Vörös Viktória: Hegyről visszatekintő esszé s hommage-vers (a. h. Tamási Áron)
*
„Hegyről visszatekintő vándor” (TÁ)
A székely nép sorsának szimbolikus regénypárja, a Jégtörő Mátyás és a Ragyog egy csillag
(1.) „Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.”
Reményik Sándor: Atlantisz harangoz (részlet)
(2.) „…a gyermeknek is szüksége van arra hitre, hogy felsőbb hatalmak – például őrangyalok – vigyáznak rá, és hogy a világnak és benne az ő helyének rendkívül fontos szerepe van a mindenségben.”
Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek (részlet)
(3.) „– Édes barátom, Bátor!
– Ki mondja nekem ott az ajtón belől, hogy édes barátom? – kérdezte a kutya.
– Én mondom, akit te rókának láttál.
– Hát nem róka vagy?
– A ruházatom a rókáé – feleltem neki –, de a szívem és a jóakaratom a bárányé, vagy éppen a tiéd, ha úgy jobban tetszik neked.”
Tamási Áron: Jégtörő Mátyás (részlet)
*
Tamási Áron a Székelyföld világát a mágikus gondolkodásmód felől közelítette meg 1935-ös, Jégtörő Mátyás című regényében. Csodás átváltozássorozat vonul végig a művön, ami egyrészt a jellem tökéletesedésének eszköze, ugyanakkor a varázshatalom a világot is átrendezi, a jó és rossz erőket különválasztva, a mindenséget értelmes működésre igazítva.
Leánynézővel és lakodalommal, kicsi Márta és Mátyás közös életével indul a cselekmény a tavaszi nap-éj egyenlőségkor, egy apró székely falu szélső, „árva, de vidám” kicsi házában. A történet kifeslését rendhagyó módon egy bolhába költözött „kisebb, fiatalabb szellem” szemszögéből láttatja az író. A „játszi és helytelen” szellem lentről hullócsillagnak tűnő alakban ereszkedik alá a „szabad és dologtalan végtelenség”-ből. Odalenn aztán kitanulja az alakváltásnak, a boszorkányok felismerésének és a rontás elhárításának mesterségét, miközben bolhából pók lesz, majd méh, szarka, gólya, bagoly, sas, róka, kutya testét ölti magára. A lélekké változás csak akkor lehetséges újra számára, ha eleget szorgoskodott az ifjú házaspár javán. Ez – váratlan fordulatként – csak a mű zárlatában következik be.
A szóbeliség, a történetmondás varázserejét a leírt szöveg elöli, kipusztítja, ha az ábrázolások fölött nem húzódik magashegyi levegő tágassága – a nyelvhasználat sokfélesége –, s ha a regényalakok és a narrátor nyelve nem gyökerezik az élőszó nedveket keringető talajában. A kimondott szó a régiségben varázsszó, esküszó, beszédtett: a cselekvéssel, a történetiséggel egyenértékű, sőt, azt előhívó erejű. A beszéd élénkítésére jellemző, hogy szóképekkel, bibliai vagy természeti utalásokkal dúsítja a hétköznapi nyelvhasználatot.
„– Vigyázz! – hangzott a szó, mint hajdan a paradicsomban.”
„Az első érzésem az örömé volt, hogy a nagypénteki áldozat velem is megesett, s mégis élhetek.”
„Két nagy szemét, mint két tavaszi kékszínű és kerek világot, csodálkozva ráemelte Elek bácsira [kicsi Márta]… ” (Első fejezet)
„Márta szeme egészen kinyílt, mint a szív.” (Harmadik fejezet)
A metaforák is varázsszók, jelentést átváltoztató, sűrítő kifejezések: „megérkezett az öröm várába”, „tegye csak rám a két ölő karját”, „egyszerre kérkedő boldogság fogott el”, „szépen kikerültem a nagyvilág csarnokába”.
