Barna Júlia: Felhőváros (újabb részletek)
*
Visszatekintés 2022
Kifelé mindig ura voltam az érzéseimnek, de az érzések irányítását nem mondanám tudatosnak, inkább ösztönösnek: ne lásson senki szorongásaim közé. Valamennyire ez rám is visszahatott, néha magam előtt is eltitkoltam, bár néha el is túloztam a bajokat. 2013-ban megírtam az életemet, legalábbis, amit addig megfejtettem belőle. Most 2022-ben elolvastam az akkori írásomat, és meglepődtem, hogy mennyi minden változott azóta az érzéseim és gondolataim tartalmában, intenzitásában, és mennyit változtam önismeret, emberismeret, szemlélet, világnézet és minden más területén. Ezeket a változásokat most leírtam visszatekintésemben. Az eredeti cím – Felhőváros – azt az érzelmi és gondolati felhővárost jelenti, amely az életem eseményei, történései felett lebeg, ami időnként borúsabb, vihart jelző, de néha átengedi a napfényt is.
*
Felhőváros 2013
Egyhangú regény ez, és ezen a képzelet felszabadítása sem lendítene sokat, de segíthet átgondolni az enyémtől teljesen különböző életeket is, de csak akkor, ha előítéletektől mentesen, minden tapasztalatra nyitottan olvassák. Akik elolvassák ezt az írást, ha nem is utazhatnak az én tapasztalataim sínjén az ő mennyországukba, mert az olvasásból merített tudás haszna ennél áttételesebben érvényesül; remélem, osztják majd a nézetemet, hogy a mások életébe, gondolataiba benézni akkor is érdekes, ha tanulságait pillanatnyilag nem használhatjuk semmire. Nincs felesleges tudás. (…)
Életünk megváltoztatása elhatározás kérdése, a jó útelágazás választása pedig a csodák kiindulópontja. Persze azt hinni, hogy az élet egy pontjából bármilyen irányba fordulhatunk, bármilyen mértékben tágíthatjuk a lehetőségeinket, és bármi megtörténhet, ami elképzelhető, azt hiszem téves. Itt azért bizonytalanodtam el, mert van az ellenkezőjére is példa, és nem helyes a hittől megfosztani senkit. Talán mégis többet nyernek azok, akik azt vallják, hogy nincs lehetetlen, mint akik korlátokat állítanak álmaiknak, és ezzel elzárják a csodák útját. Én még az általam megvalósíthatónak ítélt tettekhez sem rendelkeztem elég erővel, amit meg a realitásérzékem elvetett, azt száműztem a gondolataimból is. Nem álmodozik az ember arról, hogy leül egy kőre a holdon, és lenéz a földre. Végzetem lett a földhözragadtság, a többet nem merés, a szükségszerű igénytelenség. Olyan elérhetetlennek éreztem az élet legszebb tájait, mint a csillagokat: regénytéma, gondolatjáték volt minden másfajta, tágasabb létezés, semmi több, így még a vágyakozás sem ébredhetett fel bennem utána. Legkisebb kiterjedésemben éltem, messze a határaimtól.
Felhőváros 2022
A lehetetlenre vállalkoztam, amikor megpróbáltam kettőt hátralépni, úgy szemlélni az életemet, és megírni, amit látok, most pedig kilenc évvel utána még kettőt hátralépni ehhez képest is, és leírni, amit innen másképp látok. A bennem lezajló változásokról szól ez a történet, amelyeket észre sem vettem útközben. Most újra elolvastam, amit akkor írtam. A döbbenet késztet írásra, amit kiváltott belőlem az, hogy kilenc év alatt ennyit változtam a saját életem megítélésében, a mások megítélésében, a múlt, az ősök, az élet minden részletének felfogásában, világnézetben. Szeretném, ha ez nem csak kirakatrendezés lenne, hanem érintené az élet mélyebb rétegeit is. Az igazság keskeny ösvényén haladok, nem csábítanak el a tágasabb, virágosabb mezők, a valóság szabta szűk határok közt maradok, a képzeletet sem engedem tágasabb körökre, ez nem regény. Felidéződik bennem a kisköz, – ami a nagymamához vezető legrövidebb út volt –, mint az igazság szűk ösvényének analógiája –, ahol esős időben csak egy keskeny gyalogút maradt a közlekedésre, vagy még annyi sem. A kristály-emlékek között mozgok, figyelmemmel körüljárom mindegyiket, ha lényegüket érintem, lapokra esnek szét és más kristállyá állnak össze, másképpen magyarázzák magukat. Szépen szeretnék írni, de az Ikarosz-mondatok szárnya olvad, a porba zuhannak, helyettük szürke madarak jönnek, a földről magokat csipegetnek, és elrepülnek. (…)
Felhőváros 2013
A szűkebb család témáját nem érintem. Mivel ez nem regény, a valóságnak ahhoz a részéhez kell ragaszkodnom, amelyiket többé-kevésbé ismerem, vagyis saját megélt, gondolt, érzett világomhoz. Érdekes, de a végtelenbe ágazó kísérlet lenne, ha színdarabom többi szereplőjét is ábrázolnám ebben az írásban. Hányféle viszonyt kellene boncolgatnom tágabb családom tagjaival, ismerőseimmel és minden emberrel, akivel az évek során találkoztam. A kapcsolatok felderítése, az emberek különlegessége a legizgalmasabb téma, de kimeríthetetlensége miatt időben is határtalan igényű. Ezért (is) korlátozódik ez a szöveg rám. (…)
Fiatalon nem nagyon érdekeltek a gyökereim, mert magamat sem szerettem, így nem tartottam fontosnak a múltamat sem, nem foglalkoztam eredetemmel. Parasztok voltak az őseim, ameddig én belátok a múltba és bizonyára nem is tartottam életüket különösebben figyelemreméltónak, bár szerettem őket, de hogy miért kellene tisztelnem is, nem tudtam, és azt sem, amit ma tudok: nem a társadalmi állás és nem a vagyon határozza meg egy ember minőségét. Ma már úgy látom, hogy minden múlt érdekes és értékes, a folytonosság érzését adja, láthatóvá válik, hogy kiknek az életét folytatom, és a tudat, hogy az én életemet is folytatják utódaim, egységessé teszi az időt. Őseim által kapcsolódom a történelembe, az élet nagy egészébe, és a létezés misztériumába…
Bába nagyapámék beleszóltak gyermekeik párválasztásába is, olyan mértékben, hogy két menyük nem járhatott hozzájuk, mert nem feleltek meg valamilyen (talán vagyoni) követelménynek. Egyiküknek még az esküvői ebédet is anyu főzte, amelyen a népes családból nem vett részt senki. A harmadik menyük megfelelt nekik, elég földet birtokolt a családja, csakhogy ő meg, nem sokkal két gyereke megszülése után, elmegyógyintézetben halt meg. A szüleim befogadták egy évre a kisfiút, utána egy évre a kislányt is, amiért a nagybátyám egy köszönömöt sem mondott, nem beszélve arról, hogy egy fillért sem adott az eltartásukra, pedig az ötvenes években nagyon szegényen éltünk. …..
