Karsai János: Oktalan állatok 1. (/2) rész
A tigris egy szelídíthetetlen vad, mégis egyike volt annak a tizenkét állatnak, akik elsőkként járultak Buddha elé, hogy csodálatukat fejezzék ki előtte. Ezért mind a mai napig nagy jelentőséggel bír ennek az önfejű, kiismerhetetlen ragadozónak a kezessé tétele. Ez nem pusztán teljesítmény, hanem a szellemiség, a harmónia és a kisugárzás diadala is. Megvalósítása nem egyszerű, nem is ajánljuk senkinek sem. Mert könnyen úgy járhat, mint Sei Shin mester a 15. részben. Vagy a 28-ban. Vagy a 43-ban. Vagy…[*]
A délelőtti istentisztelet után alig csomagolta el a szent iratokat az apát, amikor Sei Shin mester lépett hozzá.
– Az áldásodat szeretném kérni – mondta.
– Miért? Hová készülsz?
– Úgy döntöttem, hogy megyek, és megszelídítem a tigrist.
– Nem tartom túl jó ötletnek. Szerintem felesleges és haszontalan fáradozás. Inkább segíts a többieknek zöldséget pucolni a konyhában.
Sei Shin megrökönyödött e szavak hallatán.
– Hogy’ mondhatsz ilyet? Miért lenne felesleges egy ilyen tett?
– Nos, gondold végig a dolgokat. Ha sikerül megszelídítened a tigrist, akkor mi is történt?
– Megtérítettem egy állatot, és mindenki Buddha nagyságát fogja dicsérni – felelte a szerzetes.
– Úgy van – bólintott az apát. Ezt talán nem cselekedjük elég gyakran? Fontos egy újabb megerősítés? De mi van, ha nem sikerül az akció?
– Akkor felfal a fenevad.
– Pontosan. Kit fognak elítélni az emberek? Buddhát?
– Nem. Az én tudatlanságomat fogják majd felemlegetni.
– Na látod. Tehát, ha sikerrel jársz, akkor Buddhát dicsérik, ha elbuksz, magadra vess. Nem igazán fogsz profitálni ebből.
– De apát úr, úgy érzem, hogy meg kell próbálnom. Kérem, búcsúzóul adjon még valamilyen útmutatást.
– Nos rendben, látom, nem tudlak a szándékodtól eltéríteni. Akkor azt tanácsolom, hogy a legrosszabb köntösödet vedd fel az útra.
– Értem! Kopottas külsőm talán még inkább a szavaim felé fogja terelni a tigrist! Köszönöm! – kiáltotta Sei Shin, s azzal már el is viharzott.
Amikor másnap reggel megtalálták véres, széttépett ruházatát, és az apát elé vitték, ő csak akkor fejezte be a gondolatot:
– Így legalább más el tudja hordani a ruhádat. Most akkor ki is az oktalan állat?
A KÉSZÜLŐDÉS
Már harmadik napja mást sem csinált Sei Shin mester, csak pakolt. Volt olyan dolog, amit immáron harmadszor vett ki a tarisznyájából, hogy később ismét visszarakja. Az apát csak állt az apró cella ajtajában, és figyelte.
–Hová készülődsz ilyen alapossággal? – kérdezte.
– Itt az ideje, útra kelek. Megyek, megszelídítem a tigrist – felelte a szerzetes.
– Mióta is készülsz erre a cselekedetedre?
– Több mint egy éve. Bennhatóan tanulmányoztam az állatok viselkedését, elolvastam az erre a témára vonatkozó tanításokat, edzettem a testemet és a lelkemet.
– Gyere, mutatok neked valamit – mondta az apát, s elindult a hátsó kert felé. – Látod ott azt a néhány bokor babot? Fél éve sincs, hogy ültettem.
– Nem értem, hogy’ jön ez most ide?
