Zigizmund Krzsizsanovszkij: Fantom
*
Földeák Iván
Egy elfeledett zseni
Az embert még hivatásának fél évszázados múltjával a háta mögött is érik meglepetések. Ahogyan engem is, tallózva a forradalom utáni kor irodalmában.
XX. századi Frankenstein-történet. Vagy mégsem az? A címe sokatmondó: a „Fantom” („Фантом”). Hogyan válik a polgárháborús és azt követő évek zűrzavarában fantommá az orvosi egyetem fából és gumiból készült „csecsemő-gyakorló babája”. Előadásain használója, a professzor otthagyja az egyetemet. Falusi orvos, majd háborúban szabdalja az emberi testeket. És váratlanul beállít hozzá a fantommá lett Firka-Frankenstein, hogy elmesélje lidérces barangolását a húszas évek világában. Az egyetem alagsorában lel egy ideig otthonra, befogadja őt az orvosi preparátumokat őrző és gondozó Nyikita. Halála után egyedül folytatja kísértő életét. Néha lelátogatnak az alagsorba a professzorok, diákok, de senki nem veszi észre, hogy ő csak egy szellemalak. Elfogy a tűzifa, s hogy életben maradjon, elköveti egy nagy bűnt, elégeti fából készített orvosi segédeszköz anyját. Majd divatszabóságban kihordó. Beleszeret a hozzá hasonló szellemalak fa próbababába. Odisszeáját a kórházban haldokló professzorral osztja meg. A történet nem ér véget, az írót a következő találkozón már csak üres ágy fogadja.
Egy másik kisregény, ugyanattól a szerzőtől: „Az a bizonyos valaki” („Некто”) aki megtestesíti a valós és sikeres életet. Mindig jól számol, mindig a helyén van, minden vizsgán megfelel. Mert a szerzőre ez nem jellemző. És amikor egy fontos ember előtt áll, ám sajnos nem szerepel azon a „bizonyos” névsoron, ki kell lépnie a sorból. Mégis reméli, hogy talán megjelenik „az a bizonyos valaki” és az ő élete is zöld utat kap… Tévedett, nem kapott, csak halála után… Ez egy másik korszak hajnala.
Ugye mennyire más ez a világ, mint Alekszej Tolsztoj „Golgotá”-jában bemutatott és végül eszméivel diadalmaskodott új élet? Más és megdöbbentő. Abszurd és fantasztikus. Jóllehet ugyanúgy a valóság elemeiből épült. Csak keserű tanulságok ismeretével.
Íróját ötven évvel a halála után felfedezik. De nem mint kora kiemelkedő szakemberét, értelmiségit, aki hűséggel szolgálta hazáját. És értékeket hozott létre. Végre íróként is elismerik. Élete során gyakorlatilag az íróasztalnak írt több kötetnyi novellát, kisregényeket. Jelentőségük csak világhírre szert tett kortársaihoz mérhető: Kafkához, Bulgakovéhoz. A mai irodalomtörténet is elismeri. Sovány vigasz a szerzőnek. Ő akkor és ott szeretett volna jelen lenni, üzeneteit átadni.
Tragédiája a történelemnek és a sorsnak, hogy művei megírásuk idején nem kapcsolódhattak bele az orosz és világirodalom véráramába, gazdagítva azt és tágítva a kor olvasóinak látókörét. Ebben nem volt egyedül, Zamjatyin, Paszternak és még sokan mások megélték, átélték ezt. A szerző félre húzódott, nem vállalta a megpróbáltatásokat. Tette a dolgát – másutt, elhivatottan és értőn.
Meghunyászkodott volna? Alkotó sokféle lehet. Van, aki vállalja a megmérettetéssel járó küzdelmet, a harcot a hatalom sokfejű vidrájával és kutyafejű cerberusaival. Van, aki a történelemben bízik. Az időben. Elítélhetjük ezért?
Nem. De egyet tehetünk, azt, ami erkölcsi kötelességünk. Emlékezünk rá.
Sajnos nem mindenki ismeri történetei forrását, a világot, melyet Krzsizsanovszkij a fantázia sajátos tükrében alkot újra. Művei most olvasva már nem úgy hatnak, mert nem ugyanazokhoz szólnak. Azokhoz, akiknek szükségük lett volna rájuk. Talán akkor sok minden másképp alakul… Ne legyünk ennyire naivak.
Ezek az írások nem befolyásolták és milyen kár, ma sem befolyásolják az irodalom eleven folyamát. De még mindig nem késő. Bízzunk benne, hogy felfedezett tanulságuk beépül a mába…
A szerző élete sem volt egyszerű. Lengyel származású szülei az Orosz birodalomban maradva Kijev mellett települtek le. Nem is gondolták, hogy négy gyermekük közül a legifjabb, az egyetlen fiú beírja nevét az orosz irodalom történetébe. Megkésve, de kitörölhetetlenül.
Zigizmund Krzsizsanovszkij (1887-1950) a nagy hagyományú kijevi egyetem diákja lett. Melynek színéről, miként az ukrán történelem cikkcakkos menetéről, a mai napig folynak szerecsen- és épületmosdató viták. A legenda, hogy vörös színe a lázadó és megölt diákok vérére emlékeztet, lehet, hogy nem úgy igaz. Egy biztos, az itt tanuló ifjak nem voltak a cári rend támogatói és kegyeltjei. Miként a párhuzamosan jogot és bölcsészetet, beleértve filozófiát is tanuló Zigizmund sem. Aki mint minden huszonéves fiatalember, megpróbálkozott versírással. Majd szülei támogatásával beutazta Európát, Olaszországot, Franciaországot, Németországot és Ausztriát. Felszívta magába az európai kultúrát. A forradalom mindent elmosott, ami a régiből maradt.
Szerencséjére az ifjú vöröskatonát az író Szergej Msztyiszlavszkij felfedezi, és bevonja a szellemi életbe. Versekkel indul. Nem ez az ő igazi pályája. Végre megmutathatja azt, amihez valójában ért – a színházhoz. Kijevben már irodalmi és színházművészeti előadásokat tart. Friss feleségével, a színésznő Anna Bovsekkel és apró társulatával járja a forradalom világmegváltó lázában élő orosz vidéket, terjeszti a kultúrát.
1922-ben a fiatal irodalmár felköltözik Moszkvába. Már tanár, színházesztétikát és történetet ad elő. Bemutatják egyetlen drámáját, amit G. K. Chesterton (1874-1936) szellemében írt meg. Aki meglehetősen sajátosan látta és láttatta korát: „A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervativizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását.” G. B. Shaw, Chesterton „barátságos ellensége” a Time-ban így nyilatkozott eredeti gondolkodású pályatársáról: „Ez az ember egy kolosszális géniusz.”
Talán most már érthető Krzsizsanovszkij írói hallgatása. Viszont hat évig az úttörő vállalkozás, az első Nagy Szovjet Enciklopédia felelős szerkesztője. Többek között innen is ered elképesztő műveltsége. Mint esztéta és művészeti író az Állami Művészeti Akadémiában végez munkát. Emellett filmforgatókönyveket és librettókat ír. És nem is akármilyeneket. Ő viszi színre Szergej Prokofjev zenéjével Puskin „Anyegin”-jét. És ő írja a librettót Dmitrij Kabalevszkij operájához, a „Colas Breugnon”-hoz.
