Reke Balázs: Nagyvárosi homo ferus
※
A fiú nagy lendületet véve ugrotta át a patakot, csupasz talpai alatt megreccsentek a száraz gallyak. Forróság volt, de nem állt meg, futott tovább, pedig a hideg patakvíz nagyon csábította. Jobb kezében vadmeggyfa ágából hajlított íjat lengetett, másik kezében három mogyoróvesszőt. A vesszők végét kihegyezte és feketére égette, a másik végükbe bagolytoll darabjait ragasztotta fenyőgyantával, majd sodort madzaggal oda is kötötte, hogy kilövéskor jól tartsanak. Rongyosra foszlott nadrágban volt, amit szinte már csak a kosz tartott egyben, a derekán töredezett bőrövön vadászkés lógott. Az öv sokkal nagyobb volt nála, magának lyukasztotta ki, hogy meg tudja szorítani.
Átugrott egy földből kitüremkedő sziklán, majd az avarba nyomta a mellkasát, és lassan kúszva ment tovább előre. Folyamatosan szimatolt orrával a levegőben. Hirtelen megállt. Tőle úgy kétszáz méternyire, a patakvölgy kanyarulatában, négy őz ivott a vízből. A fiú még előrébb kúszott az avarban, majd egy kisebb kő mögött feltérdelt. Az őzek nem vették észre, széliránnyal szemben volt. A nyílvesszőket az íjhoz szorította, egyet pedig az idegre feszített. Tudta, hogy nem tehet egyetlen hirtelen mozdulatot sem, mert az őzek akkor azonnal megriadnak, és elfutnak. Amikor már nagyon közel volt, megfeszítette az íj idegét, és dobbantva kiugrott a fa mögül. Az őzcsorda azonnal futásnak eredt, felkaptak az emelkedőn, és pillanatok alatt el is tűntek a fák között. A kisfiú nevetett, oldalra hajította az íjat és a nyilakat, majd ugrálni kezdett, és végül elégedetten elterült a földön. A lombkoronák apró résein kilátott az égre. Minden nagyon tiszta és kék volt odafent. Lehunyta szemét.
Már alkonyodott, amikor a patak mentén felért a tisztásra. A vízen ilyenkor szépen fehérlettek a tajtékok, amiket a sodrás felköpködött a felszínre. A fiú lehajolt, kezeit a vízbe merítette, ivott, majd vizet lötykölt az arcára és a nyakára, és íjával és nyilaival a kezében újra futásnak eredt. Mindig futott.
A kalyiba egy kisebb tisztáson állt. Rozoga, öreg tákolmány volt. A nagyobb deszkaréseken, meg a kiesett görcsök helyén be lehetett lesni, és viharnapokon fütyülve közlekedett a szél a helyiség egyik végétől a másikig. A fiú belépett a házikóba, az egyik sarokba lerakta az íját és a nyilait, zsákjával a másik sarokba kucorodott. Volt ott neki valami vacokféle, régi rongyokból, meg állatok lenyúzott bőreiből kialakítva, leült a közepére, kinyitotta a zsákot, és előtúrta, amit összeszedett napközben az erdőben. Voltak ott bogyók, főleg szamóca, áfonya, berkenye és som, meg gombák, és pár marék apró vackor. A fiú megette, ami jól esett neki, a többit félrerakta reggelre.
Közben leszállt az este, és a sötétség valósággal hullámzott a hegyeken keresztül, rátelepedett mindenre. A fiú felmászott a kunyhó tetejére, és elfeküdt a langyos zsindelyen. Az eget bámulta, a milliárdnyi csillagot, amik lüktetően fénylettek odafent, aztán némelyik villant egyet, és hosszú csóvát húzva maga után lebukott. A fiú ilyenkor mosolygott, aztán lassan belealudt a látványba.
