P. D. James: Fagyöngyös gyilkosság: Bűntény karácsonyra
A népszerű krimiírókat fenyegető foglalkozási ártalmak közé tartozik az újra meg újra elhangzó kérdés: „Volt-e már része egy igazi gyilkosság kinyomozásában?”, amelyet olykor olyan arccal és hangsúllyal tesznek föl, mintha azt sugalmaznák, a rendőrség gyilkossági csoportjának alapos oka lenne felásni a kertemet. A kérdésre mindig nemmel válaszolok, részben tartózkodásból, részben pedig azért, mert az igazságot túl hosszú volna elmesélni, és személyes részvételemet, még így, ötven év múltán is nehéz lenne igazolni. Most, hetvenévesen azonban, 1940 rendkívüli karácsonyának egyetlen túlélőjeként, már büntetlenül elmondhatom a történetet, ha másért nem, a magam kedvtelésére. Azt a címet adtam neki, hogy ’Fagyöngyös gyilkosság’. A fagyöngynek ugyan nem sok szerep jut a rejtélyben, de mindig is szerettem az alliteráló címeket. A neveket megváltoztattam. Igaz, hogy már senki sem él, akinek sérthetném az érzéseit vagy a hírnevét, de úgy gondolom, hogy a kímélet a halottaknak is jár.
Az események idején tizennyolc éves, fiatal hadiözvegy voltam; a férjem két héttel az esküvőnk után esett el; a légierő első pilótái között lőtték le egy légi csatában. Magam is beléptem a légierő női segédszolgálatához, részben azért, mert biztos voltam abban, hogy a férjem helyeselné, de főként azért, hogy az új életforma és az új feladatok enyhítsék a fájdalmamat. Nem enyhítették. A gyász olyan, mint a súlyos betegség. Az ember vagy belehal, vagy túléli, egyedüli orvossága pedig az idő, nem a helyváltoztatás. Az előkészítő képzést mogorva elszántsággal csináltam végig, de amikor a nagyanyám alig hat héttel karácsony előtt meghívott, megkönnyebbülten fogadtam el az invitálását. Nagy problémát oldott meg vele. Egyedüli gyerek voltam, és apám, aki orvosként praktizált, középkorú önkéntesként a hadsereg egészségügyi alakulatánál szolgált, anyám pedig fogta magát, és elment Amerikába. Néhány iskolatársam, köztük más önkéntesek is, meghívtak karácsonyra, de még a háborús idők visszafogottabb vidámságához sem volt kedvem, és attól féltem, hogy búval bélelt vendégként elrontanám a családi ünnepüket.
Kíváncsi voltam anyám gyerekkorának helyszínére is. Sosem értették meg egymást az édesanyjával, és miután férjhez ment, teljesen megszakította vele a kapcsolatot. Kislány koromban csak egyszer találkoztam a nagyanyámmal, és az emlékeimben tiszteletet parancsoló, éles nyelvű asszonyként élt, aki nem kedveli különösebben a fiatalokat. Most viszont már csak az éveim számát tekintve voltam fiatal, amit pedig a levele tapintatosan sejtetett – a jól fűtött ház, sok pattogó tüzű kandallóval, a házi koszt és jó a borok, a béke és nyugalom – éppen az volt, amire vágytam. Nem lesz más vendég, csak az unokatestvérem, Paul, aki remélhetőleg eltávozást kap karácsonyra. Rá is kíváncsi voltam. Ő volt az egyetlen életben maradt unokatestvérem, anyám bátyjának kisebbik fia, aki körülbelül hat évvel volt idősebb nálam. Azelőtt sosem találkoztunk, részben a családi viszály miatt, részben meg azért, mert az anyja francia volt, és ő gyerekkorának nagy részét Franciaországban töltötte. Még iskolás voltam, amikor a testvére meghalt. Őriztem egy homályos, gyerekkori emléket valami szégyenletes titokról, amelyről suttogtak, de sosem derült rá fény. Nagyanyám levele arról is biztosított, hogy hármunkon kívül csak Seddon, az inas meg a felesége lesz a házban. Nagyon előzékenyen, még azt is kiderítette, hogy december 24-én a távolsági busz délután ötkor indul a Victoria pályaudvarról, Paul pedig majd elém jön a legközelebbi városba.
A gyilkosság borzalma és az, hogy minden figyelmemet annak a megrázó karácsonyi napnak az eseményeire összpontosítottam, elhomályosította az emlékezetemben az utazás és az érkezés részleteit. A szentestéről csak egy sor összefüggéstelen képet őrzök, akár egy szemcsés, fekete-fehér film szaggatott, kissé valószerűtlen kockáit. Az elsötétített buszt, ahogy lassan, tompított fényszóróval araszol előre a fekete, kietlen tájban, a hold imbolygó korongja alatt; az unokatestvérem magas alakját, ahogy előlép a sötétből, hogy üdvözöljön az állomáson, meg ahogy pokrócba burkolva ülök mellette a sportkocsiban, miközben elsötétített falvakon hajtunk át a hirtelen támadt, kavargó hóesésben. De egy kép varázslatosan tisztán maradt meg: a Stutleigh kastély, ahogy először tárult fel a szemem előtt. A komor épület előbb homályosan derengett föl a feketeségben, az elszórt, távoli csillagokkal átlyuggatott, szürke ég háttere előtt. Aztán a felhők mögül előbukkant a hold, fölfedve a kastélyt; a szépség, a szimmetria és a titokzatosság fehér fényben úszó elegyét.
Öt perccel később, Paul zseblámpájának kis fénykörét követve átmentem a tornácon, a vidéki élet kellékei, sétabotok, bakancsok, gumicsizmák és esernyők közt, és a sötétítő függönyt félrelibbentve beléptem a négyszögű előcsarnok világos melegébe. Emlékszem a kandallóban égő, hatalmas fahasábokra, a családi portrékra, a kopottas kényelem hangulatára, meg a képek és az ajtók fölé tűzött, magyalból és fagyöngyből kötött csokrocskákra, amelyeken kívül nem is volt más karácsonyi díszítés. A nagyanyám lassú léptekkel jött le a széles falépcsőn, hogy üdvözöljön; kisebb volt, mint az emlékeimben, törékeny csontú és egy kicsit még az én 160 centiméteres termetemnél is alacsonyabb. De a kézfogása meglepően erőteljes volt, és átható, eleven szemét meg a szája anyámét idéző, makacs vonalát nézve tudtam, hogy a tekintélye még mindig a régi.