Az anekdotázás állati testben szintén a szóbeliség egyik jellegzetes megnyilvánulása, frappáns fordulatai az emberi-állati kettősségből, az emberi tudat és állati álca együttes hatásából, egymásra játszásából erednek:
[A gólya:] „Egész este odavoltam, de megtérésemkor három béka, két kígyó és egy csókafiú volt a hasamban. Sajnáltam szegényeket, de valahogy nekem is élnem kellett, s mit is csinálhattam volna egyebet, ha már nem a tejeskávét szerettem, hanem őket.”
Ez az időbeliséget nélkülöző, mitikus beszédmód hasonló az ősi mondatszók, minimálszövegek sűrítő lexémáihoz. A székely dialektushoz, tájszókhoz kapcsolódva még inkább erősödik a Tamási-féle nyelvhasználat hitelessége.
A kimondott szó fabulál: beszéltet tájat, tárgyat, lelkes állatot – köztük kap szót néha az ember. Képes lepergetni akár világkorszakokat, vagy megállítani a pillanatot. A regény incipit kezdése példa az első, zárása a második időkezelési módra.
„Olyan volt így az egész, mintha óriási kidőlt virágszál lett volna a falu, én pedig a lebegő illat felette. …Ennek [a hegynek] a falura néző oldala sziklás volt, rengeteg sok szája neki, s azzal a sok szájával éppen ezüstport reggelizett. …Alatta a mély és hosszú völgyben szelíd csobogással szőke víz folydogált, átillegett a falun tova, jó messze délen két hegyecske közé béfolyt, mint a női könnyáradat két kebel közé.” (Első fejezet); „Ahogy ezt kimondta, abban a percben, ott Márta mellett az ágyban, bőgni kezdett egy csecsemő, mintha máris törné a jeget.” (Negyedik fejezet)
A közeg, a hely, a couleur locale, amelyben működésbe lép, szintén az ősiség jegyeinek hordozója. Ez a tárgyakban szegény és ökonómiával megszerkesztett regénytér azonban nem azonos a székely falusi világgal, annak csupán egy színpadszerűen berendezett változata.
„Hű, be furcsa volt!
Négyfelől fal, alól a padló, felül a mennyezet s hozzá a béoltott levegő. Egyszerre kegyetlen szorongás lepett meg, s már azon voltam, hogy búcsút veszek a testvéremtől, vagyis a liktól az ablakon, de akkor felvillámlott előttem, hogy mit fog szólni a vén görög, s hová lesz a becsület?” (Első fejezet)
Nincs – a templomi, boszorkányleleplező jelenet kivételével – közvetlen szerepe a faluközösségnek a Jégtörő Mátyás első részében; pár szereplő hozza a hírét, hogy van, létezik egy összetettebb társadalom, ami csak nyomokban mutatkozik meg a cselekmény során, s inkább a kevésbé szorosan szerkesztett folytatásban, a Ragyog egy csillag című 1937-es regényben tárul elénk.
A zabolátlan szellemnarrátor állatalakjainak változása a kauzalitás és fokozás révén meseszerűen rendezi a regénybeli eseménysort. Az olvasó kíváncsiságát néha felizzítja a csodalények és a csodanyelv játéka, de a köztük-lét, maga a mű egésze, varázsgömbbe zárt világa nyugvópontokra is juttatja ezt a várakozást.
Hát nem küzdelmében a legderekabb a regényhős, leglátványosabb a történet? Minek akkor olyan hamar célba érni? A próbatételek száma amúgy is tetszőlegesen megtoldható.
Amikor a fiatal pár leendő házának ablakán, annak „likas” felső szemén (lehetőség az apró rovarok számára ez a bejutásra!) belesünk a regény nyitó fejezetében, tudjuk jól, hogy ez nem lehet a főtéma, hisz ekkor szoktak befejeződni az elbeszélő művek. („Máig is élnek, ha …”) A násztól a születésig ívelő szüzsé szokatlan választás az író részéről: az Ábel-trilógia tanulóregényét megírva annak egyfajta mesés-mitikus előtörténete, amit tárgyal ebben a regényhármasnak tervezett műben. A székely sokgyermekes család első fia lát itt napvilágot, a nagyon várt, féltett örököse a kicsiny családi vagyonnak. (Tamási Áron Bölcső és bagoly című regényes önéletrajzában „bölcs és derűs” édesanyja várta őt, az első életben maradt fiúgyermeket a tizenegyből ilyen örömmel, titkolva azt a gondoktól megfáradt családtagok előtt.)