Hajnalban az íjával a kezében bevette magát az erdőbe. Gyomra korgott. Az előző napi bogyók, meg az ébredés utáni böjtös reggeli hagyott kívánni valót maga után. Leereszkedett egy ösvényen, amit sűrűn használt, átvágott egy sziklaomláson, majd a sűrű, szúnyogos vadon után egy bozótos részhez ért, aminek a peremén embermagasságig ért a gaz. A növények virágai körül lepkék repkedtek. A fiú meglapult, lépteit nagyon lassúra fogta, nem is volt hangja, ahogy rongyokba csavart talpai a földhöz érnek. Meg sem próbálta elhajtani magáról a szúnyogokat, hagyta, hogy lakmározzák a vérét. Nyilat illesztett az íja idegére, beakasztotta, és ujjával ráfogott, hogy bármikor tudjon lőni. Megtorpant, amikor meghallotta a hangot. Fülelt, szemei ide-oda jártak. Orrával úgy szimatolt, akár egy zsákmányra leső róka. Mutatóujja lágyan végigsiklott a nyílra erősített toll szálain. Lépett még hármat, aztán nagyot dobbantva ugrott egyet. Tőle pár méterre, egy szilcserje tövéből fácánkakas rebbent fel a levegőbe. Szárnyai hangosan suhogtak. A fiú megfeszítette az íjat, a madár elé célzott és elengedte a nyilat. A begyén keresztül fúródott át, és a fácán azonnal lebukott a bokrok közé. A fiú most már hangosan törte az ágakat, ahogy nyomult előre. Karjait és combjait addigra már összevagdosták a tövisek. A madár még élt, amikor rátalált, az oldalán feküdt, és lassan emelgetve a szárnyait próbált felkelni, de csak forgott körben, és lábaival kalimpált. A fiú lehajolt hozzá, előhúzta a kését, és egy gyors mozdulattal elmetszette a torkát. A pataknál kopasztotta meg a fácánt, aztán ki is zsigerelte, és úgy vitte haza.
Kovakővel tüzet gyújtott, apróra tört rőzséből, majd vastagabb ágakat rakott rá, és végül parázs fölött sütötte meg a madarat. A csontokat összeszedte, és a kunyhótól nem messze, az erdőben eldobálta. Tele volt a hasa. Elnyúlt a réten, és bámulta a fölötte vonuló felhőket, meg a kék éget.
Délutánig az erdőben kódorgott, és egy kisebb szarvascsorda vonulását követte. Átkelt velük néhány dombon, meg olyan erdőkön, ahol nem nagyon szokott járni, de aztán hagyta őket elvonulni, amikor egy sziklahasadékból kiömlő forrásnál megállt inni. Utána már nem volt kedve az állatok nyomát tovább követni. A fák közt sétálgatott, és tollakat gyűjtött a nyilakhoz.
Még alkonyat előtt hazaért a kunyhóhoz, lepakolt, és előszedte a horgászbotját. Egy rugalmasabb ág volt, amire vastag, öreg zsinór volt fűzve, a végén görbe, rozsdás horog, középen parafa. Nehezék nem volt rajta, a fiú általában szöcskét fogott, vagy valami más rovart, és azt a horogra tűzve lebegtette a patakvíz tetején. Máskor gilisztát kapart ki a földből, vagy csontkukacot szedett valami dögből, és azzal cserkészte a domolykót a mélyebb, lassan folyásnál, ahol a víz zavarosabbá vált. Néha kidőlt fákból darázsbábot húzott elő és azzal csalizott.
Mire a vízpartra ért, már kezdett alkonyodni, nem volt sok ideje, így maradt a szöcske, amit a fűből marékszámra lehetett fogni a réten. Két ujja közé szorította egy nagy zöld szöcskének a testét, átszúrta rajta a horgot, aztán leguggolt a partszélen, hogy jobban szemügyre vehesse a vizet. Tőle úgy húszméternyire, ahol a fák lombja között átszivárgott a napsugár, látott egy nagyobb domolykórajt. A fákról vízbe hulló rovarokból lakmároztak. A fiú tudta, hogy nem tudja megközelíteni őket úgy, hogy ne vegyék észre. És a domolykó nagyon fürge tud lenni, ha meglátja az árnyékot a vízen, egy pillanat alatt elrebben.
Felkelt, és a felső folyáshoz kapaszkodott, a gyorsabb és tisztább vízhez. Kifigyelt egy helyet, ahol sűrűk voltak a rablások, néhány pisztráng vadul falatozott az arra bujkáló halivadékokból. A fiú egy fa mellett állt meg, és egyik kezében tartotta a szöcskével feldíszített horgot, másikban a botot. Óvatos lendítéssel a vízbe juttatta a csalit, majd várt, hogy a sodrás lentebb vigye, oda, ahol a halak a leginkább mozogtak. A szöcske tehetetlenül verdesett lábával. A fiú látta, ahogy apró loccsanással rácsap a hal, és már érezte is, hogy kezében megrándul a bot. Rövid küzdelem után, a pisztráng feldobta magát, és a fiú ki tudta vezetni a partra, a kövezésnél alányúlt, és kiemelte. Fejbe vágta a késének végével. Gyönyörű, vad ívású sebes pisztráng volt, tarka színezettel, legalább huszonöt dekás. A fiú kizsigerelte, megtisztította és kimosta a hasát, és visszafutott a kunyhóhoz.
