Michael Longley: Fegyverszünet
*
Kiss Zsuzsánna
A műfordítás értelme és célja
A világ irodalma, melynek nevet Goethe adott (Weltliteratur), bár korábban is létezett, egyetlen hatalmas családba foglalja a nemzeteket: a családok hierarchikus, és mégis testvéries rendjébe. Amikor megismerkedünk egy-egy más nemzet irodalmának valamely remekművével, a megértést és befogadást talán természetesen és óhatatlanul követi egyfajta hazatérő, elhelyező aktus. Mint egy külföldi kirándulás után, amikor hazatérve újdonságokkal töltekezve próbáljuk „elhelyezni” új tapasztalatainkat megszokott, otthoni világunkban. Hasonlóképpen, „külföldi” irodalmi élményeinket is hazahozzuk a magunk kultúrájába, hogy az idegen és a saját egybekeveredve újrarendezzen bennünket.
A latin translatio szónak a transfero szó tőrokona. Az előző átdobást (mint a görög metafora: metaphorein), az utóbbi átvitelt jelent. A transfero szó eleinte a szent ereklyék egyik szentélyből egy másikba való áthelyezésének a fogalmát fejezte ki, és rendszerint ez az átszállítás szakrális értelemben egyfajta felértékelést is jelentett. Éppen ezzel a megemelést is sugalló jelentésárnyalattal kell megküzdenie a műfordítónak, amikor egy adott művet kitép a maga biztos nyelvi-kulturális fészkéből, és megkísérli, hogy új (nyelvi-kulturális) közegbe ültesse át az elárvultan vacogó írói mondandót… Mi más ez, ha nem erőszaktétel, ha nem válság? A művészet alaptermészete szerint választ keres valamilyen döntéshelyzetre, dilemmára – válságra. A krízis jelentése szerint fordulópont, amelyből választás útján nyílik kiút, jó vagy rosszabb irányú változás. A lefordítandó irodalmi mű önazonossági válságát, természetesen, maga a műfordító idézi elő. Amikor egy szerző, illetve egy adott irodalmi mű megérinti, akkor a műfordító kíváncsian, óvatosan, magabiztosan, dühödten,[1] gyászolva vagy ujjongva, mindenesetre akárhogy is, értelmező elemzésbe, bontásba-rombolásba és építésbe is kezd egyszersmind. Új nyelvi köntöst kell keresnie és létrehoznia egy adott, addig önmagával elégedetten, mondhatni gyanútlanul létező irodalmi műnek.
Bár a műfordítást a lehetetlen műfajának is nevezik, a fordíthatóság az igazán jó irodalmi művek természetében rejlik. Walter Benjamin írja, hogy a jó irodalmi művek lefordíthatósága akkor is fennáll, ha az emberek valamilyen korszakban valamiért képtelenek lefordítani azokat. Mint ahogy hisszük, hogy ha bizonyos felejthetetlen életeket vagy pillanatokat az emberek felejtésre ítélnek, ez akkor sem az ilyen sorsra jutott életek és pillanatok felejthetetlenségének cáfolata, hanem csak kijelöli mindannyiunk számára azt a területet, ahol a felejthetetlenség mégis megvalósulhat: Isten emlékezetében.[2]
Isten emlékezetéről mi, emberek csak emberi, például nyelvi formákban gondolkozhatunk. Amikor tehát nevet akarunk adni valaminek, akkor a nyelvben már sok mindennek készen kell állnia ahhoz, hogy a puszta megnevezésnek értelme legyen. Wittgenstein szerint minden egyes új fogalomnak a nyelvek grammatikájában előkészített helye van.[3]
Nyelvfilozófián innen és túl, Kosztolányi frappáns véleményét idézve, a műfordítás nyelvi (sosem magányos, hanem éppen társadalmi) gyakorlat, esztétikai műhelymunka, és mindenek fölött, kísérlet. A kísérlet kockáztatás is, hiszen nagy a tétje. Kockázatos tétje a következő: a fordításból nehogy ferdítés legyen,[4] a traduttore nehogy tradittore-vá váljon, tehát a fordítóból ne legyen áruló.
