Rashwan Mohamed: Vad madár a halál
*
Szaddám Husszein emlékére
Tudja uram, meghalni rettenetes dolog. Tudom, mit fog mondani, hogy ebben nincs semmi új, akkor miért locsogok erről. Bocsánat, akkor magyarázom. Nem pontosan fejeztem ki magam. Nem minden halál rettenetes, hanem bizonyos fajtája, amit néha időzített halálnak nevezek. Tudom, hogy nem érti, pedig még nem részeg. Én sem vagyok az, de legyen kicsit türelmes, és ne bámuljon rám úgy, mint borjú az új kapura. Sokszor csodálkozom, illetve bosszankodom, hogy az átkozott sors ilyen faragatlan bitangot választott nekem ivócimboraként, mint maga, és ha ez nem elég, itt ez a régi, olcsó, bűzös kocsma, ami semmi jót nem ígér. Csak maradjon csendben, és hadd magyarázzam el, mit jelent az időzített halál. Az a fajta, amit tudomásodra hoztak, előre el van készítve. Tudja, ha megy az utcán, és fejére esik egy cserép, vagy elgázolja egy autó, és meghal – igen, igen, fájdalmas és rettenetes halál ez, de hirtelensége nem ad lehetőséget hosszú szenvedésre vagy kínlódásra. Az olyan halál, mint ez, valójában uram, semmi, mintha meg sem történne. Az illető nem tud róla. Hirtelen átbillen más világba vagy más állapotba, ha egyáltalán lehet ezt állapotnak nevezni. Ezért badarságnak tartom azt a régi felfogást, vagy azt régi mondást, hogy változnak az utak, de a halál változatlan. Ez abszolút tévedés és félrevezetés. Soha nem volt és nem lesz egyfajta halál Nem mindegy, hogy az ember hogyan hal meg. Nemde bár? Maga mit csinál? Miért teszi a fejét az asztalra? Aludni akar? Ennyire unalmas, amit mondok? Pedig ez a gondolat, uram, harminc éve foglalkoztat engem, és ez nem semmi. Elmondom magának, ivócimborám, de kérem, maradjon köztünk. Azóta gyötör ez a felvetés, amióta nagyapám, Al Halawani, hosszú kínlódás után szívinfarktusban meghalt. Miért, miért? Maga bitang! Elfelejtette, hiszen többször meséltem, mi történt vele. Fiatal ember volt, amikor elkobozták a család birtokát. Igen, tisztelt uram, és ne emelje így a szemöldökét, mintha nem tudná, és meglepetésként érné. Felháborító! Maga ennyire szenilis? Mindent elfelejt? Igen, tisztelt uram, nemes családból származom, és hatalmas földbirtoka volt a díszes családnak. De mit beszélek én? Most nem ez a fontos. Nagyapámról akartam mesélni. Nem is nagyapámról, hanem inkább a haláláról, illetve magáról a halálról. Állandóan félbeszakít, ezért összevissza kuruttyolok, és mellékvágányokra térek. Na, szóval, az ötvenes évek elején, amikor elkobozták a hatvanezer hektár földet, a nagyapám belehalt a bánatba. De nem pusztult el rögtön, hanem hosszú-hosszú ideig kínlódott és gyötrődött, küzdött, hogy visszaszerezze a család jussát, de hiába. Emlékszem, mennyire haragudott rám, amikor fiatalemberként helyeseltem a hatalmas birtok elkobzását és felosztását a szegény parasztok között. Végül öregen, kínlódva elérte az előre megjósolt halál, és szívinfarktust kapott. Ez az uram, amit időzített halálnak nevezek. Ez a fajta, amikor az ember előre, és hosszú időn keresztül tudja, hogy meg fog halni. Tudja, hogy a kaszás nem fogja kímélni. Ez az igazi gyötrelem, uram. Most érti, mit jelent ez a kifejezés? Vagy legalább közelebb vittem ezt magához?
