Szilasi Katalin: Csak a keresztig
*
Teri alig aludt valamit. Az éjszaka meleg volt, a gyerek is rúgott egyet-egyet a hasában. De leginkább attól félt, hogy ha hajnal felé elalszik, nem ébred fel idejében, és elkésik a munkából. Kálmán, a férje, rámordult:
− Mi a fészkes fenét forgolódsz annyit? Aludjál, mert, hogy mész holnap dolgozni?
Teri nem szólt. Arra gondolt, hogy az ura egyre durvább vele. Főleg, mióta állapotos. Várta volna, hogy most, az utolsó hónapban már nem engedi kapálni menni a kukoricaföldre. Biciklire ülni nem mer a gyerek miatt, gyalogolnia kell jó darabot, aztán meg hajlongani az egyre melegebben tűző napon. De legalább emberek között lesz. A lánykori barátnője be-besegít neki, hogy minél hamarabb kiérjen a sor végére. Jó lány ez a Nelli. Egyidősek, de mindig anyáskodott felette. Főleg, mióta az „édes” meghalt. Gyorsan elhessegette az anyja emlékét, mert akárhányszor eszébe jutott, mindig sírhatnékja támadt.
Felkelt inkább, tett-vett a konyhában, megcsinálta az urának a reggelit, magának is kent két karéj zsíros kenyeret. Egy fél zöldpaprikát is tett közé. Ha hazajön, majd főz valami meleget vacsorára. Paprikás krumplit nokedlival. Van még egy kis darab füstölt kolbász is bele. Már szinte a szájában érezte az étel ízét. Az a legrosszabb ebben az áldottnak nevezett állapotban, hogy állandóan éhes. De hát növekszik a kicsi, nézett le domború hasára, és elmosolyodott.
A földúton ment, arra közelebb, forgalom sincsen. Szerette a kora reggeli, tiszta levegőt. Jó volt hallani, ahogy harsogott a friss zöld a talpa alatt. Minden a kelő nap felé nyújtózkodott, a bokrok, a fák, még a rossz, szúrós bogáncs is kis, lila gömbjeivel. Valami megmagyarázhatatlan derű van nyári reggeleken a levegőben, ami most őrá is átragadt.
A többiek már gyülekeztek a kukoricatábla szélén, a vén akácfa alatt. Mind nők, fiatalok, öregek vegyesen. Szegény emberek asszonyai, lányai. Soknak munkanélküli volt az ura vagy az apja. Ő még szerencsésnek is mondható, Kálmánnak volt szakmája, sőt egy kőműves brigádja is. Néha ugyan távolabb a falujuktól, de mindig akadt munkája. Akármilyen goromba, de dolgos ember. Őt is az hajtja, hogy bővíteni akarják a kis házat. Kell még egy szoba meg fürdőszoba is, most, hogy jön a baba.
− Remélem, gyereket szülsz, nem jánt! – mondogatta neki a férje.
− Úgy beszélsz, mintha rajtam múlna.
− Hát kin?
− Rajtad. Tanultuk az iskolában, hogy a férfin múlik, fia lesz vagy lánya.
− Na, jókat tanítanak ott nektek.
Teri a nyolcadik osztály befejezése után, tizenöt évesen ment férjhez. Utána beiratkozott egy középiskola levelező tagozatára. Hamar teherbe esett, így az első év után kimaradt. Kálmán nem bánta.
− Ne legyen egy asszony okosabb az uránál – mondogatta.
Teri sírt egy ideig, de aztán megvigasztalódott, mikor megérezte a kicsi első mocorgását.
− Minek jöttél ki? Ma is nagy meleg lesz. Nem való már ez neked – fogadta Nelli az akácfa tövében. Vizet öntött neki a lepattogzott zománcú, kék vizeskannából. Teri jót ivott a kannafedélben lévő, még hűs vízből.
− Tudod, hogy kell a pénz.
Nelli a fejét csóválta. Haragudott Kálmánra, hogy így hajtja Terit. Ő is elmúlt már tizenhat éves, kérője is lett volna, de nemet mondott neki.