Érdekes módon az egyik nagybátyám, aki az apja akarata ellenére nősült, évekkel később, amikor a lánya választott férjet az ő beleegyezése nélkül, szintén kitiltotta őket a házából. Akkor már úgy emlegette nagyapámat, hogy „apámnak jó helyen volt a szíve”.
Felhőváros 2022
A tágabb családot szigorúan ítéltem meg akkor, kiragadva a történéseket minden lehetséges összefüggésből. Néha nem árt a szülők szemével nézni, az ő agyukkal gondolkodni, most ezt teszem. Persze, hogy a gyerekeik jövőjét meghatározta, milyen házasságot kötnek, a házastársuk mennyi földet hoz a házasságba. Semmi más jövedelem nem volt, csak annak az értéke, amit a földön megtermeltek, tehát létfontosságú volt, hogy minél több föld legyen a birtokukban. Mindenki azt szeretné, ha majd az unokájának lenne mit enni, ma sem lenne ez másképp. Az élet nem szerelmes regény, az életnek sajnálatos feltétele, hogy enni kell, minden más csak azután jön. A koplalásban pedig a legszebb szerelem is hamar elkopik, és marad a nyomor. Nem tudom, én mit tettem volna abban az időben, én sem lettem volna okosabb. Vagyon hiányában egy út volt, a mások földjén dolgozni megalázóan kevésért és megalázó bánásmód mellett, és ugyanilyen sorsra szülni gyermekeket. Akkoriban mindennek átlátható folyamata volt és ugyanolyan tetteknek ugyanolyan vége, a következmények kézzel érinthető határokig értek. Az öregek, a nagyszülők jól tudták, mivel ők is átélték (a mások sorsában, vagy a magukéban), milyen utat kell majd végigjárniuk. A kiszolgáltatottságot nem kívánhatta senki a gyermekének. Itt az ember meggondoltabban lázadt, ha megvolt egyáltalán az indulási energiája, bizonyosan kifulladt a befejezés előtt.
Amellett, hogy másképp ítélem meg a tetteiket, másképp látom, és szoros közelségben érzem őket. Érthetetlen, hogy erre öregkoromig kellett várnom, míg felfogtam, a rokonoknál közelebb senki nincs hozzánk. Sajnálom, hogy nem tartottam rendszeres kapcsolatot velük, mindegyikük hasonlított hozzám több vonatkozásban is. Ez nem olyan hasonlóság, mint a barátokkal, ez valami alapvető, lényegi és több területre kiterjedő. A barátokkal lehetünk rokonlelkek, de nem olyan mély a kötődés, egyszerűen találkozunk, egy darabig együtt megyünk, és az érzelmi kötődés fennmaradhat akkor is, ha már mindketten eltérő irányba változtunk. A barátok máshonnan indulnak és másfelé tartanak, csak egy-egy réteget ismernek meg belőlünk, ha kellően figyelnek ránk, – érdekes lenne ezeket a rétegeket egymásra rakni – , a rokonok eleve értik, ami közös bennünk, nem kell idő hozzá, nem kell magyarázat, mert ők is úgy gondolják. Az unokatestvérekkel tényleg félszavakból megértjük egymást, és ez a hasonlóság akkor is fennáll, ha nagyon ritkán, illetve nagyon kevésszer találkoztunk életünk során. velük csak 50%-ban rendelkeznek közös ősökkel, de ez nagyon sok. ismered őket, pontosan tudod, hogy a mondataik mit jelentenek. A gének hidak a nemzedékek között, azokon át valami közelire találsz. Nem tudom, elmondtam-e annak idején az életrajzomban, hogy az egyik unokatestvérem egyszer meghívót küldött az esküvőjére, amitől teljesen zavarba jöttem, ugyanis a megtévesztésig hasonló az írása az enyémhez. Addig nem találtam hasonló írást a nővéremén kívül, de még az övé sem volt ennyire összetéveszthető. Nehezen tudtam felfogni, hogy mi történt. Ezzel az unokatestvéremmel alig találkoztam néhányszor. És mégis…
Ősök: Egyre többet gondolok rájuk. Néhány éve a verseimben is megjelenik a gondolat: egy szövetbe szövődünk. Szavakkal kifejezhetetlen minden vonatkozása az összetartozásnak, különös és titkos összefüggések vannak, de egyek vagyunk. Halványul a behatárolt lényem jelentősége, mert általuk kötődöm valami nagyobba, és együtt velük a nagy egészbe. Ők írtak engem, tőlük szedtem össze külsőmet-belsőmet, mindazt a megfoghatatlanságot, ami vagyok. (Ide vonatkozó haikum: az ősök írták / arcodat innen-onnan / vett idézet vagy) Cserében én folytatom őket, azzal is, hogy kimentem őket a múltból a jelenbe, továbbviszem magamban, amit jelentenek, az ősök testi-szellemi-lelki hagyatékát, nem kártyáztam el az örökséget, gyerekeimben, unokáimban is felismerhető egykor-voltjuk. (…)
Felhőváros 2013
Az utca végén levő gyepes területen néha összejött egy gyerekcsapat, de ez a változatos korösszetételű, alkalmi gyülekezet nem hasonlított baráti társasághoz. A hely mégis megmaradt emlékezetemben, mert akkor addig ért a világom. A gyepen olykor libára vigyáztunk, ne menjenek a kövesút másik oldalára a vetésbe, labdáztunk, vagy a bombagödörben fürödtünk, amit az időben akkor még nem túl távoli háború hagyott hátra. Az egykori bombának a nyoma megmaradt a talaj egyenetlenségében is, kisebb dombok és mélyedések jelezték; a fű benőtte az egészet, és emlékszem eső után a mélyebb részeken megállt a víz, de minden fűszál átlátszott rajta. A növényzetet a fű, és a fűben néhány kutyatej, pitypang és kamilla jelentette, a szemközti búzatáblában pedig pipacs, búzavirág, és szarkaláb is nyílt azokban a régi vegyszermentes időkben. A területet egyik oldalon a kövesút zárta le, a másikon a házak, azon kívül egy malom, egy feszület, egy kút, ahova vízért jártunk, és a házak vonalától kicsit hátrébb egy homokbánya határolta. Ez utóbbiban is gyakran bújócskáztunk, nem tudtunk a veszélyeiről. Évekkel később egy gyerekre rászakadt a laza homokfal és meghalt. Akkor intézkedtek, megszüntették a gödröket, nyárfákat ültettek oda. (…)
