Turai Kamil: A Júdás-szindróma
*
Huszonöt éve a „Jézus Krisztus szupersztár” rockopera felkavaró zenéje egy Júdás-szupersztárt is odavázolt az emberiség áldozati-vitrinébe. Miként ha az áruló hivatástudattól ösztökélve a feltámadáson dolgozott volna azzal, hogy Jézust halálra adta. Faramuci és teljességgel elfogadhatatlan szemlélet ez. Júdás tette – Káinéval együtt – az emberiség mélypontja. Ámde Júdás mégiscsak meglepően hamar ráébredt aljasságára, és radikális öncenzúrát gyakorolt.
Ma, midőn az árulók égig mentegetik, magasztalják „rugalmasságukat”, már-már példaképpé szépül Júdás.
Huszonöt éve, a Hittudományi Akadémia doktoranduszaként a Júdás-szindróma messzemenően izgatott. Azóta eltelt egy emberöltő, de a probléma ma is ugyanolyan izgalmas. Az alábbiakban néhány számomra fontos megállapítást kívánok ezzel kapcsolatban megfogalmazni, melyek a Júdás-szindróma egyfajta megközelítésének keretét adhatják.
*
Júdásról csak egyes számban szabad írni.
Júdás én vagyok.
Júdás Krisztus-képmás.
Krisztus Isten-képmás. Júdás Isten-képmás. Hogyan lesz ebből a képmásból teljesen más? Hogyan lesz Júdás minden, mi nem Isten?
Júdás halálra adja Jézust. Azaz: szeretné, ha nem lenne. Már zavarja a léte. Jézust Júdás közbenjárása nélkül is elfognák, árulásának tehát nem az események bekövetkeztében van szerepe. Júdás hittel, magabiztosan „köpi be” a Mestert. Ami azonban történetében a „legemberibb”, és ami a leginkább kiemeli az Evangéliumok szereplői közül: hogy azelőtt tér meg, mielőtt „kiderülne”, hogy Jézus mégiscsak Isten, hiszen feltámadt. Júdás a feltámadás hite nélkül döbben rá aljasságára, és akkor vállalja „megtérése” kockázatát, midőn volt társai sunnyogva elsomfordálnak. Júdás szeméről lehull a hályog, s mindenfajta isteni jel segélye nélkül szembesül ordenáré hitványságával, és az egész emberiség nevében akasztja fel magát a fára. Úgy függ végzete fáján eszeveszetten-esztelenül, mint Odin az Yggdrasilon.
Júdás kívülről várja a „hóhért”.
De hiszen ez így is van az öngyilkosoknál! Feltétlen skizofrénia, hasadt-elméjűség, a kétségbeesés kettőssége kell ahhoz, hogy valaki megölje magát. Egyénisége egyik felét abnormálisan nagyra kell dagasztania, hogy az megsemmisíthesse eme „egység” másik felét, ráadásul azzal a többnyire nem titkolt szándékkal, hogy az egyéniség egyedül értékes, valós része tisztán megmaradjon a halál révén. Az öngyilkosságot ezért tulajdonképpen nem is lehet a gyilkosságok sorába sorolni, ugyanis az ember önmagát – alapvető önszeretete, „istenteremtményisége” által – nem tagadhatja meg teljesen, mindenkori szándéka szerint csak önlénye egyik felét képes pusztulásra ítélni.
Aki az ős-sötétségbe vágyik, megunta „szurtos hátulját törülgetni” (W. S.)
Aki az ős-sötétségbe vágyik, az visszavágyik a Nap-centrumba.
Minden öngyilkos-halálban van legalább szemernyi a misztikus borzongásból.
Minden öngyilkos halál visszatérés az „ős-sötétbe”, egyesülés a kezdet-nélkülivel, az „istenné válás” (theoteleszmosz) kikényszerített megvalósítása.
