Tadeusz Nowak: PRÓFÉTA
*
Szenyán Erzsébet
Annak, hogy több mint hetven fordításomból éppen Tadeusz Nowak lengyel költő, író PRÓFÉTA című könyvét választottam, két alapvető oka van. Az első, hogy néhány korai, különösebb erőfeszítést nem igénylő fordítás után (kivéve talán a lengyel barokk közismert alkotását, PJ. CH. Pasek Emlékiratait, amelyért magas elismerésben részesültem), úgy éreztem, hogy nagyobb meglepetés már nem érhet, és már műfordítónak tarthatom magam. Amikor aztán megbízott az Európa Kiadó a Próféta magyarra fordításával, megtudtam, hol lakik a műfordítás istene. A másik ok az volt, hogy a mű írója, főhőse és jómagam is, valahogyan hasonló utat, a falusi paraszt családban született, kitörni vágyó fiatal útját jártuk be. A szöveg olvasása közben úgy éreztem, mintha otthoni házunk pitvarában ülnék, és valaki mesélne egy ismerős történetet.
Olvasni nagyon jó volt a könyvet, amikor azonban nekifogtam a fordításnak, rögtön rájöttem, hogy ez nem lesz gyerekjáték. Az első bekezdés így kezdődik:
Végre kitéptem magam onnét. Kitéptem magam, elszöktem. Én istenem, csontvelőm, mágnesként húzó vérem, most ne hagyj el! Mert még az imént is, amikor a gabonatáblák kőkeménnyé taposott ösvényein haladtam, ahol ezernyi, üllőhöz verődő kalapács, ezernyi, cseréptálból aludttejet merő ezüstkanál csilingelt, még most is a szétkapirgált trágya, a kert aljáig csordogáló, muslincáktól, fehér és piros bogaraktól hemzsegő trágyalé szúrós szagát, a gyulladt patájú, oldalain élő húsig lekopott szőrű, az árpaszecskával teli jászol fölött bóbiskoló lovunk szagát, a csupasz padlaton saját mocskában heverő, örökké szaros oldalú, álmában nagyokat szusszanó tehén, a folyton párzó, mindent bogyóval telehintő nyulak, az üllőről lebillent kakast marcangoló, telhetetlen patkányok, a zabkévét türelmesen rágcsáló egerek, a csorba vályúból krumplis moslékot habzsoló disznók bűzét éreztem magam mögött.
Tadeusz Nowak kiváló költőként él a köztudatban (Nagy László közeli barátja volt, kölcsönösen fordították egymás verseit), s néhány, mindössze hat prózai művében is megmarad költőnek. Fordításkor nagyon oda kell figyelni, hogy a falusi mitológia néha nyers kifejezései és a költői érzelmek finomságai egyensúlyban maradjanak úgy, ahogyan a lengyel eredetiben. És kiválasztani egy-egy kifejezés 5-6 szinonimájából a megfelelőt, különben az egész mondat elveszti a hangulatát, stílusát, kirí a szövegkörnyezetéből (pl. a „paraszt” hét szinonimájából melyik a legmegfelelőbb). Külön kérdés a hosszú, néha féloldalnyi mondatok magyarra „szerkesztése”, sokszor a feje tetejére állítás. Létezik olyan nézet, hogy az érthetőség kedvéért fel kell „aprítani” az eredeti szöveget. Ilyenkor hol a hűség, a fordítói alázat?! A szerző joga eldönteni a mondatok hosszát, annál is inkább, mivel ez meghatározó stílusjegy. Hogy jövök én ahhoz, hogy megmásítsam a szerző szándékát? Ezen az alapon egész mondatokat, bekezdéseket „cenzúrázhatnék”.
A főhős nem érzi jól magát a városban, megpróbál „városiasodni”, amiben főleg két paraszti munkától eldeformálódott keze zavarja.
A híd mögött eszembe jutott a két kezem, vagyis inkább a kezem hívta fel magára figyelmemet. Amióta ugyanis a városba jöttem, örökké bajom volt velük. Az én copákás kenyérhez hasonlatos, bőrkeményedésektől, bütyköktől, tyúkszemektől megvastagodott, töredezett körmű, véresre repedezett ujjú kezem szüntelen elárult az emberek előtt. Rosszabb volt az a két kéz, mint egy settenkedő spicli, aki éjszakákon át az ablak alatt ácsorog hallgatózva, aki kiadja a saját apját is pár garasért, fél öl fáért, akármilyen egyensapkáért, amelyben könnyebben lehet a bozótból kihozni a fácántojást…. Ezért mindenekelőtt két kezemmel akartam valamit kezdeni. Éjszakákon át törtem a fejem, kövön élesített bicskámmal napokon át kapargattam, nyesegettem róluk a bütyköket, bőrkeményedéseket, a megsárgult bőrt. De nem sokra mentem vele. A bütykök, elszarusodott bőrkeményedések pár nap múlva újra kinőttek. Fejszével kéne őket levágni, késsel lemetszeni, kutyáknak, ólban röfögő disznóknak hajítani, hogy felfalják. Én Istenem, Názáreti Jézusom, kiházasított engem az apám, nem mondom, kiházasított rendesen, egy életre megjelölt, hogy ne vesszek el, hogy ki lehessen emelni a tömegből, mint seregélyfiókát a fészkéből.