A tél mozdulatlanságba dermesztette a kertet, a házat, egyedül a kémény füstöl a képen, ami megjelenik előttem. Kegyetlen, kemény telek voltak akkor, vékony kabátunkon átfújó viharos szelekkel, sok hóval, az ember nélküli tájakon csak varjak röpködtek. Emlékszem, egyszer elküldtek újságért, és valóságos alagútban mentem végig az utcán, ahogy ellapátolták a járdáról, egy magas fal képződött a hóból, egyáltalán nem láttam ki az utca másik oldalára. Merevre fagyott, szélben csattogó lepedőket látok, amelyek jobb híján, a tornácon száradtak; a meredek, beépített feljáró elkorhadt, veszélyessé vált, így a padlást nem használtuk ruhaszárításra sem. Emlék-filmemen hazaérek hajamra fagyott hópelyhekkel, mint egy zúzmarás fa, félig a meséből, félig a kemény télből: törékeny, sápadt, gyengécske lány, aki mégis kibírta és megtartotta önmagát. Bezáródtam én is, mint a téli ház, de a figyelem, a kedvesség kulcsa könnyen nyitott: vasárnap volt számomra, amikor szeretetteljes érdeklődéssel találkoztam, és ez ma is így van…
Legjobb arcát a tavaszi és nyári reggel díszletében mutatta a nagy udvar: a kerítés mellett fák néztek az égre, galambok röppentek át a színen békés és ártatlan szereplőkként, a fecskék fészket raktak, és pihenésként hintáztak egyet a ház és az istállóépület között feszülő villanydróton. Nyáron néhány tyúk is kapirgált a termését bőven hullató eperfa alatt. Legtöbbször tikkasztó déli hőségben jelenik meg előttem, ilyenkor úgy tűnt, mintha minden elemésztődne ebben a pusztító izzásban. A nagy, kopott ház minden évszakban barátságtalan csendet lehelt, a pincétől a padlásig. (…)
Felhőváros 2022
A gyerekkor helyszínei változatlanul bennem élnek, de néha úgy érzem, távolodom mindentől, néha meg úgy, mintha egy hegyről néznék le rá. Mozdulatlan emlék-tó, ősöktől örökölt ékszer. Kívül vagyok és belül, mindenképpen csak az enyém. Belül szépül, ugyanazt a képet látom, de szebbnek, jelentősebbnek. Ha az életem regény lenne, a mágikus realizmus talaján születne, magában hordaná mindazt a varázslatot, amelyek látszólag hiányoznak belőle. Az az utca én vagyok, meghatároz engem ma is, talán hasonlítunk is egymásra, és egy másik utcában én is mássá nőttem volna. A valóságban, vagy amit annak gondolok, a régi utca nem ismer meg engem, idegen, házak, emberek tűntek el az időben, nem tartozom oda én sem. Ami bennem él, poros, vagy éppen sáros utca, kidőlt-bedőlt deszkakerítések, tartásukat feladó drótkerítések, keskeny járda, amelyen egykor tankok mentek végig, ettől lett töredezett, hiányos, ferde. A gyér közvilágítás este félelmetessé tette egyes részeit, a házakban többnyire petróleumlámpa pislákolt, vagy ennél alig fényesebben világító, gyenge villanykörte. A régi helyekre már soha nem tudok visszamenni, már nem ugyanazok, de vannak még valahol. Az ott élők is vannak, a túlvilágon, a nekik kijelölt helyen, de amíg élek, az emlékezetemben biztosan. Ha erőltetem a képzeletem és mégis visszamennék, csak annyi időre mennék, míg megsimogatnám a kezét, aki jó volt hozzám, aki nem, annak pedig könnyed-elegánsan megbocsátanék. Igen, van olyan is, akitől én kérnék bocsánatot. (…)
Felhőváros 2013 (Ikerszenvedélyek)
Az írásra és az olvasásra gondolok, amikor a szenvedélyeimről beszélek, egy olyan védett birodalomra, ahol nem bánt senki, ahol mindig önmagam, és egyre több lehetek, ahol nem szűnik a bűvölet, az örömök sora. A biztonság és a magabiztosság terepe, ahol kiismerem magam, ahol nem érzem, hogy nem vagyok elég, valami ismeretlen követelménynek nem felelek meg. A tudásvágyam mértékét nehéz érzékeltetni. Ahogy a fű, fa szívja a földből, vízből, levegőből és napfényből mindazt, ami szükséges hozzá, hogy az lehessen, amivé lennie kell, úgy szívtam, lélegeztem magamba minden tudást növényke-létem kiteljesedéséhez. Végtelen szomjúság hajtott, hajt ma is, de ez nem fizikai jellegű, hanem személyiségem magját alkotó, elsöprő erejű vágy; amit így megszereztem, az sem anyagi tartalmú volt, hanem csoda, ami csak nekem nyilvánult meg. A vágy a felszínen és a mélység sokadik rétegében is létezett, nem lehetett elnyomni, sem pótolni semmivel. Kezdetben, ha megérintett egy vers, egy szokatlan gondolat, egy kép, vagy zene, nem tudtam mivel kerültem összeköttetésbe, csak a mámort éreztem, hogy valami jó történt velem; később, ilyen esetben szinte fizikailag is felfogható jelzéssel érkezett az élmény, ami spirálszerűen vitt egyre beljebb, elvontabb, mélyebben fekvő tájaimra…
A verseimben megteremtett téridőben szabad vagyok. Itt, és sehol máshol, elengedem az érzelmeket, a képzeletet, az álmokat, (mindez máskor szigorú kontroll alatt van), kiírom magamból a bánatot és az érzelmi fölösleget, amire nincs igény, vagy félelmeim miatt nem jut el sehova. Persze újratermelődnek, elapadhatatlan forrásból pótlódnak, míg élek. Napló 1996: Talán a verseim a lényegem, ami fontos és értékes bennem, de lehet, éppen ellenkezőleg, ez az a fölösleg, amit ki kell írnom magamból ahhoz, hogy (viszonylag) normális, kiegyensúlyozott ember legyek. Lényeg tehát, vagy fölösleg?…