Irodalomesztétikusi pályájának két nagy periódusa van: a „puskini” és a „shakespeare-i”, értő tanulmány-esszék sorát írja a nagyokról. Ezt a munkásságát nagyon is elismerik. 1939-ben felveszik az Írószövetségbe. De ekkor már nem ír szépirodalmat. A Nagy Honvédő Háború alatt riportokban számol be Moszkva hősi védelméről és más hadi eseményekről, és fordít lengyelből. 1950-ben hal meg. Ma sem tudjuk, hol temették el. Örökségét ápolja az őt 21 évvel túlélő asszonya, a színész-rendező, színházpedagógus és memoár író Anna Bovsek. Neki köszönhetjük, hogy irodalmi öröksége, 5 kisregény, 6 kötetnyi novella ma már elérhető könyvekben és ingyen az interneten. Nyugodtan belemerülhetünk sajátos írói univerzumába.
Fantomok, árnyképek, „valakik” keresik helyüket Krzsizsanovszkij kiadatlan írásaiban egy megbolydult világban. Vajon végül megtalálták helyüket Oroszhonban? És másutt, más korban, napjainkban, bolygónkon? A téma ma is szerzőjére vár…
*
Zigizmund Krzsizsanovszkij
Fantom
Egy szempárnak, mely véletlenül tovább bóklászik a címnél, s pillantása a kezdő sorokra téved, semmi keresnivalója itt. Bárki legyen, tekintetét terelje másfelé. Az itt következő elbeszélésben aligha talál delíriumban vagy lázálomban született fantomokat. Történetünk elkerüli az allegorikus és szimbolikus rémalakokat is. Tárgya szerfölött prózai, egy fából, gumiból és bőrből összetákolt, orvostani fantombábú története. Pontosabban, annak egyik legelemibb változatáé. Nos, ennyi elég is. Tehát, kapják el tekintetüket és hagyjanak magamra elbeszélésemmel.
Egyébként maradjunk annál, hogy én csak továbbadom a történetet, csak a szavak az enyéim, a tények tőle származnak – Jánusz (azaz Kétarcú)-Szklifszkijtől. Legendáját egyszerűen ellenőrizhetjük, azzal, hogy ő, a történet szállítója nem kitalált személy. Csupán egy kis fantázia kell és az, hogy ellépdeljünk ahhoz a bizonyos, a téglákból és csövekből összetákolt házhoz. Itt képzeletünk lábujjhegyre kell, hogy álljon s tekintetünket a hetedik emelet egyik ablakának magasába, a hatalmas épület tetejének pereméig kell emelnünk. Kíváncsi fantáziánk és a hajnal sárga villanylámpa pislákoló fényére talál – négyszögletes asztal, tetején négyszögletes nyitott könyv, a könyvön Jánusz-Szklifszkij álmos feje, szemhéja fennakadt, szája tágra nyílt. A felkelő nap sugara erőre kap –már kivehetők a lapos papírpárnára pingált, a pihenő fejtől nem takart betűk:
„… és azután a bábú szülőcsatornája kampós kanyart vesz, kialakítjuk csípőjét és testének lágy részeit, s mint egy kárpitozott bútort, megtöltjük hajjal és kóccal s behúzzuk vászonnal. A bábút ezután áztatott és puhított bőrrel burkoljuk be, beillesztjük a négy-öt milliméter vastag gumiból készült, imitált a Labia majorát – nagyajkakat –, a kihasított réssel (a gumi szürke, tömör, olyan, amit rendszerint a cipőtalpra ragasztanak fel). Azt gondolhatnánk, hogy a legfontosabb alkotórész, úgymond a lelke, már kész, csupán össze kell rakni a berendezést…” Az „összerakni” szó fennakad az alvó feje búbjánál, s a szöveg a felborzolt tincsek közé bújva kacskaringózik tovább: „tartozik… jóllehet nem… Schulz professzor módszer… kér…” A szófoszlányok követik az alvó homlokának dudorát és orrának görbületét, melynek nyílásai ütemesen fúvódnak fel és ernyednek el.
Ez meg mi a csuda? A paraván mögött papucs csattog, fémesen dong és zúg a petróleum-főző, a balta beleszorul a tűzifa tuskóba s a fahasáb tompán döngve csusszan le és föl a konyha padlóján. Jánusz-Szklifszkij összerezzen, fejét felkapja az írásról, szemét dörgöli. Végigolvassa, nem, összecsapja a könyvet és ásítozva a mosdókagylóhoz lép. Hat fém sas kap csőrével a szürke diákzeke hat hurkába. A falon balról óra, rekedten hörög, lopva kilencet krákog. A tények tudora fésült tincseit tányérsapkájának kék pereme alá rejti és kilöki az ajtót. A képzelet most már a sarkára állhat, és meredten figyelhet: Jánusz-Szklifszkij lép a színre.
Az előadóterem ajtaja süket deszkaként választja el a már kihúzott számokat a többitől. Vagy tucatnyi kipipálatlan alak tolong az ajtóra szögezett listánál, mások hátukkal és könyökükkel a falhoz és az ablakpárkány kiszögeléseihez tapadva, könyveiket bújják. „Következő.”
Szklifszkij átlépi a küszöböt. Feje felett fehéren összeboruló boltívek. Lejjebb, szemmagasságban petyhüdt, tintafoltos zöld szövet. Balról egy diák kínlódva rázkódó lapockája, égőpiros füle az őt faggató vizsgáztató felé hajol. A diák alatt az asztal mellső lábaira ágaskodik, s meggörbülő hátsóival kirúg. Háta mögül fel-felbukkan a magántanár docens mandzsettája és a kabátban idegesen rángatózó lapocka surrogását éles hang szakítja meg. Az asztal jobbján a szék felszabadul. Az ősz, tüskés haj alól a vöröses, püffedt ábrázat rámordul Jánuszra. „Húzzon egy számot”. Odalép és felfordítja a négyszögletes kartondarabot. 39.
– Mit húzott? Hm-m-m… „fantombaba, tartozékai, alapgyakorlatok”. Tehát. Nyikita…
A laboratóriumi segéd fürgén a készülékhez ugrik és a fantomszörny kerekeivel nyikorogva, fa lábcsonkjait nyújtva, már a csavarokkal összetákolt szülőszék fölött himbálja vászonba burkolt csípőjét.
– Mit tud erről a szülészeti próbababáról s arról, mire szolgál…
A tananyag életre kel, s a vizsgázó máris zúdítja magából:
– A próbaalakot rendszerint gumiból és papírmaséból készítik, kerülve a modern technikát. A fogó helyes beillesztésének tanulmányozására, ha a baba farfekvéses, de kiváltképp, ha keresztben van, közönséges bőrlabdát használnak, amibe kócot tömnek – bonyolultabb esetekben egy újszülött holttestét veszik elő, amit természetesen megfelelően beinjekcióznak és előkészítenek.
– Úgy-úgy. Nyikita…
Az asztal másik végéről ott terem a segéd, közelebb húzza az üvegtálat, melynek vastag metszett élei mögött, lila-fehérkés kezecskéjét és sarkát nyújtva gömbölyödik az apró, beglicerinezett test. Már unja a sok fogdosást, feje búbjáig merül az orvosi alkoholba, és álmosan himbálódzik, mint a „fantombaba” elkerülhetetlen kelléke.
A professzor szürke, tüskés, zizegő hajába túr:
– Nos, lássuk. Művi beavatkozás. Négyes pozíció. Farfekvés. A fej kissé ferdén ül. Készüljön fel –nyugalom.
