Doncsev Toso: Szétszakítva. Burján Zsigmond filmdrámája
*
Egyedül az igazi művészek képesek hitelesen megjeleníteni azt a drámát, azt a letaglózó érzést, amit elődeink: nagyapáink, dédapáink, ükapáink élhettek át 1920. június 4-én, nemzeti nagylétünk utolsó napján.
Nem ismertem, nem ismerhettem nagyszüleimet, mert anyám árván cseperedett fel, nagynéném nevelte fel, így vált pótnagyivá nénikém anyósa, apósa. Talán tíz éves lehettem, amikor valahol egy régi, rozsdás betűzáras lakatra leltem. Sokáig hiába próbálkoztam a kinyitásával, a szűkebb család tagjai is kudarcot vallottak minden kísérletükkel, minden öt betűs értelmes szónak a fránya zár ellenállt. Sanyi bácsinak azonban egyből sikerült, öt perc alatt kirakta a bűvös jelszót: UDINE. Nekünk ez az ismeretlen olasz város semmit sem jelentett, neki ez volt maga az élet és a halál, a bajtársak búja-baja, és személyes öröksége, a légnyomástól kapott enyhe kézremegése negyven év múltán is. Burján Zsigmond ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik még találkozhatott Doberdó egykor daliás hadastyánjaival. Neki Trianon nemcsak történelem, hanem máig fájó valódi érzés. A forgatókönyvíró és a rendező feszítő feladata a „hogyan tovább?”-kérdésre adandó őszinte és üdvözítő válasz és útmutatás. Az ima, a fohász, a dal segít, ám nem megoldás. Tisztán, sallangoktól mentesen, elfogultság nélkül kell látnunk, láttatnunk a múltat, hogy helyes feleletet találjunk a jövendő közös feladataira, a szétszakítottság orvoslására.
Illusztráció: Fáziskép a forgatásról
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Kerítésszaggató magyar szeszek (Tamási Orosz János két kötetéről) →
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