Csak maradjon csendben. Még mindig nem beszéltem arról, amit az éjszaka elejétől szerettem volna kifejteni. Hadd mondjam a történetet, hátha végre megérti, mit akarok mondani. Arról a férfiról akarok mesélni, illetve a diktátorról, akit Szaddámnak neveztek. Tudja, az a vezető, aki huszonöt éven keresztül az élet és a halál ura volt Irakban. Hadd vágjak a dolgok közepébe. Felesleges róla és az uralkodásáról egy szót is ejteni, hanem a haláláról. Tudja, 2006 végén kivégezték. De milyen módon, uram! Három álló évig megalázták, és végül bestiális módon felakasztották. Tudja, mit jelent ez? El tudja képzelni, mit jelent az, hogy valaki ilyen hosszú ideig várja a halálát, és éjjel-nappal csak várja, mikor veszik el tőle az életét? Ez a legrettenetesebb halál. Ez, amit ismétlek magának, az időzített halál. Láttam a tévében, ahogyan előkészítették őt a kivégzésre. Ezért hadd meséljem úgy, mint a mesemondó, hátha végre érzi, milyen rettenetes ez:
Hajnalban felébresztették a férfit, és elhurcolták a kivégzés helyszínére. Zárt udvarféle, amelyet sebtében eszkábáltak össze, hogy felakasszák benne, és utána villámgyorsan lebontsák. Valójában inkább istállóra hasonlít, mint börtönudvarra. A férfi, aki valaha Irak ura volt, megőszült, és beesett az arca. Annyira megsoványodott, hogy nehéz felismerni. Látszott rajta, hogy belefáradt, és feladott minden ellenállást. Engedelmesen felment az emelvényre, ahonnan pár perc múlva a mélybe zuhan.
Három és fél év rejtőzés, menekülés, üldözés, börtön, megaláztatás, a formális bíróság és a halálos ítélet. Az újságok és a tévé tudósításából világosan látszott, mennyire elfogultak voltak az egymást követő bírák. Így szokott lenni az olyan világban, ahol nem létezik igazságszolgáltatás a klasszikus értelemben. A bírák követték egymást anélkül, hogy szemernyi objektivitásra vagy igazságos tárgyalásra került volna sor. Az ellene szóló vádak annyira általánosak voltak, hogy nem lehet törvényes eszközökkel bizonyítani. Ezek egyike, hogy 1982-ben parancsot adott az egyik síita falu lerohanására. Annak ellenére, hogy a vizsgálat az ügyben 2005-ben kezdődött, és nem tudta bizonyítani, hogy Szaddám adta a parancsot vagy a hadsereg egyik vezetője, bűnlajstromára tették a vádat. Az ítélet előre tudott volt. Nem szabad, hogy ez az ember életben maradjon. Ez azt jelentené, hogy személyében az ellenállás szimbólumot találhat, ami nehezítené az amerikai erők dolgát, és bizonyítaná, hogy képtelenek stabilitást teremteni ebben a kis országban, amelyet kettőszáz-ezer katonával rohamoztak meg 2003 tavaszán.
Tizenhat éven keresztül tartó embargó és nyomás után kiderült, hogy Szaddám nem az a fajta uralkodó, aki fél a fenyegetéstől. Az amerikaiak megpróbálták többször megölni őt. Támadták azokat a helyeket, amelyről sejtették, hogy ott tartózkodik – eredménytelenül. Akadályozták az élelmiszer és a gyógyszer bejutását Irakba – eredménytelenül. Megtiltották neki a szegény ország egyetlen bevételi forrásának, az olajnak exportálását – eredménytelenül. „Dead or alive” listára rakták őt és kilenc vezetőt – eredménytelenül. A férfi nem hátrált. Olyan vakmerőséget bizonyított, amely nem juthat csak az őrülteknek, vagy a túl eszes embereknek, vagy a történelmi hősöknek. A fenyegetések, a büntetések, az ellene elkövetett légitámadások elegendőek lettek volna bármilyen arab uralkodó térdre kényszerítéséhez és bocsánatkéréséhez. És ezekből az uralkodókból nincs hiány ebben a térségben. Az egész régióban nincs más, csak középkori diktátorok, a királyi ház Szaúd Arábiában, Jordániában, Kuvaitban, az elnökök Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában, és így tovább.