Nyikita biztatón rávigyorog a diákra, hosszú kezét az üvegedény fölé emeli, és ezt súgja:
– Fifka…
A vizsgázó rájön, ennek a vagy százszor használt kis testecskének, mely fogóról fogóra engedelmesen élte át a szüléseket, ez az ördög tudja ki által kitalált neve. Nem veszi le szemét a halott csecsemőről, gumikesztyűt húz, és csattogva kipróbálja a fogót. Közben Fifka fejecskéje kikukucskál az üvegedény peremén, kerek, kis homlokát a fogók behorpasztották – tucatnyi lehetett, ezekkel cibálják ki a demonstrációs babából, születése előtt. A fogó nyelvei megnyomorították fejecskéjét, nyomai akár vértanúk bíborszürkés fekélyek borította töviskoszorúja, szorosan összezárt szemhéját kékes monokli keretezi, tátott szájából nyál és orvosi alkohol csorog.
Nyikita becsusszantja a kipreparált holttestet a fantombaba szétfeszített medencéjébe: a csöppség rúgkapál és megfeszíti testét, az asztal recseg. Szklifszkij az műtőasztal fölé hajol, óvatosan tapogatva betolja előbb bal kezének mutató, majd gyűrűsujját Fifka fejebúbja alá, miközben nagyujját beavatkozásra készen kinyújtja. Nyomban megérzi a nyíl alakú varratot és a fülcimpa felső peremét. Jobb kezével megragadja először a fogó egyik, majd másik szárát s azok nyomban satuba szorítják a csöppség halántékát. Csattan a fogó s még abban a másodpercben – tisztán hallja – ott, a gumírozott résen belül valami élesen és panaszosan felvinnyog. Értetlenkedve elengedi a fogót, és a professzorra néz. A prof azonban nem pillant vissza, dühösen szakállába túr, felpattan és az ajtóhoz, a rajta beszűrődő hangok felé rohan, feje eltűnik az ajtórésben, és már harsog: micsoda zaj, az ördög tudja, mi ez, na és a tudomány, pimasz ifjoncok. Nyikita kinyújtja nyakát, az ajtó felé fordul és követi főnökét. Jánuszt a váratlan zűrzavar már alig érdekli, zavarodottan ismét a fantomra néz. Látja, ahogy a fogó kitágítja a gumirést s halk cuppogással, lassan forogva kicsusszan valami, fokozatosan kilökődik a fej, majd a váll, a halott csöppség akadékoskodó könyöke, ellenkező lábacskái. A test lóg, leng, majd puha cuppanással a földre pottyan, a fogó hegyes végei a padlót döfik. A diák megzavarodva, dermedten áll, semmit nem ért és meg sem próbálja felvenni a kis testet.
Az ajtó hangosan becsapódik és a professzor, miután kikiabálta magát és kiengedte a harag gőzét, diadalmasan visszalép az asztalhoz:
– Hogy állunk? Aha. Kész? Vagy úgy. Elégséges, nagyjából. Tegyék el.
Jánusz-Szklifszkij maga sem hiszi, hogy megelőzi Nyikitát, meglepően ügyesen szétnyitja a fogó szárait, derékon kapja a kis testet s visszaengedi az üvegedény falai közé: valami fájdalmasan belekap az ujjába – kitépi kezét – az orvosi alkohol felületére buborékok úsznak fel: senki nem vesz észre semmit. A preparátumot visszaviszik a terem sötét sarkába. A szörnyszülött próbababa pedig várja a következő delikvenst. Szklifszkij, rángatózó állkapcsát összeszorítva kisurran az ajtón. A folyosón körbeveszik, – mit kérdeztek, nehezet vagy könnyűt? Nem válaszol, szavaikat elengedi a füle mellett.
II.
Mint szélmalom szárnyai pörögnek a falinaptár lapjai. Az utolsó vizsga. Két napja maradt, hogy rendbe hozza a dolgait, az ügyeit intézze, kiszabaduljon a városból, elutazzon. Ám még jön a rumlis ünneplés, baráti italozás, a diplomaosztáskor szokásos ramazúri. Tucatnyi tenyér fogja satuba kezét, alkoholbűzös száj tapad szájára, együtt harsogják a „Gaudeamus”-t. A levegőbe hajítják, ő is lóbál másokat, konflisban zötykölődik, kátyúról kátyúra, kocsmából kocsmába. A második zűrzavaros éjszaka kifestett hölgyikékhez sodorja. És ekkor – legnagyobb meglepetésére – tenyerébe szorított, sajgó halántékkal, röhigcsélés és ricsaj közepette megjelenik előtte, lábát szétterpesztve a nyálkásan hideg és halott fantomalak. Szklifszkij egy szemvillanás alatt kijózanodik, odahagyja a sietve elkezdett szerelmi románcot, mellékutcák hurkaiban kószál és így töpreng: „Az én cibálásomra, vagy magától jött világra, – vagy a fogóval, az ördög tudja…”
Ez a homályos kép először bukkant fel, ám a kipréselődött fej nyomban el is merül az álmok zavaros mélyén.
Csak estefelé tért magához. Úgy tűnt, minden rendben. Három óra múlva indulhat az állomásra. Valami fogóként szorította össze halántékát. Szájában nyál és orvosi alkohol keveréke. Elhatározta, hogy sétával veri el fejfájását, s ment le a hatodikról, az utcára, lámpák sárga foltjaiba merülve s közben nem gondolt semmire – bárcsak megszabadulna a fejét szorító fájdalomtól – tompán őgyelgett, mellékutcák káoszába gabalyodva, oszloptól oszlopig, feketén és sárgán pislákoló ablakok mellett. Hirtelen előtűntek az egyetem metszett, fehér falai. Lentről, egy kő keretezte lukból, ott, ahol a fal összenőtt a földdel, hirtelen fény lobbant. „Valahol ott lehet Nyikita”, – futott végig rajta. A fejét szorító fogó nyelvei szétnyílnak, a fájdalom megszűnt. Órájára pillantott: nem mindegy, mit mutat, hiszen már nincs is igazából itt, vagy talán mégis – valahogy el kell ütni a hátramaradt egy órát.
Behúzódott a kapualjba s körbepillantott. Kereste, kitől érdeklődhet, s a négyszögletes udvarban, a kis tornácon, a félhomály burkán át felismerte Nyikitát. Töprengéseibe merült, kezét hosszan lógatta, görnyedt válla lógott. Megszólította:
– Testvér, elutazok. Még ma.
– Akkor jó utat.
– Itt felejtettem valamit.
– Ugyan mit?
Nyikita ásított egyet s elfordult.
– Itt húzod meg magad a pincében?
– Ühüm.
– Na és – egyedül vagy vannak gyerkőceid?
– Nem-a.
– Hogyan is hívtad azt a szörnyű babát, emlékszel: Fifka vagy Fegyka…
– Fifka, – javította ki Nyikita. – Ha valamit ott felejtett, megkereshetjük, nálunk semmi nem vész el.
Nyikita lemerült a pincében, ám kulcscsomót csörgetve nyomban fel is bukkant. Ajtók csattogtak – egyik a másik után, lépteik tompán koppantak a folyosókon, míg elértek az embriológiai előadó alacsony, fehér ajtajáig. Nyikita kitapogatta az ajtóba illő kulcsot.
– Ige-en, Fifka, maga meg találomra Fegykának titulálta. Úgy ám. Ejha, nyitva van, mi a csuda?
Az ajtó a könnyed lökésre elfordult. A sötétből két sorba állítva üvegtárolók, palackok, vastag falú kádak, retorták és mosdótálak bukkantak elő.
– Balra. 14-b. Tessék, ide bújt a csöppség, a kis üvegtálba.
A kulcsok csörrenve a padlóra hullottak.
– A csudába…
A tál metszett üvegfalai között magányosan csillogott az orvosi alkohol: sem alatta, sem a tetején semmi nem volt. Felkapcsolták a villanyt: a padlón – az üvegfalú táltól meztelen gyermektalpak rövidléptű nyomai vezettek el. Miközben mindketten a padló fölé hajoltak és szemrevételezték az apró lábak nyomait. Az alkohol rövid ideig őrizte őket, gyorsan elpárolgott és egy perc múlva már csak hűlt helyük találták.
