Rashwan Mohamed: Erre nem jár a Mikulás
*
I.
Tudja uram, ülök itt magával, mesélek a bérlőimről, mit tettek velem, miközben odakint az emberek készülnek a karácsonyra, rohangálnak mindenfelé, hátha jó ajándékot találnak szeretteiknek, rokonaiknak, ismerőseiknek. Keresik a jót, a kedvességet, az irgalmat. De én miről kuruttyolok magának? A rosszról, a gonoszról, az aljasságról. De mit csináljak? Mindig ez történik velem.
Igaza van, uram, igaza van. Mikulás van, karácsony lesz. Ilyenkor ildomos a megváltásról mesélni és a szent Mikulásról. De most miről fecsegek két órája? A bérlőimről, aljas tetteikről és a kétségbeesésemről és felháborodásomról. Tudniillik uram, szép hazátokban nincs jó bérlő, és aki mást állít, higgye el, szamár vagy mafla, vagy mindkettő. Itt a bérlő vagy kárt okoz a bérleményben és lelakja, vagy kínlódsz vele, hogy időben fizessen, vagy hirtelen otthagyja a bérleményt, tetemes hátralékot hagyva maga mögött. Milyen nap van ma? Szerda? Csütörtök? Nem is érdekes. És hányadika? Nyolcadika? Vagy kilencedike? Ez sem fontos. A lényeg, hogy amit mesélek magának, két vagy három nappal ezelőtt történt. Pont december hatodikán, Mikulás napján. De errefelé, tisztelt uram, nem jár a Mikulás, csak a bajok és az aljasságok. És nincs megállás, nincs kegyelem. Ne türelmetlenkedjék, mindjárt mesélek, csak ne lenne ez az átkozott fejfájás. Csak ne lenne ez a fránya betegségem. Csak ne lenne ez az ócska ország. Sőt, a legjobb, ha nem lennék én sem. Akkor ez mindent megoldana, mindent.
Tehát reggel hétkor kimegyek a házból, remélve, hogy ma kapok valami ajándékot, hiszen december 6 van, és Mikulás bácsi néz rám rózsás arcával és piros köpenyében minden ablakból és sarokról. Kedves és gyermeteg szokás mindenhol Európában, hogy bábut lógatnak ki az ablakból, szakállas bácsit, piros köpönyeggel és sapkával: Mikulás mászik fel éjjel tele zsákjával, benne ajándékok a jó gyerekeknek és virgácsok a rosszaknak. Bár igaz lenne ez, akkor kérném tőle, hogy segítsen rajtam, és büntesse a rosszakat, akik mindig ármánykodnak ellenem és a világ ellen.
Szaporítom lépteimet a Semmelweis utca felé, ahol az új fiatal bérlőnő lakik. Tegnap megígérte, hogy ma fizeti a lakás bérletét és rezsijét. Cigány lány, a húszas évei elején. Amikor jelentkezett a lakásért, egyedül jött, de utána idehozta három gyerekét és egy fiatalembert, akiről azt állította, hogy az élettársa. Jóval később értettem meg a sorrend logikáját. A nő először egyedül vadászik a bérleményre, és a beköltözés után hozza a bűnöző kinézetű barátját, és rossz öltözetű gyerekeit. Bezzeg ő, amikor jött, rendezett, tiszta ruházatban jelent meg, de a következő napokban, amikor elhelyezkedett a lakásban, egyszer sem láttam rendes, emberhez méltó holmit rajta, hanem piszkos, agyonhordott öltözéket, mintha kukából szerezte volna. Hogy honnan származik ez a nő, és milyen körülmények között élte az életét, a hangja, a beszéde, a testmozgása, mind-mind elárulja – vagy, ahogy nálunk mondjuk: „dehmáá” – csőcselék. Vonakodtam, hogy kiadjam neki a lakást, de kénytelen voltam bérbe adni bármilyen érdeklődőnek, hiszen több mint két éve üresen állt, ami a fenntartási költségei mellett feszültséget és bánatot okozott, hiszen egy üres lakás ki van téve a hanyatlásnak és a penészedésnek. A fiatal nő első pillanattól kezdve összevissza hazudott. Tudtam ezt, de mégis odaadtam neki, muszáj volt, az idő telik, és az ilyen pincelakást, mint ez, nehéz kiadni.
A következő napon hozta magával a gyerekeit. Egy nő, aki nem töltötte be a huszonegy évet, és szült három gyereket. A legidősebb hét éves. Vagyis még nem volt tizennégy éves, amikor lefeküdt egy fiúval, és terhes lett. Intézetben nőtt fel. Nem ismerte sem apját sem anyját, és a mai napig – ő mondta – nem tud a hollétükről, vagy azt, hogy élnek-e egyáltalán. Az élet nem bánt vele selyemkesztyűs kézzel, ezért lett olyan, amilyen: hetyke, hazudozó, mindenre képes.
Az első napoktól kezdve világosan látszott, hogy mi lesz ezzel a lakással, ha ilyen bérlőt elfogadok. De mit csináljak? Ahogy mondani szokás: aki mogyorót fizet, majmot kap. A nő nem volt hajlandó kifizetni a szerződésben megállapított kauciót, mégsem dobtam ki, hiszen ígérte, kifizeti, mihelyt beköltözik, és megkapja a családi pótlékot, a gyest és gyedet. Ebből él, mint a cigányok nagy része. Csinálni négy-öt gyereket, és abból élni, amit az állam fizet utánuk. Keserves élet ez, de jobb, mint semmi.