Az érett lélek azonban maga hull át a „túlvilágba”, s nem elsietett Isten-boldogság-keresés motiválja. Vajon választhatta volna-e Júdás az érett lélek misztikus halálát, vagyis a „gyáva” apostolokhoz hasonlóan a mártíromságig hűséges Krisztus-igehirdetést? Mindenesetre nem választotta, Júdás Krisztus közbejötte nélkül próbált üdvözülni, s ezért vissza kell még térnie új élet-próbákra.
Földi időzésünkbe/ből fájdalommal bukunk.
A fájdalom bizonyítéka létezésünknek. Ahogy az álom: van is, meg nincs is.
Ahogy a jelen: jelen volt, jelen lesz, de a pillanat mégis pillangópuhán tovaszárnyal. A fájdalom az örök élet világfájának szépséges dallama, ódája.
Ami él, az fáj. A mi felismert rendeltetésünk csak az lehet, hogy gyönyörűen énekeljük el saját halotti zsoltárunkat a kierkegaardi költő-parabola értelmében.
A menekülés, idézzük Platónt: csakis Istenhez-térés lehet. De csakis a keresztút türelmes bekalandozásával, semmiképpen sem a hirtelenkedés tapasztalatlanságával.
A Biblia szimbolikus fái közül a fügét baljós csend veszi körül.
Keresztény gondolkodók gyakran helyezték egymás mellé Krisztus csupasszá száradt keresztfáját és a Paradicsom csábosan gyümölcsdús „kígyófáját”. A száraz fa a Megváltás gyümölcsét hozza, a gyümölcsben fürdő pedig a kiűzetést. Júdás fájáról, a hegyoldal görbe bódhi-fügéjéről meg-megfeledkeztek. Júdás ez alatt a fa alatt világosodott meg. Egy pillanat alatt rájött, hogy nem egyszerűen csak hitvány ember, hanem egyenesen szarember, mintegy illusztrálta Kálvin predesztinációs tanát: onnan tudhatod meg, hogy elkárhoztál, hogy kárhozatra méltón választasz. Júdás a lehető legrosszabbat választotta az öngyilkossággal. Ennél már csak az lett volna rosszabb számára, ha életben marad, és ott folytatja, ahol abbahagyta: megforgatja a 30 ezüstöt a tőzsdén, birtokot ragaszt belőle a Hakel Damán, kistafírozza eladó lányát és jótékonysági koncertet szponzorál.
A föld mélyéből folyamatosan születik az arany, a nemes fém, az izzó emberi lélek, s folytonosan tér is oda vissza.
Mert Hádész az örökkévalóság letéteményese (Platon az „aidion” – időtlenség szóból eredezteti az Alvilág istenének nevét), de a föld egyúttal a méltatlanok pusztulásának pusztája is. Júdás kétségtelenül kudarcot vallott önmaga és Isten előtt, vissza kell hát térnie a földre, hogy újra megtapasztalhassa az Isten kínálta szabad választás lehetőségét, és megpróbáljon jól választani.
Ha az ember minden pillanatban meg tudná élni egyetemességét, istenné lenne.
De a világegyetem gödrébe dobva, a platóni vízió realitásában csak vágyakozhat a más-lét nélküli tiszta „Sein”-re. Az ön-utálat ítélete valóságosan is kevesli az itteni életet. Így mutat rá minden halál – így az öngyilkosság is – arra, hogy folytonosan felül kell múlnunk önmagunkat („müssen wir uns überwinden” – Nietzsche), így juthatunk el az Isten-Létbe. Júdás sorsa, a lélek örökkévalóságának stációs szemléletét fürkészvén, egyáltalán nem reménytelen. Sőt, a jelenlegi „fekete kor” torz népségét intheti arra, hogy legalább Júdás szintjét igyekezzen elérni, ha már Krisztushoz hozzá se tud szagolni. Júdás ugyanis, megelőzvén minden keresztény szentet, apologetikus apostolt, mindenfajta feltámadásos egyháztörténelmi háttér nélkül felismerte a Krisztus-szeretet, Krisztus-szerelem abszolút „igenjét és nemjét”: aki Krisztust elutasítja, elárulja, meghal; aki Krisztust igenli, örökké él.
Illusztráció: Júdáscsók (fh. Giotto)
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