– Egy olyan probléma megoldására vesztegeted az idődet hosszú hónapok óta, amit te magad hoztál létre. Ennyi idő alatt, fele annyi fáradtsággal felneveltem azokat a babokat, amelyekből az egész kolostor enni fog. A te sikeredből mi hasznunk lesz?
– Így konkrétan semmi, de nem is a magam hasznára cselekszem, hanem Buddha dicsőségére.
–Ezek szerint úgy véled, Buddhának még szüksége van újabb dicsőségre? A tigrist úgy kell megszelídíteni, hogy nem készülsz rá. Ha nem vagy képes erre, akkor meg fog enni. Mert ő közelebb lesz abban a pillanatban Buddhához, mint te.
– Nem, nem így lesz – akaratoskodott Sei Shin.
Pedig de. Így lett.
A DEZERTŐR
A hajnal első, tétova fénysugara alig hatolt át a sötétségen, amikor Sei Shin mester csendben felhúzta saruit, s igyekezett kislisszolni a kolostorból. Ügyelt arra, hogy a falak árnyékos tövében járjon, hogy ne csapjon zajt, ám a mindig éber apát figyelmét nem tudta kijátszani most sem.
– Ej, te javíthatatlan tévelygő, merre igyekszel e korai órán? – kérdezte a szerzetest.
– Mester, elnézését kérem, nem akartam a tervembe beavatni, de a fekhelyemen hagytam egy levelet – mondta Sei Shin. – Úgy döntöttem, hogy megszelídítem a hegyen lakó tigrist.
– Dicséretes igyekezet – jegyezte meg az apát. De miért most? Nem lenne más tenni valód? Úgy rémlik, mintha máshova lennél beosztva.
– Atyám, valóban más munkára vagyok rendelve, de úgy érzem, ezek az apró kötelességek csak szétforgácsolnak. Többre vagyok hivatott.
– Miért? Mi lenne a feladatod?
– A latrinákat kellene takarítanom.
– Ez neked apróság? – csattant fel a vezető. – A tiszta mellékhelyiség mindannyiunknak szívügye! Nem szabad félvállról venni, sem bagatellizálni. Halaszd későbbre azt a tigrist!
Alig telt el egy hónap, a hajnali árnyékokban lopakodó Sei Shint ismét az apát állította meg.
– Nem tud várni az a fránya tigris?
– De mester, értse meg: szenvedek! Érzem, tudom, hogy többre vagyok hivatott, semmint a konyhában zöldségeket pucolni.
– Aha. Most a zöldségpucolás büdös. Döntsd el végre, hogy valami felé futsz, vagy valami elől.
– Köszönöm, ez most segít tisztázni bennem egy-két dolgot. Ami elől menekülök, az a középszerűség. Ennyi, ilyen egyszerű.
– Nos, én azt mondom neked, ha nem fordulsz vissza, akkor félig nyersen fogjuk enni az ebédre szánt zöldségeket, mert túl sokáig fog tartani a többieknek az előkészület, nem lesz elég idő a főzésre. Értsd meg végre, botor tanítványom: nincsen nagy, vagy kis feladat, legyen szó kapálásról, vagy a tigris megszelídítéséről. Mindegyik feladat egyformán fontos, ezért mindegyikbe azonos lelkesedéssel kell magunkat belevetni. Többször nem állítalak meg. De most fordulj vissza, mert utálom a nyers zöldségeket.
Egy hónap múlva az apát szomorúan nézett a kapu felé settenkedő Sei Shin után, akinek véres, megszaggatott ruháit csak az esti szürkületben hozták meg a tanítványok.
– Mennyivel jobban jártunk volna mindannyian, ha a reggeli takarítással foglalatoskodik, nem pedig ezzel a tigrises marhasággal törődik. Még szerencse, hogy ezeket a rongyokat már nem érdemes kimosni, mehetnek a szemétbe.
KI IJESZT RÁ KIRE?
