Saád Katalin: Csónak a parttalan tengeren
*
Részlet a Sár és ragyogás című vallomásregényből
Az író roppant örömére egy vidéki színház műsorára tűzte egyik drámai művét. Persze nem az agyontiltott börtöndarabot, hanem egy komédiát. Már tavasz felé járt, amikor Lázár és felesége a bemutató előadásra igyekezhettek a kisvárosba. Vagy három órányi az autóút, ha nem több, a fővárosból az ország délkeleti csücskébe. Átutazott ugyan Luca az Alföldön már gyermekkorában is – ha nem csal az emlékezete -, bár főleg később vitte arra az útja, újságíró-gyakornokként, ám csak nézte a tájat, de nem látta. Most, ahogy haladtak a vidéki városka felé, szerteszét, közel és távol, tanyákat pillantott meg. „Intellektuálisan” eddig is képben volt a tanyavilágról – ezúttal észrevette. A látvány mélyen a lelkébe hatolt.
A premier lesújtó volt. Egyszerűen vacak. Méltánytalanul az. A darab nem jelentős dráma, de alkalmat kínált rá, hogy érdekes színházi előadás szülessék belőle. Bugyuta komédiázás, olykor ripacskodás folyt a színpadon. Az asszony nagyon sajnálta a férjét. Semmi kedvük nem volt megjelenni a premierünnepségen. Még vacsorázni se. Szerencsére Luca csomagolt néhány szendvicset, kitette őket a hotelszoba asztalára. Megevett egyet, letusolt, bevette az altatóját és magára húzta a takarót.
Néhány óra múlva felriadt. A hold megvilágította a szobát. A kisváros főutcáján emelkedett a szocreál hotel, ahol megszálltak; széles ablakán a szokásos nejlonfüggöny. Lázár a tüllfüggöny előtt állt, mozdulatlanul. Mezítelen volt és azt sugallta a teste: örökre földbe döngölték. A nő jó alvónak ismerte a férjét: édesanyja halála se billentette ki az egyensúlyából. Hosszan és tűnődőn bámulta a csupasz férfit. Hazaútjuk megint a tanyák között haladt.
– Egy tanyát szeretnék. Egy ilyen tanyán szeretnék élni. Legalább teljesen más, mint Katány – törte meg a hosszú ideje tartó csöndet az asszony.
– Biztos? – hökkent meg a férfi. Vacillált kicsit, azután belevágott. Már jó ideje töprengett rajta, megtegye-e a szívét megkísértő ajánlatot. – Szerintem cseréljük ketté a rakparti lakást. Nekem hiányozni fog, de mindennél fontosabbnak tartom, hogy dolgozni tudj. S hogy boldognak lássalak. Hogy olyan lakhelyed legyen, ahol jól éreznéd magad és menne a munka.
– Egy tanyára lenne szükségem. Tegnap óta tudom. – Ritkán volt Luca ennyire határozott. Azután erőt vett magán és kedvesebb hangon folytatta. – Ilyen ajánlatot, amit az imént tettél, nemcsak, hogy nem illik, nem is szabad elfogadni. Egészen biztos, hogy megbánnád. Szándékodat tekintve ez most káprázatos szerelmi jegyajándék lenne – később falba vernéd a fejed a könnyelműségedért. Meghatsz vele… De nem engedem, hogy megválj a lakásodtól. A rakparti lakás a te világod. Valahogy összepasszoltok… Soha nem tudnám meghálálni… Még az is lehet… Amilyen egocentrikus vagyok… Nem is attól félek, hogy megbánod… Hanem hogy örökre lekötelezel. Elveszíteném a szabadságomat. Egy tanya a pusztában… Ezt akarom. Különös érzés. Ez a döntés. Teljesen másfelé viszi majd az életem. Mintha mondjuk a nővérem belement volna a lakáscserébe. Vagy esetleg nem tagadnak ki a szüleim. Bizonyára azért is akarom a tanyát, hogy minél messzebbre kerüljek tőlük… Ekkora távolságból tán már nem fognak váratlanul rajtam ütni. Érdekes… Még csak meg sem kísértett, hogy külföldön maradjak… Viszont egy tanyára emigrálni… Kalandosnak tűnik… És élhetőnek.