– Tehát, nemrég lehetett…
– Mi nemrég?
– Nézze meg az ember. Valahol itt kell, hogy legyen. Bujkál. Meg kéne keresni. Fif, hé, Fif…
Csendben az ajtóhoz osontak: végtelen folyosók várták őket, a barlangként összeboruló boltívek tompán verték vissza lépteiket. Nyikita már belemerült a sötétbe, de miután nem hallotta, hogy követnék, megfordult:
– Mi van?
– Mennem kell a pályaudvarra. Lekésem a vonatot.
– Hát jó. Akkor hagyjuk.
Némán a kijárat felé indultak. Egy óra múlva a diák már a vasúti kocsi ablakán bámult ki. A szerelvény meglódult, s a fantombaba egyszeriben eltűnt, azt hihette, maga mögött hagyta. Ám mégis vele maradt.
III.
Miután megérkezett a faluba, a faluközösségbe, Jánusz-Szklifszkij, a fiatal orvos úgy döntött, hogy idejét a betegek és a könyvek, a rendelő és könyvtára között osztja meg. Hozott magával pár csomag, még felbontatlan könyvet. Elképzeléseit azonban a háború felforgatta, a könyvek lapjai helyett testeket kellett felvagdosnia. Mozgó kötözőhelyek, evakuációs állomások, Isten háta mögötti zugok, kórházak. Kloroform maszkokba bújtatott arcok. Tömegével. Hordágyról műtőasztalra, műtőasztalról hordágyra. „A következőt”. Fémesen koccanó csipeszek, szikék: orvosi alkohol és vér, vér és alkohol. Aztán a csatamező. Villanás és dübörgés – a világ megszűnt létezni. Zavaros foltok ugráltak a szeme előtt s a föld, mint síkos csiga pördült ki lába alól. Sebesülés, súlyos. Kiheverte. Majd ismét szikék csengése és zöreje: orvosi alkohol és vér. Bőre a feje tetején és végig a gerincén már mintha másé lenne. Végigjárva a rokkantsági fokozatokat Szklifszkij doktor kiszállt a háborúból és hazatérhetett a háborútól megviselt, félig elnéptelenedett, vénasszonyok lakta, komor faluba, időközben megsárgult könyveihez, a falon lógó házipatikához. Kisiklott életét próbálta visszaállítani megszokott körpályájára, bújta, széljegyzetekkel rótta tele könyveit, recepteket írt és leveleket küldött a frontra, harmadfokú szifiliszeseket kúrált, eljárt a gyászmisékre, esténként a tücsköket hallgatta és hígított orvosi alkoholt ivott. Szemmel láthatóan nem épült fel teljesen, időnként érezte, ahogy a sérülés szétárad testén s már nem a halántékát, de egész fejét halott, idegen bőr fogta satuba.
Azután… Nos, tudjuk, mi jön azután. Mindenki azt jegyzi meg, amit tudott és meg akart jegyezni. A doktor úr a tífuszt, a tűzvészeket, az úttalan utakat, a könyvek hiányát, az éhséget. Az orvosi alkoholos üveg sokáig üresen árválkodott, ám amikor ismét megtelt, Szklifszkij már nem hígította.
IV.
A zavaros történet évek múlva, egy vihar előtti őszi nap, alkonyatkor folytatódott. Felhők úsztak be és lehorgonyoztak az égen. Később a hajnal próbált áttörni füstös, kátrányos tömegükön, ám sugarai beszorultak a felhők súlyos stráfkocsijai közé.
A doktor úr betegeskedett: a bőre alatt buzgólkodó fájdalom, mint tüskés százlábú folyamatosan marta gerincét. Próbált sétálni, a szoba egyik sarkából a másikba – nem ment. Álldogált a könyvespolc előtt, a félhomályban pislogva silabizálta könyvei ismerős gerincét, Duhamelt, Hans Vaihingert, a Die Philosophie des Als Ob-ot, Feuerbach akadémiai kiadását, Charles Richet Metapsychology-áját. Elfordult. Irány a másik asztal: bugyborékol az alkohol az üvegben. Újra és újra. Az asztalhoz ül. Lábát felteszi. A százlábú a bőre alatt testébe mélyeszti tüskéit, nem moccan. Az ablaküvegen (pont szemben) finom homokos permet susog, majd kopogtatnak az első esőcseppek. A szél megrántja az ajtó zsanérját, az ajtó kicsapódik, lengedeznek a falinaptár még le nem szakított lapjai. Lábát az asztalon hagyva, az ajtó felé pillant: az ajtószárny és a fal között, a hosszú, függőleges résben, a szél nyomában az alkonyi szürkületben valami, homályosan kirajzolódó emberalak nyomul be a szobába.
Felpattan, mint akit hátba vágtak, és az ajtóhoz indul:
– Ki az?
Az árnyalak nem válaszol, lassan, makacsul furakodik át a félig kinyílt ajtórésen.
– Satnya báb – futott végig érthetetlen nyugalommal Szklifszkijen a felismerés, szaporábbra fogta lépteit s tenyerével megtámasztotta az ajtó deszkáit.
Érzékszervei tisztán észlelték és azonosították a jelenséget. Még a réseken keresztül betörő szél fuvallata sem kerülte el figyelmét.
– Ki az? – ismételte meg kissé halkabban és nyugodtabban (mintha csak laboratóriumi kísérletben venne részt) s tenyerével nyomni kezdte az ajtót. Az ajtófélfa és tenyere között valami nyúlós tésztafélét érzett: puhán és cuppogva folyt szét keze alatt. S az ajtórésből – mintha tenyerével préselte volna ki a hangokat:
– Fifka.
Váratlan, vakító felismerés: széthúzza a rést – ujját megsebzi – a kis fej lelóg, ki kell húzni, ő pedig… Szklifszkij megrántotta az ajtót és beengedte a szellemalakot.
– Én… csupán… a fogó… – a belépő hangja szóról szóra tisztábban cseng – maga miért… erőszakkal… és ha már így… miért nem fejezte be?
A hang megakadt. Szklifszkij nem felelt, gyufát gyújtott, a sárga lángot a feje fölé emelte és hunyorogva szemügyre vette a fantomot: alacsony termetű szörnyalak, tolvajmód görbe lábakon, aszott, befelé görbült vállain tekintélyes tökformájú fej trónol: kidudorodó homlokán halántéktól halántékáig az ismerős fogónyomok, sebek vastag töviskoszorújával körbefont koponyatető. És máris hallja:
– Igen. Ez megvédi… a farkasoktól és a látomásoktól. Ám engem a gyufa lángja nem űz el, ehhez még a nap sem elég erős, hogy eltüntesse azokat, akik embereknek hiszik magukat.
Szklifszkij mindenre számított, csak nem erre az érvelésre:
– Nem, dehogy – nem azért. Ugyan miért bíznánk a gyufára azt, ami a logika dolga. Elég, ha hallak, nem kell vizuális megerősítés. Létezel, ez tény, de úgymond ténytelen tény. Röviden – hallucináció vagy. És én, nem lennék orvos, ha…
– Azt gondolhatnád – imbolygott az éjszakai árnyalak, – hogy besurranva ezen az ajtón be akarom lopni magam mindennapjaidba. Szó sincs róla. Látomás vagyok, nem kell valósággá válnom, megrögződnöm valamelyik érzékedben, megszabadultam a szülész fogótól, olyan kísértet vagyok, akinek nem kell valósággá válnia. Visszabújjak, eltűnjek a hermetikusan záródó tartályban, az üvegben, ahonnan – ti, ti emberek, – ravaszul és erőszakkal kicibáltatok a világba. Ki engedte meg ezt nektek? Kérdem én, ki?