’Hogy a cselédje legyek? Hogy helyette is dolgozzak? A családjukat jól ismerem, ott az asszonyok dolgoznak, a férfiak csak a gyerekeket csinálják sorra.’
Most is ott látja a kérője anyját, pedig úgy hírlik, hogy beteg. Negyvenéves létére elhasználódott öregasszony lett belőle. Ő óvta Terit is a korai házasságtól, főleg Kálmántól, aki másod-unokatestvére volt neki. Jól ismerte, tudta, milyen goromba a munkásaival. De nem akarta a barátnőjét szomorítani, ezért csak ennyit mondott:− Hát, járhattál volna rosszabbul is.
Teri nem szólt, csak sóhajtott egyet. A zsíros kenyérre gondolt, jó lenne már megenni, de teli hassal nehezebb kapálni. Igaz, hogy zsíros kenyér nélkül is jól teli van már az ő hasa.
Nelli elkapta a pillantását, ahogy lenézett a pocakjára.
− Rúg, ugye?
− Ühüm – mosolyodott el Teri, ma már másodszorra.
− Na, kezdjünk hozzá mi is, mert ha eltátja a száját a nap, nehezebben haladunk.
De a nap ma valahogy szemérmesebb arcát mutatta. Először csak fehér bárányfelhők mögé bújt, majd ahogy telt az idő, beszürkült az ég. A levegő állt, a kapáló asszonyokról csorgott a verejték. A tüdejük meg úgy dolgozott, mint valami fújtató.
Terinek egyre gyakrabban kellett megállnia kiegyenesíteni a hátát. Nelli, aki gyorsabban haladt, ilyenkor hátranézett, nincs-e valami baj. Teri csak nagy, fekete szemével intett, hogy minden rendben van.
’Kitartó ez a lány, akárcsak az anyja volt. Kár, hogy szegény asszony olyan fiatalon meghalt’ – gondolta magában Nelli.− ’De nem is csoda, az ura muzsikus volt, ha hívták valahova zenélni, volt pénz, ha nem, akkor nyelték az éhkoppot. Mikor Teri anyja a negyedik gyereket is kinevelte a pelenkából, munkát vállalt, ahol csak adódott. Ez is lett a veszte. Télen, nő létére, nádvágónak szegődött a Holt-Tiszára. Kifázott a jégen, a tüdőgyulladás elvitte.
Otthon minden Teri nyakába szakadt. Kálmán a szomszéd telken dolgozott, házat építettek egy fiatal párnak. Naponta látta, hogy igyekszik Teri rendben tartani a családot. Mondta is otthon a nagyanyjának:
− Kinéztem magamnak a feleségnek valót. Szép is, dógos is.
Megkérte Terit, az meg hozzáment. A bolond. A tizenötöt töltötte.
− Az apámnál is csak cseléd lennék. Ő jó hozzánk, gyerekekhez, de semmit nem csinál. Hogy ő művész, nem mehet fát vágni, földet túrni. Akkor már inkább Kálmán.
Csak korán jön ez a gyerek. Tanulhatott volna még, szakmája is lehetne, varrónő szeretett volna lenni. Szegény. Lehet, hogy csöbörből vödörbe jutott.’
Ebédelni a nagy akácfa alá ültek. Teri megette a zsíros kenyerét, de valahogy nem esett most jól neki. Vizet alig mert inni, túl nehéznek érezte magát.
− Ledőlök egy kicsit – mondta Nellinek. A kendőjét a fűre terítette, a feje alá, és elfeküdt a dúsan növő fűben. Szerette a föld közelségét, az illatát. Az anyja kezét juttatta eszébe, aki hiába mosta, a felrepedezett bőrébe beleivódott a föld szaga. Milyen tisztaság volt mindig náluk! Már az öreg nagyanyjánál is olyan patyolat volt mindig a mosott ruha. Rájuk is ragadt a „Fehér” név. Igaz, a bőrük is fehérebb, mint a többi romáé.