– Ó, ti aranyoskáim – szólongattam kezeimet nagy érzéssel –, hatalmas, még fekete madaraim, mocsokból ki nem mosdatott, szopós kölykeim, milyen mohón matattatok a lányok testén! Sok lány által emlegetett, lopva megcsókolt, örömteli, szerelmes könnyel öntözött, pálinkával, bordák közé döfött késpengéről lecsurgó vérrel befröcskölt drága kezeim, legyetek fehérebbek a reggelente harmatra kiterített lenvászonnál, a térdeplő tömeg fölött két kézzel tartott ostyánál!
Hasonló kínokkal jár a késsel, villával evés elsajátítása. Egyszer aztán a főhős elalszik a mezőn, s ekkor egészen más világba, egy királyi udvarba, egy másik stilisztikai közegbe kerülünk. Álmában az egyszerű nép uralkodóvá választja azzal a feltétellel, hogy nem fehéredik ki a keze. Találkozik egy Matylda nevű lánnyal, akivel bűnös emberek után „vadásznak”, és anyja is megjelenik, fájdalmas emlékeket ébresztve fiában. A „városiasodás” csak nem tudja kiszorítani a főhős lelkéből a falusi otthont, hiába imádkozik:
Ne vígy engem kísértésbe a koledák, mulatságok, búcsúk, gabonától fehérlő mezők, a sekélyen szétömlő, békapetét, piócát, gólyahírt és karóra tekeredő, aludttejként nyúló, fehér füvet szülő vizek alatt melegedő tavaszi rétek képével!
A falujukból már korábban a városba távozott, Franek nevű barátjával sok mindennel próbálkoznak, többek között ír egy érzelmektől csöpögő levelet Franek nevében annak kedveséhez. Újabb szókészlettel, stílussal kell a műfordítónak megbirkóznia.
– Szerelmes galambom – mondtam és írtam egyúttal, Franuś meg ismételte – galambom, szemem fénye, szembogaram szüzei közt legszentebb szűz, aki ott lebegsz előttem éjjel és nappal! Csupa vágyakozás vagyok utánad, csontvelőmig, lelkem legmélyéig tele vagyok vágyakozással és szomorúsággal. Jöjj el hozzám, gyere el, hisz minden pillanatban a térded elé borulnék, kezedre, mindenedre, amit megszerettem, megcirógattam, örökre emlékezetembe véstem… Jöjj hát el hozzám, egyetlenem, kinek csókjaimat küldöm minden betűcskében öleléseimet minden pontocskában, mintha valamennyi a te napfényes, aranyló szeplőd volna. Ne hagyd, hogy kihunyjak, elégjek, elolvadjak, mert hisz nem gyertya vagyok én, hanem vérből, húsból való férfi, aki imád téged, és az egekbe emel.
Franuś
A lány azonban nem válaszol, de Franek talál magának másik feleségnek valót, akivel hangos paraszt lagzit csapnak a külvárosban, de a falubeli rokonok helyett szomszédos falukból verbuvált embereket hívnak meg rokonokként, beleértve az örömapát és örömanyát is – utóbbi Franek lakásadónője és szeretője.
Nősült Franuś, falumbéli cimborám, egy gyékényről való pajtásom, sorsával megbékülve nősült, szinte öntudatlanul, elvette a testes árvát, Adát, szikkadt háziasszonyát, oltárhoz vezette őket. Éjszaka nősült, és nappal is nősült, mintha a szentlélek költözött volna belé. Hatalmas erejű, soha nem lankadó, örök vőlegény.
A főhős, Jędrek és barátja, Franek járták a kültelki kocsmákat, kultúrházakat, hogy feleséget találjanak Jędreknek, barátkoztak, szemrevételezték a lányokat, adomáztak. Egy alkalommal Franek így mulattatta a társaságot:
– Én mondom – szőtte tovább a szót Franek –, én mondom nektek, mintha szentgyónáson mondanám, hogy nincs jobb, mint egy szellős árnyékszék, egy budi a csűr mögött, bodzabokor tövében. Bemész, a szűk lyukba bepasszítod boldogabbik feledet, előveszel egy cigarettát, ujjaid közt megropogtatod, rágyújtasz, és szép csöndben elábrándozol. Az egész áldott világról. De leggyakrabban a Dunajecben csordogáló, júliusi vízről, lányokról, akik ha csak eszedbe jutnak is, végigfut a hideg a derekadon. Belülről meg érzed a nyomást, nyomsz önkéntelenül, könnyedén, mintha hájjal lennél ott benn kikenve. Jó érzés ömlik el benned, szinte akaratlanul mozdul meg a belsődben minden, és nyomódik, tolódik lefelé. Könnyűnek érzed magad, mintha selyemmel béleltek volna ki… Vihogtak mind, jókedvükben csapkodták Franek hátát, hogy csak úgy döngött, további mesélésre biztatták.