A három gyerek első pillanattól kezdve szétbombázott csatateret csinált a lakásból. Irgalmatlan mennyiségű ruha, játékok kupacba dobálva mindenhol, a falakat szigetelő hungarocell itt-ott le van tépve. Állok a szoba kellős közepén, és nem hiszek a szememnek. Ezek az emberek még csak pár napja vannak itt, és máris úgy lelakták a lakást, mintha tíz éve nem foglalkoztak volna semmivel, kivéve, hogy rombolják és szétszedjék ezt.
– Mi ez a sok ruha mindenhol? – kérdezem gyanakodva.
– Ezek a gyerekek ruhái – válaszol a nő.
– Látom, hogy az övék. De nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy mit keresnek ezek szanaszéjjel dobálva?
Nem válaszol.
– És mi ez a víz, ami elárasztja a lakást? Mi ez? Csőtörés volt?
– Dehogyis, csak a konyhában kiakasztott mosott ruhák.
– Az nem lehet, hogy a víz a konyhából ide kerüljön a szobába!
– Akkor a gyerekek öntötték ide az üdítőt.
– Dögölj meg te és a gyerekeid – mondom magamban.
– És ezek a szétdobált szigetelésdarabok? Hogy képzeli ezt?
– A gyerekek letépték a falról. Játszanak. – válaszol hetykén.
És miért engedi a gyerekeknek, hogy letépjék a szigetelést? Tudja, hogy ez mennyibe kerül?
Nem reagál. Könnyű módszer a válasz elkerülésére. Szokás ebben az országban elhallgatni, ha a válasz kellemetlen.
Világosan látszott, hogy ezek az állatok erdőben vagy utcán laktak. Nem ismerik, mit jelent, hogy lakást takarítani, vagy legalább azt, hogy nem rombolni. Pár nap alatt akkora kárt okoztak, amekkorát senki más nem képes tíz év alatt.
Megnézem a vízórát, és nem hiszek a szememnek. Mi ez? Ennyire gyenge lett a látásom, vagy maga a mérő hibásodott meg? Tizennyolc köbméter vizet használtak ilyen rövid idő alatt? Tizennyolc köbmétert? Rohanok, hogy megnézzem a többi mérőt, a gázt és a villanyt. Hasonló hihetetlen mennyiséget mutatnak. A gáz százötven köbméter, a villany kétszázharminc kilowatt. Uram atyám! Ekkora mennyiség elég egy családnak egy éven át. Ez több mint kilencvenezer Ft. Egy garzonlakásban?! Honnan fogok kifizetni ennyi pénzt, ha – ahogy kezdem sejteni – nem fizeti a nő?
– Mikor rendezi a rezsiszámláját? – kérdezem gyanakodva.
– Rögtön, amikor megkapom a családi pótlékot – válaszol éles és agresszív hangon.
– Ma van a fizetési határidő. Többször megígérte, hogy a hónap elején fog fizetni, és itt vagyunk a hónap elején – figyelmeztetem szinte könyörögve.
– Ma nem jött a postás, biztos holnap fogom kapni a pénzt – válaszol a nő halkítva a hangja tónusán.
– Jó, holnap az utolsó lehetősége, hogy kifizesse a tartozását. Látja, mennyi rezsit csinált? Ennyi pénzt nem tudok kifizetni – panaszkodom, hátha ez meglágyítja a szívét, és jobb belátásra téríti.
Bemegyek a konyhába, leülök vele, és aláíratok egy papírt erről. Minden hezitálás nélkül aláírja. Ebből következtetem, hogy színét sem fogom látni a pénznek. Ha a nő szándékában áll fizetni, akkor kicsit tiltakozott vagy legalább elolvasta volna a papírt, de így aláírni, anélkül, hogy egy pillantást vetne rá, mi van benne, világos jel arra, hogy neki minden mindegy. A ribanc hülyének néz. Engedelmesen elfogad mindent, hiteget, de tudom, mi lesz a vége. Holnap, hatodikán, idejövök, és nem találom, csak a hűlt helyét. Ha kérem tőle, hogy írjon alá százmillió forint tartozást, minden szó nélkül aláírja, hiszen tudja, nem fog fizetni sem kilencvenezret, sem százmilliót, egy fityinget sem.
II.
Ma december hatodika van. Ahogy szokták mondani, a deadline. Megkért, hogy kilenckor jöjjek. Próbáltam korábbi időpontot, de határozottan elhárította, mondván, hogy akkor még nem lesz pénz. Sejtettem, hogy ezzel időt akar nyerni, hogy el tudjon pakolni mindent és elmenekülni, mielőtt odaérek. Eldöntöttem, hogy korábban megyek. Nyolcra igyekeztem a házhoz, és pontosan azt láttam, amit sejtettem. A nő egy idegen férfival sietve hordja a dolgaikat egy autóba. Kis fehér Suzuki állt az udvarban. Az érkezésem meglepte a bliccelőket.
– Mit csinál, maga tolvaj? – kiabálok rá.
A nő mormol valamit a postásról és a pénzről, és siet tovább. Megakadályozom, hogy beszálljon az autóba. Gyalog kimenekül az utcára. Egyetlen lehetőség, hogy megállítsam, az erőszak. De ez azt jelenti, hogy újra belekeveredek egy garázdasági ügybe, miközben folyamatban van hasonló ügyem. Az év elején, márciusban, a másik lakásban hasonló gondom volt, hasonló bérlővel, és utána rendőrség, jegyzőkönyvek, kihallgatások, bíróság, és az ördög tudja egyedül, hogy mikor lesz ennek vége. Ezért vonakodom most megragadni és megállásra kényszeríteni.
A nő rohan az utcán, rohanok utána. Próbálom meggyőzni:
– Legalább fizesse ki a rezsit! – de a cigány nem válaszol.
