Búzás Huba: Képzelet és valóság
…ami az interjúk végtermékeiből rendre kimarad
Az írókkal, költőkkel, művészekkel – olykor a velem – készült interjúk során szükségszerűen szinte mindig szó esik a teremtő képzeletről, a művészi teremtő erő legfontosabb eleméről. Említést kap – legalább érintőlegesen – az élményanyag, az emlékezet, a szemléleti tudattartalmak, a felidézés (asszociatív jelensége, s a disszociáció), az ihlet, a látomások képi világa, az indulattal telítettség, az érzelmek és a hangulat, mint a képzelet játékainak hatóereje és sok más, amelyek az alkotó tevékenység lélektani elemeit képezik. Mondom, szó esik ugyan, azonban a már nyomtatásban megjelenő, vagy a rádió- és tévéadásokban elhangzó – szerkesztett – interjúkból (a műfaj végtermékéből), a közvetítésekből rendre kimaradnak, mint „felesleges”, mellőzhető fogalmak, fárasztó adalékok – vagy csak egy-egy odavetett mondatocska erejéig nyernek említést.
Holott mindezek szerepe teremtő képzeletünk alkotómunkájában, a mű létrehozásában, megformálásában nem csekély. Jelentőségük felismerése, megértésük közrehathat abban, hogy ki-ki – művész és műélvező – bővebben kortyolhasson, szomját tényleg olthassa a művészetek örök forrásából.
A felismertetés és a meghatározások indítéka
Nem haszontalan tudást jelenthet tehát mindezek szabatosabb megfogalmazása mind az alkotók – írók, költők, művészek –, mind a velük interjúkat készítő újságírók, valamint a kulturális élet irányítói, a kritikusok, s nem utolsósorban a műélvező társadalom hasznára. Ez járt a fejemben Arany János – számtalanszor idézett – Vojtina Ars poétikája olvasgatása közben pár napja is. Néhány sora a fülembe duruzsol:
„Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett; …
Győzz meg, hogy ami látszik, az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló, …
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod …
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa …”
Fantáziaképek alkotása – asszociáció és disszociáció
Arany Jánosunk zsenijét dicséri, hogy felismerte és versben fogalmazta meg a teremtő képzelet lényegét. Mert tény: minden művészi alkotás létrejöttében e magasrendű képzelet munkál. Köztudott: alkotásaink létrehozására, megformálására alkalmas szellemi képességünket nevezzük általában képzeletnek (fantáziának). És fantáziaképeknek? Meglévő, a „valóból” származó képzeteink elemeiből alkotott új képzeteinket jelöljük e megkülönböztető szóval. Szélesebb értelemben a köznyelv fantáziának nevezi azt a képességet is, amely színesebben tudja elképzelni (egyben felidézni) képzeteinket a valóság korábbról ismert elemeire vonatkozóan, noha az legföljebb csak imagináció (élénkebben képzelt jellegzetességek „felidézése”, illetve csak „képzelődés”). Szűkebb értelemben fantázián az alakító erőt, az agy kreatív mozgalmasságát, a tudat kombinatív képességét értjük. Amikor képzeletünk egyes képzetelemeinkből új, a valóságban mindaddig nem létezett, vagy továbbra sem létező, csupán a tudatban „testet öltő” összetettebb képeket „kreál”, szerkeszt. Lásd: költői képek! Avagy emlékeztettetek az élénken elképzelt, felidézett alakzatokból összeállított festmény – kompozíció – szerkesztésére, alkotására, valamint a hangokból, hangcsoportokból új melódia komponálására!
Képzeletünk egyik mozzanata az a tudati tevékenység is, amely a képzetek eredetileg összetartozó elemeit felbontja, elválasztja (disszociálja). Például az emberi test egységes képzetét felbontja fej, láb, kéz, stb. képzetekre. Ez a disszociáció jelensége, szemben az asszociációval, az ún. képzettársítással. Fontos szellemi képességünk, hisz’ ha nem tudnók képzeteinket felbontani, úgy nem tudnánk azokat új kapcsolatokba hozni sem; nem lennénk képesek fantáziaképek alkotására. E képességek híján a műélvező (az olvasó) se tudná elképzelni pl. a szfinxet (az emberfejű oroszlánt), nem lenne képes a kentaur (a félig ló-, félig ember testű mitológiai szörny) felismerésére, képzetének felidézésére.
Műveinkben mindezen új képi kapcsolatok új hangulatokat kelthetnek, teremtenek.
Mire képes, vagy nem képes a teremtő képzelet?