Örültem, hogy eljöttem, és hogy először találkozhattam az egyetlen unokatestvéremmel, de a nagyanyám egy dologban félrevezetett. Volt egy másik vendég is, egy távoli rokon, aki autóval jött Londonból, és már előttem megérkezett. Rowland Maybricket akkor láttam először, amikor vacsora előtt összegyűltünk egy italra a nappaliban, amely az előcsarnoktól balra nyílt. Első pillantásra ellenszenvesnek találtam, és hálás voltam a nagyanyámnak, amiért nem úgy intézte, hogy ő hozzon el kocsival Londonból. Az üdvözléskor mondott, durván érzéketlen szavai – ’Nem is mondtad, Paul, hogy egy csinos, fiatal özvegy is lesz itt’ – csak megerősítették kezdeti előítéletemet az iránt, amit a fiatalok türelmetlenségével egy jellegzetes típusnak véltem. A légierő hadnagyi egyenruháját viselte, de a szárnyas rangjelzés nélkül – az ilyeneket Szárnyatlan Szörnyeknek csúfoltuk –, jóképű volt a maga vagány módján, a szája érzékien telt a kis bajusz alatt, a szeme csúfondáros és fürkésző; olyan ember benyomását keltette, aki jó esélyeket ad magának. Máskor is találkoztam már ezzel a fajtával, de arra nem számítottam, hogy a kastélyban is lesz benne részem. Megtudtam, hogy a polgári életben régiségkereskedő. Paul, aki talán megérezte, mennyire csalódtam, hogy nem én vagyok az egyetlen vendég, elmondta, hogy a család kénytelen eladni néhány értékes érmét. Rowland, aki az érmék szakértője, azért jött, hogy rendszerezze a gyűjteményt, felbecsülje az értékét, és megpróbáljon vevőt találni rá. De nemcsak az érmék érdekelték. A pillantása végigpásztázta a bútorokat, a képeket, a porcelán- és bronzfigurákat, hosszú ujjai úgy tapogatták és simogatták őket, mintha máris azt számítgatná, mennyit kaphat értük. Gyanítom, hogy az első adandó alkalommal engem is megfogdosott volna, hogy megállapítsa használtáru-értékemet.
Nagyanyám inasa és szakácsa, a vidéki kastélyban elkövetett gyilkosságok elengedhetetlen mellékszereplői, tisztelettudónak és hozzáértőnek tűntek, de semmi ünnepi kedélyesség nem szorult beléjük. A nagyanyám alkalomadtán bizonyára hűséges és odaadó cselédeknek mondta volna őket, de erről én nem voltam meggyőződve. A világ már 1940-ben is sokat változott. Seddonné asszony egyszerre volt hajszolt és unott, ami bizony lehangoló elegy, a férje pedig alig leplezte azok komor duzzogását, akik folyton azt számítgatják, mennyivel többet keresnének a legközelebbi légibázis személyzeteként.
A szobám nagyon tetszett; a baldachinos ágy a fakó függönnyel, a kényelmes fotel a kandalló mellett, az elegáns kis íróasztal, a légypiszkos nyomatok és akvarellek a régi keretekben. Mielőtt ágyba bújtam, eloltottam a lámpát az éjjeliszekrényen, és széthúztam a sötétítő függönyt. Fényes csillagok és holdfény, veszélyes ég. De mégiscsak szenteste volt. Ma este biztosan nem bombáznak. A nőkre gondoltam, ahogy szerte Európában elhúzzák a függönyt, hogy reménykedve és rettegve fölnézzenek a fenyegető holdra.
Másnap reggel korán ébredtem, és hiányzott a karácsonyi harangzúgás, de 1940-ben a harangszó légitámadást jelzett volna. Másnap a rendőrök percről-percre elmondatták velem annak a karácsonynak az eseményeit, így a részletek még így, fél évszázaddal később is élesen élnek az emlékezetemben.
Reggeli után átadtuk az ajándékokat. A nagyanyám szemmel láthatóan az ékszeres dobozából választott nekem egy bűbájos, zománcdíszítésű aranybrosst, és gyanítom, hogy ugyanonnan származott Paul ajándéka is, a Viktória korabeli, tenyésztett gyöngyökkel körülrakott, gránátköves gyűrű. Én is felkészülten érkeztem. Két féltett kincsemtől váltam meg a családi békekötés kedvéért: Paulnak A. E. Housman verseskötete, A Shropshire-i legény első kiadását, a nagyanyámnak pedig a Grossmith fivérek humoros remekműve, az Egy senki naplója egyik korai kiadását csomagoltam be. Mindkettejüknek örömet szereztem. Rowland három üveg ginnel, több doboz teával, kávéval és cukorral meg fél kiló vajjal járult hozzá a karácsonyi fejadagokhoz; alighanem az egészet a légierő raktárából lopta. Valamivel dél előtt megérkezett a helyi templom alaposan megfogyatkozott kórusa, zenei kíséret nélkül elénekeltek vagy fél tucat kínosan hamis zsoltárt, Seddonné pedig – nem éppen jó szívvel – forralt borral és gyömölcskosárkákkal jutalmazta, majd nyilvánvaló megkönnyebbüléssel kitessékelte őket a sötétítő függönyön át, mondván, hogy várja őket a karácsonyi ebéd.
Az egy órakor felszolgált, hagyományos ebéd után Paul azt javasolta, hogy járjunk egyet. Nem egészen értettem, miért akarta, hogy vele tartsak. Szinte meg sem szólalt, miközben elszántan róttuk a kihalt szántóföld fagyott barázdáit, madárdal nélküli ligeteken átvágva, olyan örömtelenül, mintha menetgyakorlaton lennénk. A hóesés már elállt, de az ágyúszürke ég alatt vékony, ropogós, fehér lepel borított mindent. Amikor sötétedni kezdett, hazaindultunk, és hátulról pillantottuk meg az elsötétített kastély L-alakú, szürke tömbjét a fehérség háttere előtt. Paul hirtelen hangulatváltással, fölmarkolt egy kis havat. Ha valakit képen talál egy jeges hógolyó, aligha állja meg, hogy elégtételt ne vegyen, és mintegy húsz percen át nevetve dobáltuk egymást meg a házat, akár a gyerekek, amíg latyakká nem tapostuk a gyepet és a kavicsos utat takaró havat.