Régen voltak emberek, akik elkártyázták vagyonukat, birtokukat: én az életemet játszottam el, a játék öröme és a nyerés esélye nélkül. Mások azt bánják meg életük második felében, amit az elsőben elkövettek, én azt bánom, amit el nem követtem; a szerelmeket, amelyeket gyáva voltam végigélni, a tudást, amit meg nem szereztem, az élet minőségét, amivel nem törődtem; a szerelmek, barátok pazarlását és mindenekelőtt az időét. Mennyi mindennel megtölthettem volna az életemet, hogy harmonikus, tartalmas, értelmes legyen! Az élet minden percét úgy kellene megélni, hogy tudja az ember, honnan hova tart, és az út melyik szakaszán, mi vár rá, ismerje az akadályokat, és az eszközöket is, amelyekkel legyőzheti azokat, ehelyett csak tévelyeg, támolyog. Nem tanultam meg a leckét, ahogy az iskolában sem tanultam, nem azért, mert nem érdekelt a tananyag, hanem azért, mert annyi minden érdekelt még azon kívül; szétforgácsolódtam, mert egyszerre figyeltem mindenre, mint ahogy most is mindenre nyitott vagyok; minden információt beengedek, millió szemem és fülem van a világra. Nem is értem rá soha, átgondolni, mit akarok, milyen értékrend szerint rendezzem be az életemet. Az állandó szellemi aktivitás nem engedett magamnál lehorgonyozni, mindig elsodort valamerre, talán, mert nem voltam elég érdekes téma magamnak; a megismerés mohó vágya nem terjedt ki saját személyemre; nem törődtem magammal, úgy működtem, mint egy robotpilótára kapcsolt repülőgép. Állandóan ismétlődtek a gondolataim, de olyan mélyre nem mentek, hogy a tettvágyat előhívják. (…)
Verseimben jelen van, hogy nyerni és veszíteni egyforma alázattal tudok; testi-lelki bajaimat, az öregedés óhatatlan veszteségeit belenyugvással, erőm, fizikai képességeim csökkenését pedig kellő öniróniával kezelem. Az érzelmek apálya, dagálya helyett bölcs belátás irányít. Visszafogottabb lettem, vagy nem is érzem már, amit éreznem kellene. Az öregedés hozza ezt magával: ha nem is mindenkihez, de magához képest egész biztosan bölcsebb lesz az ember, és talán mások is eljutnak oda, mint én, hogy életem jóvátehetetlensége már nem tölt el szomorúsággal. Letisztultak a dolgok, áttetszően titoktalanná váltak, mintha magamat is érteném, hibáimat is megbocsátanám, hiszen ez az elvesztett álmok és a megtalált magyarázatok kora. Régebben türelmetlenségem kiszámíthatatlan reakciókat hívott elő belőlem, amik megdöbbentettek, mert néha éppen az ellenkezőjét tettem, amit akartam. Fiatalon az észlelések úgy váltódtak gondolatokra, hogy fel sem vetődött bennem a lényeges és a lényegtelen elkülönítésének szüksége, az élet minőségének magasabb szintre emelése végett. Nem voltam képes saját gondolataim, viselkedésem, hangulataim ellenőrzésére. Most azonnal tudatosul bennem a rosszkedvem oka: miért érzem kényelmetlenül magam; mit hallgattam el és miért; mi vált ki feszültséget, nyugtalanságot bennem; mit teszek alkalmazkodásból, mert örömöt akarok valakinek okozni, vagy éreztetni együttérzésemet. A bajok nem múlnak el, csak megszokom őket, létezésem feltételei, ha romlanak is, még megtartanak. Élek a valóság és a versírás határán, mindig legalább fél lábbal a földön. Mulasztásaimból nem építhetek sem másik múltat, sem egy tágasabb jövőt; a szabadságot sem fogadhatom be, nem rendezhetek be otthonosabb házat, hazát, de örömmel tölt el az is, ami még van. Jó érzés kézben tartani az életemet, és szükség esetén újrarendezni. Ahhoz azonban nincs erőm, hogy irodalmi lapokat ostromoljak a verseimmel, és állandóan a kudarcélményeket ismételjem. (…)
Témám a környezetszennyezés és a gyűlölet is; felfogásomban ez a kettő, bár különböző síkon, ugyanaz. Valamelyik el fogja pusztítani az emberiséget, de pontosabb a fogalmazás, ha azt mondom: az emberiség elpusztítja magát, csak az a kérdés, hogy környezetszennyezés, betegség, járványok, éhínség, vagy pedig háborúk által teszi ezt. A vágyat akarom felkelteni a szeretet, a tisztelet, a béke iránt. Fel kellene ismerni, hogy az erkölcs és a vallás mellett még a saját érdekünk is szeretetet parancsol; a gyűlölet önmagát bünteti, rombol, betegségeket okoz, eltorzítja a személyiséget, káros, kóros gondolatokkal tölt meg; a szeretet ezzel szemben értelmes, harmonikus élettel jutalmaz…
Felhőváros 2022
Nagyon sokat tanultam, de sohasem voltam önmagam, és még most sem tudom, hogy legyek az. Amit megtudtam, a verseimben adom tovább. Kérdés, hogy használ-e valakinek az így szerzett ismeret. Visszajelzések vannak arról, hogy igen, de nem akarom magamnak tulajdonítani az érdemet, kell hozzá a befogadó fél. A verseim jövőjéről nincs semmi elképzelésem. Nem volt időm arra, hogy szerkesztőségeket ostromoljak, a versek írására kellett az idő. Szerettem írni és a gondolata is visszataszító volt, hogy kérjek, könyörögjek, erőszakosan nyomuljak, mindig visszamenjek oda, ahol nem kérnek belőlem, bár az igazsághoz tartozik, hogy talán 2-3 alkalommal megtettem. Kinyomtattam a saját költségemen nyolc könyvet, (eleinte szponzorok segítségével), de azok sem kerültek kereskedelmi forgalomba, éppen csak voltak. Osztogattam barátoknak, rokonoknak, szomszédoknak. Nem képzelem, hogy egyszer valaki felfedezi őket, kiássa, mint egy régészeti leletet, óvatosan leporolja, és csodabogárságom lenyomatait olvasásra kínálja. Ez a kérdés már csak megoldhatatlansága miatt sem foglalkoztat. Habent sua fata libelli. A könyveknek is megvan a sorsa. Születés, pusztulás a két végpont, könyveim esetében ezek közel lehetnek egymáshoz. (…)
Felhőváros 2013
A szerelem mást jelentett akkor: a fiúk félénkebbek, a lányok tartózkodóbbak voltak, szégyen lett volna a lányoknak kezdeményezni, ki kellett várni, míg a fiú észreveszi őket, és összeszedi a bátorságát, aztán meg a lánynak kellett leküzdeni gátlásait: nem volt egyszerű az élet. Az egész középiskolás időszak alatt inkább gyerekek voltunk, mint felnőttek, egy mai tizenkét éves szintjén lehettünk. Egy korhatáros filmben utcai járókelők sem lehettünk volna. Elsőben engem is elért egy ártatlan, inkább gyerekszerelemnek számító érzés, ami két évig tartott, bár ő is követett a szemével, ha megjelentem valahol, de összesen sem beszéltem vele húsz szónál többet. A valóság horizontjára tűzött ideálként néztem rá, és valószínűleg így is teljesítette a feladatát: elfoglalt egy helyet a szívemben, kinyitott egy ajtót a felnőttség felé, de nem állított olyan próbák elé, amelyekre még nem készültem fel. (…)