Sei Shin mester és a tigris egy hatalmas bao-bao fa árnyékában sziesztáztak. A szerzetes hátát a fa törzsének vetette, lábait kinyújtotta, bal combján ott nyugodott a vadállat feje, kezének ujjai a csodálatos szőrmében elveszve a tigrist simogatták.
– Igazán lenyűgöző, hogy pusztán a szellem erejében bízva felmerészkedtél ide – mondta a királyi fenevad. – Tudod, az a bajom az emberekkel, hogy nem tartanak tiszteletben semmit és senkit. Én mindig alaposan megjelölöm a vadászterületemet, hogy elkerülhessük a félreértéseket, de az emberek tudomást sem vesznek róla. Csak nyomulnak hangoskodva, kivágják a fákat, kiirtják a bokrokat, növényeket, amiket ők haszontalannak ítélnek, pedig nekem árnyékot, rejtekhelyet adnak, hogy aztán felszántsák a földet, és olyan zöldségeket ültessenek, amiket én tartok haszontalannak. Én tiszteletben tartom a falvakat és városokat, nem megyek be az utcáikba, nem vadászok a házaikban, ők miért nem képesek ezt megtenni? Eddig te voltál az egyetlen, akin láttam azt a tiszteletet, amit elvárok mindenkitől.
– Még sokat kell tanulnod – felelte Sei Shin mester. – Az emberek nem rosszindulatból, vagy tiszteletlenségből hatolnak be a területedre, hanem egyrészt figyelmetlenségből, másrészt élni akarásból.
– Élni akarásból? – kérdezett vissza a Tigris. – Ez jó. Pont ezért nyírom ki őket.
– Nem érted. Az élni akarás azt jelenti, hogy több ennivalót akarnak termelni, hogy nagyobb családokat tarthassanak fenn, etethessék az utódjaikat.
– De mindezt az én káromra? Mi lesz az én családommal, az én utódaimmal?
– Hát igen, ez feloldhatatlan probléma.
– Aztán azt is hallottam, hogy azt terjesztik rólam, hogy kedvtelésből ölök. Nos, ez nem igaz. Nem szeretek ölni. Viszont könnyen eljár a kezem, ha az érdekeim úgy kívánják. Lecsapom a földön kapirgáló parasztot, de nem lelem benne örömömet. Sőt. Inkább félek.
– Félsz? Te félsz? – hitetlenkedett Sei Shin.
– Igen, félek. Nem is annyira a szituációtól, mint inkább a következményektől. Attól, hogy mi lesz, ha nem teszem meg. Nincs itt semmi öröm. – Kicsit elgondolkodott. – Inkább félek, amikor ölök.
– Érdekes. Nem is hittem volna, hogy félsz.
– Látod – nyújtózott elégedetten a tigris, – neked is van még mit tanulnod!
Egy darabig ismét csendben ücsörögtek, lehunyt szemmel. Élvezték a délutáni napsütés langyos sugarait.
– Este mit csinálunk? – érdeklődött a vadállat.
– Hamarosan lemegyünk a faluba, aztán a kolostorba.
– Én is? – csodálkozott a tigris.
– Természetesen. Mi már elválaszthatatlanok lettünk.
– Klassz! És az emberek mit fognak szólni? Nem akarnak majd bántani?
– Nem, nyugodt lehetsz. Az emberek csodálkozni fognak, amiért engem nem téptél szét. Dicsőíteni fogják Buddhát, méltatni fogják erényeimet, és bőségesen ellátják majd a kolostort adományokkal. Hamarosan híre megy majd, hogy egy egyszerű szerzetes megszelídített egy tigrist. Még több ember lesz ránk kíváncsi. Százával érkeznek, és hamarosan nem férnek el a kolostor környékén, sem a falu üres házaiban. Útra fogunk kelni, hogy minél többen láthassanak minket. Eljutunk egészen nagy és forgalmas városokba, amikben pöfögő gépeken közlekednek az emberek, alig vannak fák és állatok, az utcákat aszfalt borítja, a házak majdnem az égig érnek. Átszelünk tengereket repülőgépre szállva. A felhők között utazva járjuk a világot…
A tigris felemelte és megrázta a fejét.
