondolkodás olyan utat járt be, amely a 20. század végére jóformán teljesen szétdúlta a modern világszemlélet alapjait, s így a modern ember tudatából fokozatosan eltűnnek ugyan a korábban kialakult bizonyosságok, ám ugyanakkor e tudat soha nem tapasztalt mértékben nyitottá is válik.”[10]
Határ Győző életében jól rekonstruálható a vágyakozás a spiritualitásra, de ugyanakkor a spiritualitás megközelíthetetlensége. A tudományba menekülése is a fogódzó keresésére utal, azonban a szélsőséges agnosztikussága mutat rá, hogy a tudomány sem hozta meg számára a keresett biztos pontot.
Határ Győző világlátásának kialakulása
Határ Győző, eredeti nevén Hack Viktor, a horthysta és kommunista börtönt megjárt, 1956 telén külföldre emigrált író világlátását kezdettől fogva meghatározta a valláshoz való kritikai attitűd. A baloldali filozófiákkal szemben is kritikus volt, azonban ezek fel sem vehették a versenyt vallásbírálatának intenzitásával.
Anyja tanítónő, apja a Kner nyomda papírszakértője, aki a saját beszerzésein kívül a nyomdából is számtalan kötetet hozott haza. Határ kispolgári családban nőtt fel. Apja „a német klasszikusokon kívül összevásárolt egész sereg, a század elején divatos, népszerűsítő, tudományos könyveket. Vastag, pompásan illusztrált kötetek sorakoztak a könyvespolcán, mint Ernst Haeckel óriás művei a Natürliche Schöpfungsgeschichte, a Die Weltreatsel, a Kunstformen der Natur, aztán persze Bölsche Szerelem az Élők Világában (ez magyarul); meg a teljes sorozat Schopenhauer (kísérteties, hogy itt Londonban ugyanazt a régi, gót betűs Brockhaus-kiadást vásároltam meg, ami neki megvolt). De ne gondold, hogy csak a közhely-klasszikusokat vásárolta meg folyóméterszám, mert a »nagyokon« kívül ott volt Kleist, Büchner, Heine, Grillparzer, Grabbe, Hebbel, a Schlegel-fivérek , Leanu, Rückert, Mörike, még Rosegger is, a dialektusban író osztrák költő.”[11]
A család olvasott, így Határ is. Apja szabadgondolkodó volt. „Így történt, hogy nem »ragadtak el«, nem csepegtették belém óvodáskoromtól fogva ezt vagy azt a világnézetet, vallást, ideológiát. Édesapám, mint meggyőződéses agnosztikus, foggal-körömmel harcolt értem, hogy távol tartson minden ilyen befolyástól. Félix Le Dantec jut eszembe, Bergson kortársa és ellenlábasa, a kiváló filozófus (a Franciaországból hazatérő Rácz Aladár adta a kezembe sorra köteteit), az az elmélete volt, hogy a gyermekkori empreinte egész életre eldönti az ember eltájékozódását a világban. Iskolahatóságokkal harcolt, tiszikkel veszekedett, Édesapám nem engedett elmenni a díszteremben vasárnaponként rendezett stréber-misékre, és persze én kuncogva örültem neki, hogy bliccelhetek. Hiányérzetem? Antanténa, szórakaténa? A ködevő Rudolf Otto teológus-szóhasználatával élve, numinózus földighunyászkodásaim? Extatikus, bensőséges idegremegéseim a Mysterium Tremendum átélésekor? Ha osztoztam is Pascallal a parányiság, a beleveszettség sújtakozó élményében, ez sem nem az iszlám, sem nem a zsidókereszténység misztérium-vágyolgása volt; hanem a multiverzum arányainak, a téridő rengetegségének a fölsejlése, melyben kultuszok, vallások istensereglete – muslicaraj csupán. Amiben osztom Stephen W. Hawking oxfordi atomfizikus professzor nézetét, aki elsőként számol le a teremtéselmélettel és olyan alapon veti el az istenelméletet, hogy istenséget a multiverzumban másnak, mint »facérnak« elképzelni nem lehet.”[12]
Határ Győző és a vallás
Határ Győző világlátásában a vallás igen fontos helyet foglal el. Szinte gyerekkorától végigkíséri a vallással, a vallásokkal való harca. Az agnosztikus világlátás apai öröksége egész életében vele maradt. Annak ellenére, hogy a kereszténységgel szemben elutasító maradt, szinte nincs elméleti írása, amelyben ne foglalkozott volna valláskritikával. Érdekes azonban, hogy a Rákosi-korszakban a magyar katolikus egyház megsemmisítésére hozott rendelkezésekre se pró, se kontra egyetlen írásában sem reflektált.