Szklifszkij az asztalhoz botorkált, ám a fantom nem közeledett, tovább toporgott a szemöldökfa alatt.
– Hallucináció – jól figyelj –a szavak – a tiéid és az enyéim – ez talán nem hallucináció? Vagy azt állítod, hogy párbeszédünk félig létezik, félig nem. Akkor mi a helyzet a szavaimmal, ha nem léteznek, hogyan késztetnek válaszra, amelyek természetesen létezők? Vagy ők sem léteznek? A minimális logikát követve, ha legalább egy dolgot, a legapróbbat, a legnaivabb jelenséget a megszámlálhatatlan többi közül hallucinációnak kiáltjuk ki, akkor ezt az összes többi jelenségre ki kell terjesztenünk. Képzelj el valakit, aki azt látja álmában, hogy elaludt és álmodik. Az álmában alvó nem hiszi valóságnak az álmát, joggal tartja látszólagosnak, látomásnak. Kijelenteni, hogy az álom, amelynek mélyén még egy álom bújik meg, valósabb, mint a megálmodott álom, ez olyan, mintha azt állítanánk, hogy egy sokszög köré rajzolt kör geometriailag valósabb, mint maga a sokszög.
– Lassabban, lassabban, ne hadarj, hadd gondolkozzam, – fortyant fel Szklifszkij, – azt mondod, hogy…
– Hogy téged – és minden mást körötted – te, ti, hoztátok létre, az egész világot, miközben mindez valójában csupán látszat. Próbáltam kiszámolni létetek koefficiensét, hozzávetőlegesen 0, 000(X)…
– Hm… ez valami fura, új filozófia…
– Meglehet. Csupán előfeltételei a fantomizmusnak.
– Akkor miről is van szó…
– A fantomizmus egyszerű, akár a szülészfogó csattanása. Az emberek – bábfigurák, zsinóron mozognak, neuropatológiai esetnek képzelik magukat. A könyvek kimondják, az akarat nem szabad, ám erről szerzőiknek fogalmuk sincs s valahányszor, amikor nem a könyv táblái mögé kell bújni, hanem ki kell menni az életbe, az ember végzetesen elfeledkezik arról, hogy élete előre megszabott. Ez a tudat buta kisiklása. Fikció, amire minden épül, minden tettünk, maga a cselekvés lehetősége, amit úgynevezett „valósággá” lesz. Ám fikcióra semmi nem épülhet, semmi sem létezhet, sem isten, sem a férgek, sem én, és te sem, mi sem. Miután mindent mások szabnak meg, ezért csak az a más, és nem ez a bizonyos létezik. A bábfigura makacsul azt hiszi, hogy nem papírmaséból van, és nem zsinóron rángatják, hanem hús-vér lény s a zsinór mindkét vége az ő kezében van. Próbál kiagyalni filozófiákat és forradalmakat, de nem ezek a bölcselkedések a halott és nem létező világokról, hanem a forradalmak azok amelyeket – mind és mindig – a fogók szabadjára engednek. Hát itt van a szakadék köztem, az in expli, valóságos fantom és a maguk dilettáns módon fantomizáló tudata között. Engem és magukat eltérő okok hajszoltak bele az ál-létezésbe. Ám maguk, igazi fantomalakok haláluk árán is megalkusznak dilettáns módon fantomizált világukkal. És azzal áltatják magukat, hogy kedvükre diadalmaskodhatnak a „célok birodalmában”. Ahogy Kant elnevezte. Én viszont, akit erőszak hívott életre, és csak és kizárólag az életbe kicibáló fogók akaratát ismerem, ezért, és csak ezért nem szállok be a játékba, hogy célokat tűzzek magam elé. Semmiképp és soha ne érezzem, hogy van akaratom és cselekedhetek, hogy oka van tetteimnek. Érzem és elfogadom, de én magam nem akarok sem cselekedni, sem beszélni, és azt, hogy akarjak valamit, értelmetlennek és képtelennek tartom, mint a vízen járást, vagy hogy az üstökömnél fogva emeljem fel magamat.
– Tehát semmiféle célod nem volt, hogy ide gyere?
– Nem.
– De az okok…
– Lassan a testtel, ne faggass. A fogó szárai szétnyíltak, az ajtó szárnyai is… hát eljöttem…
Egy percre mindketten elhallgattak. Szklifszkij háta mögött, a négyszögletes ablakban villámok szikráztak a verébszürke sötétben. Visszafordult, a házba beugráló fénycsóvák felé, de nem nekik, s nem magának címezve, mellékesen megjegyezte:
– Fura, félhomályos árny, még csak nem is szellemalak, a „tartozéka” valaminek – nyúlós-folyós… és nem érted a láncolatot – hogyan követ ok okot – hogyan kapcsolódik egyik láncszem a másikhoz. Ott a küszöbnél van egy zsámoly – fejezte be, szavait vállán át a falhoz tapadt fantomnak címezve.
Az árnyalak az ajtónál megtántorodott és egyszeriben kisebb lett.
– Nos. Még a sok kötetes életrajzok is, ha kivesszük belőlük a célokat, s csupán az okokat hagyjuk meg, néhány oldalra zsugorodnak. Életre keltem, s mint egér az egérfogóban, türelmesen vártam és várok, amíg kiszabadítanak és… de menjünk sorjában, végig a láncszemeken. Az üveges ládikó teteje alól kibújva a küszöbhöz indultam, magam sem tudtam, hová vezet. Kihalt folyosók sötét labirintusa fogadott, s behúzódtam egy mindenféle kacattal és lommal teli kamrába. Miután beleburkolóztam a kezem ügyébe akadó rongyokba (a folyosón bolyongva alaposan átfáztam) fülelni kezdtem a vastag falak között. Először semmit nem hallottam – majd a távolból két hangot és kulcsok zörrenését. A hangok felé indultam, de nem értem utol a hangok gazdáit. Az ajtókat nem zárták be – először kivezettek az udvarra, majd egy fekete lukon át a kapuhoz – a szabadba, a város éjszakai fényeihez és zsivajához.
Kezdetben féltem, hogy felismernek, látják hogy „fantom” vagyok, elkapnak és visszacipelnek – bedugnak üveg börtönömbe. Arcom árnyékba rejtettem, a falakhoz tapadtam, igyekeztem minél jobban rongyaimba burkolózni. Ám hamarosan rájöttem, fölösleges óvatoskodnom, az emberek csak azokat veszik észre, akik kellenek nekik és csupán annyira, amennyire szükségük van rájuk. Így hát… egy szó, mint száz, nem volt miért izgulnom. Cipők százai, ezrei lépdeltek el mellettem. Akik viselték a lábbeliket, kevéssé érdekeltek és én sem érdekeltem őket. Néha, amikor a reggeli bulvárokon kószáltam, az emberpalánták kérdő tekintettel bámultak rám. Olyan magas voltam, mint ők. Kétszer vagy háromszor próbáltam játszani velük. „Ha nem halok meg akkor, mikor fantommá lettem, – futott végig rajtam – olyan lennék, mint ők.” De rémülten és sírva elfordultak attól, dadáik és nevelőnőik fa játéklapátjaikkal és esernyőikkel megfenyegettek, eredj innen. Én pedig csak mentem, nehezen emelve beinjekciózott lábamat – messzebb, egyre messzebb, el a sok minden más mellett.