– Én ezt nem akarom. Én csak veled akarok beszélgetni.
– Ej, tanulatlan állat, nem érted te ezt. Ez a világ rendje. Ezt hívják úgy, hogy ismertség. Celeb leszel te is.
– Nem akarok elutazni Celebeszre. Minek ez a felhajtás? Este szépen ballagj haza, holnap, vagy holnap után ismét találkozunk, és beszélgetünk egy jót. Jól érezzük magunkat mind a ketten, s így megy ez, amíg egyikünk el nem költözik erről a világról.
– Nem – mondta a szerzetes, – ezt már nem lehet megállítani. – Szemeiben furcsa láng égett, tekintete a távolba meredt. – Eljutunk ismeretlen vidékekre Buddha dicsőségét hirdetve, az örök hó országába és a sivatagok kontinensére is. Látunk majd hihetetlen csodákat, festett nőket, arannyal borított templomokat, négyszáz lóerős sportkocsikat…
– Félek tőled – mondta a tigris, és teljesen felegyenesedett. – Ez ismét nem az én történetem.
Azzal felemelte jobb mancsát, és elindította az ütést a levegőben…
A HASÁN KERESZTÜL
Sei Shin mester már az este folyamán elfoglalta az apátság konyháját. Fűszereket aprított, húst szeletelt, mártásokat kavargatott, süteményt sütött. Az összes szerzetes örvendezve várta, hogy mikor fejezi be áldásos ámokfutását, jelenti ki, hogy elkészült, és invitálja őket asztalhoz.
Ám csalódniuk kellett. A megfőtt ételeket gondosan elcsomagolta, a muffinokat kis kosárkába halmozta, a mártásokat bambuszrudak üregeibe töltötte. A szentély főnöke is értetlenül állt a dolgok előtt, ezért, amikor már Sei Shin mester elmosogatott, és összetakarított, a cellájában kereste fel a szerzetest.
– Mire föl ez a nagy főzőcske, ha nem minekünk készíted? – érdeklődött.
– Amit láttatok, az egy folyamat vége, és egy újnak a kezdete – felelte Sei Shin.
– Kifejtenéd ezt bővebben?
– Éveken keresztül főztem rátok, készítettem finom reggeliket és vegetáriánus vacsorákat, de nem volt sok köszönet benne. Arról nem is beszélve, hogy néha én voltam délelőtt beosztva a latrinák kitakarítására.
– És miért baj az? Mindenkire sor kerül.
– Igen, de én láttam a reggelik eredményét, és nem kaptam ihletet az ebédhez. Egyszerűen kilátástalannak éreztem a helyzetemet. Ezért úgy döntöttem, hogy egy magasztosabb eszme szolgálatába állítom szakács tudományomat.
Az apátnak igencsak megnyúlt az arca.
– Mi Buddha szolgái vagyunk, létezik ennél magasztosabb eszme?
– Jó, akkor cél – javította ki magát Sei Shin mester. – Magasztosabb cél.
– Megtudhatnám, hogy mi lenne az?
– Igen. Holnap hajnalban felmegyek arra a hegyre, ahol az emberevő tigris lakik. Konyhaművészetemmel visszaterelem a helyes útra, finom ételekkel ráveszem, hogy emberek helyett ízletes kecskehúst egyen, fedezze fel a zöldségekkel párolt fehér rizs mennyei zamatát, és desszertként gyömbéres süteményt fogyasszon.
Öreg ember volt már az apát, sok sületlenséget hallott, de ez túl tett mindegyiken.
– Bolondságokat beszélsz, fiam – bökte ki végül.
– Apát uram, megbocsáss, de az irigység beszél belőled.
– Rendben van, látom, nem tarthatlak vissza. Mikor szándékozol indulni?