Szíria fiatal elnöke azok után került a hatalomba, hogy miatta megváltoztatták az alkotmányt, amely tiltja, hogy negyven évnél fiatalabb üljön az elnöki székbe, és mivel harmincöt éves volt, amikor édesapja, az előző elnök meghalt, egy tollvonással megváltoztatták ezt a paragrafust. Annak ellenére, hogy Szíriában köztársaság az államforma, a fiatalember megörökölte a hatalmat édesapjától, mintha monarchia lenne. És nem tiltakozott senki. Nem tiltakozott Amerika, amely arra hivatkozva rohanta le Irakot, hogy a demokrácia alapját akarja lefektetni. Egyiptomban szellemi analfabéta katona ült az elnök székében több, mint huszonnyolc éve, igazi választások nélkül. És Amerika nem tiltakozik. A szaúd-arábiai uralkodó osztály tiltja, hogy a lányok a fiúkkal együtt üljenek az egyetemi előadásokon, és Amerika nem siránkozik az elvetélt demokráciáról. Mindez egyszerűen azért, mert ezek az uralkodók így vagy úgy szolgálják az amerikai stratégiát. Rabszolgaként hajolnak le előtte. A legjobb esetben nem jelentenek veszélyt erre a stratégiára. Szaddám volt az egyetlen arab uralkodó, aki nem vette figyelembe a térség amerikai érdekeit, és nem vette figyelembe a fenyegetéseket, amelyek makacsságát és ellenállását követték.
1990-ben lerohanta Kuvaitot, ami Irak huszonkettedik tartománya volt 1961-ig, amikor is a britek kiszakították az országból, hogy katonai bázisokat tudjanak telepíteni, ugyanis ez volt az egyetlen módja annak, hogy a Brit Birodalomnak tengeri kijárata legyen. Kuvait annektálása után Amerika hét hónapon keresztül fenyegette Szaddámot minden eszközzel, embargótól kezdve háborúig, anélkül, hogy ez az ember a füle botját is mozdította volna. Ez növelte az amerikaiak dühét, és sejtésüket, hogy ez a Szaddám mennyire veszélyes számukra. Annak ellenére, hogy az első öbölháború, ahogy várható volt, vereségével végződött, maradt Irak erős embere, és hatalma nem rezdült meg. Tizenhat év múlta után ez a makacs ember áll egyedül, szembenéz a halállal.
És most, tisztelt uram, elmesélem a lényeget, ami miatt minden felesleges hülyeséget említettem. Ezen a napon állt ez az ember, szándékosan mondom, „ember”, mert ebben a pillanatban, a bitófa alatt, ember volt, se több, se kevesebb. Ott áll, várja a halált, és nem változott. Akkora bátorsággal rendelkezik ez a tudatlan diktátor, amely igazi jelenséget alakít belőle az arab világban, ami patkányokkal van tele. A törvényszéken láttam őt szembeszállni a bíróval, ahol nyugodtan, tagoltan kijelentette: „uram, maga nyomorult ügynöke az amerikaiaknak, és e helyett a szánalmas komédia helyett tisztességesebb, ha kimondja az ítéletet, amelyet hónapokkal ezelőtt adtak önnek”. Bátorsága és vakmerősége igazi volt. Ha tetteti magát, akkor bizonyos szituációkban lehet érezni. De a férfi ösztönösen bátor volt. Nem félt a veréstől, amiből eleget kapott, nem félt a kínzástól, amiből sok jutott neki, és most nem fél a haláltól, ami rá vár. Megpróbálták megtörni őt három év börtönnel, de ő halálmegvető maradt. Valóban nem tudtam, honnan származik ennek a végtelen vakmerőségnek a forrása. Vajon azért, mert primitív beduin származású ember, ahol szégyen, ha egy férfi fél? Vajon a nevelése? Nem tudtam megfejteni a titkot ebben a végtelen önbizalomban. Az a fensőbbségesség, amely vezért formál belőle akkor is, amikor bozontos hajú, piszkos arcú. Amikor elfogták 2003 végén, előtte tíz hónapig bujkált olyan területen, ahol az amerikai erők naponta cirkáltak oda-vissza. Bozontos hajjal, hosszú szakállal, piszkos rongyokban húzták ki egy lyukból, ahol meghúzta magát. Közel egy évig keresték az amerikaiak mindenhol. Kitűztek huszonöt millió dollárt annak, aki információt ad a hollétéről. Eredménytelenül. Sikerült láthatatlannak maradnia, és időről időre kiáltványokat adott népének, hogy folytassa az ellenállást, és ne veszítse el a reményt, hogy kiűzik a megszállót.