Miután minden összefügg mindennel, a történelem során a vallás Európában sokáig államigazgató erőként is működött, azaz a történelem és a politika meghatározó eleme volt. Azonban a filozófiával is hosszú ideig összefonódott, majd párhuzamos pályán járt. Kabdebó Lóránt Határ Győző vallását firtató kérdésére, azaz, hogy melyik vallást fogadja el, , elutasító választ kap: „Egyiket sem. … A dualizmus–monizmus szembenállásához a vallások közel-keleti triászában, zsidókereszténységben/judaizmusban/iszlámban semmi közöm.”[13] Az általa bölcselőnek tartott, három és fél ezer éves Buddha monizmusát fogadja el, aki lélekmentes bölcseletet alkotott, és csak egyetlen dimenziót ismer, a létét. „A világjelenség egésze ezen a dimenzión játszódik le; a lét a létező létezése – a »metafizika« a képzelgések elcsapongása. … Transzcendentáliák, metafizikai dimenziók nincsenek, minden itt van a mindenüttben és a mindenütt itt van a létben. Csak egy lét van, A LÉT és az olyan, hogy »létfölöttiség«, a mi képzeletünk figmentuma.”[14]
A vallást fenomenológiailag gyakran a szenttel való érintkezésként definiálják. Szűkebb értelemben azt az istentiszteletet nevezik vallásnak, amely a világ Istennek nevezett alapját és célját keresi, reflektál is rá, és társadalmilag kézzelfogható alakot is ölt[15]. A posztmodern korban a vallás jelensége a kereszténység tekintetében mintha gyengülni látszana. Ezt erősíti meg a magyar filozófus-teológus, Nyíri Tamás is, aki a „modern ateizmus globális, az egész földkerekségre kiterjedő” jelenségét emlegeti, mely „egységes kultúrává kezd kibontakozni”, és mely „egységes világtörténelmet kezd létrehozni”. De – és itt Franz König bíborost idézi – az ateizmus nem új jelenség, erőteljesebb kibontakozása egybeesik a XVI. századi egyházszakadással, vagy még korábban kezdődik. A keleti és nyugati egyház kettéválásával kialakulásáért a keresztényeket is súlyos felelősség terheli.[16] A II. vatikáni zsinat behatóan foglalkozik az ateizmus kérdésével, és a vallásokkal és kiváltképpen a keresztény vallással szembeni kritikai ellenhatásként értékeli – tehát nem elsődleges, önálló jelenségnek ismeri el. Nyíri elemzése világossá teszi azt is, hogy a modern ateizmus nem tekinthető az ókori pogányság folytatásának vagy újjáéledésének. Az új ateizmus ma már nemcsak kívülről, hanem egyházon belülről is kritika alá veszi a kereszténységet. Ezt új jelenségnek minősíti. Honnan is vezethető le a kereszténység ellenhatásaként jelentkező ateizmus? A válasz a zsidó-kereszténység megjelenéséből adódik, mely „összeroppantja a szakrális görög kozmoszt, … az isteni világot”, azaz deszakralizál.[17] Ez az, amit Határ Győző nem tud megbocsájtani a vallásoknak, és legfőként a kereszténységnek. Elpusztult egy évezredes aurával rendelkező világ. Határ itt Nietzschét idézi: „az emberiséget a kereszténység formájában végzetes szerencsétlenség érte”.[18] Azonban nem elégszik meg azzal, hogy ellenszenvét kifejezze, tovább megy és a népirtó tömeggyilkos, Hitler szavait (!) hozza fel nyomós érvként: „a legnagyobb csapás, amely az emberiséget valaha érte, a kereszténység volt”.[19] Miután azonban megszűnt a „világban, ami imádásra méltó volna”, szükségszerűen következik be a tudományok önállósulása. A természettudomány óriási haladása pedig annak eredménye, hogy módszertanilag eltekint Istentől. Többé nem a kozmosz értelmezi az embert, hanem az ember a kozmoszt.[20] Határ Győző személyében a „sevallású agnosztikus” teszi fel a kérdést: hogyan „hívja létre az elme az istenfogalmat?”[21] A kérdés nem valószínű, hogy valaha is megválaszolható lesz. Határ „lehetséges elméletet” emleget, ahol a „szeretném-ha-lenne” a válasz, tehát „megvágyási alapon”. Egyfajta hiányérzet megszüntetése az ok: „Az istenfogalom az emberiség dajkakomplexuma.”[22]
Két vallás létezését ismeri el Határ: a kereszténységét és az iszlámét, a többit kultusznak minősíti.[23] A vallást definiálandó, megadja azon differencia specificáit is, melyek segítségével a vallás elkülöníthető a kultusztól. Ezek szerinte: a térítőparancs, az eretnekségek és a metafizikai gondolkodás.[24] Szerinte e három fő jellemző gyakorlati megvalósítása is sokat elárul a vallásról, konkrétan a kereszténységről. A vallás, az ember vágyait kielégítő fenomén már sokszor gyakorolt negatív hatást magára a megvágyóra vagy a külvilágra, így tehát a vallás különösképpen káros. Többek között a „népirtások” is a vallások találmányai közé tartoznak.[25] A térítések hatásaként gyilkoltak le embertömegeket Közép- és Dél-Amerikában, és ennek eredménye például az ősi indián birodalmak eltűnése.[26] Az évszázadok során, a kereszténység államvallássá emelésétől fogva, az eretneküldözések ugyancsak jelentős véráldozattal jártak.
