Ircsik Vilmos: Naplójegyzetek
2010. január 2. szombat
A naplóírástól mindig a kezdet és a vég tartott vissza. Hiszen ha egyszer valamit valamikor elszalasztottam megkezdeni, akkor már nem lehet csak úgy belevágni a kellős közepébe. És aztán meddig írjam, hogy legyen keze, lába meg dereka, azaz eleje közepe meg vége? Az idők végezetéig? És mit vegyek bele? Minden apró-cseprő dolgot, minden köznapi eseményt? És milyen stílusban, fennkölten, hanyagul, töredékesen? Ám ma mintha világosság gyúlt volna bennem. A kellős közepébe mindig bátran bele lehet, sőt bele kell vágni. Bizonyság erre az egyik legősibb szerkesztési forma, az in medias res kezdés. Ahogy Homérosz is írta eposzait, az Iliászt és az Odüsszeiát. Írni pedig nem az idők végezetéig kell, hanem amíg van mit írni. A mit és a hogyan pedig majd magamagát kínálja. Néha jelentéktelen kis semmiség, néha valami nagy esemény formájában, néha bőbeszédűen, néha szikáran, néha vidáman, néha szomorúan.
Négy nappal ezelőtt, december 29-én meghalt Szokoly Tamás. A halála még visszavisz a múlt esztendőbe, de most, amikor megemlékezem róla, már túl vagyunk a szilveszteren és az újéven, amit Marival kettesben, csendben töltöttünk idehaza, éjfél után sétáltunk egyet. Hótalan, enyhe szilveszter volt, esővel, és olyan sűrű köddel, hogy a távoli, belvárosi tűzijátékból csak halvány villódzások látszottak.
Tamás vékony, magas alakjával nemcsak külsőre, de a szó turgenyevi értelmében is igazi Don Quijote volt.
Érdekes módon először Lermontovot írtam Turgenyev helyett. Vajon miért? Most javítok.
A halálhírt a helyi lap rögtön másnap közölte, rövid kis nekrológban. Nem is a rövidséggel van a baj, hiszen a mai számban már egész hosszú búcsúztatást írtak róla, hanem a halálhír címével: Szokoly Tamás meghalt. Mintha csak mindennapos teendőiről emlékeznének meg. Szokoly Tamás felkelt. Szokoly Tamás felöltözött. Szokoly Tamás megreggelizett. Az effajta mondatokban valóban ez a szórend a jó. A mondat végén van a hangsúlyos, az új közlemény. Mert amíg él az ember, valóban ez a fontos: felkel, felöltözik, megreggelizik. De bizonyos típusú mondatokban a különben oly hajlékony magyar szórend egyszer csak megmakacsolja magát. A halálhír esetén a mondat elejére kerül a közös emberi sorsot kifejező ige, a hangsúlyos, második helyre pedig annak a neve, akit éppen utolért a végzete. Meghalt Szokoly Tamás.Ha ez így megy tovább, a tévécsatornákon a Közreműködnek a bécsi filharmonikusok helyett hamarosan majd imigyen konferálják be a hagyományos újévi koncertet: A bécsi filharmonikusok közreműködnek.
Mint ahogy közre is működtek. De én nem néztem végig őket, hanem elindultam a szokásos kocogásomra. Májusban lesz tíz éve, hogy mindennap, ha itthon tartózkodom, egy festői kerékpárúton kilenc kilométert kocogok, ami a gimnasztikával és az időnként beiktatott lassításokkal, gyorsításokkal százhúsz percet tart. Órát lehetne igazítani hozzám. Mire visszaérek, még tart a koncert. Sőt éppen a Kék Duna keringőt játsszák, amit még meg is hallgatok. Az ifjabb Johann Strauss zsongító, andalító muzsikája, amely Jókai regényeinek társaságában át-meg átjárta a Monarchia minden szögletét. Maritól kétszer is megkérdezem, hogy a Radetzky-induló volt-e már. És ő kétszer is azt mondja, igen, volt. Valahogy nem bízom benne. És igazam lett. Már éppen keltem fel a tévé elől, amikor befejezésül felharsant a Radetzky Marsch. De az már az idősebb Strauss műve.