– Hajnalban, amikor még hűvös van.
– Engem ne ébressz fel. Buddha áldása kísérjen utadon.
Másnap kora reggel Sei Shin mester összepakolta a bambuszlevelekbe csomagolt hússzeleteket, a vastag papírba tekert rizsgombócokat, a kosárkába halmozott muffinokat. Elégedetten masírozott a bambuszliget felé, amelyből kanyargós út vezetett fel a hegyre.
Először az tűnt fel neki, hogy az istennek sem akar kivilágosodni. Aztán felfigyelt a meleg, de erős szélre. Az ég mindenfelé szürke volt. A monszun a hegy tövében kapta el. Mintha leöntötték volna egy dézsa vízzel, azonnal bőrig ázott, és utána még folytatta, nem állt el az eső. A csúszós ösvényen gyakran elesett, egyszer egy sárfolyam elsodorta, megforgatta, kis híján a hegy lábához vitte vissza. De nem adta fel.
– Köszönöm, hogy ilyen keményen próbára teszed az elszántságomat – kiabálta a felhők felé összeszorított foggal.
Sok helyütt négykézláb tudott csak tovább haladni, de nem fordult vissza. Végre megérkezett a hegy tetejére, leült egy hatalmas bao-bao fa gyökerére, és nekilátott rendbe szedni magát. Varázsütésre az eső is elállt, kisütött a nap, s párologni kezdett a föld, a növények és Sei Shin mester is. Kinyitotta a sáros kendőt, amibe az ételeket csomagolta, és siralmas kép fogadta. A gyömbéres sütikből valamilyen sűrű, ragacsos massza lett, amely felvette a kosárka alakját. A fűszeres hússzeletek sárosan kerültek elő, a rizsgombócok beleragadtak a koszos papírba. Egyedül a bambuszcsövekbe töltött mártások úszták meg sértetlenül.
Sei Shin nem tétovázott sokat, az ennivalókat egymás mellé kirakta a fa gyökereire, hogy megszáradjanak, hátha utána lehet még csinosítani rajtuk egy keveset. Ő maga gyorsan levette mocskos és csapzott ruháját, egy bokorra terítette, és kevéske vízzel tisztálkodni kezdett. Meg is lepődött, hogy aránylag milyen kevés folyadékkal milyen sok koszt lehet a bőrről eltávolítani. Végezetül úgy ítélte meg, hogy egész rendes munkát végzett, majdhogynem tiszta volt.
Ekkor jött elő a tigris.
– Nézd, ezeket a finomságokat mind neked hoztam – mutatott a gyalázatos állapotban gőzölgő ételekre.
– Fúj – dorombolta a vadállat, – minek nézel te engem? Azokban a csövekben mi van?
– Egy fokhagymás, és egy zöldfűszeres mártás, mindkettőt merem ajánlani pecsenyékhez, rizshez egyaránt.
– Akkor jó, nem fogok éhen maradni. Futsz egy keveset, vagy elintézzük itt és most?
– Várj, ne! – tiltakozott Sei Shin mester. – Nincs jó ízem.
– Sebaj, majd a szószokkal feldoblak kissé – azzal le is ütötte a szerzetest.
Véres ruhái hetekkel később kerültek elő.
– Ejnye – dörmögte az apát, – vannak, akiket semmi sem tud visszatartani saját maguktól. Próbatételnek tekintik az érdekükben emelt kerítéseket. Párbeszéd Buddhával úgy lehetséges, ha őt is meghalljuk. És a hajnali meteorológiai jelentést is.
Jegyzet
[*] Részletek Karsai János/SEI SHIN MESTER: A TIGRISSZELIDÍTÉS KÉZIKÖNYVE, avagy 50 szemléletes példa, hogyan NE szelídítsünk tigrist című kiadásra váró kötetéből
Illusztráció: „Szerzetes és tigris” – 僧侶と虎 (felh. Utagawa Kuniyoshi 歌川 国芳)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