*
Mióta száműzték az „atyai házból”, Luca sűrűn eljárt anyja asztrológusához. Azért is, mert élete egyik legtanácstalanabb korszakát élte, de még inkább azért, mert a jósnőn anyja arcvonásait vélte fölfedezni s így a tekintete is nyújtott némi vigaszt. Az asztrológus a Hegyalja út közvetlen közelében lakott, a Duna másik oldalán, mintegy „vizaví” a pesti rakparti lakással. Egy alkalommal, búcsúzáskor – mindenféle magyarázat nélkül – Luca markába nyomta a jósnő a legolvasottabb újság aznapi számát. Szép májusi délután volt, minek buszra szállni, gyalog indult haza. De nem bírta ki, az Erzsébet-híd közepe táján felütötte a napilap apróhirdetés rovatát, s egy pillanat alatt kiszúrta az ingatlankínálat között: Tanya eladó az Alföldön. Alig lépett be az előszobaajtón, előkapta a térképet, hol lehet az a Sárrév, amelyet a hirdetésben a település címeként megjelöltek. Rávette Lázárt, hogy mindjárt a soron következő vasárnap keressék fel.
A falu nevét első ízben a fővárostól 136 km-re pillantották meg. Az útjelző tábla egyik ága a megyeközpont irányába mutatott, a merőlegesen álló pedig Sárrév, a Tisza-menti település felé vezető bekötő útra. A kereszteződésnél kocsma, kiszálltak és érdeklődtek. Egy kissé dülöngélő férfi épp felülni készült a kerékpárjára és hátat fordított a bekötőútnak, úgy hadonászott. – Amott az országúttól jobbra, a földút mentén mindjárt balra… léckerítéses. – „Tehát nem kell útba ejteni a községet, épp ellenkezőleg” – állapította meg Luca. Két földút is indult – nem a megfelelőt választották. Három tanya sorakozott egymás után, egyikben se volt otthon senki. (Kész szerencse; Luca úgy fel volt izgulva, akár a legvacakabba is betért volna, amelyik mindjárt az országút mellett szerénykedett, s tán meg is alkuszik rá.) Visszafaroltak – megfordulni nemigen lett volna hely az utacskán – és megcélozták a másik földutat. Ez jóval tágasabb volt. A léckerítés előtt leállították a Zsigulit. A gazdasszony nyomban ott termett kaput nyitni, mintha csak lesből várta volna a látogatókat. (Később kiderült: valóban várta, már épp öt éve. Érdemes lett volna utánakérdezni a kocsmában; akár egy jobb alku-pozíció kedvéért. Bár Luca jelen állapotában…? Még jó, hogy nem ígért rá a tulajdonosok által bemondott összegre!)
Nos, nem vitás, lelkiállapotánál fogva tán abba a hitvány kis putriba is beleszeret, ám jövendő otthonának udvarára belépve oka volt megrendülni. Rárontott a helyszín. Három épület ölelte körbe a meghitt udvart, amelyen tyúkok kapirgáltak. Tán ötéves lehetett, amikor a karácsonyfa alatt egy papírmasé játéktanyát pillantott meg… Épp e helyszín picike makettjét. Ki avatta be Jézuskát, hogy egy állatokkal teli farmra vágyik? És most, teremtő ég, íme, elébe tárul a maga valódiságában és valóságában! Archetipikus emlék a lelke legmélyéről.
A kiskapuval szemközt, az „alsó épületbe” terelte őket a gazdasszony a betonjárdán, amelyre mindjárt az elején egy tíz évvel korábbi dátum volt bevésve – bizonyára az elkészülés éve. Az ember (a gazda) alacsonyabb volt az asszonynál, mindketten roppant barátságosak, majdhogynem mézesmázosak. Hellyel kínálták a fővárosiakat, sütemény is került meg szódavíz. Ők kezdtek faggatózásba. Csak amikor már elég sokat megtudtak a tanyájuk iránt érdeklődő párról, akkor javasolták, hogy körbevezetik őket. Addigra fölmérték, komoly-e a pestiek vásárlási szándéka. Amúgy poénból bemutatták szüntelen csaholó drapp pulikutyájukat. – Na, hogy csinálnak Pesten a kurvák? – A kutyus nyomban a hátára feküdt, lábait égnek vetette, s készségesen fetrengett, amíg gazdája azt nem mondta: – Elég!