Hogyan és mivel mérhetjük a műfordítás hitelességét? Talán éppen egy kérdéssel. Azzal, amelyet Döbrentei Gábor tett fel a maga Macbeth-fordítása kapcsán: hogyan írná a szerző, ha magyarul írta volna…[5]
A jó szöveg, legyen eredeti vagy fordítás, azonnal „beszédbe elegyedik” más hasonló értékű irodalmi alkotásokkal. Nyelvtől függetlenül. A műfordítás a lehetetlenre vállalkozik, és mégis régóta gyakorolják. A nyelvek bábeli összezavarodása óta és a könyvek könyve, a Biblia iránti érdeklődés elterjedése óta, szüntelenül szükség van műfordítókra. Robert Frost tréfásan komoly kijelentése szerint költészet az, ami elvész a fordításban.[6] Eszményi esetben a műfordítás ezt a könnyen veszendő valamit is megtartja, és átmenekíti egyik nyelvi közegből a másikba.
A kortárs északír Michael Longley olyan dolgokat jelenít meg verseiben az ír polgárháborús közállapotokról, a nemzeti és nemzetközi megosztottságról, hogy verseinek tartalma, amint elolvassa és megérti az ember, azonnal elkezd másokra is vonatkozni, minden lehetséges olvasóra, az egész világra, az itt és mostra, rám is… Számomra így kezdődik a műfordítás; és akkor ér véget, amikor a forrásnyelvi szöveget biztonsággal elengedhetőnek vélem, majd egyszer talán el is engedem.
Michael Longley (1939-) verseiben egyszerre megtapasztalhatjuk a homéroszi epika hömpölygő széles ívét, tágasságát és távlatait, ugyanakkor ott találjuk magunkat „az ír kérdés” örök szorításában, megoldatlan válságok fogságában, tragédiák árnyékában. Ugyanakkor, Longley alapvetően kedélyes költő, aki közvetlen emberi jelenlétet, világos kereteket, áttetsző derűt és harmóniát óhajt és sugároz, miközben felmenői és helyzete révén megörökölt két világháborút és az egész ír nemzet hosszú történelmi nyomorúságát.
Michael Longley Belfastban született ikertestvérével együtt. A Nobel-díjas Seamus Heaney-vel is egy évben. Belfastban és Dublinban tanult. Sokáig „polgári” állást töltött be egy karitatív alapítványnál Belfastban. Akkoriban az angolokkal unióra lépett északír főváros az ír polgárháború rémségeivel volt tele, de ma is Belfast lakosai polgári és félkatonai merényletek emlékhelyei közt és egy hatalmas fal két oldalán, „kétfelé vágottan” élnek. E falon este nyolctól reggel nyolcig nincs átjárás, tűzoltónak és mentőautónak sem. A Belfast-i fal pedig megtestesíti azt a merev elhatárolódást, amely miatt a fal két oldalán lakó emberek egymással nem vegyülnek, gyermekeiket külön iskolákba járatják, és bármely oldalon is álljon egy-egy emlékhely, ugyanott egymástól különböző történeteket mesélnek.[7] Longley művészi pályája lassan indult. Aztán költőként szülővárosában, majd Dublinban és az Egyesült Államokban is megfordult. Ma is Belfastban él irodalomkritikus feleségével, három leányával és azok családjaival. Belfastot csak a Mayo tartománybéli Carrigskeewaunnal, vidéki házukkal cseréli fel időnként. A költő egy interjúban „érzelmes gyanakvónak” nevezte önmagát.
Sok hagyományból táplálkozó művészetében Longley a fenséges mellett mindig megjeleníti a köznapit, a város mellett a vidéket, a pusztító indulat mellett a belátást kereső elfogadást és gondoskodást. Longley verseit a tömörség, a kicsiny formák szűkszavúsága, a hallgatás, a csend és az elhallgatásos ráutalás határozza meg. Sokszor antik történeteket idézve, mintegy azok margójára írva mondja el a legégetőbb közösségi gondjait szülőföldjének. Tárgyilagos hangvétele, fegyelmezett témakezelése mögött forrongó részvét és közvetlenség, felszólító erejű átéltség rejtőzik.
