Légrádi Gergely: Feladnám már
*
Nyolc és fél hónapos lehetettem, amikor az egyik reggel arra ébredtem, hogy kilátástalanná vált a helyzet. Nem férek el, dög unalom minden és nincs kivel játszanom. Kinyújtottam elgémberedett tagjaimat – már amennyire a helyszűke engedte – és ma is jól emlékszem a pillanatra, amikor úgy döntöttem, befejezem a magzati létem. Felesleges ezt tovább csinálni. Tudtam, ha komolyan gondolom, hogy feladom, először tennem kell érte. Annak érdekében, hogy fejjel előre hagyjam el a vizes teret, nagy nehezen megfordultam. Küzdöttem a zsinórral, ami a kínkeserves és száznyolcvan fokos mozdulatsort követően a nyakamra tekeredett. Sebaj, már nem tart sokáig, gondoltam. Aztán nekifeszültem, nagy levegő és indulás.
Amikor a szemem végre hozzászokott a fényhez, a legnagyobb megdöbbenésemre rengetegen sürögtek körülöttem. Sőt, valaki jól megpaskolt, mire önkéntelenül is levegőt vettem. Na, ennyit arról, hogy feladtam.
*
Piszkosul élveztem, hogy magasan száll velem a hinta. Apáék arrébb beszélgettem, és csak anyám szólt rám néha, ölében a húgommal, hogy lassabban és ne olyan magasra. Miután nem csupán elégedetlen voltam a helyzetemmel, de kilátástalannak is találtam, úgy döntöttem, ha még magasabbra szállok a hintával, majd a csúcson kiugrom. Mindenkinek jobb lesz. Nekem mindenképp, mert a szüleim csak a kistestvéremmel foglalkoznak. De nekik is, gondoltam, mert ha én már nem leszek, akkor tényleg minden idejüket a testvéremmel tölthetik. Következésképpen a testvéremnek is boldogabb lesz az élete. Még jobban előre hajoltam, majd még jobban hátra, hajtottam magam, ahogy csak tudtam, majd anyám és apám artikulálatlan üvöltése mellett elhagytam a hintát. Na, így kell feladni, mosolyogtam magamban.
Amikor a szemem hozzászokott az éles fényhez, sok csövet láttam. Kanyarogtak, az egyik a gépből, a másik az állványból, mindegyik belém. Kábának éreztem magam és szomorúnak. Még jó, hogy feladtam.
*
Én találtam rá. Nem vette fel a telefont, és a munkahelyére se ment be. A testvérem akkor már elvált, egyedül élt. Adott kulcsot a lakásához, könnyű volt bejutni. Ő ott ült a fotelben, és látszólag aludt. Megsimogattam az arcát. Kezem alatt éreztem langyos, élettelen bőrét. Kihívtam a mentőket. Nehéz nap volt, hosszú rendőrségi adminisztrációval. Otthon aztán végre egyedül maradtam. Anyáék már évekkel ezelőtt elmentek, a testvérem most adta fel a küzdelmet, a fiamék valahol Hollandiában élnek. Újra itt az idő. Most már tényleg nincs miért. A testvéremet eltemeti a volt férje, a fiaméknak meg úgyis mindegy, évek óta nem állnak szóba velem. A szívemre gondoltam, ami úgyis rakoncátlankodott mostanában. Mondjuk tehetne egy szívességet. Akkor mindenkinek egyszerűbb lenne. Aznap vagy másnap vettem észre, hogy zsibbad a bal karom. Émelygek és nyomást érzek a mellkasomban. Na, hát így kell feladni. Bíztam benne, most sikerülni fog. Nem kell orvos, nem kell gyógyszer, csak várni egy keveset.
Amikor megpróbáltam kinyitni a szemem, először nem ment. Aztán a csövek mellett a fiam sziluettjét vettem ki. Mint később kiderült, nem a sziluettje volt. Ő állt ott, a maga valójában. Ahogy az is ő volt, aki minden hozzájárulást megadott, hogy pacemakert ültessenek be a szívembe. Na, mondom szép.
*
Feladom, gondoltam, ennyi most már tényleg elég, fáj minden tagom, már amit érzek belőlük, mozogni se nagyon tudok. Néhány hete a betűk is annyira összefolynak, hogy nagyítóval se tudok olvasni. A tévét is rádióként használom, de minek. Nem tudok már egyedül kimenni a vécére, így pelenkában fekszem. Néha magam alá termelek. Ez legalább arra jó, hogy kiderül, még működnek a kiválasztásért felelős szerveim. Aztán várhatom, hogy kiszedjenek belőle. Oldalra fordítsanak, kicsomagoljanak, megtisztogassanak és újra becsomagoljanak. A felfekvésekre pedig krémet kenjenek. Krémben és pelenkában várom a véget. Figyelem a szívem, ahogy lassul, majd kihagy egy ütemet, tán gondolkodik, hogy melyik ütemnél lenne a legalkalmasabb pillanat a megállásra.
Nem nyitom ki a szemem. Nem és nem. Akkor sem, ha az a fránya pacemaker újfent csak teszi a dolgát és kisegíti a szívemet. Átlendít a kihagyáskor és nem hagy tisztességgel meghalni. Többször feladtam már, de most nem hagyom magam. Most már csak ezt a szemét pacemakert kell kijátszanom valahogy.
Illusztráció: cím nélkül
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
