»Épülő szvitfény« – Janáky Marianna verses könyvinterjúja Szalai Zsolttal
*
Napkút Kiadó, Budapest, 2020
Könyvinterjú (Janáky Marianna)
Gyökeres ház (Szalai Zsolt)
»Alanyi költő leszek veled,
használom a szavaid;
szél, fény, gyökér, híd, inda, rigó, reggel,
de van, amiről hallgatunk.
Felépítjük az interjút,
akár egy házat.«
0.
»Ugye nem baj, ha nem beszélünk a történetről,
minek szerződ a nyomába eredt,
és az okát nem említjük meg?
Felelj,
Kinyitom az ablakot,
De becsapta a szél
Nem szerelem szárnyán mesél.«
Hiába reszketsz, nem mesél neked
a kivágott száz éves szeder sem.
Más emléke helyére nem tolakodhatsz,
…
Ledöngölt történetek lapulnak
az ablakok előtt.
…
horpadt lépteim alatt a szomjas csatornapart.
…
Egy filmtekercs darabjait,
szakadt negatívokat szed fel a lapát;
szétszáradtak. Vigyázva emelem ki,
el ne törjön a történet.
…
fotórészletek montázsolódnak a falu felett.
…
Az enteriőr átalakul a tájjal,
zöldellő levelek rímelnek
a nyírfa rezgő lombozatára.
…
Akkor hinni kezdtem,
a háznak tényleg lelke,
a helynek arca, szelleme van,
és kivárásra játszik,
meg akarja őrizni magát
a változó időben.
…
Meg kell értened,
csak ezen át
léphetsz be a földre.
…
megérett a föld, belőle nőtt a ház,
és rohant hátra az alapban kúszó gyökerek fölött;
nőnének, mennének utána a nyírfák,
de csak csonkolódnak, párban árvák.
…
a Gyökeres család.
A vályog klímát, az élet időt szabályoz.
…
Anyagba zárt emléktelen alvás,
bontott emlékezet;
a törmeléket elhordjuk,
átrakjuk történetüket más terekbe,
…
Huszadik századi rapszodikus szvit.
1.
ȃrtem;
de egyedül nem táncolok,
a gyökerek ránk csavarodtak, mint az indák,
Megismerném Zsoltod gyerek/kamasz montázsmúltját.«
Zámolyról jártunk a győri várba,
hajnalban indultunk
kétszekérnyi káposztával,
hordóban vittük a savanyút,
a fejeseket kalodában,
ne görögjenek le a töltésről,
mint a koponyák a háborúban.
…
kanyarog a töltés,
az átemelő a Szavai-csatorna
partján a tájba belerondít.
Megyünk, kamaszos téltemető
lesz ma este, amikor szívünk
nem varrja össze semmilyen öltés.
Fear of the Dark pólóban feszítünk,
hóolvadáskor, az iskola után,
elindulunk, kint lehetünk az utolsó buszig,
a nadrágszárat a bakancsba betűrjük bután,
de így is fürdünk, mint a csuriz.
…
szívük már dobog,
keresik otthonuk,
illan a szélben
a sok lependék.
2.
»Mit szólt ehhez a természet?«
Cserregnek a rozsdafarkúak, keresik,
hová is építsenek fészket,
Félre akarnak vezetni,
nehogy felfedezzem.
…
A fűszálat madárdalra cseréljük,
a könyvből felnézve látom,
a dolgozószoba ablakán
gilisztákkal teli csőrrel
néz be a rigó.
…
a horizont. A kékre nyílt égbe folyik
a felhők narancsos habja.
…
A természet rongál,
…
opálosan remeg a levegő.
…
csiganyál csillan a puha iszap kérges tetején,
széltől száraz felszín alatt szivárgó nyirok kering;
…
növények mintáival fut hátra
zöld szalagján a kert.
…
a kerítés rácsaiban metszőolló elől
bujdosó indák, bogozhatatlan ornamentika.
Gyökérből goblen, keresztkötésekkel felfutó spirálban
és tovább, erőssé csavarodnak a diófa ágain,
naponta karnyit a fény felé.
…
Hümmögve ültet a merevült részlet maga előtt;
szép áhítatra vágysz a látványban,
növekedni mély sóhajokkal,
halk nevetést hallani
hogy nem tudsz róla
magad se.
3.
»Szerelemház építés vidéken,
szalmaszálak teremtenek hozzá földet
a reggeli fényben?«
Loknis kislány lett újra, csíkos trikóban,
rácsodálkozón guggol az ágyások között,
Nincs fontosabb, most övé a legnagyobb
feladat, a paradicsomokra átszokó
krumplibogarakat úsztatja vissza
Kolorádóba.