Ott, fantom otthonomban nem szárítottak meg eléggé, és itt, a városi házak nap felmelegítette kövei között ezt egyre jobban éreztem. Délre minden nap legyek leptek el, fullánkjuk halott testembe vájták. Alig ültem le, a kapualjakból kutyák serege tört rám, beleszagoltak a levegőbe, szőrük felállt s dühödt, kimeredt szemmel körbe vettek és vonyítottak. Kövekkel hajigáltam őket s áttörve körükön elmenekültem. Az átkozott horda hamarosan kiűzött a külvárosba, a foghíjas telkeken és temetőkben kerestem helyet, és csak estefelé merészkedtem ki az utcákra. Az esőtől és a nedvességtől testem foszladozott és puhult, a hullaméreg szublimáttá és alkohollá átalakulva rohasztott, kínzott. Így nem mehetett tovább. Elhatároztam, hogy felhívom magamra a járókelők figyelmét, felfedem kilétemet és kérni fogom, hogy vigyenek vissza üvegotthonomba. Karom és arcom felfedve a járókelők elé toppantam, az arcuk felé nyújtottam rothadó karom, ám ők megvetően elkapták tekintetük s tenyeremre csak kopejkák hullottak. Réz rézpénzhez csendült – s a patikustól vett szerrel még egy-két nappal meg tudtam hosszabbítani létezésem.
Az idő lánca hurkokat leírva kúszott át napjaimon. Közeledett a nyirkos ősz. Az emberek tető alá bújtak, és engem is elfogott a vágy a menedéket adó üvegfedél után. Egy borongós napon elhatároztam magamban, visszatérek. Botladozva a csúszós járdákon, kerülve a találkozást az emberekkel, kereszteződéstől kereszteződésig lopakodva, oda settenkedtem az egyetem kapujához.
Bent, az első udvarra nyíló kis tornácon, a félhomályban megismertem egy földig görnyedő alakot. Nyikita volt.
– Nyikita?
– Igen. Meglepett, hogy ő nem lepődött meg. Különc, de derék ember volt. Néhány éve (ezt később tudtam meg) elveszítette asszonyát és gyermekét – magány kínozta. Csupán ezzel magyarázhatom, hogy az öreg megosztotta velem kis kuckóját a pincében – együtt éltünk ott. Később hosszúra nyúló történeteiből megértettem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki kihasználta apai ösztöneit. Ugye így volt? Nyikita elmesélte, hogyan rémisztettél meg, amikor egyszer csak megjelentél elutazásod napján, emlékszel?
– Meséld tovább.
– Az élet ment tovább a pince négy fala között. Ritkán jöttem fel a felszínre. Nyikita hozott alkoholt és fertőtlenítő szublimátot. Esténként beszámolt a hullákról. Lassan kitanultam hogy segíthetek napi teendői elvégzésében. Leszedtem a pókhálókat és letöröltem a port, szétraktam a preparátumokat, rendben tartottam a sok száz kulccsal lezárt birodalmat. Megtanított írni-olvasni és hamarosan végig böngésztem a könyvtár polcait, belemerültem a könyvek üzeneteibe.
Egyszer, egy ünnepnap, harangok zúztak a város felett és az egyetem folyosói elnéptelenedtek. Nyikita úgy döntött, hogy elkísér úgymond „anyácskámhoz”. A naptól hervadó jégvirágos ablakok mellett elhaladva beléptünk az ismerős ajtón: a száz és száz tenyér és fogó koptatta és mocskolta fantombábú ott állt a szekrények és műszerek között, lábait, mint mindig, széttárta. A bonchelyiségben néma csend honolt. A retorták gömbölyded idomain szivárványosan csillogtak a nap sugarai. Nyikita ünnepélyesen vállon ragadott és visszaindultunk, végig a folyosók szertartásos csendjében. És ez így folytatódott éveken át. A város kezdetben három színbe öltözött, később vörösbe. Az öreggel ritkán léptünk ki az egyetem udvarának kövezett négyszögére. Emlékszem, egy nap pincénk reszkető ablaka mögött ültünk s az utcákon vér és üvöltés hullámzott. Az ablak előtt villámgyors árnyékként suhant, dübörgött el egy teherautó s papírból hajtogatott madár csőre koppant az ablaküvegen. Kinyitottam az ablakot: a párkányon kötegnyi fehér röplap hevert. Nyomban olvasni kezdtem őket. Az öreg fülét hegyezve hallgatta, majd megjegyezte:
– Fifka, ez nem a mi dolgunk. Nem a miénk.
Majd – éhezés és hideg, ebben a sorrendben. Kezdetben még örültem is, hogy a hatalmas egyetemi épülettömb fokozatosan elnéptelenedik. Órákon át, félelem nélkül kószálhattam a könyvek között. Ám az ablakok golyó ütötte lukjain át hideg zúdult be, a fűtés csöveire kristályként ült ki a dér. Az évek és a nélkülözés megtette a magáét: eltemettem az öreget és magamra maradtam.
A kulcscsomó, örökségem, száz és száz ajtót nyitott meg. Apró-cseprő teendők pókhálóként vonták be napjaim. Senki nem kért meg, hogy vegyem át a takarító és éjjeliőr munkáját, ám a kísértetek és fantomok – meggyőződhettél róla, betartják a kísértés szabályait. A néhány professzor és a félig vak könyvtáros, akik gondolataikba merülve továbbra is ott botorkáltak a műszerek és könyvek között, nem vették észre fal mentén halkan lépdelő famulusukat, aki kellő időben eléjük tolta a műszereket és papírlapok zizegésétől kísérve, tett-vett a sötét szögletekben. Kérdőíveket töltöttem ki. A „származása” rovatba mindig ezt írtam: „szellemi”, a „jelenlegi foglalkozása” rovatba cizellált betűkkel, hogy „ember”. Nem rossz, ugye?.. No, és persze aláírtam az űrlapokat…
– Érdekes, mi?
– Jánusz-Sklifszkij. Nem akarsz elfogadni?
Percnyi néma csend. A ritkuló éji sötétségben az ablakon át kirajzolódtak a nyárfák árnyai. A fehér fal kiszögeléseiben mélyedések deszkái ásítottak. A doktor odalépett az egyikhez és kotorászni kezdett a palackok között. Valami bugyogott. A dugó, nagyot cuppantva ült vissza üvegfalú fészkébe.
– Végül a fertőtlenítő sem segített, – hallatszott a háta mögül, – tompán és ragadósan, mintha nyálon át jöttek volna a hangok.
Szklifszkij keze – üvegről üvegre vándorolva bal felől előhúzta, amit keresett és a vendég felé tolta. Egy lépésre állt az asztaltól s jól látta a rémalak üvegre tapadó, kékes száját, tisztán hallotta, ahogy ütemesen szuszogva szívta az italt. Végül a palack és az ajkak elváltak:
– Nem rossz, – kuncogott Fifka s körmével megpöcögtette a palackot, szájából maróan édes illat áradt. Szklifszkij bedugaszolta és eltolta az üveget:
– Kap még. Később.
– Később… Nem láttam magam előtt semmit később. Léptek nem követtek a pincébe. Álmaim üresek, láthatatlanok maradtak. Úgy tűnt, mindössze annyi történt, hogy a ládikó üvegfala helyett kőfalak vettek körül. Esténként egyedül gubbasztottam Nyikita szalmazsákján, kimeredt szemmel bámultam a petróleumlámpa remegő sárga lángját és néztem a penészen tükröződő árnyék foltokat. A szomszédok, ha találkoztunk, elfordulva fintorogtak, a csontos takarítónő a szomszédos pincéből egyszer ezt kiáltotta utánam:
– Hű, te hullaszagú!