A délután a nappaliban folyó csevegéssel, szunyókálással és olvasással telt. A könnyű vacsorát – levest és zöldfűszeres omlettet –, amely jóleső ellentétben állt a kiadós déli libasülttel és karácsonyi pudinggal, szokás szerint korán szolgálták fel, hogy Seddonék elmehessenek, és együtt tölthessék az estét falubeli barátaikkal. Vacsora után visszamentünk a földszinti nappaliba. Rowland bekapcsolta a lemezjátszót, aztán hirtelen megragadta a kezemet, és felszólított, hogy ’gyerünk táncolni’. Az a fajta gramofon volt, amelyik automatikusan több lemezt is lejátszik, és ahogy egymás után pottyantak a korongra a népszerű dalok – a ’Jeepers Creepers’, a ’Söröshordó polka’, a ’Tiger rag’, a ’Deep purple’ – végigkeringőztünk, tangóztunk, foxtrottoztunk és quick-steppeltünk a nappalin, ki az előcsarnokba. Rowland nagyszerű táncos volt. Alastair halála óta nem táncoltam, és most úgy elkapott a mozgás és a ritmus lendülete, hogy el is feledkeztem az ellenszenvemről, és arra összpontosítottam, hogy követni tudjam az egyre bonyolultabb lépéseket. Aztán egyszerre megtört a varázs, amikor az előcsarnokban keringőzve Rowland a korábbinál keményebben szorított magához, és azt mondta:
– Fiatal hősünk mintha egy kicsit halványabb lenne. Lehet, hogy már bánja, hogy önként jelentkezett arra az állásra.
– Milyen állásra?
– Nem találja ki? Francia anya, Sorbonne egyetem, perfekt francia nyelvtudás, és még az országot is ismeri. Tökéletesen beleillik a környezetbe.
Nem feleltem. Kíváncsi voltam, honnan tudja, és egyáltalán, van-e joga tudni. Ő meg folytatta:
– Eljön a pillanat, amikor ezek a gáláns fickók rádöbbennek, hogy ez már nem játék. Hogy ettől kezdve vérre megy. Alattad ellenséges terület, nem a jó öreg Albion; igazi németek, igazi kések, igazi kínzókamrák és igazi fájdalom.
És igazi halál, gondoltam magamban, azzal kisiklottam a karjai közül, és ahogy visszamentem a nappaliba, hallottam, hogy halkan felkacag a hátam mögött.
Tíz óra tájban, mielőtt a nagyanyám fölment lefeküdni, szólt Rowlandnak, hogy előveszi az érméket a dolgozószoba széfjéből. Jó lenne, ha ma este meg tudná nézni őket, hiszen másnap vissza kell mennie Londonba. Rowland azonnal felugrott, és együtt mentek ki a szobából. A nagyanyám búcsúzóul azt mondta Paulnak:
– Ma este egy Edgar Wallace darab lesz a rádióban, lehet, hogy meghallgatom. Tizenegykor lesz vége. Légy szíves, utána köszönj be hozzám, Paul. Ne hagyd későbbre!
Amikor kimentek, Paul azt mondta: ’Halljuk az ellenség zenéjét’, és a tánclemezek helyett Wagnert tett föl. Amíg én olvastam, ő elővett egy pakli kártyát a kis íróasztal fiókjából, és kirakott egy pasziánszt, vadul összpontosítva a lapokra, miközben a túl hangosra állított Wagner-muzsika csak úgy dübörgött a fülemben. Amikor egy csöndesebb résznél hallottuk, hogy a kandallópárkányon álló hordozható óra tizenegyet üt, Paul összesöpörte a kártyalapokat, és azt mondta:
– Ideje jó éjszakát kívánni a nagymamának. Hozhatok neked valamit?
– Nem – feleltem egy kicsit meglepetten. – Semmit.
Inkább azt szerettem volna, ha lehalkítja a zenét, és amikor kiment a szobából, le is vettem a hangerőt. Nagyon hamar visszajött. Amikor másnap kihallgattak a rendőrök, nekik is megmondtam, hogy szerintem körülbelül három percig lehetett távol. Semmiképpen sem lehetett több. Nyugodt hangon azt mondta:
– Nagymama látni szeretne.
Együtt mentünk ki a nappaliból, és vágtunk át az előcsarnokon. Ekkor történt, hogy szokatlanul éles érzékkel két dolgot is megfigyeltem. Az egyiket megemlítettem a rendőröknek is; a másikat nem. Hat fagyöngybogyó lehullott arról a vegyes magyal- és fagyöngycsokorról, amely a könyvtárszoba ajtaja fölött díszlett, és úgy szóródott szét a fényes parkettán, mint megannyi igazgyöngy. A lépcső lábánál pedig egy kis víztócsát vettem észre. Amikor Paul a pillantásomat követve odanézett, elővette a zsebkendőjét, és feltörölte.
– Képtelen vagyok egy pohár vizet felvinni a nagymamának anélkül, hogy kilötyögtetném.
A nagymama a magasra rakott párnáknak dőlve feküdt a baldachinos ágyban, és mintha összezsugorodott volna; már nem sugárzott belőle a tekintély, csupán egy holtfáradt, nagyon öreg asszonyt láttam. Örömmel nyugtáztam, hogy belekezdett a könyvbe, amelyet tőlem kapott. Kinyitva feküdt az ágy mellett álló, kerek asztalkán, a lámpa, a rádió, egy elegáns kis óra, egy félig teli vizeskancsó és a szájára borított pohár meg egy fodros kézelőből kinyúló kezet formázó porcelánfigura mellett, amelyen a gyűrűit tartotta. Ahogy megfogtam a nagyanyám felém nyújtott kezét, éreztem, hogy az ujjai ernyedtek, a tenyere hideg és élettelen, egészen más, mint az a kéz, amely kemény szorítással üdvözölt.
– Csak jó éjszakát akartam kívánni, kedveském – mondta –, és megköszönni, hogy eljöttél. Háborús időkben nem engedhetjük meg magunknak a családi viszály fényűzését.
Hirtelen ösztönös mozdulattal lehajoltam, és megcsókoltam a homlokát. Éreztem, hogy nedves az izzadságtól. Amúgy is hiba volt. Akármit is várt tőlem, biztosan nem szeretetet.
Visszamentünk a nappaliba. Paul megkérdezte, szoktam-e whiskyt inni. Azt feleltem, hogy nem szeretem, de ő elővett a bárszekrényből egy üveggel magának, nekem meg egy kancsó vörösbort, aztán újra fogta a kártyapaklit, és felajánlotta, hogy megtanít pókerezni. Így töltöttem hát karácsony éjszakáját körülbelül 11 óra 10 perctől majdnem hajnali kettőig, végtelen kártyapartikkal, Wagnert és Beethovent hallgatva, az égő fahasábok sistergő pattogása közepette, valahányszor tettem a tűzre, és lestem, ahogy az unokatestvérem lassan kiissza az egész üveg whiskyt. Végül elfogadtam egy pohár vörösbort. Udvariatlannak és elítélőnek éreztem, hogy hagyjam egyedül inni. A kandalló órája már a háromnegyed kettőt is elütötte, amikor felállt, és azt mondta:
– Elnézést, kuzin. Egy kicsit becsíptem. Hadd támaszkodjak rád. Megyek lefeküdni, elszunnyadni és aludni, talán álmodni.