Sem a nélkülözés, a realista parasztábrázolás móriczi hagyománya, sem a „kültelki amorózó” Kakuk Marci-féle írói leleménnyel teremtett fikciója nem a Jégtörő Mátyásé. A túlélés és vagyoni gyarapodás előmozdítója, majd a gyermek szülésére készülő anya védelmezője a fecsegő szellem (mindentudó narrátor – mindenható változatban), aki áthidalja a lehetetlennek tűnő akadályokat, úgy, hogy a szellemvilág szintjén is megoldja az e világi, földi konfliktusokat. Az idősebb nemzedéknek (a kikapós Elek bácsinak, a fekete mágiát űző Sári néninek, a lidérc által megcsúfolt Mózsi bácsinak) kiszolgáltatott fiatalok harcát, utóbbiak győzelmét a gyógyító mese főalakja segíti, hiszen a szellem az örök túlélő, akit nem érhet sérelem, mivel ismeretlen csínytevése miatt ítélte „egy kiszolgált görög barát” földi szolgálatra. A cselekmény egyik szintjén kiismerjük általa a székelyek praktikáit, miközben mindkét szinten céljáig képes vezetni a fiatal párt.
A mesei formulák elmaradnak, az átváltozás ideiglenes (ellentétben Ovidius Metamorphosesével), itt „életszínjáték” részesei vagyunk a falu terében, ahogyan Hont Ferenc nevezte „a paraszti élet fordulóihoz kötődő fontos események” „szertartásszerű rendjét”. Az előre megkomponált szerepek eljátszása a gyerekkori játékokkal kezdődött a paraszti társadalomban, és a szomorkodó menyasszony, a próbákat kiállni köteles vőlegény és az idős szülék számára is kötelezően előírt alakítások eljátszásából állt. Ezek a népi karakterológiai jegyek megjelennek a regény alakjainak ábrázolásában. A kiszolgáltatott, gyermekágyas anya és az újszülött életét a világra hozataltól, jövetelétől kezdve rituális szertartásokkal övezték, és számos mágikus célú eljárással védték őket a természetfeletti ártó hatalmakkal szemben: itt a szellem lesz a házi tűzhely őrzője.
Nem néprajzi dokumentumtár azonban a regény, mivel egymásba szövődik a szokatlan nyelv, a drámaian formált, de alapvetően statikus öt főalak, a fokozásos, fordulatokban gazdag cselekmény, illetve bizakodásra késztet a fehér mágia mindig megújuló ereje. Ahogyan a népi gyerekjátékban a mondóka előrelendítő szerepű, úgy ilyen ez a játékossággal teli prózavilág is! Visszavezet a könnyen vállalható létezés kalandjához. Annyira veszélyben van benne az emberi élet, hogy (paradox módon) súlyát, nehézkedését veszti itt a folytatásra predesztinált emberi jelenlét. A dolgok előmenetelét nem a kiszámíthatatlan fátum, hanem a rangjukat feladni képtelen, utolsó gonosz erőfeszítéseket tevő, öregedő rosszakarók bukdácsolása, majd elbukása idézi elő. Az öregek nem fognak össze. A fiatalok eleve összetartoznak. A rontás ellen ott az állatalakoskodásban tökéletes szellem. A szellemben pedig ott működik egy írói alteregó, egy székely góbé és egy világok határain átlépni képes garabonciás szellem, a születendő Jégtörő Mátyás lelke.
Féja Géza, a népi író pályatárs szerint a „legsikerültebb” első rész érdeme, hogy a Farkaslakához most is hű Tamási Áron műve a székely folklórtól „merészen a buddhizmusba ível, s beépíti Darwin tanítását a fajok eredetéről”. Az evolúciós cselekményszálnál fontosabb azonban a játék, ahogyan az állati porhüvelyt öltő szellem leírja önmagát, szemléli saját működését – szinte anatómiai vagy etológiai pontossággal részletezve a pókok hálószövő szerveit, a tojás megülésének metódusát.