A kereszténységgel szembeni kritikai megjegyzéseinek fő csomópontjai egyrészt a vallás fő alakját, Jézust, másrészt Szent Pált érintik. Annyira fontosnak tartja érvei hangsúlyozását, hogy egy könyvön belül többször is felveti, és ismétlésszerűen mondja el azokat.[27] A keresztény vallás központi személyéről, Jézusról tett megállapításai jellemzőek. A már megszokott módszerrel a kor tudományos kutatásainak eredményeire hivatkozik, azaz az aktuális valóság feltárásával próbálja lerántani vizsgálatának tárgyát piedesztáljáról. Nem hagyhatja ki Jézust illetően Kelszosz keresztényellenes iratát. Ebben Kelszosz Jézust csúnyának, sőt nyomoréknak írja le, amit Határ nem tart lehetetlennek. Tertullianus és Kürillosz, alexandriai pátriárka ugyanis az ignobilis[28] jelzőt használják Krisztus arcát illetően.[29] Megtudjuk továbbá az új angolszász szentíráskutatás nyomán, hogy Jézus egy volt a farizeusok közül.[30] Saját véleményeként teszi hozzá, hogy nem Jézus megöletése, egy kis vidéki rabbi elpusztítása volt a zsidóság bűne, hanem hogy a világnak adták Jézust, azaz hogy közülük kitermelődött.[31]
Az előzőeket megerősítendő Határ egzegéták munkáira, Ritschl és Harnack kutatásaira utal, akik kimutatták, hogy Jézus nem más, mint egy „…akasztóhorog, amire a kereszténység kabátját felaggatták … Nazaretből szalajtott mezei próféta, … óhitű, vakbuzgó tóramagyarázó, a farizeus szájhagyományt plagizáló rabbi, meghalt anélkül, hogy gyanította volna, mi készül hite ellen, az ő nevével és nevében”.[32]
Annak ellenére, hogy a keresztény vallás lényegi alakja Jézus, Határ mégsem szentel neki akkora figyelmet, mint Szent Pálnak. Inkább Pál az, aki igazán érdekli. Őt szedi ízekre, mivel meggyőződéssel vallja, Pál az, aki bűnös abban, hogy a kereszténység máig tartó hatással tudott lenni az európai kultúrára: Szent Pál koholmánya a keresztény vallás.[33] Ha nem is olyan szenvedéllyel, mint mestere, Nietzsche Az Antikrisztusban,[34] Határ is elementáris erővel bírálja Pált. A már emlegetett tudósok (Ritschl és Harnack) és az angolszász vallástörténészek kutatásaira hivatkozva higgadtan, pontokba szedve sorolja megállapításait. Végigköveti a tarszoszit születése helyétől, amely egykor egyetemi város volt, és a sztoikus filozófia központja, vallásalapítóvá válásáig.