Meglepő, de a kreatív (produktív), azaz a teremtő képzelet nem képes vadonatúj képzetelemeket konstruálni, alkotni. Mindössze a szemléletekben eleve létezőket módosítja, változtatja meg, vagy hozza új kapcsolatokba. Nem a szobrászművész találja ki, teremti meg a márványtömböket, amelyekből alakzatokat formál, se az ember alakját nem kell kiötlenie, valójában „csak” az anyagot s a formát alakítja látomásainak, indulatainak megfelelően; egy már meglévő kőtömbből faragja meg a belé „álmodott”, fantáziaképeiben elképzelt, fölsejlő konkrét személyt. Hasonlóképpen: a zeneköltő nem talál ki új hangokat, hanem a már meglévőket variálja, komponálja dallammá. Amit alkotni kívánnak, azt előbb képzeletükben hozzávetőleg megszerkesztik, mint az építész is, akinek tudatában szintén felmerül a célképzet, a létrehozni kívánt épület képe, majd tervrajza.
Művészet – a teremtő képzelet világa
Művészetünk – ebből kitetszik – a céltudatosan aktivizált teremtő képzelet világa. Míg a tudomány e módon alkotott konstrukcióit a ráció vezényli, addig a művészetét a művész indulatai serkentik, akinek fantáziaképeiben látomásai – illetve annak kreációi – jelennek meg. Miközben a természeti valóság a művésznek sohasem nyújt oly alakzatokat, ideát, formákat, tüneményeket, jelenségeket, amelyek művébe változtatások nélkül bekerülhetnének; azokat nemcsak válogatnia (szelektálnia) kell, hanem azokon változtatnia is szükséges.
Michelangelo sohasem találkozhatott szakasztott olyan alkatú és arcvonású ifjúval, mint Dávidja Firenzében a Galleria dell’ Accademián. A művész ugyanis – ha a természetből válogatja is modelljeit – alkotásai tárgyait eszméinek (eszményeinek) megfelelően érzelemvilága indulataival egészíti ki, formálja, azaz nem másol, hanem egyedi képet – szépet! – alkot. Sajátos képzeletvilága révén a való világ elemeiből teremt új formációkat, vagy lehel új életet a régi formákba. Műve attól egyedi, hogy személyesen, egyénileg éli át a valóságot. Szemlélete ekként egyéni hangulatain és képzeletén átszűrődve töltődik fel látomásaival, indulataival, s mindezekkel együtt válik művészivé.
Ily inspirációi (ösztönzései), improvizációi (rögtönzései) révén születik – az „ihlet” pillanataiban – az a célképzet, amely (esete válogatja!) olykor tervezést igényel, amelyre aztán az alkotóművész tevékenysége, a tényleges megvalósítás irányul.
Illúziók, víziók és hallucinációk
Alkotó tevékenységünk kísérő jelensége nem ritkán az érzéki csalódáson alapuló képzelődés is, amit illúziónak nevezünk, amikor már-már valóságnak érezzük az alkotás elképzelt, szubjektív tárgyát (a képzelt jelenséget, helyzetet, cselekményt, ezek szereplőit, a felidézett lelkiállapotot). Olykor hangokat hallunk, alakokat, árnyékokat látunk, fények villózásait, visszaverődését észleljük, illetve véljük tapasztalni, noha mindezek objektív ingerei jelen sincsenek. E furcsa tudati tüneményeket hallucinációnak nevezi a pszichológia (a látás hallucinációit vízióknak, látomásoknak hívjuk). Ami nem egyéb, mint tárgy nélküli szemlélet.
A hallucináció összetett költői feldolgozása képződik új valósággá például Shakespeare Hamlet-jében a király szellemének megjelenésekor.
Képzetdiszpozíciók, emlékképek és képzettársítások
A tudat tárgy nélküli szemléletétől különböznek az emlékezet emlékképei, amelyek régebbi szemléleteink objektíve létezett ingereinek reproduktív felidézései. A költő többnyire korábbi élményei emlékképeinek felidézéseiből alkotja újra átélt indulatait, látomásait, költői képeinek variációit. Ha szemléleti tartalmai közül, amelyek hol egyidejűleg, hol egymást követően vésődtek tudatába, egy-egy képzet felidéződik, azzal rendszerint együtt jár valamely másiknak „az emlékezet kútjából” való felmerülése. Képzeteinek nyomai eme képzetdiszpozíciók (a tudat utasításai, egyben fogékonyság valamely hangulatokra). A képzetdiszpozícióknak azt a kapcsolatát, amelynél fogva az egyik fölmerülése a másikat is működésbe hozza, asszociációnak (képzettársításnak) nevezzük. Az emlékek felidéződése szinte mindig képzettársításokon alapszik. Tapasztaljuk: nemcsak azok a képzetek hívják elő egymást, amelyek egyszerre, vagy egymást követően vésődtek be („érintkezési” asszociációk), hanem azok is, amelyeknek a tartalma hasonló („hasonlósági” asszociációk). A hasonlóság felismerésének tudati törvénye nem a képzettársításnak, hanem az élmény felidéződésének tulajdonítható. A felidéződést ilyenkor a reprodukció feltételei határozzák meg.