Lázárnak sikerült ellensúlyoznia teljesen átszellemültté butult élete párját, s miután nagyjából megtekintették az ingatlant és csatolt részeit, közölte, melyik napon fogják a jövő héten egy építészeti szakértővel felméretni az épület állapotát. Amennyiben a szakembernek nem lesz ellenvetése – leelőlegezik a tanyát. A beígért előleget persze még meg kellett szerezni. Bár az ügyvédek már rég megegyeztek Luca kártérítési jussát illetően, s e juss felét már éppen hatvan nappal ezelőtt le kellett volna számolnia idősebbik leánytestvérnek a fiatalabbik markába (saját aláírásával hitelesítette az egyezségről szóló dokumentumot), a nővérnek esze ágában se volt kifizetni a húgot. (Pedig mindamellett az összeg épp csak a fele volt a valódi piaci értéknek; a fiatalabbik belement, hogy megoldás szülessék.) – Hadd üsse meg Lucát a guta! – üzente az idősebbik a húgának. Édesanyjuk volt a postás, kézbesítette a jókívánságot. S eme őszinte véleménynyilvánítás hallatán akár meg is üthette volna – ha eleve nem számol vele. Egyébként nem annyira a pénztől nem volt kedve megválni Luca nővérének; a változástól rettegett. És azt képzelte, ha nem fizet (egye fene, mekkora galádság) – elbarikádozhatja a sors útját.
A tanya leelőlegezéséhez szükséges pénzösszeget egy jóbarát bocsátotta Luca rendelkezésére. Pontosabban egy barátnő, a Katány-közeli városka butikosa. A tanya megvásárlódott. Az a bizonyos sors úgy akarta, hogy Luca legyen a sárrévi tanya új tulajdonosnője.
Az egyezség szerint az „új gazdák” azonnal beköltözhetnek a főépületbe. A régiek ellenben a gazdasági év végéig a tanyán maradhatnak – az alsó épületben. Nyolc leszerződött malacuk hízott a két ólban. Október végén szállítják el őket – ez áll a papíron. Holmijukat viszont már a nyár során elfuvarozzák egy közeli faluba, Bakházára. Ahová idős éveikre már régóta készülnek. A bútorok java részét Luca szívesen megvásárolta. Mármint a patinás parasztbútorokat. Asztalokat, székeket, komódot, lócát. A főépület „tiszta szobájában” pöffeszkedő Erzsébet-hálógarnitúrát viszont kéretik mielőbb eltakarítani. Mihelyst kiürült a helyiség, Luca minél több időt kívánt a tanyán tölteni. Hogy kóstolgathassa új életformáját. A háziak nap mint nap megvendégelték. Egy alkalommal a városi nő a tanya múltja iránt érdeklődött. Egy zsidó földbérlő fogadta föl egykor tanyás-gazdának a parasztember özvegy édesanyját. Látta rajta, mennyire rátermett. Nagyon értette ugyanis a gazdálkodást. Az emberek nyelvén is tudott. Rábízta a földjeit, hogy felügyelje a rajta folyó munkálatokat. Mivel az özvegy sok szoknyát hordott – nem pattanhatott kerékpárra, gyalog rótta a határt, 5-6 kilométereket. Így tartotta kezében a dolgokat. Nagyrabecsülése jeléül építtette a földbérlő e tanyát a gazda-asszonynak, amely később a fiára szállt, s most íme gazdát cserél, a pestieké lesz. Az idős parasztember szemét elöntötte a könny, miközben a zsidó földbérlő jóságát és gondoskodását ecsetelte. Azután hirtelen, mint aki észbe kap, hangot váltott. – Haj, haj, ezek a zsidók, ezek a zsidók tették tönkre az országot! És teszik még ma is! – közölte fennhangon. Lucának majd’ torkán akadt a falat. Félénken szólalt meg: – Ugyan ismert-e életében Zsiga bácsi a földbérlőn kívül is zsidó embert? – Az öreg belegondolt és lassan megcsóválta az üstökét. Nem ismert senki mást.