– Jó, akkor fizesd a rezsi felét, te állat! – ismét nem válaszol.
Rohan tovább, ügyet sem vetve rám. Látom messziről, hogy az élettársa vár rá. Próbálom megfogni a fiút. Szabadul a kezemből, és rohan. Utánaeredek egy darabig, de rájövök, hogy semmi értelme. Megállok, és visszafordulok a lakás felé. Bemegyek. A szoba közepén állok, nagy a felfordulás. Nem is ismerek rá a lakásomra. Majdnem sírok a tehetetlenségtől, a fájdalomtól. Most mit csináljak? Mégiscsak hívni kell a rendőrséget, hogy legyen hivatalos nyoma az esetnek, de tudom jól, hogy ez csupán időpocsékolás.
Egy darabig hezitálok. Benézek a konyhába. A víz csurog a vízmelegítőhöz vezető egyik csőből. Ezt is megrongálták a rohadékok. Mégis be kell jelentenem az esetet.
Tárcsázom a rendőrséget. A diszpécser megígéri, hogy a címre irányítja a járőröket. Állok és várok. Közben gondolkodom, hogyan tovább.
Fél óra múlva cseng a telefon, és hallom a rendőrautót a ház előtt. Kimegyek. Velem szemben áll három fiatal rendőr. Betessékelem őket a házba, és le. Látom a csodálkozásukat, hogy a doktor úr lakása az alagsorban van. Nem érdekel.
Rutinszerűen kérdeznek az eltűnt dolgokról, a károkról, a technikus néhány képet készít és visszafordulnak.
– Tessék bemenni a főkapitányságra feljelentést tenni – jelenti ki a rangidős rendőr.
– Miért? Miért kell még egyszer feljelentést tenni? – kérdezem csodálkozva.
– Uram, jegyzőkönyvet kell írni az esetről – válaszol ingerülten.
– De amit maga kérdezett és írt most, az nem jegyzőkönyv? – kérdezem ismét naivan.
Nem. Ez nem jegyzőkönyv. Ez helyszíni szemle. Ez nem helyettesíti a feljelentés jegyzőkönyvét – válaszolja ingerültebben, mint aki türelmének határára ért.
Így szokták a rendőrök, ha az ügyfél tudomására akarják hozni, hogy ő velük szemben tehetetlen. Hallgatagnak kell lennie, ők azok, akik parancsolnak, hiszen szolgálnak és védenek. Megaláznak – ez nincs ráírva az autójukra, pedig ez íratlan szabály, amelyet naponta gyakorolnak.
Szóval, oda kell gyalogolnom a főkapitányságra, és újra megismételnem, amit imént mondtam a rendőrnek. Kínoz a tudat, hogy ez mind felesleges és időpocsékolás. Számtalanszor tettem feljelentést különböző esetekben, amikor betörtek a hétvégi házba, és ez szinte havonta történik olyan terepen, ahol kevés ember jár. A végeredmény semmitmondó papír, amely kijelenti, hogy a nyomozás nem vezetett eredményre, ezért kénytelenek voltak lezárni. Ha ismert a tettes, mint ebben az esetben, akkor elég a tagadása ahhoz, hogy a rendőrség szintén lezárja az ügyet. Ezért tartanak az emberek a rendőrségtől, és nem hajlandóak feljelentést tenni, amikor valami igazságtalanság vagy kár éri őket, hiszen tapasztalatból tudják, hogy a rendőrséggel felvenni a kapcsolatot nagyobb megaláztatást és időpocsékolást jelent, mint maga az őket ért eredeti kár .
Állok a lakás közepén, fáj a fejem. Újra szemrevételezem, és idő teltével – mint szokás – rájövök, hogy az okozott károk nagyobbak, mint amekkorát első pillantásra gondoltam. A szekrények alja megrohadt, miután több hétig álltak a vízben. Nézem az ázás forrását, leemelem a vízmelegítő borítóját, … a borító mögött nincs semmi. Az állatok lefűrészelték és ellopták a benne lévő réz miatt! Ezért csurgott állandóan a víz a csőből. Felforr a vérem, majdnem elájulok. Ennek a készüléknek az ára nyolcvanezer forint. Hozzájön a felszerelés költsége, nem is beszélve a szigetelésről, amit letéptek a falról, az ellopott edényekről és tönkrement bútorokról. Honnan fizetem a hátrahagyott kilencvenezer forint rezsit? Honnan teremtek ennyi pénzt? Pénzem réges-régen elfogyott. Amikor idejöttem ebbe az országba, rengeteget hoztam magammal. Naivan azt gondoltam, hogy ez elég lesz életem végéig. De húsz év eltelte után rájövök, hogy ostoba voltam. Nincs más választásom, kérnem kell pénzt otthonról. Ezt gyakran tettem. Az otthoniaknak egyetlen kérdésük volt: mit csinálok én ötven évesen ebben az országban, ismeretlenül, szegényen, száműzve? Nemes származásomról, a család gazdagságáról, a földbirtokról itt senki sem tud. De ha tudnák, vajon tisztelnék-e, becsülnék-e? Megállnák, hogy többé ne lopjanak meg, ne fosszanak ki, ne károsítsanak meg? Nem hiszem. Ellenkezőleg: irritálná őket, hogy ennek a mocskos külföldinek nemesi származása van, pénze van. Akkor nem nagy baj megkárosítani, sőt, kötelező, leginkább dicsőség. Kedves Mido, maradj veszteg! Itt senki vagy, jobb, ha elfelejted a származásodat, a család címerét, a szigorú apádat, a nagy birtokot, amelyet réges-régen elkoboztak. Maga nagy szamár! A dicsőség elhalványodott, a gazdagság tegnapi, a betegség, a megaláztatás, a bánat viszont mai, méltóságos úr.