Már beállt a szürkület, mire a parazsa vérvörösen izzott, és a fiú mindkét oldalán sűrűn beirdalta a hal húsát, vékony botot fűzött végig a gerince mentén, és leszúrta a földbe, úgy hogy a hal ne sokkal a parázs fölött lebegjen. Hallgatta az erdő neszezését, az éjjeli ragadozó madarak vijjogását és a sülő hal sercegését. Aznap nem voltak az égen csillagok, és furcsa, hűvös szél kanyargott a tisztás felett. Közeledett a vihar.
A fiú földet kapart a parázsra, majd fogta a halat, és bevonult vele a kunyhóba. Villanó fényt látott, és pár pillanat múlva hatalmas égzengés robajlott végig a völgyön. Olyan hangos volt, hogy a fiú az egyik sarokba bújt, és reszketve fogta be a fülét. Fehér, göcsörtös villámág vágott le az erdőben, másodpercek múlva ismét zengett az ég, a kunyhó deszkafalai is megremegtek. Aztán a jég zörgött a zsindelyeken, olyan hangos koppanásokkal, mintha valaki kővel dobálta volna, és folyton villámlott és mennydörgött. Pár helyen elmozdultak a zsindelyek, és az esővíz szabályos csíkban ömlött befelé a deszkapadlóra. A fiú szarvasbundát húzott magára, és alatta a sötétben nyüszített, lehunyta szemét, hogy ne is lássa, ahogy a villámok cikáznak körbe-körbe a viskó körül.
Hajnalban kimászott a kunyhó romjai közül. A tető olyan volt, mint egy szita, a jég szétlyuggatta, a szél kitépett néhány deszkát a falakból, az ajtót lecsavarta a zsanérokról, minden nyirkos lett a beömlő víztől, és mint valami szivacs szisszent egyet, amikor a fiú rálépett.
A vidék esőverte volt, mindenhol kidőlt fák sorakoztak, a törzsüknél szakadtak szét, és a hosszú, fehér szálak, mint egy halvázból a gerinccsontok álltak ki belőlük. Valahonnan fafüst szagát hozta a szél. A fiú kémlelte a tájat, és meg is látta a fák lombja fölött kanyargó fekete foszlányokat. Még csak néhány fa égett, amibe villám csapott.
Egy óra múlva kisütött a nap, és veszettül perzselni kezdte a vidéket. Délre el is párolgott az eső, és a tűz vándorolt egyik fáról a másikra. Estére a környék lángokban állt. Égtek a nagy öreg tölgyek, égtek a bokrok, és a feltámadó szél kotorta az izzó pernyét, fel a hegyoldalra, a fenyvesek felé, és a fiú látta, ahogy az éjszakai ég alját vörösre festik a magasba csapó lángok.
Az emberek reggel már mindenhol ott voltak. Próbálták oltani. Több oldalról jöttek felfelé, és a fiú nem tudott köztük átsurranni. Közben a tűz a tisztásra is kiterjedt, és fekete foltokban hamvadt a fű, és ködszerű füst lepett el mindent. A pernye lassan lángra gyújtotta a kunyhó tetejét. A fiú ült a verandán, hallgatta a ropogó tüzet maga fölött. Amikor már túl forró volt, odébb ment, és néhány méterről nézte, ahogy a kunyhó, akár egy fáklya lángol, vérvörös csóvákat köpve a magasba. A tákolmány negyed óra múlva összedőlt.
A tisztáson kormos arcú férfiak jelentek meg. Meglátták a fiút, és kiáltottak neki, de az elkezdett rohanni a fák felé, bele a füstködbe. A szembe jövő különítmény két embere kapta el. A földre kellett szorítaniuk, úgy rugdosott és küzdött. Levitték a hegyről, és egy szekér platójára rakták, majd megkötözték, hogy ne tudjon rúgkapálni. Az egyik férfi a kendőjével bekötötte a száját, hogy ne is haraphasson.
Jó páran köré gyűltek. Mindenkinek fekete volt az arca a koromtól, csak a szemük fehérje világított, és bámultak a fiú arcába, aki kimerülésig rángatózott a platón. A férfiak a fejüket csóválták, motyogtak egymás között. A fiú próbált rájuk vicsorogni, de minden hasztalan volt, a hang nélküli ordítás kivette minden erejét, és hamarosan eldőlt és elaludt.