A Troubles névre keresztelt, több évtizeden át zajló véres polgárháborúról szólva a költő azt mondta: „Habár a költőnek elsősorban önnön képzeletéhez kell hűségesen ragaszkodnia, azért más kötelezettségei is vannak, s nem csupán mint állampolgárnak. Embertelenség volna részéről, ha nem foglalna állást saját közössége tragikus eseményeivel kapcsolatban. Gyenge művész volna, ha nem arra törekedne, hogy képzeletével a tragédiák jóvátételét támogatná.”[8]
A mindennapok káoszából, az emberiséget fojtogató zűrzavarból Longley bármilyen borzalmat képes valamilyen magasabb perspektívából láttatni. Költészete élőbeszéddel körbefont tárgyait klasszikus világossággal és pontos, fegyelmezett stílussal tudja hitelesen kifejezni és egyben felemelni. Amint egy mozdulat leírása is csak akkor ér valamit, ha pontosak vagyunk, állítja (1998-ban) Longley: ha hitelesen meg tudjuk írni, hogyan mozdul a kéz, amikor az ember meghajol, amikor kezet nyújt, amikor macskáját simogatja, amikor kézen fogja és táncolni viszi hölgyét.”[9]
Longley Ceasefire (Fegyverszünet) című szonettje az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) 1994-es fegyverszüneti megállapodása előtt egy nappal jelent meg Belfast napilapjában. A békekötés nagyon törékenynek bizonyult, a harcok még sok éven át tartottak, és a hadszínterek is tovább terjedtek.
Ezt az erősen elégikus hangvételű tizennégy sort (szonettet) szerzője szándékosan írta laza ütemezésű, ógörög időmértékes lüktetést utánzó sorokba, és szándékosan tagolta négy jól elkülönített részre. A három négysoros és a záró kétsoros egység pontosan megegyezik a petrarcai (olasz) szonettől kissé különböző angol szonett szerkezeti elemeivel. Ugyanakkor, a római számokkal jelzett széttagoltság szépen ábrázolja, hogy a kecses és rövid lírai formát ezennel mérhetetlenül nagy tartalom és mondanivaló feszíti szét. Mert Longley, aki újrafordított néhány részletet az Iliászból, e szonettjében a trójai háború egyik legdrámaibb jelenetét idézi fel. Hektor halála a kiindulópont. A háborúnak ehhez a mozzanatához úgy közelít a költő, hogy valamiféle utólagos elégtételt szolgáltat az eseményben érintett személyeknek: a gyilkos Akhilleusznak és az áldozatot gyászoló apának, Trója királyának, Priamosznak.
Amit a szonett záró két sorában olvasunk, az voltaképpen a miniatűrszerű tömörséggel elbeszélt eseménysor elején történik. Vagy legalábbis ott kellene történnie, hogy az első tizenkét sorban lezajló események bekövetkezhessenek. Longley szonettje úgy zárul, hogy a költői én elemelkedik az első tizenkét sorban bemutatott pillanattól, emlékeztet a trójai király korábbi esendőségére és könyörgésére: Priamosz elhatározta és megtette, letérdelt fiának gyilkosa előtt, és megcsókolta Akhilleusz kezét. Fordított szonettel van tehát dolgunk, amilyent az első világháborúban elhunyt fiatal angol költő, Rupert Brooke írt,[10] szellemesen egy házaspár életeseményeit fordított sorrendben tálalva, hogy a csattanó reményteljes, boldog és szenvedélyes legyen.
A szonett kétsoros zárlata (a volta) jelen idejű kihangosított belső beszéd, meglepő és súlyos tartalommal. Az első rész (a szonett propositiója) múlt idejű elbeszélése egy sor eseménynek. Priamoszt beengedik Akhilleusz elé, hogy kikérje fia holttestét. Akhilleusz saját apjára gondolva megszánja az agg trójai királyt. Részvéte akkora, hogy ő maga intézkedik, hogy akit orvul megtámadott, megölt, majd holtában is meggyalázott, Hektor tetemét rendesen megmossák, a végső tiszteletadásra készítve felöltöztessék. Mert Akhilleusz nem tehet mást, engedélyezi, hogy Priamosz másnapra virradva hazavitesse, gyászolhassa és eltemettesse legkisebb fiát. Ezek után együtt apa és fiának gyilkosa egy asztalhoz ülnek, és nemcsak esznek és isznak, hanem beszélgetnek egymással. És a halálos ellenségek kényszerű asztali közössége oda vezet, hogy felismerik, mennyi hasonlóság van közöttük, és mindketten elismerik egymás kiválóságát, csodálják egymást, mint két szerető…
Egyedülálló és mégsem, hiszen Homérosz óta tudható összefüggés, ami e vers szerkezetét és belső logikáját, koherenciáját alkotja: az tudniillik, hogy a vigasztaló-felemelő újrabeszélésnek előfeltétele a legyőzött megalázkodása a gyilkos győztes előtt. Ez a törvényszerűség a bonyolultabb idegrendszerrel rendelkező állatok viselkedésében ösztönösen érvényesül. Csak mi, emberek vagyunk hajlamosak megfeledkezni róla.