Mari e-mailen kapott egy képes üdvözletet az ünnepekre Ady Karácsony című versével:
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Korai vers, de azért már benne van az igazi Ady. Nem merném megmondani, hogy Szokoly Tamás milyen költő volt, ahhoz jobban el kellene mélyednem a verseiben. Egyszer talán majd meg is teszem. De a Don Quijote, az biztos. Turgenyev minden embert két csoportba sorolt. Szerinte vannak a Hamletek, akik a valóságban élnek, szenvednek, és nem tudnak cselekedni, nem tudnak se érte, se ellene tenni. És vannak a Don Quijoték, akik fittyet hányva a valóságra, egy álomvilágot teremtenek maguknak, ahol aztán kedvük szerint ténykednek, birkanyájat kaszabolnak, hercegnőnek tartják a parasztlányt, gonosz óriásoknak vélik a szélmalmokat, és vívják velük a szélmalomharcot. Tamás ezt a harcot vívta rendületlenül, sőt most már meg is vívta. Az ő képzelt világa a hetvenes években szervezett Aréna színpadában és a verseiben öltött testet. Négy verseskötete jelent meg, a legutóbbit és most immár utolsót Csoóri Sándor mutatta be meleg, elismerő szavakkal, ha jól emlékszem, tavaly tavasszal.
Mari egyébként szép illedelmesen meg is köszönte a karácsonyi üdvözletet, azzal, hogy nagyon örül neki, mert Dsida Jenő az egyik kedvence. Pedig a számítógép képernyőjén ott állt Ady Endre neve és a vers címe, ráadásul a versmondó színész is ezzel kezdte. Vajon miért tévedett mégis? És vajon miért volt benne biztos, hogy a Radetzky-indulót már eljátszották? És vajon miért írtam én először Lermontovot Turgenyev helyett?
Január 3. vasárnap
Az időjárás alig tíz nap alatt szinte végigjátssza az egész esztendőt. Közvetlenül karácsony előtt országos rekordokat döntő, csikorgó hideg volt, nagy havazásokkal, aztán kedden és szerdán kitavaszodott, ismét országos rekordokat döntő felmelegedés következett, és csütörtökön, szent estén nyoma se volt a hónak, zimankónak. Szilveszterre beköszöntött az ősz, ma pedig ismét téli reggelre virradtunk, kemény, száraz hideggel. A kertben, az ereszcsatorna alatt álló, színültig teli műanyag hordóban egyetlen éjszaka vastag jégpáncélt öltött az esővíz. Az időjárás-jelentésekben azt mondják, továbbra is télies marad az idő. Januárra olyan időt jósolnak, mintha január volna.
Január 4. hétfő
Arra ébredek, hogy tompán hasogat a hátam és a mellem. Másnak nem nagy ügy, de nekem igen, aki eddig gyakorlatilag nem voltam beteg, és nem ismerem a fájdalmat. Vajon hogy fogom elviselni a testi szenvedést, ha egyszer utolér? Mert egyszer utolér. Kosztolányi versbe foglalta, száz sorba:
Nem hagyja el,
bármit teszel,
vág, kalapál,
fúr, vés, reszel.
Ő aztán tudta, ő aztán értette. A versírást is, a szenvedést is. A verseire még emlékeznek, azokra se úgy, ahogy kellene, de a szenvedése ma már lényegtelen és megfoghatatlan.
Mondom, jóformán soha nem szenvedtem még, de a halált már egész közelről láttam. Szinte már egy voltam vele. Négy és fél éve Marival egy kánikulai vasárnapon a pápai termálfürdőbe kirándultunk. Útközben megálltunk egy festői bakonyi pihenőhelyen, bementünk az erdőbe, ahol valami ismeretlen, ízletes, édes bogyóra bukkantam. Mari hiába próbált lebeszélni, én majd elepedtem azért a bogyóért, mint gyerekkoromban a zöld almáért vagy az éretlen cseresznyéért. Ettem belőle vagy öt-hat szemet. A fürdőben rosszul lettem, zsibbadt minden tagom. Arra még emlékszem, hogy bevittek a pápai rendelőbe, aztán pontosan egy nap múlva, Pesten a Péterfy Sándor utcai kórházban tértem magamhoz. Közvetlenül az ébredésem előtt, vagy talán még korábban, ezt motyogtam magamban ékes középkori magyarsággal:
És azon fa gyümölcsétől halált evék.