Menekültáradat egy vizesvödörben.
A babrálásból mégis felnéz,
lelkesült, csörfös,
szemén át-
villan a mosoly.
…
jelre vár az imádkozó sáska is
az elszáradt perjeszálon.
Noszogatod a szöcskét,
pattanjon kicsikét odébb,
egy jó szökkenés csak az élet –
…
(szorosan zsinegelődni egymáshoz)
…
Kutyád lopakodik mögéd, megnyalja a kezed. Meleg és nyúlós.
Végre feltűnik, a vizsla körmére egy lyukas barackmag szorult.
Mintha gyűrűsujja lenne. Eszedbe juttatja, eljegyezted magad.
…
A mozdulatokat halkan magyarázva
szappanozod be magad, aztán engem,
végül mosolyogva öntjük magunkra,
aztán egymásra a vizet, és arra gondolok,
milyen kár, hogy betemették a házak előtti
kacsaúsztatók gödreit. És már lubickolunk.
…
A vérehulló macskafűvel magzol fel,
elburjánzol a kertben,
őshonosokkal alkotsz társulást,
…
Kitéphetetlenül eresztesz gyökeret.
…
Azoknak, akik maradnak, csak a másik hiányzik,
aki már távolabb. Akivel halsz, együtt élsz,
akiért jössz vagy hazamész.
…
Áldoznak ennek a földnek és víznek,
értelmet morzsolnak, hangulatot löttyintenek
a nyáresti fantáziába, jóslásba süppedt visszajárók.
És érezzük a mondat fájdalmát,
az ismétlés könnyűségét,
tudjuk a másítás
önző vágyát.
…
Az van, hisszük, időnk;
megóvni magunkat a jövő ígéretével,
alázva tudást, kuporgatni észt,
mélyre merülni a vákuum szenteltvizében.
4.
»Híd voltál lelkem kételyei között,
Szerettelek olvasni,
és őszelő sima borítód nap, mint nap fogni.
Rigók maradhattak fogaim közt?«
lelombozott vágyak táncát rontja el a fel-feltámadó szél.
…
akar a homályosan fénylő füst minket is,
takar a zajból és szennyből növekvő árny.
…
Amit gyűjtünk, azok vagyunk,
a hulladék mecénásai.
…
Ami a miénk, mind az anyaföld ölében ég el,
…
A civilizáció is komposztálható,
lassan elég az is,
…
tűzijáték lesz itt,
pompeji hamueső, majd ülünk
a megkövült szarkofágban
egy tuskón, tövig égett
»Itt álljunk meg!
Gondold át!«
Megszoktam, felépültem,
hogy e körforgásban részeire essen az egész.
…
Valaki behozta a kinti színeket is,
a roppanós cseresznyét,
a derült nyári ég kékjét,
a téli estéken gőzölgő sütőtökökét,
mégsem jöhetsz úgy haza, hogy lásd,
…
az avar lélegzik, sóhajt, ahogy
tapodjuk, lenyomjuk üledékeinket,
meszes szilánkok, tegnapi kagylóhéjak
értéktelen gyűjteményeit hagyjuk a fenébe,
gyökérbe akad a láb, de már nekünk sincs erőnk
…
ásóddal forgatod ki elfolyt gazdagság nyomorát,
föld alá gyűrve, elhantolva,
…
Felgyűlik rendre a bujaság káosza,
koszolja mindened
…
átköltöztetett lett a káosz.
…
és negyedóra alatt eltüntette földtörténetünk nyomait.
…
Csillaghullás van a hátsó kertben,
gyerek- és öregkorod eredőjéből húznak szét
örökbe enyésző tested atomjai, pupilládban pulzáló
energiád elcsatangol, a határozatlanba szalad buzduló mosolyod.
Előzöd és hátrahagyod önmagad,
…
Ujjaidon dallamok futottak,
szájára a költemény csalt mosolyt
…
A semmibe szóródik a vágy, kitaszítva ingázom
feladatokkal borított íróasztalok között.
Napi rutin nincs, mindenki eltűnt,
egyedül oldom a rejtvényeket;
maszk mögül jön a hang, fertőtlenítő-
szagú az írás.
+1.
»Fejezzük be,
Bitang falusi, forró kukk szembe fröccsent
5 átölelt verseddel,
Belőlük nem másoltam ki egyetlen szót se.
Címük;
Bitang virág, Falusi androgün,
Forró csoki, Kukk-kaszni, Szembe fröccsent ég alatt,
Majd elolvassák benned azok legalább, akiket szeretünk.«
Illusztráció: ‘Könyvinterjú’
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