Emlékszem, a tél fagyos, mégis üdítő leheletét hogyan váltotta fel a tavasz megújulást hozó, erőteljes, hűvös levegője, ami olyan tiszta volt, amilyen már nem lesz soha többé, és amit májusban az akácvirág illatosított. A tavasz érintette fák, virágok igazi varázzsal töltötték meg az utcákat, és a lelkünkből is kisöpörték a télen lerakódott fölösleges salakot, ami a tettek hiánya szülte lusta gondolatokból és a céltalan létezésből választódott ki. Az évszakok jöttek, felmutatták szépségeiket, és mentek, de én védtelen voltam mindegyikben, mint a remény első szívdobbanása, ami mindig kész volt megszületni bennem, de egyre kevesebb esélyt hozott magával: rövid ideig élt, és én láthattam: ugyanaz a fény világít születésnek és halálnak. (…)
A lehetőségek úgy nyílnak ki, mint a legyező, észrevétlen, halkan, de valami jelre várunk mindig, pedig a legnagyobb dolgok akkor történnek, amikor az élet állni látszik, vagy ismétlő mozgásokat végez; nagy hullámok torlódnak, és simulnak el egymáson, a partot mossák, az eget tükrözik. Az egyik pillanat nem olyan, mint a másik, az élet ennél gazdagabb, az egyik perc nem vesz át a másiktól semmit változtatás nélkül. Ott kell hagyni a kedves pillanatokat is, mert úgyis feloszlana, vagy elsötétülne mindegyik…
Felhőváros 2022
Középiskola: Életem négy boldog éve, amit akkor boldogtalannak hittem, de most csak a sok tudásra és a sok szeretetre emlékszem, amit ott kaptam. Ez az átmeneti kor, amikor nem gyermek már, de nem is felnőtt az ember, a csodálatos értelmetlenségek kora. Az érzelmek szeszélyes lobogása, a mindent akarás, a semmit nem jól tudás tagadása. A semmibe siklat, vagy elindít a valami felé. Az első szerelmek, bizonytalan vágyak kora. Soha nem tettem olyasmit, ami az egyébként nem létező büszkeségemet veszélyeztette volna, nem leskelődtem senki után, nem igyekeztem az útjába kerülni, nem kerestem a találkozást, semmilyen módon nem hívtam fel a figyelmet magamra. Nem is fantáziáltam, mi lenne ha … A képzelet játékai csodás életszerűségek, el lehet bennük veszni, élet helyett élni, de túlzott használata feleslegesen lombosítja a semmire sem jó érzéseket is. A szerelem szótárából nekem hiányzott a két ige: megszerezni, megtartani. Mindent, vagy semmit! Jöjjön önként, találjon meg, állja ki a szeszélyeim diktálta próbákat, jöjjön vissza mindig, ha elküldöm, hű legyen, ne hagyjon el soha. Mindössze ezt vártam el a szerelemtől. A magyarázata ennek az, hogy mindig mindenkinek bizonyítania kellett, hogy tényleg szeret, mivel azt hittem, hogy engem nem lehet. Ebből látható, hogy én buta is másképp voltam. (…)
Felhőváros 2013
Köztes lét ez az időszak – a gimnázium és a családalapítás között – mindenféle értelemben: sem kiválni nem tudtam a sorsomból, sem beleilleszkedni. Mindig a küszöbön álltam. Vártam, hogy behívnak valahova, de talán nem is mentem volna. Mélyebben gyökereztem abban a paraszti létben, amelynek rendjét, szabályait több évszázados előzmények határozták meg, semhogy könnyen kitépjem magam. Mások mélyebbről is felszálltak, én nem. Két állapot között lebegek azóta is, nem tartozom sehova, mindenféle közeg taszít; érzem az idegenséget, a meg nem értést: a labilitás az életemet bizonytalan, szomorú sodródássá tette, amit még átszőtt az éppen most mulasztok el valamit érzése. Az észrevétlenség, a láthatatlanság vágyát váltogatta a szereplés, a megmutatkozás vágya, a fásultságot a zaklatottság. Nem tudtam összeegyeztetni önképemet a mások felé irányított látszatokkal, de fegyelmezni kellett csüggedéseimet, ne lássák, mennyire kevésre tartom magam, ettől a legegyszerűbb mintázatok is bonyolulttá burjánzottak. Nem láttam túl a jelenen, a távoli jövőt nem tagolták képek és elképzelések, üresen ásított előttem. A magyarázatokat keresi ez az írás, de nem biztos, hogy meg tudom értetni másokkal azokat, amelyeket megtaláltam…
Életemre többféle egymondatos meghatározás is lehetséges: Sokáig hittem, hogy mindenre tudom a választ, holott a kérdéseket sem ismertem. A nagy dolgokat elrontottam, de az apróságokban mindig megtaláltam az örömöt. Szélsőségesen viselkedtem az iskolában, hol egyesre feleltem, hol ötösre; ezt folytattam az életben is: nagyon okos voltam, vagy nagyon ostoba. Nem arról van szó, hogy kibírhatatlan volt az életem, éppen csak nem az én életem volt. Sokat sírtam és nevettem magamon. Nem folytatom. (…)
Felhőváros 2022
Köztes évek: Zuhanás egy mélységbe, a reménytelenség felismerése. Egy percig sem gondoltam, hogy innen még kijöhetek, még az sem tudatosult bennem, hogy ha a pincében vagyok, akkor azt kell otthonossá tennem, inkább csak a napi feladatok hajtották előre az időt, diktálták a sorrendet, automatikusan tettem, amit kellett. Mintha egy gyorsvonat ablakából nézném az életemet, és csak az érzelmekre figyelnék, amelyeket kiváltanak belőlem. Úgy hagyom el, hogy magammal viszem, úgy változik minden, hogy ugyanaz marad. Bele-beleszédülök a gondolatba, hányféle út állt előttem, amit én akkor lehetetlennek láttam. Felkavar az, hogy mi lehetett volna, és mi nem lett. aztán elmúlik a bánat, vagy csak elalszik. (…)
Felhőváros 2013 (Műtétek)