Mert az a bogyó nem áfonya volt, aminek tartottam, hanem nadragulya. Belladonna. A nagyobbik fiam és a lányom állt az ágyamnál és nevettek. Mari aztán elmondta, hogy Pápáról Győrbe vittek, ő a kórház folyosóján, egy szál forrónadrágban éjszakázott a közben hűvösre, zivatarosra fordult időben. Az orvosok mindkettőnket bolondnak tartottak, és ezt nem is igen rejtették véka alá. Aztán Győrből Pestre vittek, ahol megvolt a szükséges ellenméreg. Másnap már kutyabajom se volt, huszonnégy órára még benntartottak, harmadnap pedig már a saját lábamon mehettem haza.
Január 5. kedd
A fagy mellé ismét megjött a hó, a betegségem pedig ezúttal tartósabbnak bizonyult. A fájdalom elmúlik, de időnként kilel a hideg. Folyamatosan lázam van. A digitális lázmérő időnként több mint 38 fokot mutat. Ez már nem az a régi fajta, amelyben a higanyoszlop tágulása mutatja a fokokat, hanem gombnyomásra működik, aztán a hónaljba dugva néhány perc múlva kiírja a skálára az eredményt. Próbálom bagatellizálni a dolgot, de Mari az egész világot elárasztó H1N1 bűvöletében él, és úgy gondolja, hogy én is ezt az influenzát kaptam el. Így aztán megadom magam. Engedékenységemben nem kis szerepe van annak a bűntudatnak, amely a mindkettőnket bajba sodró oktalan a nadragulyaevésem óta furdal.
Január 6-7. szerda, csütörtök
Ágyban, párnák közt, lázméréssel, gyógyszerszedéssel töltöm az időt. Egy Rubophen nevű lázcsillapítót szedek meg C vitamint, noha szerintem a csipkebogyótea is bőségesen elég lenne. A bíborszínű bicskét, vagy ahogy nálunk mondták, a hecsedlit én gyűjtögettem futás közben, novemberben, decemberben az út menti szúrós cserjékről. Egész szép kis mennyiséget hoztam haza először a zsebemben, aztán az erre a célra rendszeresített zacskóban. Mari megszárította, dobozokba rakta, és most egész télen főzhetjük belőle a teát, ami sokkal jobban ízlik a mindenféle márkás teafüveknél. Ráadásul még egy majd méteres bicskefűzért is fűzött fel cérnára, amely most itt lóg pirosan az előszobában, nem messze a számítógéptől, így írás közben, ha néha felemelem a tekintetem, mindig azt látom.
Vili telefonált Pestről, hogy talán Skóciába, Glasgow-ba helyezik át. A Morgan Stanley Bank Indiába telepíti azt a részleget, ahol ő dolgozik, mert itt túl kedvezőtlenek lettek a körülmények. Százötven ember munkahelye szűnik meg áprilisban, Glasgow-t állítólag öt embernek ajánlották fel, ő pedig szívesen menne. Én pedig örülnék is neki, meg nem is. De várjuk ki a végét, és csak nyugtával dicsérjük, vagy átkozzuk a napot.
Január 8. péntek
Ma befejezettnek nyilvánítom a kényszergyógykezelésemet. A lázmérő folyamatosan 36,9-et jelez, ami ugyan még nem ideális, de a veszély Mari szerint is múlóban van. Talán megmaradok. Délelőtt rendbe hozom magam, és könyvtárba megyek. A tavalyi Nobel-díjas Herta Müller egy kötetét kölcsönzöm ki, hogy lefordítsak belőle egy hosszabb lélegzetű elbeszélést. Novemberben én mutattam be a Nagyvilágban egy kis bevezető tanulmánnyal és két rövidebb elbeszéléssel.