Amikor kihúzták abból a lyukból, ahol rejtőzött, veréssel és megaláztatással próbálták megtörni, de ő – és ez a bámulatos – úgy tündöklött piszkos ruhájában közöttük, mint egy görög isten vagy próféta az ószövetségből: fenséges, megtörhetetlen és szomorú. Nem hitte senki, hogy abban a lyukban találták, ahol számtalanszor keresték. Az amerikai erők masíroztak fölötte naponta oda-vissza, keresve őt, anélkül, hogy rájönnének, a zsákmány alattuk rejtőzik. Nem tudja senki megérteni, miért nem menekült a férfi és két fia külföldre. Ennek lehetősége a háború kezdetén abszolút adott volt. Néhány ország felkínálta neki, hogy befogadják száműzetésbe, de ő, mint ahogy várható volt tőle, makacsul visszautasította a lehetőségeket. Helyében minden arab uralkodó elmenekült volna, magával víve a vagyonát, amelyet uralkodása során kaparintott össze, hozzátéve ahhoz a pár száz millióhoz, amelyet a svájci bankokba tett. Így csinálta volna Bashar al-Assad vagy Mubarak. De ez az ember elhatározta, hogy Irakban marad, kijelentve, hogy menekülése olyan szégyen, amelyet nem tud elfogadni. Helyette elfogadta, hogy egy bogarakkal teli lyukban éljen egy éven át. Elfogadta, hogy elszenvedi a kínzást, verést, megaláztatást további három évig, addig, ameddig eljött a kivégzés ideje.
És most felébresztik őt hajnalban, és kivezetik a halál istállójába. A mai napig nem tudom annak a titkát, hogy miért mindig hajnalban végzik ki az embereket. Vajon ez csupán hagyomány a középkorból, vagy azért gondolják így, mert amikor a többi ember még alszik, csendben, kevés lármával olthatják ki az emberek életét? Vagy ez az idő a legjobb, mert ekkor a kivégzendő személy az éber és alvó állapot között van? Kábult, és ennek következtében talán nem fogja fel teljesen, ami történik vele. Ez vajon megkönnyebbíti a kivégzés folyamatát a kivégzőknek? Vagy a kivégzettnek? Ez a magyarázat nyilvánvalóan sántít, hiszen amikor értesítik a kivégzésre várót a következő napi időpontról, akkor valószínű, hogy nem tud aludni, nem is képes rá. És ha végül el is alszik a fáradtságtól, az rontja a helyzetet. Képzelje el, uram, hogy egy hideg reggel felébresztik az alvásból azért, hogy befejezzék az életét. Ezt a tudatot a végével, nem lehet szavakkal kifejezni. Minden kivégzendő másképp reagál. Van, aki hisztérikus állapotba kerül, és ez megakadályozza, hogy a dolog könnyedén menjen. Erőszakkal vonszolják ki az elítéltet a cellájából.