Babits Mihály a regényhez írt utószavában említi, hogy az ösztönös alkotásmód révén „Tamási elképzelései mögött lappang valami naiv pantheisztikus világnézet”, ami jelenti
„a természet átlelkesítését és a minden-lelkek rokonságának ösztönös hitét az író lelke mélyén.” Az állatok nyelvét értő, beavatott szereplők az átjárást testesítik meg az állati és emberi lét között, beavatottak, tudásra jutnak, ezért a magasabb szférák biztonságát is birtokolják. A 30-as évek novellisztikájában a mesés-ironikus alakváltozás megjelenik például a Szerencsés Gyurka című elbeszélésben is, ahol a világ lustája legény számos életveszélyes helyzetet él túl, míg hallá, nyúllá, majd fecskévé változva megleli nyugalmát, amikor egy lány „bétette a kebelébe”. Itt hagyományos, anekdotizáló a zárás, a mélyebb, spirituális tartalom hiányzik.
Egy sajátos szimbólumrendszert kerekít a továbbélés reményét sugalló Tamási Áron-epika köré az állandó átjátszás a létezés lelki és testi valója között; a keresztény és keleti vallások lélekvándorlástanának, az animizmusnak, valamint a vallási dualizmusnak egymásmellettisége, a nyelvi regiszter kitágítása a népnyelvtől a filozófia nyelvéig, illetve a mágikus-költői hatásokig. Ez a sűrű szövet a narrátor állandó tanulni kész és őrködő jelenlétével a rontó varázslattal szemben működő létbizalom csodáit teremti. A csoda révén pedig beteljesedik hőseink sorsa, egy magasabb létezési fokot érnek el, a természetükké válik – a mágikus cselekedetek és a varázsnyelv révén – a legtökéletesebb létezési mód, ahol azután a fenti, szellemi világ látható alakban – a születendő gyermekben – jelenik meg és kezd működésbe.
A Jégtörő Mátyás megírása előtt Tamási hosszú időt töltött szülőfalujában, Farkaslakán. Az Ábel-regények sikere után azonban más típusú főhőst formált Mátyásból: székely karaktert, a magát a székelységet képviselő új címszereplőt, a szegénység és a furfangok példázatos alakját, aki nem hagyja el szülőföldjét, övéit. Ahogy az Ábel Amerikában negyedik részében mintegy megelőlegezte az író: „…nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
A Jégtörő folytatása, a Ragyog egy csillag narrátor-főhőse immár a megjavult szellem, aki egy Iván nevű – szerbül beszélő albán (!) –, másik rontó szellemet űz ki az újszülött Mátyásból, hogy megóvja a gyermek egészségét, biztosítva a felnövekedését. A rontó szellem fel-feltűnik a regény fontos csomópontjain, de miután elvégezte a „kovász”-t (Mátyást) segítő munkáját, eltűnik. A lirizált nyelv és a csodás fordulatok a regénykettős második részében a konok apa (ő az, aki gyermeke lelki tusájának egyetlen értője; Tamás Dénes, az író édesapjának alakmása), az aggódó anya (ő Fancsali Mártát, az édesanyát formázza) és a nyavalyatörős nagyapa alakját helyezi a küzdelmét folytató szellemvilág középpontjába. A csecsemő születése utáni lelki baját elűzi az életmentő jeges borfürdő, melynek során a „Jégtörő” név mágikus erejét valóságosan megélő kisded felvidámodik: „…a bor tüzétől és a bors erejétől úgy megszilajodtam, hogy két öklöm alatt a jégtáblák pozdorjáztak s a bor pedig sugarakban ugrotta teli az asztalt.” Azután egy pogány hajnalizás következik Berta asszonynál az összeverődő vendégsereggel, majd egy második „keresztelő” után szánjukról a hóba „repülve” végül épségben hazaér a kisded. Ez a kocsmai pogány – a küszöbön átemeléshez hasonlóan –, az apaság elismerésének néphagyományban őrzött szertartása, keveredik a vízzel keresztelés és a borral áldozás keresztény rítusával. „[Apám] miközben … tartott maga előtt, én nagy bámulattal a holdat néztem, amely nagyon közel volt és csodálatos. Nagyapám felemelt karokkal állott mellettem: úgy emlékszem, hogy áhitatosan megfogta a holdat és a fejemre tette, mint egy koronát.” (Első fejezet)
A testbe zárt szellem betegségként éli meg kisdedállapotát, mindaddig, míg az első kiejtett szava el nem hangzik („Jédus”), illetve amíg meg nem tudja, hogy a szellemként élvezett szabad mozgás lehetősége hamarosan – ha járni kezd – számára is megadatik. A mágikus egységben megélt világ megismerésének, efeletti örömének így ad nyelvi formát a kisdedszellem:
„…[K]özelgett egyre a nyár.