Aludt valamennyit, arra ébredt, hogy Nelli keltegette:
− Keljél, mert vihar lesz. Ma már nem tudunk tovább kapálni, jobb, ha indulunk haza.
Az asszonyok az eget kémlelték, szedelődzködtek. Feltámadt a szél, hirtelen jött, nagy erővel söpört végig a földön. A kukoricaszárak engedelmesen meghajoltak, csak a vén akác állt ellen valamennyire.
Teri nehézkesen feltápászkodott, a kendőt a fejére kötötte. Ekkor nyilallt belé az első fájás. Úgy érezte, lépni sem tud. Aztán elmúlt, nem is szólt róla Nellinek. Ment engedelmesen a többiek után. Az egyik idősebb asszony odakiáltotta neki:
− Oszt hónap ki ne gyere mán, mer itt fogsz a kukoricásba lebabázni!
Teri nem válaszolt, az újabb fájás megnémította egy időre. ’Holnap, gondolta, csak a mát éljem túl.’
Mindenki sietősre fogta, ők ketten elmaradtak a többiektől. Akik biciklivel voltak, már messze jártak, nem is lehetett látni őket. Egy fiatalasszony megállt, bevárta Teriéket. Észrevette, hogy nincs minden rendben. Leoldotta a kendőjét.
− Ne, kösd a hasadra! Majd küldöm értetek az uradat – és megrázta kibomlott, fekete, göndör fürtjeit a szélben.
Fölfénylett az ég egy pillanatra, majd fülsüketítő dörgés következett.
− Ez nem messze csaphatott le – riadt meg Teri. Nelli átölelte a vállát, így bátorította, pedig ő is félt a villámlástól. Lassan haladtak, Terit meg-megállította az egyre gyakrabban ismétlődő fájás. Sírt, ahogy a gyerekek szoktak. Hisz szinte gyerek volt még ő is.
Eleredt az eső, először csak pettyezte a földet, majd egyre erősebben esett.
− Csak legalább a keresztig jussunk el… csak a keresztig, a feszületig…− ismételgette Teri, szinte mániákusan.
Nelli nem értette, mit akar a barátnője a kereszttől. Hiszen nem volt imádkozós, templomba járós soha. Volt, hogy ő hívta egy-egy nagyobb ünnepen a misére, de Teri nem ment.
− Nekem ne papoljon a pap, az isten is csak ahhoz értett, hogy elvette az anyámat.
Most meg a keresztet emlegeti. Csak nem ott fog majd szülni?
Nelli a legkisebb, későn jött testvére születésénél ott volt az anyja mellett, segédkezett az öreg Sárának, a bábaasszonynak. Próbálta felidézni, hogy mit is kell tennie, ha arra kerülne a sor. A szatyrában van a fehér kenyérruha, abban hozta az ebére valót. Nejlonban van, nem ázott át. Majd abba tekeri be a kicsit. A hosszú, fekete haja egy vékony szalaggal van összekötve, azzal elköti a köldökzsinórt, a szalonnázó bicskával meg el is tudja vágni. Aztán csak jönnek majd a faluból értük.
Mire a kereszthez értek, az eső elállt. Teri leterítette a kölcsön kapott kendőt a vizes fűre, lefeküdt, és vajúdni kezdett. Fel-felnézett a repedezett Jézus-arcra, minden ott volt a szemében. Segítségkérés és szemrehányás, az ő nagy fájdalma miatt.
Mire meglett a kicsi, megjött Kálmán is. Az öreg Csató fuvarostól kérte el a kocsit-lovát, azt hajszolta sárban, vízben a rossz földúton.
− Lány lett – nézett föl rá Teri nagy, könnyes szemekkel.
− Ha jány, hát jány. Még ugyancsak szép kisjány e! – vette el Nellitől a bebugyolált kicsit a férfi, és kezdte óvatosan felpakolni övéit a szekérre.
Szilasi Katalin a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: fh. Correggio
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