A bánáti sváb parasztlányt, aki a nyolcvanas években Ceausescu Romániájából települt át Nyugat-Németországba, Magyarországon alig ismerik. Az utóbbi évek sok vitatható Nobel-díjasa után nekem ő lényegesen jobban tetszik. Lehet, hogy nem olyan nagy író, viszont olyan világból jön, ahonnan én is jöttem. Így aztán érzem mondatainak, stílusának súlyát, a szavaknak azt a másodlagos jelentését, amit értelemmel felfogni aligha lehet, nála meg különösen nem, mert a hétköznapi, látszólag jellegtelen falusi életet szürrealista összefüggésekben ragadja meg. A Nagyvilágban Fázsy Anikóval való megállapodásunk alapján már közel másfél éve tart egy sorozatom. Német novellákat fordítok folyamatosan, amiből lassanként egész körkép alakul ki a huszadik századi német prózából: Gottfried Benn, Böll, Borchert, Walser, Lenz egy-egy novellája már megjelent a fordításomban, most következik majd Ilse Aichinger, Max von der Grün, Paul Schallück, Gabrielle Wohmann, aztán a legújabb nemzedékekből Steffen Kopetzky. Ebbe a második szériába illik bele az 1953-as születésű Hertha Müller, akivel talán be is fejezem majd a sorozatot, hiszen örökké azt sem lehet írni, illetve fordítani.
Január 9. szombat
Ma volt a bazilikában Szokoly Tamás búcsúztatója. Az énekes gyászmisét és az urnás temetést maga Márfi Gyula érsek tartotta. Amint beszédéből kiderült, Tamás utolsó hónapjaiban közel került hozzá, kitárulkozott neki, meggyónt és megtért.
Illyés Gyula némi cinizmussal és bűntudattal életében többször is romlott katolikusnak vallotta magát. Végül a meghagyása szerint latin nyelvű gyászszertartással temették. Kádár János halálában nem az esztétikumra, hanem a bűnbocsánat elnyerésére helyezte a hangsúlyt. Amikor érezte, hogy közeledik a végórája, az akkori miniszterelnök, Németh Miklós hivatalosnak tekinthető közlése szerint papot hivatott. Temetni viszont igazi kommunista tömegrendezvény keretében temették. A ceremóniát vezető pártfunkcionáriusok celebrálták, és a munkásőrség ministrált hozzá.
A bazilika zsúfolásig telve, én a jobb hajóban húzom meg magam, és aktívan részt veszek az istentiszteletben. Letérdelek, meakulpázok, énekelek, és hangosan válaszolok az érseknek a liturgikus párbeszédben, közben magamban amolyan szimultán módon a latin szöveget is mondom, amelyet még ministráns koromban végig megtanultam:
– Az Úr legyen veletek!
Dominus vobiscum!
– És te lelkeddel!
Et cum spiritu tuo.
– Emeljük fel szívünket!
Sursum corda!
– Felemeltük az Úrhoz.
Habemus ad dominum.
– Adjunk hálát urunknak istenünknek!
Gratias agamus Domino Deo nostra.
– Méltó és igazságos.
Dignum et justum est.
Tamás az átlagosnál valóban jobban értett ahhoz, hogy az emberek közelébe kerüljön. Hatni tudott rájuk, maga köré tudta gyűjteni őket, és minden köntörfalazás nélkül kapcsolatba tudott lépni velük. Nem csak az ilyen megszentelt helyeken. A szertartás sok, sőt talán legtöbb résztvevőjén látszik, hogy ritkán járnak templomba, és most csak a kivételes alkalomból lépték át Isten házának küszöbét. Az ének az orgona kíséretével csak fentről, a kórusból zúg, lent a templomban alig hallani néhány erőtlen foszlányát:
Istenem, örök atyám,
Te szent kezedbe adom lelkem,
Légy jóságos bírám,
Vezess haza országodba engem.
Letérdelni csak kevesen térdelnek le, meakulpázni csak kevesen meakulpáznak, és az érseknek se igen válaszolnak.
