Kányádi Sándor: Citromfák és mogyoróbokrok fölött (novella)
*
A rovat gazdája, Urbán László, ezernyi folyóiratokban, újságokban lappangó értékek kikutatója és közzétevője, Kányádi Sándor ilyen rejtett írásaiból készül kötetnyit megjelentetni. Köszönjük Kányádi Andrásnak, aki hozzájárult a következő írás közléséhez, írván: „jóatyám külön felhívta a figyelmet, tulajdonképp ez az egyetlen igazi novellája”.
*
Már maga sem tudja, mióta van magánzárkában. Kihallgatásra is, ha jól emlékszik, legalább két hónapja nem vitték. Minden reggel bejön a szolgálatos tiszt, szétnéz, miközben ő föltartott kézzel falnak fordulva áll. Egy árva szót sem szokott szólni, az arcát jóformán nem is látta. A lépteikről tudja, hogy váltani szokták egymást, akárcsak a három váltásban dolgozó porkolábok. Azok még néha egy-egy szót odavetnek, a lötty mellé. Ennyi az egész. Az egyik, az alacsony barna, még mintha szánakozna is, úgy vette ki a tekintetéből. Egyébként az a legszófukarabb. Fogalma sincs, milyen gaztettet tételezhetnek föl róla. Nem is érdekli. A nyomozó sem érdekli, nem is ember, magnetofon: ugyanazok a kimért kérdések, ha válaszol jó, ha nem, úgysem történik semmi. Visszakísérik, rácsukják az ajtót s ezzel el van intézve a következő kihallgatásig. De az már régen volt, talán még több is mint két hónapja. Nem verik, egy ujjal sem bántották, nem is gorombáskodnak, még csak rá sem kiabálnak. Furcsa, minden eddig olvasmányának ellentmondó bánásmódban van része. Már-már kezdi magát kiváltságosnak érezni. Egy pofont azért kapott az elején, amikor behozták. Ugyanis nem akart jönni. Vissza is adta, ahogyan kapta azon nyomban, egy tejfeles szájú hadnagynak. A hadnagy elterült. A társai, négyen voltak, fölsegítették. Őt pedig szabályosan kényszerzubbonyba húzták; ma sem érti, honnan volt kéznél. De nem bántották, pedig el volt készülve a legrosszabbra. A száját, szinte bocsánatkérően, kipeckelték, hogy ne kiabálhasson, mert kiabált, üvöltött. Késő van, nem illik, fölveri a házat, megzavarja a szomszédok éjszakai nyugalmát – magyarázta a civil ruhás szájpeckelő rendkívül udvariasan. Az lehetett a főnök, mert a heveskedő hadnagyot is lehordta illetlen cselekedetéért. Hordágyra fektették, mint egy beteget, s betették egy mentőautóba. Micsoda tapintat. Tulajdonképpen a kihallgatásokat is inkább orvosi vizsgálatnak tekinthetné, ha a kapitány fehér köpenyt viselne; s nem vernék vasba minden elővezetésnél. Az elején még próbált logikusan válaszolni, érvelni, de rájött, hogy a logika nem érdekli a kapitányt. Van vagy tíz, pontosabban tizenegy kérdése, azokat minden alkalommal fölteszi, ha válaszol, jegyzőkönyvbe veszi s alá akarja íratni, de ő nem írja alá. Köszönöm, mondja a kapitány nagyon udvariasan, megnyom egy gombot, s máris vezetik vissza. Utoljára ő kérdezte a kapitányt: mi van a családdal, a gyerekkel? Nem tudom – ezt volt a válasz, sőt kedélyesen egy közmondással is megtoldta – amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Köszönöm – mondta a fogoly, bokáját összeütve. Kérem – mondta a kapitány és intett, hogy vihetik. De már több mint két hónapja történt. Azóta egyfolytában utazik. Az elején, vagy félévig, a szokásos és sokszor megírt magánzárka-játékokat próbálgatta a pókkel, az egérrel, a kenyérgalacsinnal, inkább a klasszikusok iránti tiszteletből, mert nem sok öröme telt e receptek alkalmazásában. Érezte, hogy