Lassan jutottunk fel a lépcsőn. Amíg kinyitottam az ajtaját, a falhoz támaszkodott. A leheletén alig érződött a whisky szaga. Aztán a segítségemmel az ágyhoz támolygott, lerogyott, és mozdulatlanul elnyúlt.
Másnap reggel nyolckor Seddonné behozta a teát, bekapcsolta a villanykályhát, aztán egy kelletlen ’Jó reggelt, asszonyom’ kíséretében, csendben kiment. Félálomban nyúltam a kanna után, hogy kitöltsem az első csészével, amikor sürgető kopogás hallatszott, és Paul nyitott be. Már fel volt öltözve, és meglepetésemre cseppet sem látszott másnaposnak.
– Még nem láttad Maybricket ma reggel, ugye? – kérdezte.
– Ebben a pillanatban ébredtem fel.
– Seddonné azt mondta, nem aludt az ágyában. Én is megnéztem. És nem találom sehol a házban. A könyvtárszoba viszont be van zárva.
Izgatottsága rám is átragadt. Odaadta a köntösömet, én meg belebújtam, aztán némi meggondolás után nem papucsot, hanem cipőt húztam.
– Hol a könyvtárszoba kulcsa? – kérdeztem.
– Belülről a zárban. Csak egy kulcs van hozzá.
Az előcsarnokban félhomály uralkodott még akkor is, amikor Paul meggyújtotta a lámpát, és az ajtókeret fölött függő fagyöngyről lehullott bogyók még mindig tejfehéren csillogtak a sötét fapadlón. Lenyomtam a kilincset, aztán lehajoltam, hogy benézzek a kulcslyukon. Paulnak igaza volt, a kulcs benne volt a zárban.
– Be tudunk menni a franciaablakon. De lehet, hogy be kell törnünk az üveget.
Az északi szárny kapuján mentünk ki. A hideg az arcomba vágott. Éjjel fagyott, és a vékony hóréteg még mindig kemény volt, csak ott nem, ahol előző nap Paullal kergetőztünk. A könyvtárszoba franciaablaka mintegy két méter széles kis teraszra nyílt, onnan indult a gyepet szegélyező, kavicsos ösvény.
A kettős lábnyomsor tisztán látszott. Valaki bement a könyvtárszobába a franciaablakon át, aztán ugyanazon az úton távozott. A nyomok nagy, kissé formátlan lábtól származtak, és arra gondoltam, hogy az illető alighanem sima talpú gumicsizmát viselt; a második lábnyomsor részben eltakarta az elsőt.
– Ne érj a nyomokhoz – figyelmeztetett Paul. – Majd a fal mellett megyünk oda.
A franciaablak csukva volt, de nem volt bezárva. Paul nekifeszült az ablaktáblának, benyúlt, és kinyitotta, aztán beosont, és előbb a sötétítő függönyt húzta kissé félre, aztán a nehéz brokátdrapériát is. Utánamentem. A szobában sötét volt, csak az íróasztalon égett egy zöld ernyős lámpa. Lassan lépkedtem felé, és hitetlenkedve, zakatoló szívvel bámultam, miközben hallottam, ahogy Paul a hátam mögött erőteljes mozdulattal teljesen félrerántja a kettős függönyt. A szobát hirtelen betöltötte a tiszta, reggeli világosság, amely kioltotta a zöldes lámpafényt, és kíméletlenül megmutatta az íróasztalon elterülő szörnyűséget.
Egyetlen, irtózatos erejű ütéssel ölték meg, amely beszakította a koponyáját. A két karja oldalt kinyújtva, az asztalon nyugodott. A bal válla lejjebb roskadt, mintha azt is megütötték volna, a bal kezéből pedig csak egy összetört csont- és alvadt vércsomó maradt. Nehéz aranyórájának számlapja is betört, és az apró üvegszilánkok úgy csillogtak az asztalon, akár a gyémántok. Az érmék egy része legurult a szőnyegre, a többi pedig szétszóródott az asztalon, ahogy az ütések rájuk is lesújtottak. Felnéztem, és láttam, hogy a kulcs valóban ott van a zárban. Paul az összetört órát vizsgálgatta.
– Fél tizenegyet mutat – mondta. – Vagy akkor ölték meg, vagy ezt a látszatot akarták kelteni.
Az ajtó mellett volt egy telefonkészülék, és én mozdulatlanul vártam, amíg Paul kapcsolást kér, és kihívja a rendőrséget. Aztán kinyitotta az ajtót, és együtt mentünk ki. Mögöttünk ismét ráfordította a kulcsot – olyan hangtalanul forgott a zárban, mintha nemrég olajozták volna meg –, aztán zsebre vágta. Akkor vettem észre, hogy összetaposott néhányat a lehullott fagyöngyök közül.
∗∗∗
George Blandy felügyelő fél óra múlva már meg is jelent. Keménykötésű vidéki fickó volt, dús szalmaszőke haja valóságos kazalnak tűnt szögletes, cserzett arca fölött. Határozottan mozgott és szigorúan beszélt, ki tudja, talán mert így szokta, vagy mert így akart kizökkenni a túlságosan engedékeny karácsonyi hangulatból. Hamarosan megérkezett maga a főfelügyelő is. Paul már beszélt nekem róla. Sir Rouse Armstrong korábban gyarmati kormányzóként tevékenykedett, a régi főfelügyelői iskola egyik utolsó tagja, aki láthatóan már túljutott a nyugdíjkorhatáron. Hórihorgas ember volt, az arca akár egy elgondolkodó sasé; a nagyanyámat a keresztnevén szólította, és olyan komoly, cinkosságot sugárzó képpel ment föl vele a nappalijába, mintha valami sürgős és kissé kínos családi ügyben kérték volna a segítségét. Úgy éreztem, hogy Blandy felügyelőt némiképp feszélyezi a jelenléte, és semmi kétségem sem volt afelől, ki veszi kézbe a tényleges nyomozást.
Gondolom, most úgy vélik, mindez tipikusan Agatha Christie-s, és igazuk is van: akkor nekem is ilyen érzésem támadt. De hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy anyám Angliája – a gyilkossági statisztikáktól eltekintve – mennyire hasonlított Agatha asszony kicsi falujára. És az is tökéletesen beleillik, hogy a holttestre a könyvtárszobában, a brit krimiirodalom legbalvégzetűbb helyiségében találtunk rá.