Szaddam, ahogy a híradásokból látható, nyugodt volt. Muqtada al-Sadr, Szaddám egyik legádázabb ellensége, részt vesz a kivégzésben. 1982-ben az édesapja meghalt, amikor az iraki kormányerők lerohanták a falut, ahol a síita többség fellázadt a szunnita Szaddám ellen. Nyilvánvaló volt, hogy Szaddám pere és kivégzése nem több, mint bosszú a síiták részéről azért a nyomásért, amit a szunnita Szaddám uralkodása alatt szenvedtek.
A kivégzést élőben közvetíti az Al-Jazeera, Al-Arabiya, CNN televízió. A huszonegyedik század vívmányai között egy ember kivégzése show-esemény, amit nem szabad kihagyni. Próbálnak fekete zsákot tenni Szaddám fejére a felakasztás előtt. Visszautasítja. Két kivégző fiatalember magyarázza neki, hogy hogyan fog lezajlani az egész. Nyugodtan, tagoltan, lassan. A kezük és a fejük mozgásából rájövök, hogy próbálják megértetni vele, hogy a dolog egyszerű, egy pillanat, és kész. Több ezer kilométer távolságból bámulom a tévét, és nem hiszek a szememnek. Ilyen morbid és megdöbbentő helyzetet életemben nem láttam. Két fiatal gyerek, huszonvalahány éves, tele élettel, magyarázza a hetven éves öregembernek, hogy a halála milyen jó lesz, milyen egyszerű és fájdalommentes. Ha van embertelenség és aljasság, akkor ez az. A legmagasabb foka. Két taknyos gyerek igyekszik meggyőzni a kivégzésére készülő embert, hogy a dolog nem több, mint gombostűszúrás, ripsz-ropsz, és máris halott, máris nem érez semmit, máris boldog. És valóban, maga a kivégzés fájdalma nem tart sokáig. De nem ez az igazi fájdalom, fajankók. Az igazi szenvedés az a három év, amíg várta ezt a napot. Vagyis, tisztelt uram, ahogy számtalanszor említettem, az igazi gyötrődés nem a halál, hanem az időzített halál, aminek idejéről és helyéről tudomása van.
Látom ezt a két embert, fejükön és arcukon fekete maszk, hogy ne lehessen felismerni őket, mint két ördög. A gonoszság szimbóluma. És mai napig, amikor bámulok a képekre, még mindig látom a gonoszság és az aljasság arcát ebben a két emberben. A sátán maga bámul rám ezek mögül a primitív szemek mögül. Nyakára tekerik az előbb visszautasított zsákot, amelyet a fejére szántak, és vonszolják a tv-kamerák előtt.
Ember kivégzése élőben. Izgalmas téma. A kivégzést végrehajtók arcából csak a szemük látszik. Buzgalomban, túlzott buzgalomban készítik az áldozatot a bitófára. Világos volt, hogy élvezik a dolgot. Világos volt az a forró vágy, hogy lássák: a férfi élettelen hulla. Ez a bosszú rút arca. A bitófa alá állítják Szaddámot, közben az emelvény alól hangok és kiabálások jönnek. Nagyszámú ember van jelen a kivégzésen. Természetesen síiták. Az örömöt és a kárörvendést nem lehet elhallgattatni. A durva, primitív hangok súgják, hogy a legtöbbjük nem csupán analfabéta, hanem hiányzik belőle a legelemibb emberiesség is. Olyanok voltak, mint a kutyák, ugatnak hisztérikus hangon, kívánva széttépni az áldozat húsát. Közben ismételték: „Allahu akbar, Allahu akbar”, ezzel próbálva vallási színezetet adni az embertelenségnek és az alantasságnak. Valójában, uram, igazuk van, és joguk van kiáltani ezt a ronda mondatot, hiszen a gonosz istenük, a gonosz Allahjuk képes minden alantasságra, minden embertelenségre és igazságtalanságra. Alkalmas sátán, alkalmas aljas tettekre. Így passzol a dolog, és érthető. Régóta tudtam, hogy az irakiak primitív és faragatlan emberek, és beduin származásuk arra kényszeríti őket, hogy a középkorban éljenek, legalább szellemileg. De nem képzeletem, hogy a kép ennyire sötét. Hogyan lehet, hogy a huszonegyedik század küszöbén vagyunk, és közben a tömeg ennyire beteg? Nem tudom, lelkemre mondom, nem tudom.
