Erdélyi Z. János: „Mielőtt a végső útra kelnék” (versek)
Elindulok
A csüngő tőgyű borjas éj
korom-tejét szívják a házak;
közéjük ássa-vájja mély
árkát a csend. Lapulva hálnak
a járdán tiprott testű vágyak.
A sarki silbak – kósza kéj
kis uzsorása, lányszemély –
vevőt vadászik árujának.
Poros, csukott ablak-szemek
táblája horkolón rezeg,
iromba busz ha arra téved.
Kurvák, stricik közt ballagok.
Követnek kínzó dallamok…
s elindulok – keresni téged.
Ha én lennék a fény
Ha én lennék a fény, szattyán-ezüstben
a nyírfák csüdjét megföröszteném,
s a gyöngyöző-hűs fű fölé terülten
vetném a zöldbe csillámló zekém.
És egymást űző mének szőre selymét
tapodnám önfeledt gyerkőceként,
és mielőtt a végső útra kelnék,
megcsókolnám egy ló fénylő szemét.
Tág égbolt alatt
Urbán Nagy Rozália halálára
Mécses-hasát a terhes Hold kigyújtja,
s akár egy égi cégér, hívogat;
a csönd bepólyált, vastag vatta-ujja
lélek-fonállal átszőtt fátylakat
terít fölém az idő-marta útra,
melyen már milliárdnyi év haladt.
Tekintetem a csillagokba fúrva
ámuldozom a tág égbolt alatt.
Az ő szeme tekint reám le Onnan,
mint őszi erdő lágy lombjába fontan
búcsúzkodó, szelíden-tarka Nyár.
Kis őzsutáknak karcsú-szende bája
villan fel így a fák közt, szinte fájva,
mert ami szép, az nem tér vissza már.
Az idő
Részvétlen cseppen az idő
az elmúlás mély katlanába:
illékony, mégis szédítő,
mint mállik át a múlt a mába.
Egy inga-szálon perc zizeg
a pókok órásműhelyében:
a végső húrt pendíti meg,
amely a léthez fűz… csak éppen.
Ki tud szerelmet lépni még
az ősz avarló tengerébe,
ha egy madár az égbe tép
karmával pár rovást, hogy: vége?
Az én őszöm
Az én őszöm egy padon ül velem.
Arannyal, bronzzal üzennek a fák.
Pöndör levélkéik betűzgetem.
Markomba fészkel hűlő nap-zsarát.
Így várunk együtt: ő – az ősz – meg én.
Padunk előtt az idő hömpölyög.
Egy fal tövében csorbult kőedény.
Gaz csüng belőle. Száraz és örök.
Kék várásunkba csöndet sző a pók.
Az ősz bicegve indul is tovább.
Rőt lépteit felissza egy sarok,
belém feledve vérző lábnyomát.
Illusztráció: fh. Arcimboldo
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