A holttestet nem mozdíthattuk meg, amíg az orvosszakértő meg nem érkezett. Éppen egy amatőr bábelőadást nézett a közeli városban, és időbe telt, mire elérték. Doktor Bywaters köpcös, alacsony, rátarti kis ember volt, vörös hajjal és vörös képpel, és úgy láttam, hogy természetéből fakadó ingerlékenységét hamar agresszív bosszússággá fokozta volna minden gyilkosságnál kisebb horderejű bűntény és kastélynál kevésbé előkelő tetthely.
Az orvosi vizsgálat idejére Pault és engem tapintatosan kiküldtek a dolgozószobából. Nagymama úgy döntött, hogy fent marad, a nappalijában. Seddonék, megdönthetetlen alibijük megnyugtató tudatában, a szendvicsek meg számtalan csésze kávé és tea felszolgálásával foglalatoskodtak, és végre láthatóan elemükben érezték magukat. Rowland karácsonyi ajándékai bizony kapóra jöttek, és ami igaz, az igaz, biztosan örült volna neki, ha tudja. Súlyos léptek kopogtak keresztül-kasul az előcsarnokon, autók jöttek-mentek, állandó telefonálás folyt. A rendőrök mértek, tanácskoztak, fényképeztek.
A letakart holttestet végül elvitték egy hordágyon, és Paul meg én a nappali ablakából néztük, ahogy betették egy baljós kis fekete furgonba. Ujjlenyomatot vettek tőlünk, ahogy a rendőrök mondták, azért, hogy kizárják a miénket azok közül, amelyeket az íróasztalon találtak. Furcsa érzés volt, ahogy az ujjaimat gyengéden rányomták egyfajta pecsétpárnára. Természetesen ki is hallgattak bennünket, előbb egyenként, aztán együtt is. Emlékszem, ahogy ott ülök Blandy felügyelővel szemközt, akinek tagbaszakadt alakja betöltötte a nappali egyik karosszékét, súlyos lába a szőnyegen nyugodott, miközben lelkiismeretesen végigment a karácsony napján történtek minden részletén. Csak akkor döbbentem rá, hogy szinte minden percet együtt töltöttem az unokatestvéremmel.
A rendőrök még este fél nyolckor is ott voltak. Paul meghívta a főfelügyelőt vacsorára, de ő nem fogadta el, no nem annyira azért, mintha nem akarózott volna lehetséges gyanúsítottakkal étkeznie, hanem mert vissza kellett mennie az unokáihoz. Mielőtt elment, hosszan időzött a nagyanyámmal a szobájában, aztán visszajött a nappaliba, hogy beszámoljon a nap eredményeiről. Kíváncsi lettem volna, vajon ugyanilyen készséges lenne-e, ha az áldozat egy paraszt, a tetthely pedig a helyi kocsma lenne.
Azzal a pattogós önelégültséggel adta elő a mondókáját, ahogy a jó munkájukra büszke emberek szokták.
– Nem vonom be a Yardot. Nyolc évvel ezelőtt, a legutóbbi gyilkossági ügyünknél megtettem. Hiba volt. Csak arra volt jó, hogy megzavarja a helyieket. A tények magukért beszélnek. Egyetlen ütéssel ölték meg, amelyet nagy erővel mértek a fejére az asztalon át, ahogy éppen felállni készült a székből. A fegyver valami súlyos, tompa tárgy. A koponya betört, de nem volt komolyabb vérzés – hiszen önök is látták. Azt mondanám, magas ember tette, mert Maybrick is majdnem 190 centis volt. A franciaablakon át jött be, és ugyanott távozott. A lábnyomok nem sokat árulnak el, mivel túlságosan formátlanok, de tisztán látszanak, és a második sorozat fedi az elsőt. Lehet, hogy alkalmi tolvajról van szó, talán egy katonaszökevényről, mert mostanában volt néhány ilyen esetünk. Az ütés puskatustól is származhat. A fegyver körülbelül olyan hosszú és súlyú lehetett. A nagyanyjuk azt mondta Seddonnak, hogy majd ő bezár, de még megkérte Maybricket, hogy ellenőrizze a könyvtárszobát, mielőtt lefekszik. Az elsötétítés miatt a gyilkos nem tudta, hogy van valaki a könyvtárszobában. Valószínűleg benyitott a franciaablakon, bement, meglátta a pénzt, és ösztönösen lesújtott.
– Akkor miért nem lopta el az érméket? – kérdezte Paul.
– Mert meglátta, hogy nem forgalomban lévő pénzek. Nehéz eladni őket. De az is lehet, hogy pánikba esett, vagy zajt hallott.
– És miért zárta be az előcsarnokba vezető ajtót? – kérdezte Paul.
– Mert meglátta a kulcsot, és ráfordította, nehogy megtalálják a hullát, mielőtt sikerül messzire szöknie.
Egy pillanatra megállt, és az arcán megjelenő, ravaszkás kifejezés furcsán hatott nemes, némileg fölényes vonásain.
– Egy másik lehetőség szerint – mondta –, az ajtót maga Maybrick zárta be. Titokban látogatót várt, és nem akarta, hogy megzavarják. Van itt még valami, amit meg kell kérdeznem, fiacskám. Egy kicsit kényes. Jól ismerte Maybricket?
– Csak felületesen. Másod-unokatestvérek vagyunk.
– Bocsásson meg, hogy megkérdezem, de megbízott benne?
– Semmi okunk sem volt, hogy ne bízzunk benne. A nagyanyám nem őt kérte volna meg, hogy adja el az érméket, ha bármi kétely felmerült volna vele kapcsolatban. Végül is családtag. Távoli rokon, de rokon.
– Hát persze. Rokon. – Elhallgatott, aztán folytatta –: Az is eszembe jutott, hogy egy megrendezett támadás vehetett váratlanul fordulatot. Megegyezhetett egy cinkosával, hogy ellopják az érméket. Majd megkérdezzük a Yardot, hogy nézzenek utána a londoni kapcsolatainak.
Szívesen megjegyeztem volna, hogy az a színlelt támadás, amely a cinkostárs fejének szétverésével végződik, látványosan váratlan fordulatot vett, de inkább nem szóltam. A főfelügyelő nem parancsolhatott ki a nappaliból – hiszen jelen voltam a holttest megtalálásakor –, de éreztem, hogy helyteleníti nyilvánvaló érdeklődésemet. Egy illendően viselkedő ifjú hölgy a nagyanyám példáját követte volna, és visszavonul a szobájába.
