Suzana Guoth: Tempora mutantur et nos mutamur in illis…
*
Változnak az idők, és mi is változunk velük…
Nyelvtanárként számomra rendkívül érdekes az az összefonódás, ami a magyar és a szlovén népek kapcsolatát jellemezte a Muravidéken. Érdekes, hogy ennek az összefonódásnak annak ellenére sem volt nyelvi akadálya, hogy a két nyelv egymással semmilyen rokonsági kapcsolatban nem áll. Nemcsak az iskolázott emberek tanulták meg egymás nyelvét, a vendet és a magyart, hanem az egyszerű emberek is. A vend nyelv „hordozói”, tehát azok a szlovénok, akiket a magyarok hagyományosan vendeknek neveztek, azért tanulták a magyar nyelvet, mert Muravidék 1920 előtt a Magyar Királyság részét képezte. Az igényesebb, nem magyar lakosság is, a magyar nyelv felé fordult, és szinte kizárólag azt használta mind a társasági érintkezésben, mind a hivatali életben, mert a magyar nemességet tekintette példaképnek, és viselkedését minden szempontból követésre méltónak. Elképzelhetetlen volt, hogy a Muraszombati Kaszinóban, ahol a társadalom krémje az összejöveteleit bonyolította, valaki ne magyarul beszélt volna. A kaszinó volt az akkori, igen élénk muraszombati társasági élet központja. A nők ekkor még javában harcoltak az egyenjogúságukért. Voltak helyek, ahol a jelenlétük nem volt kívánatos, ilyen volt a kaszinó is, de működtek klubok, kizárólag az ő számukra. Minden valamire való férfiúnak és nőnek illett részt vennie a muraszombati rendezvények mellett valamelyik szombathelyi, budapesti vagy bécsi társasági élet színterén is, hogy aztán az ott szerzett tapasztalatokat, divatot, viselkedési normákat megossza a muraszombati elit sznobizmussal. Az elit értelmiségen belül is csak az a férfi számított valakinek, aki tagja volt a muraszombati Kaszinónak, amelyik az intellektuális eszmecserék, rendezvények legfontosabb összejövetelek színhelye volt.
Az igényes nyelvhasználat, az egyetemes kultúra megismerésének az igénye volt a másik ok, amiért a magyar nyelvet preferálták. A régi időkben, talán még a 18. században és előtte, a polihisztorok korában, a vend nyelv is be tudta még tölteni a szerepét, hiszen a tudományok mai fejlettségi fokával összehasonlítva, azok még eléggé kezdeti stádiumban voltak, és nem igényeltek parttalan gazdagságú szókincset. Ahogyan a klasszikus értelmezés szerinti polihisztorok kora lejárt, mert egy ember már képtelen volt több tudománnyal alaposan foglalkozni azok gyors fejlődése miatt, úgy ez a nyelv sem volt képes a beszűkült szókincsével betölteni a tőle elvárt szerepét, egyszerűen nem tudott lépést tartani a tudományok fejlődésével. Ma már hiába is élesztgetjük újra a vend nyelvet, nem lehet behozni az évszázados fejlődéskiesést, hiszen ma egy-egy tudomány is már szerteágazik számtalan ágra. Egy nyelv életképessége a létszámtól is függ. Olyan nyelv, amelyet 70-100 ezer ember beszél, nem rendelkezhet annyi szakemberrel, nyelvésszel, amennyire egy nyelvnek szükség lenne a fejlesztéséhez, karbantartásához, szókincsének bővítéséhez. Viccesen mondhatnám, ha a teljes, vend nyelvet beszélő szlovén lakosság csak nyelvészettel foglalkozna, talán még akkor is kevesen lennének ehhez a feladathoz. Természetes, hogy egy nyelv, amelyik nem fejlődik a társadalmi fejlődéssel azonos ütemben, lemarad, és így egyre inkább eltávolodik egymástól a nyelv és valóság. A 20. század hajnalán ez a szakadék már olyan nagy volt, hogy a „világ kultúráját” ezen a nyelven többé nem lehetett megismerni, következésképpen nem is lehetett bekapcsolódni ezen a nyelven az egyetemes kulturális életbe.
A vend nyelvnek ugyanakkor létszámához képest komoly irodalma, 1930-ig a szlovéntól eltérő – a magyar nyelvből átvett – sajátos helyesírása, és több bibliafordítása is volt. De már Czipott Rudolf, magyar–szlovén battyándi evangélikus lelkész és író (1825–1901) azon a véleményen volt, hogy a vend irodalomnak nincs kulturális értéke, ezért támogatni kellett a magyarosítást. A magyar volt az a nyelv, amely be tudta tölteni a civilizáció terjesztésének a feladatát. Ez abban az időben történt, amikor a muravidéki szlovénoknak még semmilyen kapcsolata nem volt a Mura másik oldalán élő szlovénokkal. Ma a szlovén nyelv segítségével kapcsolódik be a világ kulturális vérkeringésébe.