Hogy elengedhető-e már az eredeti vers, hogy minden rejtelme megszólal-e magyarul, nagy kérdés; bízzuk rá most az Olvasóra.
Michael Longley
Ceasefire
I
Put in mind of his own father and moved to tears
Achilles took him by the hand and pushed the old king
Gently away, but Priam curled up at his feet and
Wept with him until their sadness filled the building.
II
Taking Hector’s corpse into his own hands Achilles
Made sure it was washed and, for the old king’s sake,
Laid out in uniform, ready for Priam to carry
Wrapped like a present home to Troy at daybreak.
III
When they had eaten together, it pleased them both
To stare at each other’s beauty as lovers might,
Achilles built like a god, Priam good-looking still
And full of conversation, who earlier had sighed:
IV
‘I get down on my knees and do what must be done
And kiss Achilles’ hand, the killer of my son.’
(1994)
Fegyverszünet
I.
Saját apjára gondolva Akhillész könnyes szemmel
Fogta kézen, majd gyöngéden eltolta magától
Az agg királyt, de Priamosz a lába elé kuporodott,
És együtt sírtak, míg bánatukra felbolydult a tábor.
II.
Fogta, maga ment Akhillész, hogy tisztára mosdassa
Hektor tetemét, és mert szánta az agg királyt,
Harci mezt is adatott a holtra, hogy hajnal előtt
Begöngyölt ajándékként vigye haza Trója fiát.
III.
Miután együtt ettek, mindketten örömmel
Látták egymást oly szépnek, mint a szerelmesek,
Akhillész kész isten, Priamosz még mindig délceg
S tele szárnyas szavakkal, bár előbb esengett:
IV.
„Térdre hullok s amit meg kell tennem, megteszem,
Kezet csókolok annak, ki megölte gyermekem.”
Jegyzetek
[1] Tom McCall: „Wrathful Translation: The Sophocles of Hölderlin”. (Szerk.) Cathy Caruth: Tragedy, Translation and Theory. In Honour of the Work of Thomas J. McCall. A Romantic Circles Praxis Volume. University of Colorado, 2014. romantic-circles.org/praxis/mccall/praxis.2014.mccall.wrathful_translation.html
[2] Walter Benjamin: „The Task of the Translator”. (Szerk. Marcus Mullock – Michael W. Hennings) Selected Writings. 1. kötet, 1913-1926. Cambridge, Massachusetts, Harvard UInvesrity Press, 2002. 254.
[3] Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Ford, Neumer Katalin. Budapest, Atlantisz, 1992, 257.
[4] Kosztolányi Dezső: „Ábécé a fordításról és ferdítésről.” Új Idők. 1928. máj. 20. Nyelv és lélek. Budapest, Szépirodalmi, 1990, 574–579.
[5] Döbrentei Gábor: „vallyon mikép fejezhette volna ki ezen angolyos mondásába tett megrázó képet, érzést Shakespeare magyarúl, ha úgy írjon?” „Jegyzetek Kazinczy vitatásaira”. Élet és Literatúra. 2. kötet. 1827, 354–386.
[6] Cleanth Brooks, Robert Penn Warren (szerk.): Conversation on the Craft of Poetry: With Robert Frost, John Crowe Ransom, Robert Lowell and Theodore Roethke. https://digital.lib.ecu.edu/49656
[7] Személyesen győződhettem meg a fent említett dolgokról. Vö. Aaron Edwards: The Northern Ireland Troubles. Operation Banner 1969–2007. Osprey Publishing Ltd. 2011.
[8] https://www.poetryfoundation.org/poets/michael-longley
[9] https://www.poetryfoundation.org/poets/michael-longley
[10] Rupert Brooke: Sonnet Reversed. (Szerk. Geoffrey Keynes) The Poetical Works. Faber and Faber, London, 1974. 89.
Illusztráció: A. T. Markov
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