– Nem gondolja különösnek, hogy összetörték az órát? A fejére mért halálos ütés nagyon is szándékosnak látszik. De a gyilkos újra lesújt, és összezúzza a kezét. Nem azért tette, hogy megjelölje a halál pontos idejét? És ha igen, miért? Vagy átállította az órát, mielőtt összetörte? Lehet, hogy Maybricket később ölték meg?
A főfelügyelő elnézően nyugtázta az elképzelést:
– Élénk a fantáziája, fiacskám. Azt hiszem, a halál időpontját elég pontosan megállapítottuk. A hullamerevség alapján Bywater tíz és tizenegy óra közé teszi. Azt pedig nem tudhatjuk biztosan, melyik ütés volt előbb. Lesújthatott előbb a kézre és a vállra, és csak aztán a fejre. Vagy előbb fejbe vágta, aztán pánikba esve tovább ütötte. Kár, hogy nem hallottak semmit.
– Lemezeket hallgattunk, méghozzá elég hangosan – mondta Paul –, és az ajtók meg a falak nagyon vastagok. Ráadásul fél tizenkettőtől már nem is voltam olyan állapotban, hogy bármit érzékeljek.
Ahogy Sir Rouse felállt, és menni készült, Paul még megkérdezte:
– Szeretném használni a könyvtárszobát, ha végeztek vele, vagy le akarja pecsételni az ajtót?
– Nem, fiacskám, arra nincs szükség. Minden vizsgálatot elvégeztünk. Ujjlenyomatot nem találtunk, de nem is számítottunk rá. A fegyveren nyilván vannak, hacsak nem viselt kesztyűt. De a fegyvert magával vitte.
Amikor a rendőrök elmentek, a ház feltűnően csöndes lett. A nagyanyám nem mozdult ki a szobájából, és a vacsoráját is felvitték neki, Paul meg én pedig, talán mert nem akaródzott az ebédlőben leülni, a megüresedett székkel szemközt, megelégedtünk a nappaliban elköltött levessel és szendvicsekkel. Nyugtalan voltam, kimerült, és egy kicsit rémült is. Jó lett volna beszélni a gyilkosságról, de Paul fáradtan azt mondta:
– Hagyjuk ezt a témát. Mára elég volt a halálból.
Így aztán csöndben üldögéltünk. Háromnegyed nyolctól a Radio Vaudeville műsorát hallgattuk. Billy Cotton és együttese játszott, aztán a BBC szimfonikus zenekara Adrian Boulttal. A kilenc órás hírek és a kilenc húszas hadijelentés után Paul odadörmögte, hogy megnézi, Seddon bezárt-e éjszakára.
Akkor történt, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve, az előcsarnokon át a könyvtárszobához mentem. Óvatosan fordítottam meg a kilincset, mintha attól tartanék, hogy újra ott találom Rowlandot, ahogy mohón turkál az íróasztalon heverő érmék közt. A sötétítő függöny be volt húzva, és a szobát a régi könyvek illata töltötte be, nem a vér szaga. Az immár üres íróasztal szokványos bútordarab volt, nem volt benne semmi félelmetes, és a széket is szépen a helyére tolták. Megálltam az ajtóban, és biztosan tudtam, hogy a rejtély kulcsa ott rejtőzik, a szobában.
Aztán, részben kíváncsiságból, az íróasztalhoz mentem, és kihúztam a fiókokat. Mindkét oldalon volt egy-egy mélyebb, fölötte pedig két-két keskenyebb fiók. A bal oldalit annyira telerakták papírokkal és iratcsomókkal, hogy alig tudtam kihúzni. A jobb oldali mély fiók üresnek bizonyult. Kihúztam a fölötte lévő, kisebb fiókot. Számlákat és nyugtákat találtam benne. Ahogy turkálni kezdtem köztük, a kezembe akadt egy 3200 fontról kiállított nyugta, amelyen egy londoni érmekereskedő felsorolta az öt héttel korábban eladott tételeket.
Más érdekeset nem találtam. Becsuktam a fiókot, és a franciaablak felé indulva méricskélni kezdtem a távolságát az íróasztaltól. Ekkor az ajtó szinte nesztelenül kinyílt, és megláttam az unokatestvéremet.
Csöndesen hozzám lépett, és könnyedén megkérdezte:
– Mit csinálsz itt? Megpróbálod kiűzni a gonoszt?
– Valahogy úgy – feleltem.
Egy pillanatra némán álltunk. Aztán megfogta a kezem, és a karjába fűzte.
– Sajnálom, kuzin, hogy ilyen rémes napod volt. Pedig nem akartunk mást, csak azt, hogy békés karácsonyod legyen.
Nem feleltem. Éreztem a közelségét, a teste melegét, az erejét. Ahogy elindultunk az ajtó felé, arra gondoltam, de nem mondtam ki: Valóban azt akartátok, hogy békés karácsonyom legyen? Csak azt?
Mióta a férjem elesett, rosszul aludtam, és most is álmatlanul feküdtem a baldachinos ágyban, újra lepergetve a különös nap eseményeit, megpróbálva értelmes egésszé illeszteni össze az ellentmondásokat, az apró incidenseket, a nyomokat, hogy rendet teremtsek a rendetlenségben. Azt hiszem egész életemben erre törekedtem. Egész további pályámat az a Stutleigh-ben töltött éjszaka határozta meg.
Rowlandot fél tizenegykor ölték meg, egyetlen ütéssel, amelyet az egy méter széles íróasztal túloldaláról mértek a fejére. Csakhogy fél tizenegykor az unokatestvérem velem volt, és voltaképpen egész nap csak percekre tűnt el a szemem elől. Megdönthetetlen alibit biztosítottam számára. De nem éppen ez volt-e, amiért meghívtak, odacsábítottak a békesség, a csönd, a jó ételek és italok ígéretével, pontosan azzal, amire egy frissen bevonult fiatal hadiözvegy vágyik?