Nem kívánom felnagyítani, eltúlozni a velem történteket, sem igazi sorscsapásokkal egy sorba emelni, hiszen „csak” két szürkehályog-műtétem volt. Kívülállónak talán inkább szánalmasnak tűnik az esetem, mint mélyen megrendítőnek, én mégis tragédiaként éltem meg attól a pillanattól kezdve, amikor megtudtam, mi vár rám. Az érzés megmarad örökre, amikor az életem kifordult a sarkából; a föld forgott tovább, az emberek ugyanúgy mentek az utcán, nevettek, beszélgettek, és semmi nem volt kívánatosabb, mint a tegnapi, kudarcos, szürke életem. Az előttem álló műtét és a következményei félelmetes jövőképet rajzoltak meg: a maradandó látáscsökkenés mellett a – hajolás és emelés ártalmasságából következő – fizikai korlátozottságot. Akkoriban még nem végeztek szemlencse-beültetést, így életem végéig vastag, ahogy akkor mondták „szódásüveg-szemüveget” kell hordanom, ami önmagában is kirekesztő, megalázó. Előtte sohasem volt szemüvegem. Ha a kockázata nem is nagy a műtétnek, én rendelkeztem már a keserű tapasztalattal, hogy minden megtörténhet: az apámnak évtizedekkel régebben ez a műtét nem sikerült, az egyik szemét elveszítette. Súlyosbította a helyzetet, hogy egy évet kellett várnom a műtétre, amíg megérett a hályog. Addig át kellett élnem a fokozatos, majdnem teljes megvakulást. Ezzel megszűnt egyetlen szórakozásom és menedékem is: az olvasás, ami a nagyszüleimtől az unokáimig terjedő, öt generáción átívelő családi szenvedély. Ha mindezt összeadjuk, talán érthetővé válik a néma kétségbeesés, amiben éltem…
Mikor hazakerültem végre, nehéz volt elfogadni, hogy már nem az vagyok kívül, és ennek következtében belül sem, akinek ismertem magam és mások is ismertek. Viszonylag fiatal voltam, de az arcom a sokdioptriás szemüveg miatt öregnek hatott, és ez nem fokozatosan, hanem hirtelen váltással következett be, mint egy gonosz varázslatban. Azt hiszem belül is hozzáöregedtem a látványhoz. A kórházban is meglátogattak a barátaim, itthon meg minden nap jöttek a rokonok, szomszédok, munkatársak, mégis egyedül voltam. Régebben vártam az élettől még valami ajándékot, csodát, bár nem tettem érte semmit. Ettől kezdve nem reménykedtem, csalódás járt át: ennyi volt az egész? Kifosztottnak, megviseltnek és üresnek éreztem magam. Minden jót már csak a gyerekeimnek kívántam, reméltem. Túl hosszúnak bizonyult az az egy év a műtét előtt, betokozódtam a várakozásba és nem terveztem semmit „azután”-ra. Megszoktam ezt a hibernált állapotot, nem is gondoltam rá, mit kezdhetnék ezzel az „idegen” nővel, akit a tükörben láttam. Akiben elég erő van, az törekszik rá, hogy minden helyzetből kihozza a legjobbat, de én csak sodródtam a hétköznapi feladatok hátán. Nem voltam depressziós, nevetni is tudtam, visszakaptam a könyveket is: a részletek helyükre kerültek, de az egész összetört. A lelkemre is szemüveg nőtt. Alvajáró üzemmódban működtem, robotként, érzelemvilágom befagyott. Visszamentem dolgozni: a munka lényegesen megerőltetőbb, fárasztóbb volt, mint azelőtt…
A műtétek után tíz évig csak tébláboltam az életben, a gyerekek felnevelésén kívül más célom nem volt. Már fiatalon is hajlamos voltam azon bánkódni, amit elmulasztottam, amíg ezen merengtem szintén nem éltem, így még többet mulasztottam és még többet keseregtem, ördögi körbe kerültem. Utólag világos minden: a hibáim, a bűneim, a tévedéseim, de akkor idegenvezető kellett volna, aki irányít bolyongásomban és egy tolmács, aki lefordítja, hogy mi történik velem. Most már értem: a „mindent vagy semmit” című leegyszerűsített elképzelés kisiklat a pályánkról, az egyetlen helyes út: küzdeni az elérhetőért. Az élet néha átírja a műsort, változásra kényszerít, megpörget magunk körül, de rajtunk múlik, hogy ne ziláltan, tépetten kerüljünk ki az örvényekből, hanem megújultan.
Felhőváros 2022
Szemműtétek: Még mélyebbre a sötétségbe. Mi mindent kellett nekem ezektől megtanulni! Akkor, és még évtizedekig, csapásnak láttam, hogy egy időre elvesztettem a látásomat, nem vettem észre sokáig a sors célját – hogy jobban lássak –, és az eredményét, – hogy jobban látok. Sokat tanultam, sokat szenvedtem, de megértettem-e már minden leckét? (…)
Felhőváros 2013
A történet úgy kezdődött, hogy behívtak a tüdőgondozóba, mivel az évi rendes tüdőszűrésen találtak valami rendelleneset. Beküldtek a kórházba pár napra, többek között CT-vizsgálatot is csináltak. Néhány nappal később kellett visszamennem az eredményért az ambulanciára, ahol jól megvárakoztattak, noha egyedül voltam az ajtó előtt. Mikor végre behívtak, és közölték velem a rossz hírt, az ott tartózkodó 10-15 fehér köpenyes egyszerre fordult felém, készen arra, hogy újraélesszenek, vagy legalább egy nyugtatót adjanak. Ha arra vártak, hogy túlreagálom a tényközlést, csalódtak, mert egyáltalán nem mutattam érzelmeket. Meg sem rezzentem, és ezt én sem tudom megmagyarázni, hogy ez a bénaság, dermedtség, szemérem és szerénység milyen arányából keveredett ki, talán olyan érzések, hogy „mások előtt ne”, „a te bajod, nem tartozik másra”, „ezt is kibírod”, találkoztak bennem a daccal, a részvéttől való elzárkózással. Minél nagyobb bajban vagyok, annál kevésbé esem az önsajnálat túlzásaiba. Nem is fegyelmezettség ez, hanem annak elfogadása, hogy a nagy dolgokat egyedül álljuk: a betegség, a halál a legbelső magánügyeink, amelyekkel nem illik másokat zaklatni. Persze a bátorság, az elszántság nem mindig elég valaminek az elviseléséhez. Az alapvető élmények: az öröm, a gyász, a születés, a szülés, a betegség, a saját halál mindenkinél ugyanazok, bár másképp éljük meg őket; a többi meg mellékes cifrázata a lényegesnek.