Alacsony és sötét, négyszögletes zugomban a nyirkos lépcsőfokokon nesztelen leereszkedő este volt egyetlen látogatóm. Néha arra gondoltam: mi van, ha mínuszt mínusszal, nemlétet nemléttel hatványozok, hátha mégis kijön belőlük a lét. Nem tudtam elszánni magam…
Az egész azzal ért véget, hogy egy éjjel, besettenkedve a boncterembe, kiloptam anyámat és átcipeltem magamhoz a pincébe. Valahogy be kellett stoppolnom az ürességet. Most már gyakran és sokáig méregethettem fából faragott szülőmet: fejetlen teste hátra dőlt, beledermedt a szülés görcsébe. Nagyon is emlékeztetett valamire. Amikor néha a frissen olvasott könyvekről meséltem neki, a fantomizmusról, ami előbb vagy utóbb lerombolja a célok birodalmát, eloltja a mocsárban kóborló lángokat, rugalmasan széttárt combjai megakadályozták, hogy sorra vegyem és elmondjam, mindazt, amit gondolok. Megkurtított végtagjai után kaptam, próbáltam összezárni combjait, ám a csonkok nem engedelmeskedtek, azzal fenyegettek, hogy újabb lényt segítenek életre, ezért általában felhagytam a töprengéssel.
Ismét beköszöntött a tél. A tűzifa a hamar elfogyott. A szomszédok példáját követve próbáltam fát lopni a közeli kerítésből, ám nem volt elég erőm, hogy letépjem a deszkákat a szögekről, a fejsze csattogása felhívta volna a figyelmet. Semmi értelme nem volt, hogy én, élőhalott odamenjek az emberekhez és kéregessek. A fagy pedig egyre vadabb lett. Napokon át, megállás nélkül szedegettem a hóba fagyott forgácsot, de több jeget szedtem fel, mint fát. Az utcai hőmérők aljához tapadt fagyban testem elkékült, akár az ólom. Egyik este, amikor szél verdeste a jégvirágos ablakot, csápjai bebújtak a réseken s már-már azt hittem, hogy kitépik az olajlámpás kanócát, fantom anyám felébresztettem és tüzet raktam belőle. A kályhából a meleggel együtt gumi és égett haj bűze áradt. Ez volt minden, amit nekem adhatott az életen kívül – ha maguk életnek hívják ezt. Nem emlékszem, hogyan vészeltem át a telet. A pince vak falai között gubbasztva észre sem vettem, hogy lassan minden más lett, átalakult. Udvarunk füstös falánál festők jelentek meg, a járdák kátyúit aszfalttal töltötték fel, az ablaküvegben ütött golyónyomokat begittelték, újból emberek lepték el a kihalt folyosókat, a sártól alkonyba borult ablakok ismét fényt engedtek be zugomba. Mindez nem tetszett, nem vártam meg, hogy kifaggassanak, vegzáljanak – honnan jöttem és ki vagyok – távoztam. Kiköltöztem, ugyanolyan észrevétlenül és csendben, ahogy betelepedtem. Azok, akik később lejöttek kihalt odúmba, a pince áporodott cellájába, nem találtak mást, mint egy köteg kulcsot az asztalon és egy sor üres, szublimátos és alkoholos üveget a pókhálós sarkokban.
Nem túl jól szabtak és varrtak össze. Magad is látod. A nap és eső kedvességének köszönhetően varrataim engednek, foszladozok. Most is. S ha nincs szerencsém, hamarosan teljesen megnyomorodok. Egyszer, magam sem tudom mikor, megbújva a verdeső eső elől behúzódtam egy tornácra. Hirtelen kicsapódott azt ajtó, keményen hátba vágtak és lehajítottak a lépcsőfokokon. Felkaptam fejemet és egy összeráncolt homlokot pillantottam meg: tekintete, mint a pici anyajegy arca jobb felén viszont érző lélekre vallott. Az ereszcsatorna fröcsögve dübörgött, én pedig előhúztam régi igazolványom, és mint küldönc, munkát kaptam egy divatos szabóságban. Az együttérző asszonyság vezette. Könyvek helyett új terheket kaptam – kartondobozokat és csomagokat – utcáról utcára, megrendelőtől megrendelőig szállítottam. Könnyű szövetanyagok dobozban – ezt még elbírtam. Útközben, ahányszor csak tehettem, elbújtam kartondoboz fedezékem mögé, s amikor célba értem, nem a főkapun csengettem, hanem a hátsó lépcsőn kapaszkodtam felfelé. Dobozaimmal belöktem a nyitott ajtót s igyekeztem minél hamarább visszavonulni. Mellesleg soha nem figyeltek fel rám, összespárgázott csomagjaimban hozzám hasonló „fantomok” rejtőztek, egyszerűen varrottak, gömbölyded és karcsú, nyúlánk és köpcös testek leplei – röviden, tárgyak, melyek vonzottak, jobban, mint ahogy az élet csábított. A műhely sötét sarkában megbújva, élvezettel nézegettem, ahogy a szabászollók és a varrógépek a sima anyagon le és föl kalandozva, álom és valóság mezsgyéjén megfelelő formákat kerestek. A szabóműhely glédában rendezett kampóin a vállfákról tucatnyi géz, selyem és bársony gönc lógott – nők, nők, és megint csak nők testére szánva. Parfümillat, ragasztó- és izzadságszag. Az öltözékek háremében szükség volt egy arctalanra és testetlen eunuchra. Férfi ebben a világban képtelen lett volna eltussolni férfiassága jegyeit. Az én külsőm viszont, úgy tűnt, feljogosított erre a szerepre. Mi több, amikor láttam, hogyan siklik a mérőszalag valós nők meleg és puha testén, undoron és félelmen kívül mást nem éreztem. Nekünk, szellemalakoknak megvan a magunk ízlése és véleménye az emberek úgynevezett szerelméről.
– Vagy úgy, – mosolyodott el Szklifszkij. – Egy pillanat. Várjon.
Ismét üveg csörrent. Szklifszkij az éjszakába beszűrődő kékes, hajnali fényen át is tisztán látta szemben a tetszhalott fantom arcát: merev szemhéját, fogók lapította homlokát, szája ragacsos rését.
– Na, lássuk mit mond még, – hajolt Szklifszkij a szellemalak ismét megmozduló ajkaihoz, ám a fülében egyre hangosabban zakatoló vér elnyomta szavait.
– Az a véleményem, hogy maguk, emberek felfoghatatlan lények. Csak jelen vannak és lesik a fantomalakok találkozásait. Először is kitalálják egymást. A férfi a nőben azt a nőt, a fantomalakot szereti, aki megajándékozza a test és karok boldogságával. Ezért minden hím, mielőtt átadná magát, így vagy úgy de próbálja elrejteni a szellemalakot a valósan létezőtől. A legvulgárisabb trükk az éjszaka. Hiszen a többség éjnek idején élvezi a szerelmet, amikor a mellette fekvő nőt hihetetlenül gyönyörű testbe képzelheti bele, s eljutva a fantázia csúcsára, a legelképesztőbb lélekkel ruházhatja fel. A zavaros éjszakai próbálkozás talán nem kábítja el az agyát, nem preparál bele durván vágykeltő démont, hogy… Röviden: attól, hogy a férfi elképzeli azt a nőt, ez a nő szül… a valós lény. És ha…
– Álljon, álljon csak meg, – szakította félbe Szklifszkij, – valami szöget ütött itt, a fejemben. Az jutott eszembe, csak úgy, véletlenül – hogy a szerelem aktusa voltaképp fordított születés, visszahúz oda, ahonnan fogóval kiszakítottak. Nem több. Azt hiszem, belezavarodtam. Zúg a fejem.