És a két jó barát egyre népszerűbb lett, klubokban, ifjúsági házakban léptek fel, újságok írtak róluk, még oklevelet is kaptak, művész uraknak szólították őket. A főhős Franek esküvőjén megismerkedik a dúsgazdag Maryjkával, kilopóznak a sötétbe szeretkezni. A lány nem kertel:
Kereskedő vagyok, kofa. Üzletet akarok veled kötni, szerződést aláírni. Megveszlek, mindenestül megveszlek. Átköltözöl hozzám még ma, nálam fogsz lakni, felügyelsz az üvegházakban, a kis gyárban, én meg háromszoros, négyszeres fizetést, teljes ellátást adok, ellátást és mosást. Ha tanulni támad kedved, mindent megkönnyítek, tanárokat fogadok… Csak házasságról ne beszélj, ne is gondolj rá! Szerelemre támadt kedvem… Jędrek nem tiltakozik, elfogadja az üzletet.
– Megvesz engem ez a pénzverde, ez a királyi kincstár, mint borjút a vásárban, kötelet köt a nyakamba, hazavonszol, megfüröszt, megmosdat, a szénatartóba szénát, egész köteg lucernát hajít, egy sajtár tejet rak elém. Igyál csak, igyál, tépegess a szénatartóból, s ha kedvem szottyan, elmulatsz velem, hemperegsz egyet, fájdalmasan fűszagúan elbődülsz, hízelkedő kis bikám.
És főhősünk belekóstol a gazdagok világába, olyannyira, hogy amikor Franek és felesége látogatóba megy hozzájuk, az úri villába, letagadtatja magát. Maryjka elviszi nyaralni Bulgáriába, különböző előkelő társaságokba, s még azt is felajánlja, hogy mégiscsak házasodjanak össze. Látszatra a lehető legjobban sikerült a faluból történt kiszakadás. Ám egy este, esőben hazafelé tartva:
Valami nagykendőbe bugyolált nőszemély – Jędrek, Jędrek édes fiacskám – kiáltásokkal sejlett föl hirtelen az esőben. Bokáig érő szoknyában, hímzett mályvákkal díszített, naftalinnal átitatott bekecsben futott felém.
– Mama – szakadt ki belőlem nyüszítve. – Mama… Melegség ömlött el a szívem körül, fölolvasztotta a jeget. Ringatóztam anyám karjában, mint rég elfelejtett, szénával bélelt bölcsőben, ahol macska ült a párnámon, kölykei meg a lábamnál melegedtek. Ringattam őt, soványka anyámat, aki olyan volt, mintha valami csoda folytán egy nyaláb, hánccsal átkötött, megelevenedett kökényágat hoztak volna a városba. Karomra kaptam, néhányszor megpörgettem magam körül, amíg észre nem vettem, hogy az aluljáróból, a szálloda ablakából, az utcáról figyelnek minket, s nevetnek, vihognak rajtunk az emberek.
– Megtaláltalak, végre rád leltem, édes gyerekem. Mennyit jártam utánad, mennyit mászkáltam, bámészkodtam állomásokon, templomokban, mennyit imádkoztam, sírdogáltam éjszakánként, hány olvasót pörgettem le, hány litániát énekeltem végig, fiacskám!… hazajöhetnél, édes gyermekem. Apád elsorvad, mint vihar idején gyújtott szentelt gyertya, kialszik. Én is emésztem, halálra búsulom magam, nem is látsz már engem élve többé… Kísérj ki az állomásra, mert egyedül nem találok oda.
– Jesszusom, Jędrek, nekem teljesen kiment a fejemből, hogy hoztam neked egy tyúkot, a legkövérebbet választottam ki, szekercével lecsaptam a fejét a kert aljában álló tőkén. Meg tojást is hoztam, sajtot és egy jókora darab vajat. Szedegette elő az egészet a kosarakból, az ablakon nyújtotta kifelé. A vonat füttyentett, s lassan elindult. Futottam a vagon mellett, ahogy bírtam, mama, mama, kiáltoztam. Ő meg állt az ablakban, fejkendőjét igazgatta, és ezt kiáltotta:
– Aztán gyere el, Jędrek, gyere haza!
Nem tudtam mit kezdeni a tyúkkal, sajttal, tojással, odaajándékoztam hát mind a vécés néninek. Úgy ahogy rendbe szedtem magam, megfésülködtem, beszagoltam a hónom alá, az állandóan zsebemben hordott kölniből magamra locsoltam egy csöppet, és kiléptem isten szabad ege alá. Még szemerkélt az eső darócszürkén, tetvesen. Belőlem pedig kutyanyüszítésként, békabrekekésként szakadt ki:
– Elszöktél onnan, kitépted magad, elszöktél.
Félig tele pohár vagy félig üres pohár? Én az utolsó mondatok fordításakor elsírtam magam.
Budapest, 2022. dec. 1.
Illusztráció: a könyvborító felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