A férfi állt a bitófa alatt, hallgatva a megalázást, a szabad sértést, anélkül, hogy lehetősége vagy kedve lett volna reagálni. Összesen annyit mondott hosszú megaláztatás, hosszú káromkodás, ő és a családja hosszú sértegetése után: „ez az arab bátorság”? Világos volt mindenkinek, aki látta a kivégzés jeleneteit, hogy Szaddám győzelmesen jött ki a civilizálatlan erőkkel szemben. Ő volt a méltóság a méltatlansággal szemben. A bátorság a gyávasággal szemben, amely ugatás formájában nyilvánította ki magát. Egy ember egyedül állt nagyszámú kutyával szemben. Nem kegyelmezett neki senki. Nem gondolta senki ezek közül, hogy egy hús-vér ember pár pillanat múlva szembenéz a legrettenetesebbel, amellyel embernek szembenézni lehet, a saját halálával. Egyedül volt, magányos. A szívszorító jelenetet a tévé közvetíti. Bámultam a képernyőt, uram, anélkül, hogy bármit tudnék csinálni, anélkül, hogy meg tudnám állítani ezt a határtalan barbarizmust.
Azok után, hogy nyaka köré tették a kötelet, Szaddám elkezdte kiáltani a muzulmán vallás tanúságtételét: „Tanúskodom, hogy nincs isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája”. Nyomorult. Hol van Allah? És hol van Mohamed? És ha vannak, nem látod, te nyomorult, milyen gonoszak? Nem látod, te nyomorult, milyen aljas nép az ő nyája? Nem látod, te nyomorult, hogy ez az Allah nem más, mint a sátán?
A férfi utolsó pillanataiban próbál kapaszkodni valamibe. Akármibe. És nem volt az a valami több, mint remény, hogy muzulmánként hal meg, és bemehet a paradicsomba, ahogy a Korán megígérte. A férfi nem gondolta ebben a pillanatban, hogy kiált Irakot éltetve, vagy kijelenti, hogy feláldozza életét az ellenállásért. Ugyanazt a nyelvet használja, amelyet kivégzői. Ezzel eltávolodott attól, hogy nemzeti hős legyen. De megérdemelte azt a címet, amelyet nem lehet elvenni tőle: mártír lett. A primitív népcsoportoknál mindig naiv elképzelés él a mártírizmusról. Mártír az az ember, aki meghal a háborúban országa vagy vallása védelmében, s így korlátozzák ezt a nemes jelzőt a legbrutálisabb és legfanatikusabb formákra. Miközben akik a háborúban halnak meg, haláluk hirtelen és abszurd, vagyis semmi. De az igazi tanúság, mint ahogy most látja, uram, az a halál, amelyet szenvedés és megaláztatás kísér. Az a halál, amely lassan jön. Amikor más ember igazságtalanságot követ el ellened anélkül, hogy védekezni tudnál vagy visszaadni a megaláztatást. Az ember, aki egyedül hal meg, miközben gyilkosai élvezik halálát, egyedül csak ő a mártír. Az ember, aki megjárja a szenvedést, a nyomorúságot és a megalázottságot, és megfosztják jogát az élettől, ez az egyedüli mártír. A hirtelen halál, amelyet nem előz meg félelem háborúban vagy a mindennapi életben, nem tekinthető tanúságnak. A mártírság szó az arab nyelvben sokat mond, és zseniálisan kifejezi a jelenség misztériumát. A „sehede” igéből származik, ami azt jelenti, látni valamit. Ez kifejezi, hogy az Isten lerántotta a leplet a titkokról az előtt az ember előtt, aki ilyen halált szenvedett. Megvilágosodott. Ez az ember képes látni az Istent. Vagyis felemelkedik az emberek fölé, és isteni tulajdonság keríti hatalmába őt. Az a sűrűség, amely a