Mindezek a tudati jelenségek az alkotó munka folyamatában jelennek meg és mennek végbe ún. tudatfolyamatokként. Lírai eposzaim tudattartalmainak meghatározását ezek orientációja vetületeiben véltem, próbáltam, törekedtem deklarálni. Az „Égi kupolánk” című lírai eposzom ezért kozmikussá nyitott tudatfolyamatok a nyelv eszközeivel; a „Föld! Föld! – vesztőhelyünk” című lírai eposz geopotenciális, míg a „Mentsétek meg…” című lírai eposz spirituális tudatfolyamatok kifejezéseként nyert formai megvalósítást. E műveim második kiadása egységes szerkezetben „Ég Föld Emberek” címen látott napvilágot verstrilógia formájában. (Egyes kritikusaim „világkölteménynek” nevezték.)
Kijelenthetjük: a teremtő képzelet e lelki jelenségei tehát az alkotóművészek tudatában lejátszódó folyamatokként mennek végbe. Természettudományos megközelítésben a tudatnem egyéb, mint az egyén agytevékenységének egységes foglalata. Ezért a tudattartalom „lelki” összefüggéseit, kölcsönhatásait, illetve ezek megnyilvánulásait egyéni tudatunknak érezzük; melynek változó állapotai pillanatról pillanatra úgy függenek össze, mint valami titokzatos, láthatatlan folyam hömpölygő víztömegei a téridő medrében. Építenek és elsodornak. A partján kincseket lelhetsz.
Értelmi érzelmeink
Jóllehet, szóba se hoztam volna e fogalmakat, hacsak nem tapasztalom újfent – számos velem készült interjú során –, hogy mindezekről szó kerül anélkül azonban, hogy közelebbi ismereteink birtokában értelmezhetnénk jelentésüket. Az ismerethiány pedig félreértésekre ad okot. Emiatt laikus „műélvezőink” nem csupán némely alkotások mibenlétével nincsenek tisztában, de az alkotók műveit, munkáját sem becsülhetik értékén, hovatovább még saját érzelmeikkel is konfliktusokba kerülnek. Holott a műalkotás nemcsak alkotója érzelmeinek kifejezésére szolgál, hanem a műélvező társadalom gyönyörködtetésére is hivatott, azaz esztétikai érzelmeket kell keltenie. Az olvasó, a galériák látogatója, a zenehallgató tehát saját magát fosztja meg értékes műalkotások értő élvezetétől, ha rest időt szánni az őt érdeklő művészeti ágak – festészet, szobrászat, költészet, zeneművészet – sajátos műnyelvének megismerésére, illetve elmulaszt gondot fordítani egyes alkotók egyedi formanyelvének tanulmányozására. Egyidejűleg a műalkotó is elveti a sulykot, ha művei mindössze értelmi (logikai) érzelmek kiváltására alkalmasak; minél fogva azok nem gyönyörködtetőek, mert lényegükben nem felelnek meg a művészetileg „szép” fogalmának – emiatt legföljebb „érdekesnek” tarthatók.
Ilyen a konstruktivista művészeti alkotások többsége – érdekes, esetleg szellemes. Megjegyzendő, persze, hogy sikeres gondolkodásunk (az igazság kutatása, szellemi látókörünk tágulása) általában értelmi (intellektuális) kielégüléssel jár, amelyet értelmi (logikai) érzelmek kísérnek. Kétségtelen: boldoggá tesz egy-egy sikeres sakkparti lejátszása, keresztrejtvény megfejtése, logikus bírósági ítéletek szerkesztése, logikai rendszerek felépítése; irodalmunkban az agyafúrt tréfák bohózatai, esszéinken túl a bűnügyi tárgyú írásművészet művelése, krimik olvasásának izgalmai, pláne a tudományok forrásaiból való merítésünk.