Állok a lakás közepén, és majdnem elsírom magam. Kintről hallom a kövér közös képviselő hangját.
– Legyen szíves, kérje vissza a hősugárzót, amit múlt héten adtam kölcsön a bérlőinek – szól sértett hangon.
– A bérlők! A bérlők elmentek, kezét csókolom – válaszolok keserűen gúnyolódva.
– És nem hagyták itt a hősugárzót? – érdeklődik csodálkozva.
– Nem hagytak semmit, csókolom. Elvittek mindent, beleértve a lakás berendezését – válaszolok, és még mindig nem tudok uralkodni magamon.
– Jó időben mondja. Jöjjön velem, akarok mutatni valamit – kéri a nő és kimegy a lakásból.
Követem. A tárolók felé fordul. A hosszú folyosón, ahol ezek sorakoznak egymás mellett, látom, mindegyik ajtó zárja ki van feszítve.
– Tessék. Nem csak a hősugárzót lopták el, hanem betörtek a tárolókba, és elloptak mindent, ami vas – jelenti ki győzelmes hangon.
– Helyes, nagyon helyes. Jelentsék csak fel ezeket az állatokat – válaszolok mentegetőzve, mintha én tettem volna.
Rájövök, de szokás szerint túl későn, hogy ezek hivatásszerű tolvajok. Bérelnek egy lakást, betörnek egy-két szomszédhoz, elvisznek mindent, ami hordozható, és odébbállnak. Valószínűleg lassú felfogású lettem, mindig későn jövök rá a dolgok lényegére, túl későn. Ez emlékeztet engem arra a két cigányra, aki a hétvégi házban lakott Makártetőn. Pont ugyanezt csinálták, és rám haragítottak minden szomszédot, hiszen én vagyok az a bűnös, aki idehozta ezeket az embereket. De honnan tudnám, hogy aki bérli a lakást vagy a telket, kicsoda, micsoda, mi a szándéka. Ez zsákbamacska. Ámbár nem kellene zsákbamacskának lenni, hiszen látszik, hogy ez a cigányoknál külön szakma. Egyszerű és veszélymentes szakma: bérelni egy ingatlant, beköltözni egy hónapra, elhordani, ami elhordható, és eltűnni. Állandó lakóhelyük nincs, a szerződésbe írt nevük hamis, elkapni őket lehetetlen.
Elhagyom a közös képviselőnőt és visszamegyek a lakásba. Halványan gázszagot érzek. Próbálok rájönni, hogy honnan. A konyhában erősödik a szag. Lehajolok a gázcső fölé, amely régen a vízmelegítőhöz csatlakozott, és most le van reszelve, onnan jön ki a szag. Vagyis szivárog a gáz. Ha véletlenül rágyújtottam volna, vagy tűzforrás érinti, felrepült volna az egész ház, és kő kövön nem marad. Az állatok, ó anyám, az állatok! Egyszerűen nem érdekli őket, hogy negyven ember a házban egy pillanat alatt megdöglik.
Állok a lakás közepén, és én is majdnem felrobbanok a tehetetlenségtől. Most mit csináljak? Most mi a fészkes fenét csináljak? Meg akarom találni ezeket a tolvajokat, és szétszedni őket. De hol? Hol keressem? És kihez menjek? Ki tud segíteni rajtam? Állok, és állok.
Megrezzenek hirtelen a déli harang hallatára. Már tizenkét óra!? Kimegyek a lakásból, bezárom az ajtót, és lassan, lehajtott fejjel, megadóan, mint alvajáró, botorkálok a rendőr-főkapitányság felé. Az úton lassan megyek. Nincs ínyemre a rendőrkapitányságra menni és újra rendőrökkel találkozni. Utálatos dolog. Ráadásul semmi értelme. Szerb módon kell elintéznem ezt az ügyet. Másképpen nem megy. Megkeresni és jól megverni a nőt és társait, és rákényszeríteni őket, hogy fizessék ki a kárt, a rezsit és az ellopott dolgok árát. De mégis megyek tovább a főkapitányság felé. Hátha a rendőrök legalább tudnak segíteni abban, hogy kiderítsék a hollétüket. Egyedül, privát módon nehéz lesz és költséges. Ha meg akarom találni őket, magánnyomozó irodát kell igénybe venni. Ez legalább ötszázezer forint. Vagyis többe fog kerülni a megtalálásuk, mint az okozott károk. Vagy, ahogy a magyarok mondják: többe kerül a leves, mint a hús.
Közeledem a 48-as térhez. Az óra délután fél egy. Bemegyek a kapun, a portás kéri a személyigazolványomat, felírja a nevem valamiféle recepciós könyvbe, és beenged. Na, tessék. Kezdődik az új megaláztatás. Leülök a panasziroda előtt, várom a soromat. Ott kell tenni a feljelentést. Előttem ül két ember, plusz az, aki már bent van. Várok és várok és várok. Ez a rendőrség gyakorlata, hogy megtanítsa az embereknek, hol a helyük. Civilizált országokban, ahol az állampolgárnak van méltósága és értéke, az ilyen nehéz helyzetekben, amilyenben most vagyok, igyekeznek mihamarabb segíteni, nem, hogy órákat várakoztatni a panasziroda előtt.
Másfél óra múlva kerül rám a sor. A szokásos eljárás: az adataim felvétele, megismétlem, amit pár órája a helyszínen mondtam a rendőröknek, aláírom a jegyzőkönyvet, és kész.
