Jámborné Balog Tünde: Hej regő rejtem
Vannak pillanatok, amelyek nem múlnak el soha,
és úgy jelennek meg az idő tépett firmamentumán, mintha öröktől fogva ott lennének. Mindnyájunk emlékezete őriz ilyen kimerevített képeket. Álmatlan éjszakákon ezeket próbáljuk fölidézni a tépelődés sötét árnyai ellenében, és homályosuló agyunk végső erőfeszítése ezeket vetíti majd föl rebbenő szemhéjunk parányi filmvásznára ama utolsó órában, amikor rádöbbenünk, mennyi talmi dologért tülekedtünk, pedig csak ezekért a pillanatokért volt érdemes élni. Anyánk kezének lágy érintéséért, újszülött csecsemőnk tejszagú szuszogásáért, régi karácsonyok fenyő és kalácsillatáért. Ezeket a képekbe zárt pillanatokat azonban magunkkal visszük — és bár örökkévalóak — elérhetetlenné válnak ivadékaink számára, hacsak nem tudja valaki csapdába ejteni őket, mint Brueghel a dombtetőre érő vadászokat, vagy Rembrandt a vízbe lépő Hendrikje borzongását. Még a legnagyobbak is csak ritkán érik el az ilyesmit, pedig egész életükben erre törekszenek. Máskor meg teljesen véletlenül azoknak sikerül a vadászat, akik nem is álmodtak róla, és eszük ágában sem volt illékony pillanatokat kergetni, csupán szorgos munkával próbálták megmenteni azt, ami már pusztulóban volt a századforduló idején. Mert a falánk huszadik század kitátotta mohó száját, hogy elnyelje az évezredek alatt kikristályosodott népi kultúrát szőröstül-bőröstül, és helyette ránk öklendezze a civilizáció minden mocskát: a silány giccset, az antiművészet eszelős kitalálmányait és a virtuális világ szörnyűségeit.
Az a hajdani fotográfus, aki ezerkilencszáz decemberében bejárta Dél-Zala hideg, havas országát, elcsípett egy ilyen halhatatlan pillanatot: és az már ott lesz a tenyérnyi lemezen, ezüstből kijegecesedve, mindétig, mert ha eltörne is az üveg, a róla készült képek megmaradnak a könyvekben, amelyekbe – mintha csak valami titokzatos sugallatnak engedelmeskednének – mindig ezt a fényképet választják ki a képszerkesztők, ha a regölés ősi szokását akarják bemutatni.
Már akkor is, a fényképezés idején is csak töredékesen, csak nyomokban lehetett megidézni ezt a kiveszőben lévő, rejtélyes rítust, amelynek szövegeiben a csudafiú szarvas misegyertyás maszkja mögül olajfaligetekben kószáló faunok kecskearca vigyorog ránk, és a mediterrán világ bömbölő bikaistenének monumentális árnyéka sötétlik át a porka havak ritkás függönyén, a lascaux-i barlang üzenetét hordozva. Pedig mind elpusztultak akkorára a Nappal, Holddal és csillagokkal felékesített szarvas álarcok, nem hiába üldözték tűzzel-vassal a középkori alakoskodókat, és a fából faragott nagy rőt ökröket is régen megette a szú. Mint a sámán-szövegek maradékát – szita-szita-pénteket vagy a sípot, dobot, nádi hegedűt – a régiektől ellesett szövegfoszlányokat is gyermekek őrizték, mondogatták. Hajdinaszár köntösünk, cserfakéreg bocskorunk, kántálták, és dörömbölni kezdtek éjféltájt a nagykapun: mongyuk-e vagy nyomjuk? Gyermekek vették hidegtől dermedt kezükbe a zajkeltő zeneszerszámokat: láncos botot, köcsögdudát, bárány-csengőt, kettős furugulát, gyermekek, akiknek ajkáról régi, általuk sem értett szavak bugyogtak a lehelet kicsapó fehér párájába burkolva.