Egymásután nyíltak a változó virágok s amiképpen ők, rendre-rendre az én szavaim is így nyíltak és szaporodtak. Először az ibolya-szavak, azután a gyöngyvirág-szavak, majd a rózsák és a változatos szekfüvek; míg végre kalászba szökken az én beszédem is, mint a búza.” (Második fejezet)
A kalandos nevelődés többféle vallású és eltérő szokású „látogatók” közegében történik. Van itt szektás nazarénus (Gergely bácsi), zsidó szellem, cigány muzsikusok. Az „apám fiának szelleme” nélkül azonban elveszne az emberi test, és nem kapná meg a lélek szakrális pártfogóját, a ház védelmezőjét. Így viszont bátorságot nyer, szabadságot döntéseiben, és távol marad a javakért folyó tülekedéstől. „Mítoszteremtés” (Babits Mihály kifejezése) ezekből az elemekből úgy lehetséges, hogy az egymás mellett élő, megbékélő vallási, nemzetiségi-kisebbségi csoportok egyaránt szegények, sorsuk küzdelmes, ezért tiszteletet érdemel valamennyi. Mindegyiknek van valamilyen „felsőbb” tudása, ami a másiknak is hasznos lehet. Ilyen tudással bír Gergely bácsi, a „kártya”-árus (kannaárus), aki a gyermek és a nagyapa mellett a krisztusi példa egyik hordozója, majd bűneiért megjárva a börtönt a megtisztulás földi útjára lép, és vezeklésül a fiatal család szolgálatára tesz fogadalmat.
A Fiastyúk csillagképéből földi pályára kényszerített, gyermeki testet öltött szellem a Ragyog egy csillagban sokszálú történetbe bonyolódik, és egy szélesebb falusi társadalmi közeg gyermeki-bölcs tagja lesz. Az epikus szerkezet emiatt is kevésbé fegyelmezett ebben az 1937-es folytatásban: sok a visszatérő helyzet, újra megélt fordulat (kocsmai vigalom, verekedés; a nagyapa rosszullétei; az apa züllése – a család szétszakadása; el- és visszaköltözések), ugyanakkor az égi jelek és a mitikus események is megszaporodnak – főleg a férfiak, a kolerikus apa, valamint a két öreg – az anyai nagyapa és a nazarénus „barkácsoló”– viszálya miatt. A csillagvilág metaforikus jelenléte egyre konkrétabbá válik, például amikor a nagyapa titokzatos eltűnése után az unoka azon töpreng, hogy nem lenne-e jobb visszakerülni a fenti szférába.
[Nagyapa:] „– Te még kicsiny vagy, de én kezdettől fogva ügyeltelek téged s jól tudom, hogy nem közönséges dolog az, aki te vagy. Egyszer-egyszer sugalmam is volt, hogy benned nem gyermeki lélek lakozik, hanem valami egyéb.
… akkor és újból esküt tettem arra, hogy inkább háromszor halok meg egymásután, mintsem árulója legyek a szellemi testvériségnek.
– Hát mi lennék, ha nem gyermek? – kérdeztem.
– Kovász!
– Milyen kovász?
– A csillagokból.