Az áldozatot is csellel hívták Stutleigh-be. Az ő esetében az volt a csalétek, hogy értékes érmékre teheti rá a kezét, és intézheti az eladásukat. Csakhogy az érméket, amelyeket állítólag kényszerűségből fel kell becsülni és el kell adni, csupán öt héttel korábban vásárolták, nyomban azután, hogy elfogadtam a nagyanyám meghívását. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon miért nem semmisítették meg a nyugtát, de rögtön meg is találtam rá a választ. Azért tartották meg, hogy miután feladatukat teljesítették, újra eladhassák az érméket, és visszakaphassák a 3200 fontot. És nemcsak engem, hanem másokat is felhasználtak. Karácsony napja volt az egyetlen alkalom, amikor a cselédek biztosan a kastélyon kívül töltik az éjszakát. Arra is számíthattak, hogy a rendőrök a nekik szánt szerepet fogják játszani. A becsületes és lelkiismeretes felügyelő nem különösebben éles eszű, és ráadásul gátolja a tekintélyes család iránti tisztelet meg a főfelügyelő jelenléte, aki ugyan már túl volt a nyugdíjkorhatáron, de a háború miatt tovább szolgál, és akinek nincs tapasztalata a gyilkosságok terén, a család barátjaként pedig semmiképpen sem gyanúsítaná a ház urát a brutális gyilkossággal. A kép lassan kirajzolódott, és rajta az arc is. Képzeletben végigjártam a gyilkos útját. Ahogy a hamisítatlan Agatha Christie-krimikben, és is X-nek neveztem el.
Valamikor a szenteste folyamán kiürítették az íróasztal jobb oldali fiókját, az iratokat betömték a bal oldali fiókba, és készenlétbe helyezték a gumicsizmát. A fegyvert elrejtették, talán a csizmával együtt, a fiókban. Nem, az nem lehet, okoskodtam; hosszabbnak kellett lennie, hogy átérjen az asztalon. Úgy döntöttem, hogy a fegyver kérdését egyelőre nyitva hagyom.
Aztán eljött a végzetes karácsonyi nap. Háromnegyed tízkor a nagyanyám felmegy, és azt mondja Rowlandnak, hogy előveszi az érméket a könyvtárszoba széfjéből, hogy megvizsgálhassa őket, mielőtt másnap elmegy. X tehát biztos lehet abban, hogy Rowland fél tizenegykor ott ül majd az íróasztalnál. Csendben belép, magával viszi a kulcsot, és halkan bezárja maga mögött az ajtót. A fegyver már a kezében van, vagy valahol a közelben rejtőzik a szobában.
X megöli az áldozatát, és összetöri az órát, hogy rögzítse az időpontot, a cipőjét gumicsizmára váltja, kinyitja a franciaablakot, és kitárja. Aztán szaladni kezd a könyvtárszobán át, és kiugrik a sötétbe. Fiatalnak, egészségesnek és sportosnak kellett lennie, hogy átugorhassa a majd kétméternyi havas teraszt, és az ösvényen landoljon; de ő valóban fiatal, egészséges és sportos. Attól nem kell tartania, hogy lábnyomokat hagy az ösvényen. A havat ott letapostuk a délutáni hógolyózáskor. Megcsinálja az első lábnyomsort a franciaablakhoz, becsukja, majd letapossa a második nyomsort is, ügyelve, hogy az helyenként fedje az elsőt. A kilincsen hagyott ujjlenyomatok miatt nem kell aggódnia; az övé természetes hogy rajta van. Aztán egy nyitva hagyott oldalsó kapun visszajön a házba, fölveszi a cipőjét, és a gumicsizmát visszateszi a helyére, a verandán. Amikor átvág az előcsarnokon, egy darabka hó leesik a csizmáról, és kis tócsává olvad a padlón. Másképp hogy került volna oda az a víztócsa? Az unokatestvérem nyilvánvalóan hazudott, amikor azt mondta, hogy a vizet lötyögtette ki. Félig töltött vizeskancsó, pohárral letakarva állt a nagyanyám ágya mellett. Abból csak úgy löttyenhetett volna ki a víz, ha valaki megbotlik vele és leejti.
És végezetül nevet is adtam a gyilkosnak. Csakhogy ha az unokatestvérem ölte meg Rowlandot, mikor tette? Csupán három percre hagyott magamra, amíg felment elköszönni a nagyanyánktól. Elég lett volna ennyi idő arra, hogy elővegye a fegyvert, bemenjen a könyvtárba, megölje Rowlandot, megcsinálja a lábnyomokat, eltüntesse a fegyvert, miután letörölte róla a vért, aztán szép nyugodtan visszajöjjön, és megmondja, hogy én is menjek fel? De tegyük fel, hogy Bywater doktor tévedett, mert elhamarkodott diagnózisra késztette az óra. Tegyük fel, hogy Paul átállította az órát, mielőtt összetörte, és a gyilkosság fél tizenegynél később történt. Csakhogy az orvos minden kétséget kizárólag megállapította, hogy éjjel fél egynél nem történhetett később. De még ha ettől el is tekintünk, Paul akkor már olyan részeg volt, hogy aligha sújthatott le olyan pontosan. Csakhogy valóban részeg volt-e, vagy ez is a színjátékhoz tartozott? Előbb megkérdezte, kérek-e whiskyt, és csak aztán vette elő az üveget, és emlékeztem, hogy a leheletén csak nagyon gyengén érződött az ital. De mégsem: az idővel nem manipulálhatott. Paul semmiképpen sem ölhette meg Rowlandot. Akkor tegyük fel, hogy ő csak a gyilkos cinkosa; hogy a gyilkosságot valaki más követte el, talán az egyik tiszttársa, akit titokban beengedett a házba, és elbújtatott a sok szoba egyikében. Ez a valaki fél tizenegykor leosont és megölte Maybricket, miközben én alibit szolgáltattam Paulnak, a bömbölő Wagner-muzsika pedig elnyomta az ütések zaját. Amikor végzett az áldozatával, kiment a szobából a fegyverrel, és hozzáért az ajtó fölé akasztott csokorhoz, lesodorva a bogyókat. Paul csak ekkor ment oda, elővette a kulcsot, eltaposta a lehullott bogyókat, bezárta maga mögött a könyvtárszoba ajtaját, aztán megcsinálta a lábnyomokat, ahogy korábban elképzeltem.
Paul a cinkos és nem a gyilkos szerepében jó néhány kérdést nyitva hagyott, de korántsem tűnt lehetetlennek, hogy így történt. Egy katonatársnak könnyen meglehetett a szükséges ügyessége és hidegvére. Talán hadgyakorlatnak tekintették az egészet, gondoltam keserűen. Mire nagy nehezen álomra hajtottam a fejemet, szilárdan eltökéltem, hogy másnap alaposan megvizsgálom mindazt, amit a rendőrség elmulasztott. Megkeresem a fegyvert.