Eme szellemünket borzongató, fölcsigázó boldogságérzetek össze se vethetők azonban a szépművészetek és szépirodalom sikeres művei által kiváltott „érzéki” gyönyörérzeteinkkel.
Esztétikai érzelmeink
Mert esztétikai érzelmeink – amelyeket főként művészi alkotások átélése, szemlélete közben érzünk – alapvetően mások; gondolatiságunk értelmi (logikai) érzelmeitől messze elütőek. Belőlünk – és ezt azért ne tévesszük szem elől! – természetesen nemcsak műalkotásaink szemlélete válthat ki esztétikai érzelmeket, hanem mindennapjaink némely jelenségei is. Egyszerűbb látási és hallási benyomásaink – színek és színcsoportok, hangok és hangcsoportok – elemi esztétikai érzelmeket idézhetnek elő (például a csillagos ég, szivárvány látványa a város fölött; egy kutya éhes vinnyogása, elégedett morgása; a rigó füttye, stb.). Esztétikai érzelmeink minőségileg ún. harmóniaérzelmek: színharmóniák, hangharmóniák, diszharmóniák; valamint ún. arányérzelmek: ritmusérzelmek (az idő arányérzelmei) és alakérzelmek (a tér arányérzelmei; a szimmetria és aszimmetria jelenségei), például a mértani testek, egy-egy katedrális, vagy női akt. Mindezek általában szemléletes tartalmakhoz fűződnek. Műalkotások esetében elvárjuk a rendezett sokaság élményét, a részek változatosságát, arányos elhelyezésüket a térben. Ezt nevezzük kompozíciónak, vagy kompozíciós érzetnek.
Esztétikai érzelmeinket azonban nemcsak a tárgyak, jelenségek formája, váltja ki; forrásuk lehet ezek tartalmi vonatkozása is. Minél több érzelem (esztétikai vagy akár értelmi érzelem!), indulatok, látomások, gondolatok, emlékképek, ismeretek kapcsolódnak az adott műalkotás szemléletéhez, annál gyönyörkeltőbbek lehetnek szépségélményeink. Mert minél gazdagabb, terebélyesebb ezek révén egy mű számos tartalmi vonatkozása, annál kevésbé tompul el, válik közömbössé a műélvezet élménye. Képzettársításaink folytán mindig újabb értékeit pillanthatjuk meg, mind több és több örömforrással szolgálhat. Teszem azt egy-egy történelmi tartalmú festmény szemléletekor a színek és formák keltette esztétikai érzelmeink – szinte bizonyosan – a kép történelmi eseményeinek felidézéséhez vezetnek. Egy-egy történelmi tartalmú dráma cselekményeinek sodrása nyomán érzett esztétikai érzelmeink, ha értelmi érzelmeinkkel gazdagodnak, vagyis mihelyt történeti személyiségek sorsához fűződnek ismereteink, vagy ha ehhez tapadnak erkölcsi vonatkozású ítéleteink, úgy az élmény hatóereje fokozottabb és tartósabb. Ilyenkor énünket gyakran beleérezzük a tárgyba. (Ennek fordítottja, a tárgy beleérzése énünkbe.) Még fokozottabb lehet az élmény hatóereje, ha egyidejűleg szemléletünket vegyes és ellentétes érzelmek kísérik, amikor például fájdalom és gyönyör között ingadozik kedélyünk.
A köznyelv a nagyobb horderejű és többnyire hirtelen kitörő érzelmeket (amelyek olykor akár kifejező mozgásokkal, sőt testi változásokkal is járhatnak!) indulatoknak nevezi. Az esztétikában az „indulat” kifejezés összefoglaló fogalomként is használatos: érzelmi skálája a rezignált szomorúságtól a heves fájdalomérzeten át a dühkitörésig terjed. Az indulatok felosztása sokféle: vannak nyomasztó (deprimáló) és izgató (excitáló) indulataink, például az ijedelem és a harag, stb., melyekhez látomások emlékképei tapadhatnak. Végső soron minderről szól Füst Milán „Látomás és indulat a művészetben” (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963) című európai rangú esztétikai műve, amely a „művészeti szép” fogalmát járja körül több száz oldalon át.