Január 10. vasárnap
Még egyszer engedek a kísértésnek, és megmérem a lázamat. A digitális lázmérő 36,2-t mutat, azaz tökéletesen egészséges vagyok. Annyit azért megért ez a kis gyengélkedés, hogy három-négy napig kissé belepillantottam abba a gépezetbe, amely immár hosszú évtizedek óta működtet. Belepillantottam, némi műszeres segítséggel, mint műszaki vizsga előtt az autószerelő a motorba, aztán ha mindent rendben talált, vagy kijavított és pótolt, újabb négy, esetleg két évre megadja a műszaki engedélyt. Rajtam se pótolni, se reparálni nem kellett még semmit.
Az időjárás továbbra is a bolondját járatja velünk. Megint olvadás kezdődött. De mivel több esett, mint karácsony előtt, és az enyhülés se olyan erős, a hó nem megy el teljesen, hanem nagy, piszkosfehér, érdes foltokban megmarad a kertekben és az utcákon, a járdák szélén, a házak előtt, különösen ott, ahová a hótolók nagy kupacokba összetolták, vagy a lakók összelapátolták. Kerti esővizes hordónkra nem csuktam rá a fedelet, most felengedett benne a jég, henger alakú tömbje szinte kilövellt a hordóból, és a megfagyott víz, csúfot űzve a természet törvényeiből, szilárdan mered bele a világba.
Január 11. hétfő
Egy nap híján egy hét kihagyás után ma újra futok, illetve kocogok. Simán teljesítem a kilencezer métert és a gimnasztikát. A betegség tehát valóban nem volt valami komoly.
Január 12. kedd
A Magyar Napló közölni fogja Álmomban otthon jártam című novellámat, amellyel tavaly novemberben immár ötödik alkalommal nyertem díjat a HM és az írószövetség szokásos őszi pályázatán. Bíró Gergely, a prózarovat vezetője egy-két jelentéktelen javítást javasolt, amelyeket el is fogadtam, és villámpostán visszaküldtem a javított szöveget: az egyik szereplő könnyed lépteit súlytalan léptekre változtattam. Gergely azt kifogásolta, hogy ez a szereplő néhány sorral arrébb bizonytalan járással megy, márpedig ez kizárja a könnyed lépteket. Nem nagyon meggyőző, de elfogadtam, ráadásul a súlytalan nagyon jó. Azon kívül két, szándékosan valamelyest homályosabbra, sejtelmesebbre vett motívumot kissé kibővítettem.
Pesten ma sztrájkba léptek a buszosok és villamosvezetők. Nemcsak a főváros, de az egész ország is olyan, mint egy megbolygatott méhkaptár.
Január 13. szerda
A hatalom szekértolói, a közszolgálati rádió, egyes televíziók és újságok az ostoba és kiszolgáltatott tömegembert a sztrájkoló buszosok és villamosvezetők ellen uszítják, elterelve a figyelmet az ország kétségbeejtő gazdasági és erkölcsi helyzetéről. A divide et impera elve a modern világban is nagyon jól alkalmazható módszer. Sőt a tömegkommunikációnak ezen a fokán ma minden korábbinál hatásosabb. Az egyik rádióriport, a bárhol bevethető környezetvédelem álcájában azon sopánkodik, hogy a felelőtlen sztrájkolók miatt hamarosan szmogriadót kell elrendelni Budapesten, mert az emberek busz és villamos híján kénytelenek autóba ülni, és ez megsokszorozza a levegőszennyezést.
A sógorom buszsofőr volt. Nem is akármilyen. Hosszú éveken keresztül járt a tizenkettes vonalán, végig a Nagykörúton, aztán a Margit hídon át tovább a budai kis körben, majd a Petőfi hídon vissza a körútra, csaknem párhuzamosan a hatos villamossal. Ha az ideáljának számító teltkarcsú, dús keblű nő lépett eléje szabálytalanul, lassított, kihajolt az ablakon, és elegáns Jávor-bajusza alól hófehér fogait villogtatva odakiáltott neki:
– Inkább énalám gyere!