Végre a gazdasszony is szóhoz juthatott. Anyósát egy másik oldaláról kívánta bemutatni. Előadta a saját sérelmét. Hogy az özvegy soha nem engedte át nekik a hitvesi ágyat. Még a nászéjszakájukra se! Amikor őt az ura feleségül vette, anyósa a széles ágy lábánál szerénykedő sezlonra parancsolta őket nyomban. Az új párt! S bizony, míg az öregasszony le nem hunyta a szemét – nekik ott kellett hálniuk. Anyósa meg végig fent pöffeszkedett a kettős fekhelyen. Ha kicsit cicázni vágytak – kilopakodtak a csűrbe. A szénába. Talán ezért nem lett gyerekük! – panaszkodott Zsiga bácsi gyermektelenül maradt felesége. Nagy természetű asszonynak mondta anyósát; úgy tűnik, megpróbált legalább egy kissé a nyomdokaiba lépni. Vagy legalább a saját javára fordítani az ura fogyatékosságát. Csöppet se bánta, hogy az ura analfabéta. Sőt! Elégedett fölénnyel írta rá asszonynevét a tanya adásvételi szerződésére, míg férje csak egy keresztet tudott rákaparni a papírra.
*
Meglett a tanya, Lucáé volt, azt csinálhatott vele és benne, amit csak akart. Óvatosan barátkozott a szögleteivel. Érintgette a falait kívül és belül. A táj – akárha a lelke legmélyéről került volna elő. Fekete és végtelen. Soha nem látott még ilyet. A kopár fekete föld a tanya körül szántva, boronálva a télre várt, a hófehérre és a fagyra, amely majd szétmorzsolja a hasábjait, hogy odaadóbbá váljon a teremtés munkája iránt. Az aszfalton kívül addig csak a homokot ismerte. A Duna-sziget omló homokját a gyermekkor nyarairól. Ez a föld itt kőszikla-kemény a naptól vagy olyan lágy, hogy beleragadsz és nem enged. Benne marad a cipőd, a csizmád, az autókereked. Ó, a sár! A sárról korábban csak az irodalom tudósította; ismereteit a sárról mint matériáról kizárólag onnan szerezte, s e reminiszcenciák nem kötötték le annyira az érdeklődését, hogy tanulságokat vonhasson le az olvasottakból a jövőt illetően, s egyáltalán bármiféle óvatosságra inthessék a rá váró történések terén. Hogy gyanakodjon: olvasni a sárról, avagy élni benne – két egymástól teljesen eltérő dimenzió. Nem összehasonlíthatók. Hogy a tanyáját, majd, ha megszereti, nem a sárral együtt fogja szeretni, legfeljebb annak ellenére. Ebből a földből nem tudod kihúzni a dudvát, majd csak ha felázik újra, de akkor meg ki kell várnod az időt, hogy szikkadjon annyira, hogy ráléphess. Gyermekkorát és ifjúságát a laza homoktalajon töltötte és nem is érdekelte, egyáltalán van-e hozzá bármilyen viszonya. És kell-e, hogy legyen? Ez a fekete föld itt körül, az udvaron és az úton, nem hagyja majd, hogy semleges legyen a kapcsolatuk. Ám a fények fölötte – a lélek végletei. Tudta, hogy mindenért kárpótolják. Nincs két egyforma pillanat a hajnalok és az éjszakák közé kifeszítve. Akár elhiheti, hogy a tenger veszi körül. A maga külön tengere, amit a sors kegyéből kapott. Épeszű ember meg nem értheti, miért vágyott ennyire idejönni. Ugyanazzal a tántoríthatatlan csökönyösséggel, ahogyan Nyugat-Berlinbe a Markthalle-hoz. Ő nem hangokat hall, mint más eszelősök (például egyes szentek), hanem egy kép igézi meg. Egy kép mögé szeretne belesni. Mint a Harmadik típusú találkozások című film hősei. Egy kúpvégződésű hegy látványa égett a lelkükbe. Ők is az üdvösségüket keresték, akárcsak Luca. Még messze a karácsony, de már föl akarja bontani a karácsonyi ajándékot. Tudni akarja, hogy mi várja majd akkor. Ott fent és lent, az univerzum szanaszéjjelében. Erről közvetít neki a színész a színpadon (és becsapja magát, ha azt képzeli: akkor is átáramlik rajta a földöntúli, amikor nincs a színpadon), észreveszi egy fában vagy egy ló tekintetében. És nem ereszti. A vágy? A kíváncsiság? A türelmetlenség? Ugyanaz a titok nyűgözi le a tanya és a színház vonzásában. Nem két, egymástól eltérő vagy különböző titok, épp csak a kifejeződésük más, és az is más persze, ahogy most másfelől akarja tetten érni. Nem saját magát keresi benne, csupán annyira, hogy rezonál a lelkében. Mi az, ami rezonál? És mit üzen? Érteni szeretné a rejtjeleit.