Kimegyek az épületből, fél három van. Az időjárás meghazudtolja önmagát. Tél közepén járunk, de tavaszi enyheség fogad. Süt a nap, mintha márciusban lennénk. Fájdalmat és bűnbánatot érzek. Ezt a fájó szépséget nem érdekli, mi történik velem vagy a világgal. Itt ékeskedik semlegesen és közömbösen. Átmegyek az úton. Sírni akarok, de nem tudok. A fény mindent eláraszt körülöttem. Ebben a pillanatban a szépség jobban fáj. A világ gúnyolódik velem, megmutatja, mennyire kicsi és nevetséges az én fájdalmam.
Újra megállok, várva, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson. Gyalog megyek haza a Király utca felé. Elmerülök a gondolataimba, és hirtelen erős, de tompa hangra riadok. Odafordítom fejem a hang irányába. Megdöbbenve látom, hogy ötven méter távolságban az út közepén egy test fekszik. Első percben nem tudtam kivenni, hogy ember vagy állat. Tőle néhány méterre, de ellenkező irányban, látom, hogy motorféle, vagy bicikli repül a levegőben. A jelenet töredék másodperc alatt zajlott. Felocsúdok a csodálkozásból és a dermesztő ijedtségből, gyorsítom lépteimet a helyszín irányába. Látom, hogy egy ötvenes évei körül lévő férfi fekszik, és lehorzsolt testéből folyik a vér. Hangosan jajgat. Nyilvánvalóan bírhatatlan fájdalmai vannak.
Felemelem a tekintetem a férfiról, és látom, hogy tőle nem messze, az út közepén, ferdén áll egy kék autó, eltorlaszolva az utat. Nem telik el pár perc, és minden felől emberek gyülekeznek a fekvő test köré. Honnan teremtődött ennyi ember, így hirtelen? Mindenki egy időben beszél, mindenki túl akarja harsogni a másikat. Egyikük magyarázza, hogyan történt a baleset, a másik próbál beszélni a fekvő áldozattal, a harmadik kéri a többieket, hogy hívják a mentőket, miközben kezében van a mobilja, a negyedik szétharsogja a véleményét arról, hogy manapság nem tudnak rendesen vezetni, az ötödik integet az autóknak, hogy elkerüljék az út közepén fekvő férfit.
A jelenet megdöbbent. Egyik oldalról szürrealista és abszurd, ugyanakkor az unalomig közönséges és mindennapi. Az idő múltával a test körül álló emberek száma növekszik. Többen jönnek és jönnek, hogy megnézzék, mi történt. Számukra valami érdekes, valami, ami megtöri a napi unalmat és egyhangúságot. Valami, ami ha pár percre is, kiemeli őket az állandó fásultságból, amely beszövi az érdektelen és értéktelen életüket. Az emberek az áldozat körül egyre izgatottabbak és egyre hangosabbak, mintha evvel akarnának nyomatékot adni a helyzet súlyosságának, fontosságának és sürgősségének.
Látom mindezt, miközben még mindig pár méterre állok a fekvő férfitól. Nem megyek közelebb, nem szólok semmit, még mindig nem tudom, hogy igaziból mi történik körülöttem. Mi ez? Próbálom összeszedni magam, átrendezni a fáradt, szétszórt gondolataimat. Próbálok elmozdulni onnan, távolra vinni magam a jelenettől, hiszen a problémáim – mondom magamban – fájdalmasabbak és fontosabbak, mint egy ember halála az út közepén. Fontosabb, mint az egész világ megsemmisülése. Igyekszem elmozdulni onnan, de mégsem tudok. Állok, bámulok a tömegre, közben igyekszem kivenni a fekvő férfi arcát a láberdőből. De nem látom őt. Csupán a hangja jajgat még mindig, de egyre halkabban és halkabban.
Próbálom kivenni nyöszörgését a kiabáló és zavaros hangok közül, de nem tudom. Fáradt vagyok, fáradt. Aludni akarok vagy meghalni. Jó lenne, ha engem is elgázolna egy autó. Akkor vége a fájdalomnak és a magányosságnak. De nincs sem autó, sem halál, hanem aljas bérlők, rendőrség, magaláztatástok és időpocsékolás. Ez mind. Állok és állok, bámulok bambán.
Messziről látom: közeledik egy mentőautó. Megelőzi őt a különböző hangokon dudáló, sivító szirénája. Egyik férfi a tömegből integet az autónak, hogy ide, ide. A tömeg izgatott állapotban van. Látni akarják, hogy mit tudnak csinálni a mentők. Mentik-e a férfit vagy nem.
Mintha a mentőautó felébresztett volna a kábult állapotomból. Közelebb lépek a fekvő férfihoz. Közben megérkezik egy rendőrségi autó. Az út teljesen lezáródott. Mindkét irányból hosszú sort alakítanak a járművek. A széles út ezen a részen már nem út, hanem inkább hasonló egy hatalmas piactérhez, ahol az emberek tucatjai állnak, kiabálnak, mutogatnak, integetnek.
A mentőautóból kiszáll egy ápoló vagy orvos, és kéri a tömeget, hogy menjenek hátra. A férfi körül álló emberek vonakodva, de engedelmeskednek a kérésnek. Az orvos a test fölé hajol, a mellére teszi a sztetoszkópot, hosszú percekig hallgatózik, és hirtelen csend borítja be a jelenetet. Az emberek, akik egy perccel ezelőtt kiabáltak, megnémultak. Mindenki várja az orvos szavát. Közben az áldozat arca elfehéredik. A halk nyöszörgése megszűnik. Az orvos felemeli a fejét, és kijelenti, hogy a férfi halott. A tömeg hitetlenkedve, elnémulva áll. Egyikük megtöri a csendet:
– Hogyhogy meghalt? Most nyöszörgött és jajgatott.