Visszatekintve úgy érzem, nem háborított fel különösebben a gyilkosság, és semmiképpen sem késztetett arra, hogy megosszam kételyeimet a rendőséggel. Nem csak azért, mert kedveltem az unokatestvéremet, Maybricket viszont nem. Azt hiszem, a háborúnak is volt benne szerepe. Világszerte jó emberek haltak meg, így kevésbé tűnt fontosnak, hogy egy ellenszenves alakot is megöltek. Ma már tudom, hogy ez nem volt helyes. A gyilkosságot sosem lehet megbocsátani vagy elnézni. Azt viszont nem bántam meg, amit később tettem: senkinek sem lenne szabad akasztófán végeznie.
Nagyon korán, még napfelkelte előtt fölébredtem. Türelemre intettem magam; nem érdemes lámpafénynél kutatni, és feltűnést sem akartam kelteni. Így megvártam, amíg Seddonné felhozza a reggeli teát, megmosakodtam, felöltöztem, és csak percekkel kilenc óra előtt mentem le reggelizni. Az unokatestvérem nem volt ott. Seddonné azt mondta, hogy autóval bement a faluba, hogy átnézesse a kocsit. Elérkezett az alkalom, amelyre vártam.
A kutatást a ház padlásán, egy kis lomtárban fejeztem be. Annyira tele volt zsúfolva, hogy hajókoffereken, fémládákon és régi bútorokon kellett átmásznom, hogy körülnézhessek. Találtam ott egy faládát, tele eléggé elnyűtt krikettütőkkel és labdákkal, amelyeket vastag porréteg borított, és láthatóan nem használták őket, mióta az unokák a falubeli meccseken játszottak velük. Megérintettem egy gyönyörű, de kopottas hintalovat, amely nyikorogva himbálózni kezdett, én pedig megbotlottam egy játékvasút bádogsínkupacában, és alaposan beütöttem a bokámat Noé bárkája jókora másába. Az egyetlen ablak alatt megláttam egy hosszú dobozt, és kinyitottam. Por szállt fel a barna csomagolópapírról, amely hat krikettütőt rejtett, a hozzájuk tartozó labdákkal és kapukkal. Feltűnt, hogy az efféle hosszú nyelű, kalapácsforma ütő alkalmas lett volna fegyvernek, de ezeket láthatólag évek óta nem használták. Visszazártam a dobozt, és folytattam a kutatást. A sarokban felfedeztem két golfkészletet, és ott megtaláltam, amit kerestem. Az egyik golfütő, az a fajta, amelyiknek nagy, fából készült feje van, elütött a többitől. A feje ragyogóan tiszta volt.
Akkor hallottam meg a lépteket, és hátrafordulva megpillantottam az unokatestvéremet. Tudom, hogy a bűntudat tisztán kiült az arcomra, ő azonban látszólag nem izgatta magát.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Nem – feleltem. – Csak kerestem valamit.
– És megtaláltad?
– Igen. Azt hiszem megtaláltam.
Belépett a szobába, becsukta az ajtót, és lazán nekidőlt.
– Kedvelted Rowland Maybricket?
– Nem – feleltem. – Nem kedveltem. De ez még nem elég ok a megölésére.
– Ez még nem – mondta könnyedén. – De van valami, amit tudnod kell róla. Ő a felelős a bátyám haláláért.
– Úgy érted, ő ölte meg?
– Nem ilyen közvetlenül. Zsarolta. Charles homoszexuális volt. Maybrick megtudta, és megzsarolta. Charles öngyilkos lett, mert nem tudott volna hazugságban élni, Maybricknek kiszolgáltatva, és nem akarta elveszíteni ezt a kastélyt. Inkább a halál méltóságát választotta.
Ahogy visszatekintek, emlékeztetnem kell magam, hogy az 1940-es években egészen más volt a közvélemény hozzáállása. Ma már furcsa lenne, ha valaki ilyesmiért megölné magát. De akkor tökéletesen biztos voltam abban, hogy Paul igazat mond.
– A nagymama tud a homoszexualitásról? – kérdeztem.
– Hát persze. Az ő korában már kevés dolog van, amit az embert nem tud, vagy nem sejt. A nagymama imádta Charlest.
– Értem. Köszönöm, hogy elmondtad. – Aztán némi hallgatás után hozzátettem –: Gondolom, ha azzal a tudattal kellene az első bevetésre menned, hogy Rowland Maybrick él és virul, úgy éreznéd, dolgodvégezetlenül mentél el.
– Okos lány vagy te, kuzin – mondta. – És nagyon jól fogalmazol. Pontosan így gondolnám, hogy dolgomvégezetlen mennék el. – Aztán megkérdezte: – Szóval mit csináltál itt fenn?
Elővettem a zsebkendőmet, és a szemébe néztem, néztem az arcát, amely olyan zavarba ejtően hasonlított az enyémre.
– Csak leporolgattam a golfütők fejét – mondtam.
Két nappal később elhagytam a kastélyt. Sosem beszéltünk többet a dologról. A nyomozás ment tovább, a maga eredménytelen útján. Megkérdezhettem volna a kuzinomat, hogy csinálta, de nem tettem. Évekig azt hittem, sosem fogom megtudni.
Az unokatestvérem meghalt Franciaországban, de hála Istennek nem a Gestapo kínzásaitól, hanem egy katonai rajtaütésben. Kíváncsi voltam, vajon a katonatárs-cinkosa túlélte-e a háborút, vagy ő is elesett. A nagyanyám egyedül élt tovább a kastélyban, és csak 91 évesen halt meg, a házat pedig az elszegényedett nemesasszonyok jótékonysági egyletére hagyta azzal, hogy rendezzék be otthonnak, vagy adják el. Sosem hittem volna, hogy éppen ezt az egyletet választja. A kastélyt eladták.
Nekem a nagyanyám könyvtára jutott örökségül. A nagy részét én is eladtam, de előbb odautaztam, hogy átnézzem, és kiválasszam azokat a köteteket, amelyeket megtartok. Válogatás közben találtam egy fényképalbumot, két meglehetősen unalmas, XIX. századi prédikációs könyv közé dugva. Leültem ahhoz az íróasztalhoz, amelynél Rowlandot megölték, és belelapoztam. Mosolyogva nézegettem a barnássárga fényképeken a dús keblű hölgyeket a szoros fűzőkben és a hatalmas, virágdíszes kalapokban. Aztán, ahogy forgattam a merev lapokat, hirtelen megláttam a nagyanyámat, fiatal lányként. Zsokésapkára emlékeztető, nevetséges kis kalapot viselt, és olyan magabiztosan markolta egy golfütő nyelét, mintha napernyőt tartana. A fénykép alatt gondosan formált betűkkel ott állt a neve, alatta pedig ez: „A megyei golfbajnokság női győztese, 1898.”
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Illusztráció: fh. könyvborító
Ezek is érdekelhetik!
Thomas Möhlmann versei →
André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