Négy fiú áll egy boronaház fehérre meszelt fala előtt, hidegtől kicsípett arccal, kifejezéstelen szemmel, ünnepélyesen, mint az archaikus bálványok. Bocskoruk alatt hóborította kövek, és a kövek alatt nesztelenül fordul az idő kereke, hogy átlendítse őket a következő századba, abba a várva várt huszadikba. A fal tömege szétfoszlik, feloldódik a százéves fotográfián, mintha a semmi partján állana az a négy fiú ezerkilencszáz karácsonyán, mintha a vaskos gerenda mögött vége lenne a földnek, a világnak, és előttük – számunkra láthatatlanul – ott áll az idővarázsló fotográfus a leképező szerkezet mögött, masinájában felhúzva már az időcsapda zsilipjei. A fényképész érezhet valamit a pillanat egyszeriségéből, és miután meghúzza a zsinórt, próbálja megismételni a lehetetlent. És – minő ritkaság az ilyesmi! – másodszor is sikerül neki: újabb felvételt készít a furulyás, pásztorkalapos fiúról, akinek válláról évezredek természetességével csüng le a kifordított ködmön, és a legkisebbről, fején bojtos tökkoloppal, kezében köcsögdudával. Odaadja a nagyobbnak a láncos botot, megigazítja a kissé lehajló kalapkarimát, hogy ne árnyékolja be a fiatal arcot, azután visszalép a masina mögé. Emeld föl a fejedet fiam – mondja – és meghúzza a zsinórt.
Seemayer Vilmos vagy Vilibáld, vagy akárki – nem tudom pontosan, melyikük volt a szerencsés fotográfus, mert elkallódnak ám a nevek és emberek száz esztendő alatt – azokban a napokban Nagyrécsén betlehemeseket fényképez, papírsüveges, csizmás kisfiúkat, Komárvároson regösöket, bőgatyás, kalapos legénykéket, egy nevenincs faluban rostakéregből készült, kiugratható csillaggal járkáló fakardos háromkirályokat, ám a csoda másutt következik be. Szegény Szent István szolgái – efagyott kinek fülö, kinek lábo –, a mindössze nyolcszáz lelket számláló Garaboncon várnak rá, és ott látja meg azt a nagyszélű pásztorkalapot a bocskoros fiún. Aki arra a kalapra ránéz, azt örökre megigézi a múlt.
A garabonci regösök a második évezred utolsó századának hajnalán tíz-tizenhárom éves sihederek lehettek, és nem sejtették, mennyi veszély leselkedik rájuk a közeli és távoli jövőben, mennyi rettenettel kell majd megbirkózniuk. Az első nagy roham, a tizennégyes háború, fiatalságuk virágjában támadott rájuk, s ha túlélték, már fenekedett rájuk a második, hogy miszlikbe aprítsa őket, és ha az sem végzett velük – és nem vitték el őket kicsi robotra sem –, várták őket Rákosi börtönei, hurkot vetettek rájuk az alattomosan leselkedő akasztófák, és még csak ezután jött ötvenhat az újabb megtorlással. Haj, regő rejtem! Azt is megengedte nekünk az a nagy Úristen …
Állnak a fiúk a hóban, szájukon már készülnek a szavak, rögvest kibuggyan belőlük az ének, és mindjárást elindulnak láncos bottal döngetve, csengettyűvel csilingelve, kolomppal kolompolva, köcsögdudával dudálva, furugulával furulyázva, az ólakban a jószágokat, a tisztaszobák küszöbén az eladó lányok gömbölyű farát suhogós vesszővel megcsapdosva, énekelik az ősi dallamot, hogy adjon az Úristen egy hold földön ezer kereszt búzát, haj, regő rejtem! Egy tyúk alatt száz csibefiat, egy pulyka alatt száz pulykafiat, egy lúd alatt száz zsiba fiat, egy disznó alatt kilenc sima malacot hej, regő rejtem! és így tovább, egyre tovább, a termékenység varázsigéit a szaporaságot jelző számokkal keverve. Végül összeregölik a párokat, hej, regő, rejtem! így szolgálva a halál fölött diadalmaskodó, örökösen megújuló életet.
Most, az évezred utolsó karácsonyán vajon lesznek-e arra való legények Göcsejben vagy Kénoson, vagy akárhol, akik magukra öltenék a molyrágott ködmönöket, fejükre illesztenék öregapáik elvásott kalapját, és nagy zenebonát csapva regölni indulnának, hogy varázsszövegeket énekelve termékennyé bűvöljék ezt az öregedő világot, és – mialatt talpuk alatt újra nagyot fordul az idő kereke – fölrázzák az aluvókat?
Illusztráció: Páll Lajos (1938-2012): Menekülés Egyiptomba (pasztell, papír, 70 x 70 cm)
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