Határt az izgatja Szent Pálban, hogy miként lehetett egy görög anyanyelvű, a hébert csak később, idegen nyelvként megtanuló, zsidó szemmel külföldinek számító, pogány szülőktől, pogánynak született, körülmetéletlen egy zsidó alapú vallás alapítója. Mi lehetett a stratégiája, mellyel ezer évekre befolyásolta az európai kultúrát? Pál mestergondolatait három tételben foglalja össze:
a) engedményt tett a pogány világnak, amennyiben elengedte a körülmetélkedés rítusát,
b) majd a bűn fogalmát új tartalommal töltötte meg, és központi kérdésnek tette meg, amelyből következett a bűnhődés, „a kín kultusza”,
c) valamint meglovagolta a megváltó vallások divatját, mely az elnyomatásban élő népek szabadulhatnékjának adta meg a reményét, és így szerzett tömegbázist.[35]
Ez utóbbi megállapítása igen erős rokonságot mutat Nietzschének a zsidó népről tett megállapításával.[36]
A kereszténység eklekticitását érzékeltetendő veti fel az egyik legvitatottabb hittételéről, a szentháromságtanról az eredetietlenséget. Szerinte e tételnek az újplatonikus Plótinosz volt a kitalálója. Plótinosznál az „Egyedül Való a Létfölöttiben, a Protosz Theosz – ez egy; a világban munkáló Értelem, a Logosz – ez kettő; és Pszükhé, a világban munkáló lélek – ez három”[37], azaz a Hen, a Nusz és a Pszükhé hármasa lelhető fel, melyből a keresztények az Atya–Fiú–Szentlélek hármasát hozták létre.
Határral szemben Karl Rahner a Szentháromságot az Ószövetségben feltárható misztériumként írja le. Hogyan is fogadhatna el egy alapvetően racionalista felállású ember olyan tanítást, mely szerint: „A Szentháromság szigorú értelemben vett titok (mysterium absolutum), amelyről a kinyilatkoztatás nélkül nem szerezhetünk tudomást, és amelyet a teremtett értelem a kinyilatkoztatás után sem képes benső lényege szerint átlátni.”[38]
Bibliográfia
Bogár László, Egy Bogár naplója. Gondolatok a háttérből, 2021. március – 2021. szeptember, Bp., Kairosz Kiadó, 2021.
Eliade, Mircea, A szent és a profán, Bp., Európa Könyvkiadó, 1987.
Ferguson, Niall, Civilizáció. A Nyugat és a többiek. Bp., Scolar Kiadó, 2011.
Határ Győző, Az ég csarnokai, London (Aurora ezotéria 7.), 1987.
Határ Győző, Életút I.: Oly jó követni emberélet!, Szombathely, Életünk Könyvek, 1993.
Határ Győző, Filozófiai zárlatok, London (Aurora ezotéria 8.), 1992.
Nietzsche, Friedrich, Az Antikrisztus. Bp., Ictus, 1993.
Nyíri Tamás, Mélylélektan és ateizmus, Bp., Herder, 1993.
Rahner, Karl – Herbert Vorgrimler, Teológiai kisszótár, Bp., Szent István Társulat, 1980.
Staudinger, Hugó, Egyháztörténelem mint a világtörténelem magyarázata, Bp., Kairosz Kiadó, 2008.
Tarnas Richard, A nyugati gondolat stációi, Bp., AduPrint, 1995.
Jegyzetek
[1] Eliade, Mircea, A szent és a profán, Bp., Európa Könyvkiadó, 1987, 154.
[2] Uo., 15–16.
[3] http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/kocsiut.htm (letöltés ideje: 2022. május 30.)
[4] Bogár László, Egy Bogár naplója. Gondolatok a háttérből, 2021. március – 2021. szeptember, Bp., Kairosz Kiadó, 2021, 192–193.
[5] Rahner, Karl – Vorgrimler, Herbert, Teológiai kisszótár, Bp., Szent István Társulat, 1980, 388.
[6] Staudinger, Hugó, Egyháztörténelem mint a világtörténelem magyarázata, Bp., Kairosz Kiadó, 2008, 197–209.
Tarnas, Richard, A nyugati gondolat stációi, Bp., AduPrint, 1995, 254–263
[7] Staudinger, Hugó, i. m., 197.
[8] Tarnas, Richard, i. m., 337–338.
[9] Ferguson, Niall, Civilizáció. A Nyugat és a többiek. Bp., Scolar Kiadó, 2011, 314–315.
[10] Tarnas, Richard, i. m., 443.
[11] Határ Győző, Életút I.: Oly jó követni emberélet!, Szombathely, Életünk Könyvek, 1993, 20.
[12] Uo., 35.
[13] Uo., 36–37.
[14] Uo., 1993, 37–38.
[15] Rahner–Vorgrimler, i. m., 778.