tudatba tömődik a kivégzés pillanatában, képes láttatni vele mindent. Mintha hirtelen isten lett volna. A megsemmisítő veszély, és az a tudat, hogy egy óra múlva vagy fél óra múlva vagy akár egy perc múlva megfosztják az élettől, és mozdulatlan test lesz, mint a sarokba tett zsák homok – ez a tudat felrobbant váratlan és láthatatlan forrásokat az emberi agyban. Minden hirtelen fájdalmasan világos lesz. Az utak világosak, a hibák és a bukások világosak. Ez az éles látás növeli a kivégzett magányosságát. Nem képes megmondani senkinek, mit érez. Senki sem képes egyesülni vele a tragédiájában. Magányos, mint soha életében. Gyűlöl minden embert, aki utána fog élni. És minden vigasztaló szó vagy pillantás a többiektől, bírhatatlan képmutatás számára. Akar sírni, de nem tud. Akar magyarázni, megérteni, de nem tud. Ezért megáll szótlanul, mereven, előre néz a semmibe, ahol hatalmas fal van közötte és a világ között. Ő ebben a pillanatban nem része ennek a világnak. Ő kiűzetett belőle, kegyetlenül és aljasul. Kezdődik a kínzó érzés tele félelemmel, hogy vajon milyen fájdalmat okoz az ilyen halál. Ezt a félelmet sem képes kimondani. Ezért egyedül marad mindenben.
És Szaddám halála pillanatában ilyen volt. Bátor, fél, szomorú és magányos. Méltóságteljes, vagy eltévedt lovas, próbál kapaszkodni valamibe, de nem talál, csak fájdalmat és a végtelen űrt. Kiabál, ameddig hangja bírja, mielőtt megnyílik alatta a deszka, és leesik az űrbe, a semmibe. Azelőtt, hogy befejezné a tanúságtételt, megnyílik a szakadék, és belezuhan. Nem engedték neki, hogy befejezze a mondatot, és talán ez az, ami nemessé tette halálát.
Amikor felakasztása után bemutatták arcát, látszott rajta a fájdalom, azok a pillanatok, amikor a felakasztott még él, mielőtt megtörne a nyakcsigolyája vagy megfulladna. Vajon mi járt a fejében ezekben a pillanatokban? Vajon mire és kire gondolt? Vajon hogyan bírta, hogy meghaljon ilyen kegyetlenül? Hogyan tudja a tudat ezekben a pillanatokban felfogni, hogy mi történik, anélkül, hogy az őrület kergetné? Hogyan lehet az ember ennyire egyedül és szegény és megalázott? És hogyan tudnak azok az emberek, akik elkövették ezt a tettet, úgy aludni ezen az éjszakán, ahogy szoktak, anélkül, hogy eszükbe jutna akár egy pillanatra, hogy bűnt követtek el, elsősorban maguk ellen. És ez a bűn kíséri őket halálukig, és haláluk után.
2006. december 30-án, szombaton, kivégeztek egy hetvenéves embert. A neve Szaddám Husszein. Diktátor volt, mint minden uralkodó a harmadik világban. De halála pillanatában az ember képe felülkerekedett, elmosta minden szennyét, és ragyogott az isteni arca, a mártír arca, miközben a sátáni maszkok megfeketednek, és elmerülnek a történelem szemétládájába.
Kikapcsolom a tévét. Leülök az ágy szélére. Kintről az utcáról bejön a petárdák hangja. Ünneplik az új év eljövetelét. Senkit nem érdekel egy ember halála. Ülök az ágy szélén, és sírok. Hátha a könnyek megbocsátást nyernek nekem a bűntől, amit ma hajnalban követtem el, én, Mido, a világ, az egész világ.
Illusztráció: Kötél (a szerzőnek – a Husszein-fotó mellett – írásához csatolt net-képmelléklete)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