Arcuk majdnem összeért, Fifka Szklifszkij füléhez hajolt, a doktor szeme előtt a hajnal kékesfekete foltjai ugráltak, a levegő zúgott és érthetetlenül felforrósodott, ám az árnyak és a zúgás ködén át Szklifszkij még felfogta:
– Nem-nem, figyelj ide. Na, itt még maradt egy kis ital. Ne lötyköld ki. Úgy. Hol is hagytuk abba? Igen, a szerelem gyakorlatánál. Már mondtam: nem értem ezeket a fáradt húsú hímeket, sőt, félek tőlük. A szabóság falai között, a csigalépcső hetedik fordulója mögött megleltem azt, amiről szűk kuckómban mindig álmodtam. Ott, fent rejtőzött el a próbababák raktára. Kulcsa nálam volt. A recsegő lépcsőn ritkán mentek fel a papírmasé hasonmásokhoz. Mégis óvatosnak kellett lennem. Mindig az éjszakát választottam titkos találkáim idejéül, amikor a szabóműhelyben már egy lélek sem volt, és minden ajtót kulcsra zártak. Gyertyával a kezemben felmásztam a kanyargó lépcsőn s a kitárt ajtó mögött egy sor féllábú fantom nőre leltem, a gyertyafényben szótlanul tették közszemlére hajlékony testüket. Elmentem mellettük, egy újjal sem nyúltam hozzájuk. A sor végén, a falnál várt rám az én fantomom. A gyertyát a padlóra állítottam, hozzá léptem, testünk összeért. Nem volt keze, nem védekezhetett és szeme sem, hogy szemrehányón elutasítson. Ujjaim végigsiklottak érzékien megformált, hideg csípőjén, élettelen, gömbölyded melle mellemhez feszült. Vékony bőre panaszosan és tehetetlenül sercegett és én úgy éreztem… nos, hidd el, nem a kéj hegyes pengéje, nem ez, hanem a gondolat hajtott, hogy mielőtt mint ember a világra jössz, kell, hogy két élő lény szeresse egymást – ám mielőtt – hallgasd, halld csak, – mielőtt az ember meghal, akkor is két fantom egymásba kell hogy szeressen. És lám…
– Várj, várj csak – Jánusz-Szklifszkij tenyerével kitapogatta a falat, feltápászkodott, a sötét árnyak pedig egyre gyülekeztek a félhomályban. – Tehát azért jöttél hozzám, hogy…
A hullámzó szürkületben megvillant Fifka ajka, ám az árnyak megelőzték, eltűnt és… Igazából már nem is kell ez az „és” -, pontot tehetünk a történet végére. Ám a hagyomány, ami nem tőlem származik, és nem én szakítok vele – irodalmi befejezést igényel, hivatkozást a forrásokra. Hát tessék, bocsássanak meg érte.
V.
Az ambuláns betegek, akik sérvükkel, fekélyeikkel és tályogjaikkal állítottak be Jánusz-Szklifszkij doktor reggeli rendelésére, türelmesen vártak, s közben illedelmesen sóhajtozva az ajtót lesték: semmi nesz. Egyikőjük feltalálta magát, odalopódzott a szomszéd ház ablakához, ahol a doktor lakott -, talán elaludt, vagy az is lehet, hogy elutazott. Egy percig az üveghez nyomta az arcát, majd intett, mint aki segítséget hív. Nyomban további arcok tapadtak az ablak üvegéhez. A ház ajtaja félig nyitva volt. Bementek. Fertőtlenítő és orvosi alkohol bűze fogadta őket. A padlón, megégett tenyérrel és arccal, mint félig oszladozó folt hevert a doktor. Felkapták: szeme lehunyva, szájából értelmetlen szavak buktak ki, testét remegés járta át. A betegek összenéztek és megállapították a diagnózist: fehérkór.
Jómagam vagy kilenc éve betege voltam Jánusz-Szklifszkij doktornak. A csípőmbe ragadt gránátszilánk hozott össze bennünket. Kezelőorvosom komor ember benyomását keltette, aki ösztönösen irtózik az ismerkedéstől. Az ezt követő években aligha jutottam eszébe. Én még gyorsabban elfelejtettem őt, ám sérülésem nem gyógyult, a zavaros fájás visszatért, s valahányszor rám tört a kusza fájdalom, eszembe jutott a doktor, merészen előreugró szemöldöke, csüngő vörhenyes bajsza alatt megbúvó szája, gyors, kemény keze. Nemrég, egy moszkvai kórház betegnévsorában kutakodtam. Kerestem valakit és egy névre bukkantam, amit nem is kerestem, (legalábbis először ezt gondoltam), Szklifszkij doktorra. Némi habozás után elhatároztam, hogy meglátogatom, ágyától szerencsémre alig néhány ajtó választott el. Szklifszkij nyomban megismert, kézfogása más volt – puhább és hosszasabb – csillogó, gyulladt, lázas szemét nem hogy nem vette le rólam, hanem… szóval, egy percre ugortam csak be hozzá, és végül bő két órát ott ültem, míg a nővérke a fülembe nem súgta, hogy a betegnek árt a hosszas beszélgetés. Távoztam, de megígértem, ismét felkeresem és végighallgatom történeteit, hogyan találkozott a fantommal.
Második látogatásom lezárta a történetet. Igaz, Szklifszkij azalatt a három-négy nap alatt, ami két találkozásunk között eltelt, jócskán lefogyott, tekintete hamuszürke lett, arca viaszosan sárga. Akadozva beszélt, a szavak valósággal kiszakadtak belőle, zavaros mondatai között gyakran elveszítette a fonalat. Ennek ellenére, amint hazaértem, nyomban lejegyeztem mindent, amit hallottam. Kezdetben szépen haladtam, később azonban tollam egyre másra megbicsaklott. Hiszen mi, irodalmárok, ha kapunk egy tényt, így vagy úgy, de kipreparáljuk, megkeressük benne azt a bizonyos „korrekt vonalat” a tények és a képzelet között, ahogy a kétarcú kísértet mondta. Egy csöppet sem érdekelt, hogy a kapott tények mennyire felelnek meg a valóságnak, a történet zavaros szerkezete hozott ki béketűrésemből. Szerettem volna tisztázni például, hogyan vált Fifka fokozatosan emberré, hogyan lett a fantomságból teleológia, miért rostálódtak ki az okok a célok előtt. Vagy ez a doktor későbbi megérzése, esetleg ő találta ki, mint ami elválaszthatatlan a jelenségtől?
Hogy a félreértéseket tisztázzam, legegyszerűbb volt, ha ismét ellátogatok a történet kútforrásához. Ám a doktor kórtermébe már nem engedtek be:
– Rosszul van. Nem lehet.
Két-három nap múlva újból próbálkoztam. Nem bonyolódtam fölösleges magyarázkodásba, a kórházi folyosón egyenest az ismerős ajtóhoz tartottam. Félig nyitva volt. Fertőtlenítő szaga fogadott. Beléptem a kórterembe: az ágy üres volt, a felvert párna alá akkurátuson behajtották a takarót, az ágy lábánál fehér, szögletes éjjeli asztalka állt – és ennyi. Léptek koppantak. Megfordultam. A nővér.
– Ennyi volt?
– Ennyi.
Visszatértem a kézirathoz és némi habozás után úgy döntöttem, hogy autentikussá teszem, feleljen minden szaváért Jánusz-Szklifszkij. Nyugodtan megteheti ezt a szívességet, hiszen már halott.
1926
Fordította: Földeák Iván
Illusztráció: Z. Krzsizsanovszkij
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