[16] Nyíri Tamás, Mélylélektan és ateizmus, Bp., Herder, 1993, 29.
[17] Uo., 33.
[18] Határ Győző, Filozófiai zárlatok, London, 1992 (Aurora ezotéria 8), 125.
[19] Uo.
[20] Nyíri Tamás, i. m., 34–35.
[21] Határ Győző, Az ég csarnokai, (Aurora ezotéria 7.), London, 1987, 121.
„Ilyen alapon el lehet mondani, hogy az istenség a ˝milyen-jó-lenne-ha-egy-ilyen-győzhetetlen-védelmezőm-volna-nekem˝ vágyőrületének a kivetett vemhe – objektivációja; s valamíg csak létének és rémuralmának a látszata tart, agytekervényeinkben benne bitangol és »szeretetének« karmait benne visszakampasztja – addig az elme vércsapoló élősdije.” Uo.,122.
[22] Uo., 125.
[23] Ezen a ponton szembe kerül Nietzschével, aki a kereszténységet emlegetve mondja: „Egy új életmód ez, s nem egy új hit.” Friedrich Nietzsche, Az Antikrisztus, Bp., Ictus, 1984, 49.
[24] Határ Győző, Az ég csarnokai, 130.
[25] Uo., 129.
[26] Uo., 130.
[27] Uo., pl.: 11., 141., 149–163.
[28] Finnály Henrik: A latin nyelv szótára: 1. ismeretlen, hírnév nélkül való, nem nevezetes; 2. születésre nézve ismeretlen, alacsony származású; Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára: nemtelen, közönséges, aljas, hitvány.
[29] Határ Győző, Az ég csarnokai, 123.
[30] Uo., 127.
[31] Uo., 131.
[32] Uo., 141.
[33] Uo., 150.
[34] „Pálban az „örömhír-hozó”-val éles ellentétben álló típus testesül meg: a gyűlölet, a gyűlölet látomásának, a gyűlölet kérlelhetetlen logikájának zsenije. E dezangelista mi mindent nem áldozott fel a gyűlöletnek! … egyszerűen kitörölte a kereszténység tegnapját és tegnapelőttjét, s kitörölte magának a legkorábbi kereszténység történetét. S mi több: újfent meghamisította Izrael történetét. S mi több: újfent meghamisította Izrael történelmét, hogy olybá tűnjék, mint az ő tettének előtörténete… A Megváltó típusa, a tan, a gyakorlat, a halál értelme s az maga, ami a halál után jön – semmi sem maradt érintetlen … Pál annak az egész létezésének a súlypontját egyszerűen áthelyezte az itteni létezés mögé – a »feltámadt« Jézus hazugságába.” Nietzsche, Friedrich, Az Antikrisztus, 60.
[35] Határ Győző, Az ég csarnokai, 153.
[36] „A kereszténységben, a szent hazudozás művészetében az egész zsidóság – vagyis egy több évszázadon át tartó s igen komolyan vett zsidó előgyakorlat és technika – jut végső tökélyre.” Nietzsche, Az Antikrisztus, 64.
„a zsidó nép a legszívósabb életerő népe, amely, lehetetlen feltételek közé kerülve, saját elhatározásából, az önfenntartás követelte legmélyebb fondorlattal fogja pártját valamennyi décadence-ösztönnek, – de nem azért, mintha ezen ösztönök uralma alá került volna, hanem azért, mert bennük olyan hatalomra tett szert, mellyel érvényesülni képes »a világgal« szemben. A zsidók valamennyi décadent ellentettjei: egészen a szemfényvesztésig menően annak kellett mutatkozniuk, tudniuk kellett, hogy a színészies zsenialitás non plus ultra-jával hogyan állítsák magukat mindennemű décadence-mozgalom élére (– Pál kereszténységeként –), hogy olyasvalamit alkossanak meg magukból, ami az élet bármely igent-mondó pártjánál erősebb. A zsidóságban és a kereszténységben hatalomra vágyó emberfajta, a papi fajta számára a décadence eszköz csupán: ennek az emberfajtának életfontosságú érdeke, hogy az emberiséget beteggé tegye, s hogy a »jó« és »rossz«, az »igaz« és »hamis« fogalmát egy életveszélyes és a világot rágalmazó értelembe fordítsa át.” Határ Győző, Az ég csarnokai, 34.
[37] Uo., 126.
[38] Rahner–Vorgrimler, Teológiai kisszótár, 646–652.
Illusztráció: Határ Győző. Gyémánt L.-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