Az orvos, mint aki nem hallotta a megjegyzést, nyomatékosan ismétli: a férfi halott. Feláll, kér a mentőből egy lepedőt, és ráteríti. Közben az imént jött autóból kiszálló két rendőr parancsol a tömegnek, hogy oszoljon szét, menjen mindenki a dolgára.
Az orvos az egyik rendőrhöz fordul, kérve tőle, hogy őrizzék a testet, amíg nem jön a másik autó. Nekik most itt semmi dolguk, ők rohammentők, nem hullaszállítók. Az orvos elfordul, és felszáll a mentőre. Az autó szirénázik, és lassan eltávozik a helyszínről.
A tömeg megdöbbentő gyorsasággal eltűnik a test mellől. De újra és újra mások jönnek, messziről bámulják a fekvő férfit, a rendőrséget, az eltört motort.
Közben új autó jelenik meg, és kiszáll belőle két rendőr, az egyik kezében mérőszalag, krétás doboz, és valamiféle nyeles kis kerék. A másik segítségével a kerékkel méri a távolságot a gázoló autó és a hulla között, a féknyomot, a motor és a gázoló jármű közötti távolságot. Mér, és mér és mér. Utoljára nézek a fekvő holttestre, mintha rögzíteni akarnám a képet az agyamban, végre megfordulok és a Király utca felé veszem az irányt.
Még mindig eltűnnek emberek a helyszínről és új kíváncsiskodók jönnek. A forgalom most teljesen megállt. Az út közepén a két rendőrautó, a gázoló kocsi, a holttest, a motorkerékpár, és messziről látom: több kilométeres autósor áll. És mintha mindenki beletörődött volna, hogy ez most nem út, hanem vásártérféle vagy cirkuszi helyszín.
Miközben távolodom, biztos vagyok benne, hogy ez a kép: a tömeg, a holttest, a rendőrautók, örökké tart. A jelenet annyira szomorú, annyira ünnepélyes, és annyira különleges, mintha máshonnan hozták, és ide eresztették volna. Titokban magamban imádkoztam: bár ne lenne vége. Az állóképben van valami emberi, összetartó. A sajnálat és a szeretet, az irgalom és az esendőség, mindaz, ami a mindennapi életből hiányzik.
Egyre távolodom a helyszínről, egyre messzebb vagyok. Igyekszem másfelé menni. Az út a Felsővámház utcára visz. Messziről látom, közeledik a 27-es busz. Felszállok. Annak ellenére, hogy még kora délután van, a busz tömve emberekkel. Szerencsére az útvonala messze távol halad a balesettől.
A következő megállóban az első ajtón felszáll egy negyvenes forma hölgy. Sovány, farmer nadrágot és dzsekit hord. Odahajol a buszsofőr kabinjának ablakához, hangosan beszél hozzá.
– Egy órát kell várni a buszt? Egy óra! Dögöljenek meg mind! – kiabál vörös arccal.
– Útelzárás volt, hölgyem. Baleset történt a 48-as téren. Szerencsére más útvonalon tudunk menni – válaszol a sofőr türelmesen.
– Ha máshol volt a baleset, miért kellett várnunk egy órát a 27-esre? – kiabál a nő, és nem várva meg a sofőr reagálását, folytatja:
– És azt mondják róla, hogy Európa egyik kulturális fővárosa. Ez Európa kulturális fővárosa?!! Ahol nincs nyilvános WC, ahol az emberek a fal mellé szarnak?! Ez nem Európa kulturális fővárosa, ez Zimbabwe-é.
A nő feldúltsága és bátorsága megtölti a buszt, és mindenkit arra kényszerít, hogy odanézzen, ahol áll, és figyeljen. Titkos kielégülés és támogatás bontakozik ki az utasokból. Nem szokták meg, hogy úri nő felszáll a buszra, és ilyen módon fejezi ki véleményét a nyilvánosság előtt.
A nő folytatja a bűnök számlálását.
– És a polgármester úr halála előtt mennyit lopott, és mennyit hazudott. És azt mondják, Európa kulturális fővárosa. Fenét.
Világosan látszik, hogy a nő nem akarja abbahagyni. Most engedi ki a benne lévő gőzt, hogy fel ne robbanjon. Mondja és mondja és mondja. Van benne valami megszállottság. Annak ellenére, hogy amit mond, igaz és logikus, érzem, hogy mégis van valami logikátlan és esztelen a hangjában. A megszokott ellentét a belső logika és a külvilág között. A nő ugrál ide-oda, egyik témáról a másikra, anélkül, hogy megállna lélegzetet venni.
Próbálok fennmaradni a buszon, ameddig csak lehet. Igyekszem közeledni a nőhöz, hogy halljam, mit mond. Igyekszem megérteni a logikáját. Mi vitte rá, hogy felszáll egy járműre, és se szó, se beszéd, kinyilvánítja a véleményét anélkül, hogy igaziból partnere lenne. Úgy hangzott, mint politikai kiáltvány, tiltakozás, de női módon.
Látom, hogy közeledik a megállóm. Le kell szállnom. Kelletlenül szállok le, de közben hosszan nézek a nőre, hátha megmaradnak az arcvonásai az emlékezetemben.