humbug az egész, amit a pókokról s egerektől írtak, de nem akart tiszteletlen lenni, inkább ügyetlenségével, hozzá nem értésével magyarázta sikertelenségét. Azon, hogy miért került ide, nem sokat töprengett. Majd csak kiderül, gondolta, de mindmáig nem derült ki. Gyötrődött az asszony, a gyerek sorsa miatt is, de aztán beletörődött, majd csak lesz valami velük is. Szégyellte fásultságát, de tenni nem tudott ellene. Többször végiggondolta egész életét, de az sem volt újdonság számára, civil életében is folyton azt tette. Abból élt. Főleg a gyermekkorából. Hiába lakott modern lakásban, volt férj, családapa, az egészet valahogy valószínűtlennek vélte mindig. Nem csodálkozott volna, ha egy szép napon újra ott ébred a kalyibában a kihunyó tűz mellett, tegnapról sajgó izmaiban az újabb nap kaszálni kell félelmével, mert utálta szívből a kaszát, meg a kapát, azért hagyta ott s hagyta volna már gyerekkorában. Neki is vágott egyszer a háború után kétszáz gramm dohánnyal és egy kiló mézzel a hátizsákban, hogy elmegy Amerikába, de nem volt cipője s a harmadik reggel kékre fagyott lábbal visszafordult. Aztán idő teltével minden jóra fordult: bolyonghatott kedvére, bejárta Európát, igaz, már közel a negyvenhez, de bejárta. És most abból él, hogy újra utazza útjait. A reggeli kávé langyossága, minden reggel, azt a horvát nénikét juttatja eszébe, aki Opatijában, mert egész nap nem tudott kimenni a házból a zuhogó eső miatt s verte a gépet, az a kedves horvát néni bekopogott, hogy főzzön-e egy kávét az uraságnak, az uraság nagyon megörült és boldogan szürcsölte a pompás illatos kávét. Fölírta a címét, hogy okvetlenül ott nyaral majd családostól, de aztán csak egy képeslapot küldött a néninek. Május 17–20. Ezt a három napot lakta a néninél. Végig esett az eső. Egyetlen délelőtt tudott valamit napozni, de az sem volt igazi. Azelőtt tíz nappal Velencében is pont olyan idő volt; egész napos zápor. Olyat még nem is látott addig. Igen, pontosan tíz nappal azelőtt, 7 és 10 között. Büszke rá, hogy memóriája jól működik, hogy jegyzetek híján is pontos a kronológia. Igaz, hogy Veronában majdnem egy hétig időzött, aludni sem tudott, sehogy sem akart kijönni a lépés. Nem tudott megállapodni Júlia sírjának látogatási idejében. Megzavarta, hogy az erkély alá minden nap elzarándokolt. A sírhoz is kétszer, először zárva volt. És folyton eszébe jutott a monológ is, és olyankor majdnem elsírta magát, mint akkor első este az erkély alatt: De csitt, mi fény tör át az ablakon, ez itt kelet és Júlia a napja, ó kelj szép nap s az irigy holdat öld meg, mely már beteg és bútól sápadoz… de nem tudta tovább mondani, mert mindig dühbe jött, vitába szállt okoskodó útitársával, aki nagy giccsnek nevezte, szentimentális, ifjúkori giccsnek az egész darabot. de végül is egy éjszaka fölkiáltott: heuréka, heuréka; április 12, kedd, déli tizenkettő és egy között! Az őr benézett. Az alacsony barna azt mondta: nyughass már. És meg is nyugodott, majdnem megölelte az őrt, de az még idejében rácsukta az ajtót. Büszke volt nagyon, hogy mindent sikerült rekonstruálnia. De már vagy tíz napja, vagy talán két hete; mennyi ideje is? Érzi, hogy elbizonytalanodott. Az egész út valójában… az mégsem lehet, hogy az újrautazás több időbe teljék. Csőd, csőd! Az az asszony a citromfák s a mogyoróbokrok fölött, kire is hasonlított, milyen is volt az arca? A Monte Solaróra