Bámulva néztem rá és együgyűen mosolyogtam, hogy valahogy félrevezessem, pedig remegett az egész testem s én forrón feszültem benne, mert szerettem volna kiugrani a testemből és világítva száguldani és hirdetni mindenütt, hogy kovász vagyok a csillagokból, aki meg fogom erjeszteni a népet és megdagasztom az életre, hogy az Isten kenyere lehessen belőle!”
Az égi jelenségek ilyenfajta közvetlenebb kapcsolata a földiekkel állandó izgalmat kelt. Fontos eligazító szavak hangzanak el a gyermek szájából, amikor az apa, dühkitörése közben kiköveteli a kis Mátyástól, hogy mondjon neki „valami eszes dolgot”.
„– Légy szelíd a te szavadban, és örökké erős légy te a cselekedetedben.”
Az apokrif vezérige a regény alapeszméjének foglalata: hatására egyszerre bibliaolvasó lesz az apa, és „…attól a naptól kezdve nagyobb békesség költözött a házunkba, mint amilyen valamikor is volt.”
Míg az első regényrészben Sára néni a gonosz erők földi képviselője, addig a másodikban a nagyapába bújik bele a rontás szelleme, féltékenységet és bosszúállást szítva. A „megbocsátandó emberek” közé tartozik tehát a szeretett nagyapa, aki „tűzön-vízen szenvedni akar”. A kisiskolás Mátyás is örökli a férfi családtagok hirtelen természetét, s egy büntetésként rá kirótt bezáráskor éri baleset a kezét. (Az önéletrajzi elemek végigkísérik a regényt, így – a búvópatak módjára megjelenő családrajzi elemek miatt is – én-regénynek, olykor szociografikus műnek is olvasható.) Távlatot ad ugyanakkor a regénynek, hogy nem elfogult saját népével a szerző. A családfő erőszakos kitörései, gyakori sértett hallgatása (a gyárostól kapott ajándék ló, a sárga miatt például, amit csak azért nem csap agyon, mert a kisfiuk tulajdonának nevezi az anya), ivászatai (egyik ilyen korszakában csaknem egész vagyonkájukat elherdálja) bizonyítják, hogy a székely karakterek árnyoldalait sem hallgatja el. Míg azonban Illyés Gyulánál, a Puszták népében a pusztai cselédek kegyetlenkedése is a maga nyers valójában mutatkozik meg (ilyen, amikor például a pálfaiak láncos vasgolyóval verekednek, akár gyilkolnak is a vasárnapi mise után), itt nem dokumentarista igénnyel, hanem a lélek örök küzdelmének, esendőségének és megjavulási próbálkozásainak kalandjaként ad távlatosságot a mű reális rétegének.
Az önfenntartásért kemény sorsot vállaló, ugyanakkor az állatok nyelvén értő regényalakok Tamási Áron epikus műveiben – sajátos nekibúsulásaik és góbés humoruk hullámzása közben – egy olyan székely Macondót teremtenek a Nyikó mentén, amely az ősiség, a mágia erejével szellempártfogókra lel, így népének továbbélése nem földi hatalmak révén biztosítva van.
*
Vörös Viktória
Fenyéren izzó
Tamási Áronnak
A szavak nárciszok
és elfelejtett verbénák
a lobélia kékje pedig több mint tenger
Bókolnak az estnek
mint hervadt kézfejek
táncban hagyott kendő
világba szórt kelme
betakarni estikék illatával
partot
villózó visszfénnyel
A fák sóhaja
ajtók nyílásában üresség
erdő lehelete
alkonyi pára
majd a vak öböl fészek alján
fióka otthagyott repülése
sziklán fennakadt tolla
barázdán – remegés
Túljutott-e a jéghegyen
csontja mészből vett mintázata
családfává terebélyesül
oldalágak ölelnek
vérző katlanokat
hogy bátrak szerencséje
ne kísértse újra földre szállni
Csak maradj magasnak
kinek minden
tenyér
fenyéren izzó alkony
Illusztráció: Tamási – hargitai gentianával (fh. Szilvásy Margit Tamási-portréja)
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