Szaporítom lépteimet a lakásom felé. Az utca elején találkozom egyik ismerősömmel. Ingatlanközvetítő. Annak ellenére, hogy több mint hét éve ismerem, nem sikerült eladnia egyik lakásomat sem. Nem tudom, hogyan került ez az ember ebbe a szakmába, hiszen egyáltalán nem oda való. Félénk, visszahúzódó ember. Neki is defektje van. Ebben az országban a lakosság fele skizofréniás, másik fele skizofréniás. Rólam nem is beszélve.
Hosszú ideje nem találkoztam vele. Gondoltam, hogy beteg, hogy meghalt, hogy elhagyta a várost. De nem. Most előttem áll egészségesen, és még mindig láthatatlan és eladhatatlan ingatlanokat közvetít. Kérdezem a dolgairól. Szokásos válaszokat kapok. Vagyis nem történt semmi új az életében. Nem betegedett meg, nem hagyta ott a szakmát, nem költözött sehova. Annyi, hogy útjaink nem keresztezték egymást mostanában.
Mesélem neki, mit csináltak a Semmelweis utcai lakásban. Igyekszik kifejezni meglepetését és felháborodását, de igaziból látszik, hogy a dolog egy cseppet sem érdekli. A részvét ismeretlen fogalom ezen a tájon. Mindenki el van foglalva a saját problémáival. Réges-régóta tudom ezt, de szükségem volt valakire, akinek elmesélhetem anélkül, hogy részvétet vagy empátiát várnék. Elég, ha nem kritizál, elég, ha nem szakít félbe.
Elbúcsúzom a férfitól, és felmegyek a lakásomba. Ott találom Ágit. Mesélem neki, mi történt, és szokás szerint az első reagálása, hogy nem kellett volna kiadni a lakást ilyen embereknek. De honnan tudjam, hogy azok ilyenek?
Fáradt vagyok, szomorú és éhes. De nem tudok se pihenni, sem enni. Nem tudom legörgetni a szomorúság szikláját a mellemről. Az idő tizenhét órához közelít. Nem tudom, mit csináljak. Meg kell találnom ezeket a patkányokat. Ugyanakkor új vízmelegítőt kell vásárolnom. Nincs annyi pénzem, hogy megvegyem és a maguk után hagyott hatalmas rezsit is megfizessem. És nem beszéltünk magáról a lakásról. A falairól és a szigetelésről. Ó Istenem!
Leülök bénultan – szokásom szerint – az ágy szélére. Hova menjek? Kitől kérjek segítséget? Nincs senkim. Bekapcsolom a tévét, bámulok a képernyőre anélkül, hogy figyelném, mi megy. Emberi hangokat akarok hallani. Akármilyen hangokat. El akarom foglalni magam valami mással ezen kívül a témán kívül, amely fojtogat.
Felhangosítom a készüléket. A képernyőn a „Nem kellene életben lennem” című műsor új epizódját nézem. Egy nőről szól, aki eltévedt a Grand Kanyonban. Három nap bolyongás után találtak rá. Az utolsó jelenetek tárulnak elém: a nő öleli a testvérét. A szeretet, a megértés, a szimpátia, a részvét, a dolgok, melyektől mindig megfosztottak, és helyette kegyetlenséget, megvetést, csúfolást kaptam. Sír a lelkem, amikor ilyen jeleneteket látok. Nem tudok megszabadulni attól a kínzó kérdéstől, amely mindig motoszkál az agyamban: mit csináltam, hogy ennyi kegyetlenséget és aljasságot kapok? Mit csináltam?
Muszáj kimennem valahova, muszáj. Ha otthon maradok, megöl a szomorúság. De hova menjek? Nincsenek barátaim, sem ismerőseim, senki. De ez nem érdekes. A lényeg: kimenni. Hátha elfelejtem, amiben vagyok. Indulok a Könyök utca felé, talán megtalálom Jánost, a lakatost. Hátha tud szerezni használt vízmelegítőt. Elérek a 48-as térre, és megdöbbenve látom a délutáni baleset helyszínét. A tér teljesen üres. Nincs senki. Sem baleset, sem vér, sem rendőrség, sem bámuló emberek, sem holttest, sem mentőautó, senki és semmi. Mintha semmi sem történt volna. A tér csendes, gyanúsan csendes. Csendesebb a kelleténél. Mi ez? Bosszút áll a déli lármán és felforduláson? Mi ez? Álom volt az egész? Hallucináltam? Próbálom pontosan megtalálni azt a helyet, ahol a férfi feküdt, és ahol tőle nem messze a motorja. De semmi jel. Sem karcolás az úton, sem féknyom, egy csepp vér sem. Ez nem lehet. Mintha valami hiányozna a térről. Nagyon hiányzik. Mintha kitépték volna a tér lelkét. Vagy a karját. Vagy levágták volna a fejét. Valami hiányzik. Mintha a holttest, a mentőautó, a bámuló tömeg a tér része lett volna. És most nincsenek. Most ez a tér, mint test, meg van csonkítva. Nem egész.
Tudom, hogy töprengésem marhaság. de nem tudom megállni, hogy ne csodálkozzam. És biztos vagyok benne, hogy igazam van. Hova tűnt a lárma és a kiabálás? Hova tűnt ennyi ember néhány óra alatt? Hova tűnt a holttest, a motor, a hosszú autók sora? Hova? Tényleg lehet, hogy csak képzeltem. Nincs az a hely a világon, ahol ennyi ember el tud bújni, ahol ennyi autó el tud tűnni. Az egyetlen hely, amelyben elfér a hulla, az autók, a rendőrök, az eltört motor, a lárma, a kiabálás, a halál és a szomorúság, az az én fejem. Sehol máshol nem tud ennyi bánat összegyűlni, összesűrűsödni. Őrült vagyok, vagy hallucinálok, nincs kétség. Mi a különbség? Nincs kétség és nincs különbség. Minden az én agyamban van. Ezen kívül minden illúzió, délibáb, mint minden. Holnap vagy holnapután én is eltűnök. Mélyen elásnak, mintha nem lettem volna. És velem temetik az autókat, a holttestet és a lármát.