Megvolt a tanya, meglett az új élethelyszín. Bele akart zuhanni mindjárt a sűrűjébe. November! Az ő hónapja. Néha eltűnődik: hogy lehetett egyáltalán ilyen hónapban világra jönnie? Ráadásul bombázások közepette. Két bombaszéria szünetében bújt ki az anyjából. De legalább aszfalt vette körül a kórházat. Most a fekete földhöz emigrált. Az áldott november, az esőivel. Sár tekintetében amúgy a fekete föld egy fokkal előnyösebb, mint a sárga. Hisz a sárgával falat lehet tapasztani, annyira ragad. Itt a fekete föld az úr, ő határozza meg a mindennapokat. Amerre a szem ellát, feketéllik a táj. Luca választott tengere.
Lázár egy cserépkályhát építtetett a szobájába. Egyelőre azonban nem volt szabad befűteni benne, mert száradnia kellett. Szerb származású színészbarátjától kapott Stuttgartban egy hálózsákot. Belebújt, felhúzta a cipzárt és odaült az asztalhoz. Csakhogy édesapjának igaza volt. Vén róka, rutinos lapszerkesztő. Jól átlátott rajta. (Ámbár Luca is az apján; amióta az eszét tudta, azt hallotta tőle, ha volna egy íróasztala, Shakespeare válna belőle. Öregségére nem csak íróasztala, ideje is lett bőségesen, a hipotézise mégsem igazolódott.) A lánya bizonytalanságára viszont alaposan ráérzett. Már megvolt a megfelelő helyszín a munkához – ám eredeti terve sajnálatosan már nem motiválta eléggé. Hogy egy alapos és részletes monográfiát írjon az imádott német rendezőről. Pedig mennyit ringatta ezt a tervet! Miután készített egy hosszabb tanulmányt a színházi szaklap számára – kifújt a témája. Kifulladt a mondanivaló. Igaza lett Apának: teljesen fölöslegesen szedte össze a tengernyi anyagot. Nem érzett inspirációt még könyvet is írni a rendezőről. „Ha engem nem érdekel, amit írni szándékozom, hogy várhatom el, hogy az olvasót érdekelje?” – tette föl a kérdést önmagának. – Írj rólunk egy regényt! – tanácsolta ellenben a Markthalle vezető színésznője még Nyugat-Berlinben, miközben Luca gulyáslevesét bekanalazta. – Regényt, én? – majdnem szívszélhűdést kapott az ösztöndíjas hospitáns. Jó ötletnek bizonyult viszont, hogy igazi magyar gulyáslevessel traktálta interjú-alanyait. Azért éppen gulyással, mert bőszítette, amit a németek gulyásnak neveztek, tehát főztek és ettek; be akarta tehát mutatni, milyen az igazi magyar bográcsgulyás. Miután azonban egy efféle étek elkészítése eléggé munkaigényes feladat – a ráfordított időt és energiát „áldozati cselekménynek” szánta. És bejött a számítása: a finom étek megoldotta a nyelvet. A nyelveket. Meghódította vele valamennyi beszélgetőpartnerét. Edith Clever, aki a születő regény, s egyáltalán a regényírási hajlandósága ihletője lett, nagy szerepre tett szert élete további folyamatában. Tulajdonképpen nem maga a színésznő volt akkora hatással későbbi történéseire, inkább az a lény, akit a fantáziája kreált belőle. Egyelőre azonban vissza a szorult helyzetre, amibe jutott. Hogy most már volt élethelyszíne, szobája, asztala és témája – épp csak a műfaja hiányzott. És be kellett lássa, hogy az élményből, amely egész lényét átjárta a nyugat-berlini Markthalle társulata hatására, valóban regényt kell írjon.
Illusztráció: fh. Tornyai-festmény
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