Arra ébredt, hogy a szekér egy köves úton zötyög lefelé a hegyről. Érezte a ló szagát. Öreg, gyapjas szőrű igásló vontatta a szekeret. A platón ültek páran körülötte, és a lapátjukra támaszkodva aludtak vagy bámulták a tájat. Az arcuk szinte rongyos volt a ráncoktól, gyakran köhögtek, és utána mindig nagy, fekete nyálcsóvákat köptek a fűbe. A fiú próbálta mozgatni a kezét, hátha ki tudna szabadulni a kötésből, de az túl szoros volt. A lábain ugyanez volt a helyzet, minél jobban mocorgott, a kötél annál vörösebbre dörzsölte a bőrét. Nyála átáztatta a szájába kötött kendőt. Feladta. Hagyta, hogy ide-oda vetődjön a rázós úton, egyik munkás lábától a másikig.
A faludoktor este érkezett meg. Magasba tartotta maga előtt a petróleumlámpát, miközben belépett a lovász után az istállóba. A fiú az utolsó karámban volt, lánccal a falhoz fűzve. A lovász kinyitotta a karám ajtaját, a doktor egy szögre akasztotta a lámpáját, és közelebb lépett a fiúhoz. Az a sarokba hátrált előle.
– Ne félj! – kezdte a doktor. – Nem bántalak, csak hadd nézzem az arcodat – mondta nyugodt hangon. Egy kicsit közelebb lépett.
A fiú vicsorgott egyet.
– Vigyázzon a doktor úr. Vad ez a fiú, mint egy róka. Lehet, hogy veszett. De a fene tudja, honnan szalajtották. Mint, akinek elmentek otthonról, úgy viselkedik.
– Semmi gond. Majd én intézem – zárta rövidre a doktor.
– Ne féljél, nem árt itt senki sem neked – mondta a lovász.
– Hallgasson már el! – torkolta le a doktor. – Ért ő minket, csak egy kicsit még fél, de ez hamarosan el fog múlni. Igaz-e?
A fiú maga alá húzta a lábait. A fémláncok csilingeltek, ahogy egymáshoz koccantak.
– Jól van, majd akkor inkább holnap, amikor világos lesz. Hogy lássa az arcom rendesen, akkor talán nem fog félni – mondta a doktor. – Becsukhatja.
A lovász bement, közel lépett a fiúhoz, egészen a sarokba szorította, majd megrázta a fejét, és hátat fordított, hogy becsukja az ajtót. A fiú felugrott, és fogait a lovász alkarjába vájta. Szorította, és szorította, amíg meg nem érezte a vér ízét a szájában. A lovász ordított, miközben próbálta lefejteni magáról a fiút. Közben a doktor is visszaért, a táskájából injekciót vett elő, és a fiúba döfte. Gyorsan ható nyugtató volt. A fiú elernyedt, már szét tudták feszíteni a száját, és leszedték a lovász karjáról. Hátratántorodott, aztán el is dőlt rögtön a lovász ütésétől.
Arra ébredt, hogy ketten húzzák ki a lábánál fogva a karámból. Még mindig kába volt, nem tudott volna lábra állni. Az arcára kocsonyásodott vérbe szalmatörek ragadt. Berakták egy autó hátuljába, nekiborult a rácsoknak, és eldőlt, majd felbőgött a motor. A régi tragacs szinte röfögve és vaskos füstfelhőt eresztve indult el.
Amikor kivették az autóból olyan orrfacsaró bűzt érzett, ahogy azonnal elhányta magát, rá egy ápoló cipőjére. Egy kaviccsal felszórt udvaron volt, amit három méter magas téglafal vett körül, és a tetején szögesdrót futott végig. Nem volt hajlandó lábra állni, ezért az ápolók úgy vonszolták maguk után, mint egy zsák krumplit. Csupasz lábai nyomvonalat húztak a kavicságyba. Innen egy folyosóra értek be vele, ahol sötét volt, csak az egymás után következő, plafonról lecsüngő villanykörték fakó, sárga fénye világított. A fiú itt is furcsa szagot érzett, csípte a szemét, úgy érezte, hogy valami belülről marja az orrát, folyton fújta kifelé a levegőt az orrlyukain, hátha a szag távozik.
Az orvosi szobában leszíjazták, és belenyomtak pár oltást, az orvos alaposan megvizsgálta, és végül kijelentette, hogy a fiú nagyon jó fizikumú, bár a korát csak találgatni tudta. Néhány apró, erdőben szerzett betegségtől eltekintve egészséges.