Átmegyek az úton, miközben ismétlem magamban: minden és mindenki délibáb. Minden és mindenki délibáb.
Megérkezem a lakatos házához. Nyomom a csengőt, hosszan nyomom, senki nem nyitja. Állok a félig bedőlt kerítés mellett, és nem tudom, mit csináljak. Várjak, vagy menjek vissza, vagy kóborogjam máshova? Keresem a fejemben a legközelebb lakó ismerőst. Átmegyek a Király utca felé. Becsengetek az öreg Dávidhoz. Szerencsére vagy szerencsétlenségemre, otthon találom. A vén kecske mosolyog, de olyan cinikus, ügyefogyott a mosolygása, amely szerintem a szenilitás legvilágosabb jele. Ez a vén trotty kétségkívül Alzheimertől szenved. Túl a hetvenen, és sejtésem szerint fiatalon sem volt valami okos. Mihelyt beléptem a ház udvarába, rájöttem, hogy hibát követtem el, nem kellett volna idejönnöm. Ezzel a marhával nem lehet semmit sem beszélni. Buta és öreg. És mindannyiszor, amikor beszélek vele, utána mérhetetlen fáradtságot érzek. Mintha két határt futottam volna, vagy száz éven keresztül hordtam volna a vállamon az egész fogyatékos várost.
Próbáltam mesélni neki, mi történt velem, és mit láttam ma, hátha ez könnyít kicsit a lelkemen, de a vén kecske szertelenül kezdi sorolni a sok-sok problémáját. Próbálom megállítani, hátha meggyőzöm, hogy összefüggően szedje össze a mondókáját, de hiába. A férfi csak beszél és beszél. Ez önmagában nem lenne baj. Hosszan hallgatom, de nem tudok rájönni, mire akar kilyukadni, és kételkedem, hogy ő tudná. Majdnem felrobban a fejem. Kiabálni akarok rá: kegyelem, kegyelem, te vén kecske, felrobban a fejem. Nem látod? Benne hulla, hosszú autósorok, lárma és bánat. Nem látod, te vén hülye?
Végre kifogyott belőle a szusz. Kihasználom a vissza nem térő lehetőséget, és elmenekülök. Uram atyám, micsoda kínzás. De mit csináljak? Ilyen ismerőseim vannak. Ha nem tetszik, akkor maradj a seggeden, ne ugrálj, és ne panaszkodj, hogy nincs kivel beszélni.
Elhatározom, hogy visszamegyek a Könyök utcába, és megnézem, hátha megjött a lakatos. Csengetek. Meglepetésemre nem nyitja az ajtót, hanem kinéz az ablakon. Kérdezem, hogy van. Igazából nem érdekel, de mégis kérdezem. Bólogat.
A tárgyra térek, érdeklődöm a vízmelegítőről. Hosszú előadásba kezd arról, hogy mennyire nehéz használtat kapni, és jobb és biztonságosabb újat venni. És ő is beszél és beszél. Jaj a fejem! Mormolom magamban: Te ütődött! Nem találtad fel a spanyolviaszt. Ha tudnék újat venni, akkor miért jöttem hozzád? Végül megkérdezem:
– A lényeg: nem tudsz találni használtat?
Nem várok válaszra. Na, mindegy, köszönöm, elbúcsúzom tőle és visszafordulok. Barmok. Menjetek a pokolba.
Az óra este tízet mutat. Hajnali öt órakor ébredtem, és azóta rohangálok. Egész nap nem ettem semmit. Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. Tegnap este, vagy tegnap délben? Nem is emlékszem. Jó lenne meghalni és elfelejteni, mindent elfelejteni, nem csak az evést. Milyen jó lenne. Sem ingatlan, sem bérlők, sem 48-as tér, sem rendőrség, sem jegyzőkönyv. Mindent elfelejteni. Akkor minden rendben lesz. De meghalni messze, túl messze van, mint a szeretet és a részvét és a pihenés. Bár elfelejtenék mindent, bár így lenne.
Gyalog megyek haza. Nyitom az ajtót. A sötétben hallom az óra ketyegését. Éjjel 12-t mutat. Leülök az ágy szélére. Tekerednek a fejemben a mai események. Kicsit csodálkozom. Lehet, hogy most ébredtem fel, hiszen itt van az ágy, és mindez csupán álom volt. Nem, nem: nem lehet álom. A fejem nagyon nehéz. Mint az ólom. Nem tudom felemelni. Már tudom, miért! Te ügyefogyott, mint a vén kecske! Hiszen benne hatalmas busz és kiabáló tömeg, és két rendőrautó, és a holttest, és csendes tér, és egy nő, aki túl a negyvenen és átkozza a polgármestert, aki nem tesz egyetlenegy nyilvános WC-t sem Európa kulturális fővárosába.
A párnára teszem a fejem, hátha mindez megpihen. Kérdezem a buszsofőrt: legyen szíves megmondani, ma milyen nap van?
Válaszol: december 6-a, uram, Mikulás napja. Ja, Mikulás? Tudom, tudom, most emlékszem. Ennyi ajándékot kaptam ma, ennyi ajándékot. Mindjárt összeszedem magam. Csak aludnom kell kicsit. Csak kicsit. Mindjárt összeszedem magam.
Illusztráció: szerzői képi melléklet (Ed Wheeler – Inspired by H. Pyle)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