Röviden: A kórházban és a tüdőgondozóban is elkerülhetetlennek mondták a műtétet, annyira, hogy sebészt ajánlottak nekem. Én más véleményen voltam, mert a daganat a mellhártyámon volt, nehezen megközelíthető helyen, a tüdő, az aorta és a szív közvetlen közelében, és a bordák is akadályozták a hozzáférést: a nagy roncsolás lehetséges ártalmai nem álltak arányban a kis csomó eltávolításának előnyeivel. Azt mondtam magamban: nekem ez a műtét nem kell.
Megint messzebbről kell kezdenem. 1991 májusában elvégeztem az agykontroll-tanfolyamot, ami teljesen felforgatta a gondolkodásomat. Túl későn jött ugyan ahhoz, hogy alapjában változtassam meg az életemet, de még időben a részleges korrekcióhoz. Sikereimről hosszan mesélhetnék, ezek egyike: az első hónapban könnyedén leszoktam a dohányzásról. Az agykontroll bevilágított a felszín alá, új dimenziókat tett láthatóvá, de igazán ebben sem mélyültem el, mindig hajtott valami erő újabb felfedezések után. Az agyam nem nagyon hajlandó elengedni a környezetet, a minden percben újat tanulás lehetőségét: vibrálok, pörgök, ami a testemre nem, csak a szellememre vonatkozik: az nem tud lazítani. Ebben az esetben mégis rákényszerültem, hogy megálljak, és meggyógyítsam magam: végszükség esete állt fenn. Nehéz és felesleges is átadni ezt a tudást: aki elvégezte a tanfolyamot, az mindent tud, aki nem, semmit sem hisz el. Mikor legközelebb mentem felülvizsgálatra, a főorvosnő csodálkozott: Fogalmam sincs mitől, de zsugorodik a daganat. Elküldött CT-re is, az is enyhe csökkenést mutatott. A következő alkalommal vidáman üdvözölt: Jelentem, ez megint kisebb lett, és az állaga is lazább, ritkább. Ezzel én a betegséget elintézettnek véltem, nem mentem többet, mert mindig újabb CT-vizsgálatra akart küldeni, aminek megvannak a veszélyei, egy oldalnyi szövegben sorolják fel a lehetséges mellékhatásokat a fejfájástól a szívbénulásig terjedően. Az azóta eltelt jóval több, mint tíz év engem igazolt, nincs panaszom, és a tüdőgondozóba sem hívtak vissza az óta, pedig évente részt veszek a tüdőszűrésen.
Ez a dráma 98-99-ben játszódott, a gyógyulás katarzisán kívül számtalan ajándékot hozott magával azon túl, hogy életem egyik emlékezetes nyertes játszmája volt, (ritkasága állít kudarcaimat egy kicsit takaró diadalívet); megdöntötte materialista világnézetemet, ezzel együtt lényegi belső változásoknak is kiindulópontja lett. Rugalmasabb lettem, hajlandó vagyok megfontolni a megszokottnak ellentmondó nézeteket és módszereket, ezáltal máshonnan nézni a világot és a problémákat is. Fiatalon merev, fekete-fehér nézeteim voltak: száz százalékig elfogadtam valamit, vagy száz százalékig elutasítottam. Mára már a másik végletbe estem: semmit nem fogadok el teljesen, és semmit nem nyilvánítok lehetetlennek, mert megtapasztaltam, hogy az is megtörténhet, amit nem tartottam azelőtt lehetségesnek. Az életben nincsenek száz százalékos minőségek, igazságok, jellemek: ahogy a természet sem kedveli az egyneműséget, nem hoz létre teljesen tiszta fémeket, vizet, levegőt: változatok, árnyalatok, keveredések teszik végtelenül gazdaggá. Nincs két egyforma virág, de még esőcsepp sem. De milyen unalmas és szegényes is lenne egy változatosságától megfosztott, megismerhető és kiszámítható, utolsó zugáig felderített, feltérképezett, képletekbe foglalt világ, megfejtett keletkezéssel és történelemmel! Mennyire unnánk, ha egymásban sem találnánk semmi titokzatosat, ha mindenki tudná, honnan jön és hova tart, ha gondolataink és érzéseink a másokéval együtt kristálytisztán, átlátható rendben sorakoznának előttünk.
Felhőváros 2022
Nyert játszma: Megnyertem az egészséget, és ennél még sokkal többet. Az agykontroll kiszabadította az anyagi fogalmak függvényéből a gondolkodásomat. Egyben veszített a valószerűségéből is, úgy tűnt, mintha végtelen határok között bujdosna, tavakban tükröződne, azután elbújna a felhők között. A többi dimenzióval együtt az élet anyagi része is megfoghatatlanná vált. Elhiszem, hogy van értelme az életnek, vannak más dimenziók, amelyeket nem értünk, ahol kiegészül és megfejtődik minden titok. Ezzel kapcsolatban nem akarok találgatni, fantáziálni, már az is nagy dolog, hogy eddig eljutottam, hiszen 45 éves koromig hallani sem akartam arról, hogy az anyagon kívül is létezik valami. Átéltem néhány elemét ennek, de nem akarom senkire rákényszeríteni sem az élményeimet, sem az abból leszűrt tudást. Mindenki megtapasztalja, ha eljön az ideje, hogy a véletlenek, amiket annak hiszünk, olyan sorba rendeződnek, hogy elnyerik értelmüket. Nem akarom beszűkíteni a mozgásteremet, sokan elképzelik magukat, azt mondják, ilyen vagyok, olyan vagyok, és annak megfelelően viselkednek. Mindenki mindenféle, mindennek a csírái benne vannak, hogy melyikből lesz valóság, az a körülményektől, a különböző hatásoktól függ. Törekedni kell rá, hogy a legjobbat hozzuk ki az életünkből, mert olyan rossz érzéseket tud okozni, mint az a szokásom, hogy nem vettem fel a legjobb, csak a második legjobb ruhámat, ha mentem valahová, mert azt hittem, reméltem, hogy lesz ennél még jobb alkalom, meghagyom arra. Persze az élettel kapcsolatosan ez sokkal nagyobb súlyú kérdés. Szellemi, lelki téren sem mindig hoztam ki a legjobbat magamból, jó esetben is csak a második legjobbat. Mindig csúcsteljesítményt kell nyújtanunk! Mindig a legjobb ruhánkat vegyük fel! (…)
Felhőváros 2013
Kívülállásomat ritkán tudtam úgy megélni, mintha a világ tetején ülnék, és megfigyelném az életet, inkább olyan volt, mintha emberek közt, de tőlük elszigetelten élnék, nem értem őket, és ők nem értenek engem. Mindezt az okozta, hogy alapjában tért el érdeklődési körünk, emiatt pedig a dolgok értékelése is, hiszen ott dől el, ki milyen ember, hogy kinek, mi a fontos: ez alapján lehet megismerni, és egyúttal elfogadni vagy elutasítani őket.