Szépségélményem az Akropoliszon – a Művészet igazsága
Ha emlékezetem nem csal, e művet – és természetesen minden más hasonló tárgyú munka mellett Arisztotelész poétikáját és Hegel esztétikáját is! – keresztül-kasul olvastam már, amikor 1982 nyarán Athénba vetődtem és felhágtam az Akropoliszra. Ahol is – mint sok évvel előttem Ernest Renan (1823-1892) tette – szinte már üdvözülve imát mondtam a Szépséghez. Az élmény – a Művészet igazságának élménye! – lelki analízissel elemezhetetlen „szellem-bódító” érzéssel töltött el. Leültem a Parthenón tövébe, a tympanonnal koszorúzott oszlopsor alá és felmértem és magamba szippantottam – minden érzékeim latba vetésével! – a Mykéné-kori kyklopsfal komorságától Athéna Ergané szentélyén át az Erechtheion kariatidái ünnepélyes mosolyáig mítoszaink évezredeken áthatoló sugárzását. S mintha hallottam volna Renan szavait: idelent minden csak jelkép és álom; az istenek éppúgy elmúlnak, mint az emberek, és nem lenne jó, ha örökkévalók lennének. A hitnek, amit vallottunk, sosem szabad bilincsnek lennie. Minden tartozásunkat leróttuk iránta, ha gondosan beburkoltuk a bíborszínű gyolcsba, amelyben a halott istenek alszanak.
Eltelt azóta három évtizednél több, amikor – föntebb említett – lírai epikus főművem írása közben hasonlót éreztem: nap mint nap meglátogattak halott isteneink, majd betoppant képzeletem szentélyébe a Világszellem, átjárta tudatom zegét-zugát az Abszolútum. Úgy éreztem verstrilógiám alkotása közben – három munkás esztendőn át – sorsomnak köszönve a felismerést, hogy igen, a Művészet igazsága hatalmas! Hogy az Ég, Föld, Emberek tiszteletére emelt lírai eposzok egyszerű méltósága szilárd formáinak szépségével arányos az erő, amelyet hordoz. Hogy ez az erő talán még egy magam féle esendő, porszemnyi szerzőt is magasba emelhet, a mindenség jobbjára.
Képzelet és valóság
És valaki eközben mintha többször fülembe mondta volna: „istenek kegyeltje vagy”; mert bárhol ütöm föl e monumentális művet – hiszed vagy sem! – az Abszolútum szólal meg lapjairól. Íme:
„visszazuhansz anyagodba mindig; megmaradásod? e gondolat vagy…
nem véletlen, minden atomod ide köt, s vétkeid se gyónt, eredendő bű-
neid, te vagy az elkövetőjük, csak sajátodért kell itt vezekelned, mit
vizek és levegőd, s a földed, élővilágod ellenében
tudva, tudatlanul elkövettél, ostoba! ~ mindezekért lakolsz most,
egyébként is e harcod a létedért áthatja minden elkövetésedet,
de még lélegzetvételedet is tán, míg állsz a hentesnél, kirakat előtt,
kölyköddel futsz az óvodába, esernyőt tartasz nőd fölé, vagy
hivatalodban alattvaló vagy, összevitatkozol főnököddel,
munkádért díjat, bért követelsz, vonulsz a tüntetőkkel: föl barikádra nép!
küszködnöd kell minden falatért, hogy élj, hogy otthonod legyen valahol e táj…
rájössz: mezítlen alkatoddal nem kompatibilis világod,
hol zivatart jelez éji dörgés, légiveszélyt a madárrikoltás,
ledől a kémény, moccan a csillár, kép, pohár zenél, szűkölnek a jó kutyák,
alattad fölmorajlik a föld, morrant: ~ eljöttél hozzám szél kacaja, ne várj
orkánjaiddal, zivatarral, a vétkes ember nem gyanítja
jöttödet, ős-poszadék csak, bámul balgatagon, kataklizma, fújd el! ~
és csakugyan, te, árvaszülött, mikor, hol dőlnek össze városaid, vakond
se ily ügyefogyott, hamarabb eszmél, habogsz, semmit se sejtve előre, csak
didergesz, lelki zúzmaráid vak sorsod ágaira fagyva…
ez az egész, aki vagy, az ember mértani pont se a csend kiáltoz”
(idézet az Ég Föld Emberek című lírai eposztrilógiából: 47-48. old.)
Igen, valamikor, valahol, talán ekként, mindez elhangzott, de kimaradt az interjúk közzétett végtermékeiből. Vélhetően nem haszontalan, hogy ezúttal e gondolatainknak teret – egy egész esszét – szenteltünk. Mert minden összefügg mindennel: a pekingi polgármester sétája a párizsi gamine ugrándozásaival; képzeletünk a valósággal.
Illusztráció: Fata morgana Orlandóval (G. F. Watts-részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