A történelem során voltak különböző téves elméletek, melyek szerint a vendek nem is szlávok, hanem szláv nyelvet beszélő magyarok, megint mások szerint a germán vandálok leszármazottjai. Mikola Sándor szerint ez egy kelta eredetű nép, miközben az összehasonlító nyelvészet egyértelműen bizonyítja, hogy ez a nyelv állt legközelebb az ószlávhoz, és annak bizonyos elemeit még ma is magán viseli. Ahogy mondani szokták, a vak is látja, hogy ez szláv nyelv. Mint minden „kis nyelv”, a vend nyelv soha nem lehetett teljes értékű, mint amilyen egy nagy nyelv, például a német, az orosz, vagy a magyar nyelv, mert a világirodalomnak csak igen kis töredékéhez lehetett ezen a nyelven hozzáférni. Abban Czipott Rudolfnak igaza volt, hogy emiatt szükség volt egy nagyobb nyelv ismeretére, ebben az esetben a magyar nyelv ismeretére, de abban nem volt igaza, hogy a vend irodalomnak nem volt kulturális értéke. Saját alkotásai értékes nyelvemlékek, a Biblia-fordítások pedig arról tanúskodnak, hogy a nyelv alkalmas volt igényes irodalmi alkotások közvetítésére.
A Murán inneni szlovénok minden magyarosítási kísérlet ellenére megőrizték a nyelvüket. Egymás között a vend nyelvet használták. A hivatalokban is ezen a nyelven kommunikáltak, ezért a hivatalnokoknak meg kellett tanulnia mindkét nyelvet. Ugyanúgy a papoknak is.
Szlovén nyelvterületen nem volt evangélikus teológia, ezért a vend születésű papok is nagyrészt Magyarországon és Németországban végezték felsőbb tanulmányaikat. Arra a területre pályázó papoknak tudniuk kellett, illetve meg kellett tanulniuk a vend nyelvet, mert ezen a nyelven kellett például végezni a temetési szertartást, ha ez volt az elhunyt kívánsága. Nagyapám parókiáján, a battyándi evangélikus templomban is folyamatosan három nyelven, magyarul, németül és vendül folytak az Istentiszteletek.
Trianon után száműzték Muravidékről a magyar nyelvet. A magyar hivatalnokokat, tanítókat elbocsátották, és Szlovénia belsejéből hoztak oda helyükre szlovénokat. 1941-ben, amikor a magyarok visszafoglalták a területet, elbocsátották a szlovén tanerőket, és Magyarországról érkező tanítókat, hivatalnokokat alkalmaztak, vagy olyan szlovénokat, akik beszélték a magyar nyelvet. Addigra az ottani lakosság, annak a fiatalabbik része, már nem tudott magyarul. 1945-ben az említett magyar alkalmazottakat ismét elbocsátották, de aki megtanulta a szlovén nyelvet, és a nyelvvizsgán megfelelt, az maradhatott.
A Muravidéken nekünk már három nyelvet kellett ismernünk, ha boldogulni akartunk. Vendet használtunk a nem hivatalos konverzációban, szlovén volt a sajtó, a rádió, a könyvkiadás, az oktatás, a hivatalok nyelve, és kötelező nyelvként meg kellett tanulni a szerbet is, hiszen bizonyos dolgokat csak ezen a nyelven hoztak nyilvánosságra. Bizonyos ügyeket csak ezen a nyelven lehetett intézni (fővárosi hatáskörű ügyeket), a szlovén katonákat szerb területre vitték kötelező katonai szolgálatra, és az iskolában is kötelező volt ennek a nyelvnek a tanulása. Az ötvenes évektől kezdve a szlovénok vendégmunkásként külföldre mehettek dolgozni, ezért megtanulták a német nyelvet is. Az egykori jugoszláv népek számára az idegen nyelvtanulás olyan fontos volt, mint a mindennapi kenyerünk. A nyelvtudás fontosságával mindenki tisztában volt, és annak megfelelően viszonyult a tanulásához. Egyetemi tanárok például 10-12 nyelvet beszéltek. Amikor Ljubljanában voltam tanulmányúton, és ilyen okos emberek meghívtak az esti társaságukba, mindig hozzám igazodtak, amikor felmerült a kérdés, hogy milyen nyelven beszélgessünk, mert a hat nyelvismeretemmel én tudtam a legkevesebb nyelvet.
Illusztráció: Gábor Zoltán: Szőlőhegy I. (olaj-vászon, 1981)
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