Végül alig ötvennyolc évesen ő került – a föld alá. A beteg szíve vitte el, miután egyszer újraélesztéssel már visszahozták a halálból. Az óbudai temetőben temették, egy februári napon, pappal és három fős cigányzenekarral, köztük egy nagybőgőssel, mert imádta a magyar nótát. A koporsó lezárása előtt a gyászoló gyülekezet egy részének megrökönyödésére megcsókoltam az arcát. Csontkemény és jéghideg volt, a szája makacsul összezárva, a Jávor-bajusz leborotválva. A fagyasztóban kellett várakoznia napokig, amíg rákerült a sor. A szertartás végén nővérem megbízásából a nyelvkultúrában legmagasabbra jutott családtagként én mondtam köszönetet a megjelenteknek és külön a BKV-nak a részvétnyilvánításokért, virágokért, koszorúkért. A sógorom után aztán hamarosan a tizenkettes busz is a föld alá ment. Az új metró vitte el.
A távoli Karib-tengeren iszonyú földrengés rázta meg a Nagy-Antillák egyik szigetén, Hispaniolán fekvő Haitit, a világ egyik legszegényebb országát. Az áldozatok számát százezer körülire becsülik. A kis sziget másik országa, a nyugati, különösen német turisták kedvelt nyaralóhelye, a Dominikai Köztársaság sértetlen maradt. A földrengés szinte megállt a határokon. Mintha a természet is folyamatosan a szegényeket sújtaná. Egy eszelős amerikai prédikátor Isten büntetéséről beszél. Voltaire is hasonló elveket vallott, azzal a különbséggel, hogy szerinte isteni gondviselés nincs, de valamiként csak féken kell tartani az embereket. Erre valók például a nagy természeti csapások.
Január 15. péntek
Lebontottam a karácsonyfánkat, egy gyönyörű, két méteres lucfenyőt, amely pontosan három hétig és egy napig állt a földszinti előszobánkban. A fát frissen vágva kaptuk Mari bátyjától. A leveleit még most sem hullatta, ott pompázott feldíszítve nap, mint nap a szemünk előtt, de január közepén már illik véget vetni az ünnepi hangulatnak. Egész évben mégsem lehet karácsony, arról nem is szólva, hogy már sorukra várnak az újabb ünnepek, a farsang, a nagyböjt és aztán majd a húsvét. Valaha gyerekkoromban január 6-án, vízkeresztkor bontottuk le a karácsonyfát. A pap is részt vállalt az ünnepek szabályos betartásában. Január 6-án, háromkirályok ünnepén házról házra járt, az ajtófélfára három betűt írt fel: C+M+B – Christus Mansionem Benedicat – azaz Krisztus áldja meg e hajlékot – ezzel befejezettnek nyilvánítva a karácsonyi ünnepkört, és figyelmeztetett az idő könyörtelen múlására, arra, hogy a jelenből folyamatosan múlt lesz, a jövőből pedig folyamatosan jelen. A fát kitettem a ház elé, ahová a szemeteskukát szoktam, de másnap reggelre már el is vitték. Nehéz időket élünk. Talán fűtésre kellett valakinek, vagy más célra, amiből pénzt tud csinálni.
Január 16. szombat
Immár kétszázezerre becsülik Haitin az áldozatok számát.
Január 18. hétfő
Befejeződött a közlekedésiek sztrájkja Pesten, amelyhez az éppen rendelkezésére álló fórumon boldog-boldogtalan hozzászólt: a műveletlen csőcselék utcán, pályaudvaron, megállóban, boltban, odahaza szűk családi körben, a ravasz, buta politikusok és a közvéleményt manipulálók pedig újságban, rádióban és televízióban. Az érdekeltek véleményére senki nem volt kíváncsi. Ők egyszerűen csak sztrájkoltak. Kora reggel először szép csendben szállingózni kezdett a hó. Most délelőtt már nagy, sűrű pelyhekben hullik és gyönyörű, fehér takarót terít a földre, elborítva az előző havazásból még megmaradt piszkos hófoltokat.
Január 20. szerda
Haitin ma ismét rengett a föld. Elpusztítani már nemigen volt mit. A Dominikai Köztársaság továbbra is sértetlen.
Illusztráció: I. Kulikov-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Tóth László: 1989 avagy Egy év a hetvenötből (Széljegyzetek – elszelelt napokhoz, évekhez)* →
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