ringatta föl a kötélpálya. Hogy kacagott, minden oszlopnál! Előtte is, mögötte is üres székek. Milyen érdekes, csak megállt kicsit guggolva az ember a talpának kirajzolt helyen s a széket csak úgy a feneke alá billentik, és már száll is, kapaszkodik a keresztvasba. Nagyon érdekes. Megfigyelte, mindenki izgul, pedig nem is olyan nagy a magasság, legtöbb, ha tíz olykor tizenkét méter, de még annyi sincs, és mindenki izgul egy kicsit. Van, aki leplezi, lezserkedik, ide-oda hajlong, felcsapja a keresztvasat, ami szabálytalan és meg is járhatja: lepottyanhat. Mindez csak izgalom levezetés! Milyen jó érzés, amikor fönn a tetőn, a kifogó ember kezét nyújtja s gyöngéd öleléssel lesegít a székből. Hálát érzel iránta. Hálát, hálát, határozottan hálát! De a legemlékezetesebb mégis csak az az asszony volt, az a signora, aki szembe libegőben ráköszönt a citromfák és mogyoróbokrok fölött. Bongiorno Signore, mondta és mosolygott hozzá. Nagyon hasonlított valakire. Akkor tudta is, hogy kire. Az arcára…, azt hitte sohasem fogja elfelejteni, és hetek óta csak a hangját hallja, de az arca, az arca elmosódik. Sem előttük sem mögöttük senki, csak ketten voltak, tíz-tizenkét méterre a citromfák és mogyoróbokrok fölött. És egyszer csak ráköszönt, és mosolygott. Nem volt szép, nem, szépnek nem mondható, de mégis, mintha szép, nagyon szép lett volna. Ez mégsem lehet, emlékeznie kellene az arcára, de csak a hangját hallja. Napok, hetek óta csak a hangját. Egészen belezavarodott, enni sem tud, pedig eddig mindent fegyelmezetten megevett. Undorral, de evett. A porkolábok is mintha sejtenék, egyre többször néznek be. És a legelképesztőbb, ma fölvitték s a kapitány egyetlen kérdést tett fel. Ki az az olasz nő, akivel kapcsolata volt? Nem értette az elején. Aztán belé döbbent: te úristen, álmomban, biztosan álmomban, mert álmában is folyton… Próbálta megmagyarázni. Szégyelli is most utólag, hogy olyan lírai volt. A kapitány el is nevette magát, majd leintette. Eléggé durván, szokatlanul durván: hagyja a mesét, a lényeg érdekel, ki az a nő, hogy nézett ki? De ez az uram, ami gyötör, nem jut eszembe az arca. Hálás lennék, ha szembesítenének. Még arra is sor kerül, addig menjen vissza szépen és emlékezzék. Emlékezzék – s az ujjával megböködte a fogoly halántékát. És kivezettette. Egy darabig-föl járt a cellában, de azt sem bírta sokáig. Leroskadt az ágyra. Érezte a vereséget. Zokogott. Majd elkezdett kiabálni: Signora, Signora! Tíz körmével az arcát tépte. Könnye, vére egybefolyva patakzott le a ruháján. Már jöttek is a kényszerzubbonnyal. Nem tiltakozott, tartotta engedelmesen a karját, mint az operációhoz készülő orvosok szokták, s a porkolábok, mint valami fürge kezű nővérek, gondosan befűzték. Akkor összeesett. Ringatózásra ébredt. Távolról hallotta, pedig a feje fölött beszéltek: Szívós egy alak volt. Másfél évig bírta. Ilyen még egy sem volt, aki citromfák meg mogyoróbokrok fölé képzelje magát, méghozzá egy olasz nővel – vihogott a másik. Az ilyet hamar agyonverik a többiek. Vagy az őrök. Nálunk úri dolga volt. Belökték hordágyastól egy autóba s az ajtót rácsapták. Ekkor már újra teljesen magánál volt.
Előre 1970. dec. 27.
Illusztráció: Utazó Kányádival, déli libegő signorájával
Ezek is érdekelhetik!
Lovik Károly: Tíz krajcár →
Kaffka Margit: A padlásra, Ind legenda →
Sárközi György: Kibékülés, Lovag Kutyaházy sétakocsikázása →