Innen visszavitték a folyosóra, és hosszan vonszolták, ugyanolyan szobák előtt. Mindenhonnan gyerekek jöttek elő, és az ajtókból nézték, hogy ki érkezett, és egymás között sugdostak. Az ápolók végül megálltak egy helyiség előtt, az egyikük kulcsot vett elő, miközben fél kézzel tartotta a fiút, akinek előrebukott a feje. Bevitték, és ráfektették az ágyra, majd kiszíjazták.
Így volt pár napig. Addig nem is látott senkit, csak a nővért, aki naponta egyszer bement hozzá, hogy lemosdassa és enni adjon neki. A fiúnak tetszett az illat, ami a nővér ruhájából áradt, ez volt az első, ami nem facsarta az orrát. Virágokra és mezei füvekre emlékeztette, amikben feküdni szokott. Ilyenkor nem rúgkapált, lehunyta a szemét, és maga fölé képzelte az eget, hozzá a madarakat és a hajlongó fák hangját, azt a recsegő-ropogó neszekkel teli morajlást, ahogy az erdő szuszog.
Sok orvos járt nála. Mindegyik ugyanolyan erős szagú fehér köpenyben ült le az ágya mellé, a kezükben papírt tartottak, és folyton beszéltek hozzá. Kérdezgették, hogy mi a neve, hogy tud-e beszélni, honnan jött, mit keresett az erdőben, hol vannak a szülei? A fiú hallotta a szavakat, de nem reagált semmire, csak bámult maga elé, és ha nagyon megunta valamelyik orvos beszédét, akkor rávicsorgott, mire azok mindig hátrahőköltek, és hamarosan elhagyták a szobát.
Mikor az udvarra vitték, a fiú rendszeresen hányt. Ilyenkor felnézett, és a távolban hosszú kéményeket látott, amikből hullámozva dőlt kifelé a korom meg a füst. Az egyik irányban óriási torony nyúlt az ég felé, a csúcsán tűz lángolt, és a csóva néha kisebb volt, néha nagyobb, hajladozott, köpött egyet, majd megint gömb alakúvá terebélyesedett. Ez volt az egyetlen, amit a fiú érdeklődve nézett. Az egyik orvos emiatt felvéste a papírjára, hogy valószínűleg az erdőtűz traumatizálta. Azt is megállapította, hogy a trauma feloldása után a beszédkészség magától visszatér. Egyedül a szülők kérdését nem tudták hova tenni. Nagyon hiányzott a képletből. A fiú hosszú, csimbókos haját levágták rövidre, lefotózták és páran összevetették az eltűnt gyermekek listájával, de nem találtak semmit. Mintha a fiú sosem létezett volna. Néhányan már hajlottak arra is, hogy a fiú az erdőben született.
A fiú egy esős napon szökött meg. Az őr volt figyelmetlen, amikor kivitte a fürdőbe. Ilyenkor mindig megnyitották neki a tusoló csapját, és hagyták, hogy úgy mosakodjon, ahogy neki jól esik. Mikor már negyed órája nézte a folyó vizet, az őr legyintett, és a piszoárhoz fordult. Mire végzett, a fiú már sehol sem volt. Talált egy nyitott kisablakot, amin átpréselte magát, onnan a karbantartók fészerének tetejére ugrott fel, végigszaladt a falon, és átbújt a szögesdrót két szála között, ahol a leghitványabb volt. Kórházi köpenyét elhajította egy árokba, és futott előre, meztelen talpai alatt felkavarodtak a tócsák.
A hegyoldal sziklái között gyorsan kapaszkodott fölfelé, csak néhol csúsztak meg lábai az esőtől síkos köveken. Itt már nem járt senki. Felért egy nagy fehér kőhöz, ami szinte szoborként meredt ki a hegyoldal zöldjéből. Leült rá, hogy szusszanjon egyet, szíve hevesen kalapált. Lábai alatt az óriási város és az őt kettészelő folyó ázott a hamuszürke délutánban. A fiú látta, hogy az úton emberek gyülekeznek és mutogatnak felfelé, majd egyre többen lettek, és az első sorok elkezdtek felfelé kapaszkodni.
A fiú a háta mögé nézett. Nem volt messze a hegycsúcs. Felkelt, kihúzta magát, szája előtt kört formált a markával, és olyan élesen felvonyított, hogy hangját körbehordozta a szél az egész környéken.
Reke Balázs a 2022-es Cédrus-pályázat kiemelt szerzője*
*(A 2022. évi kiemelt és nívódíjas pályázók névsorát hamarosan közzétesszük.)
Illusztráció: L’enfant sauvage (F. Truffaut, 1970.)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