Felhőváros 2022
Mikor gyerek voltam, de még később is sokáig úgy láttam magam, mint aki kívül van mindenen, nem illik sehova sem. Régen azért nem voltam fontos magamnak, mert nem éreztem, hogy tartozom valahova, valakikhez, jelentéktelen voltam. Most is jelentéktelennek látszom a tudatomban, de más a kiindulási pont. Ma belül vagyok mindenen, a nagy egész része vagyok, és ahhoz viszonyítva vagyok apró pont. A kétféle jelentéktelenség között óriási a különbség: az egész részeként van értelmem. Egy zenekari műben minden hangszernek fontos szerepe van. Hát még az élet zenekarában! Testi-lelki okok miatt nem lettem soha magamhoz hasonló. Testi ok a fáradtság, kimerültség, lelki ok a senki vagyok mélyen rögződött tudata, nem kételkedés, hanem a senkiség bizonyossága, mert ha gondolkodtam volna, esetleg felfedezhettem volna, hogy érek annyit, mint más. De semmi ilyesmi nem történt, az ítéletem végleges volt. (…)
Felhőváros 2013
A könyv írása folyamán rendet tettem az életemben, minden a helyére került, annyira, hogy ez már kínos ambivalenciát vált ki bennem: jó a rend, véglegességet, lezártságot sugall, de a dolgok már nem cserélhetnek helyet, a történet már egyetlen epizódjában sem változhat meg, nem színezhető, talán nem is folytatható. Egy kérdőjel maradt: csak ennyi volt?
Az érzelmek utórezgései előbb-utóbb elcsendesednek: abba az életbe kell belehalni, ami jutott. Az öregedéssel rám gombolódik a jól van így érzés, helyreállt a kényes egyensúly: a szorongások, a félelmek helyén csak az óvatosságra figyelmeztető felkiáltójelek, ellenőrzött érzések; a túláradó nyugtalanság helyén pedig béke van. Távolodik a világ szívdobogása, zenéje, magam vagyok az idegenségből körülhatárolt énemmel, megtalált identitásommal. Az orgona, az akácfavirág, a tavasz illatában felszálló emlékek buborékában a sötét már nem temeti el a fényeket. Csak annyira szomorít el az idő múlása, mint a búcsúzó nyár, amikor először legyint meg a hűvösség, szigorodik a fény, de még gyöngyházszerűen vonja be a tárgyakat és a tájakat, és még messze a hideg varázslat. Vers-közötti, vers-alatti útjaim beleszövődnek a voltba, mint az utca zajai az alvók álmaiba.
Felhőváros 2022
Végkövetkeztetés: Nemrég döbbenetes érzésem támadt, amikor az életemről gondolkodtam, hirtelen azt éreztem, hogy így volt jó minden, talán ezen az úton jutottam legmesszebbre a fejlődésben. De ezzel nem akarom magam felmenteni a rossz döntések felelőssége alól. A múltban szétágazó lehetőségeket nem lehet számba venni, és egy múltban hozott másféle döntés következményeit sem. Ha egyetlen ponton megváltozott volna a döntések rendszere, az már egy másik élet lett volna. (…)
Felhőváros 2013
Emlék-turkálómat megnyitottam, ki mit talál benne, márkás holmikat, vagy használhatatlan ócskaságokat, már nem az én gondom. Bizalom és remény szükséges hozzá, hogy ide betérjen valaki, nyomasztó számomra az érzés: talán többet várnak tőlem, talán csalódnak bennem. Elsősorban unokáimnak írtam ezt a könyvet, nem kötelező olvasmányként, hanem azért, mert előbb-utóbb mindenki kíváncsi lesz rá, honnan származik, kik voltak az elődei, csupán ráadás, ha ezen kívül tanulnak is valamit belőle. Más lett ez az írás, mint aminek szántam, több és kevesebb: létezésmód, cselekvési irányok, tapasztalatok, szellemi térkép, lélekszótár helyett és mellett valami meghatározatlan. Beszivárgott valami titkosabb, amit nem akartam: a bizonytalan körben járás, toporgás a beszakadt felszínek körül, amelyek elnyeléssel fenyegetnek, ha nem lépek vissza a széléről. Talán én tanultam az írás során legtöbbet a rendezés során, nem lehetek biztos benne, hogy át tudtam adni egy részét legalább, vagy át kell-e adnom. Nem tudok és nem is akarok képleteket és definíciókat felállítani senkinek az életére, az sem biztos, segíthetek-e ebben. Naiv kérdésfeltevésre válasz a bizonytalan remény, hogy valakinek éppen erre van szüksége, és a könyv jó esetben találkozik olvasójával.
Felhőváros 2022
Az önvizsgálat örökös kútba nézés, elterel valahonnan, vagy odaterel. Az igazság felismerése nem azonos a látás pillanatával. Nem minden ajtóhoz találok kulcsot, perben vagyok magammal, bírósági tárgyalás, tévedések és felismerések, tagadások és beismerések sora. Céltalan lenne szépíteni, a kísérlete hamar lehulló vakolat lenne ház homlokzatán. Olyan az élet, mint a kezemből kifolyó homok, csodálkozom, hova lettek az évek. Nincsenek csillogóbb szálak, amelyeket belefűzve érdekesebb, olvasmányosabb lenne a történet, de minden, amit írnék még, egyre titkosabb, fátylak mögött az élet olvashatatlan, eloson, mint nem szívesen látott vendég. Be kell látnom, kifelé megyek, nem csodálkozom, hogy nem olyan a tavasz, nem olyan a nyár, mint régen, az ősz még lehetne az enyém, de már az is olyan érzést kelt bennem, mint egy ember, akinek nem őszinte a mosolya.
Ld. még⇒http://www.naputonline.hu/2022/08/12/barna-julia-felhovaros-reszletek/
Illusztráció: Illusztráció: “Felhőváros” (fh. V. Hammershøi)
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
