Szombati István: PORTRÉVÁZLATOK
Petőfi
„Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem”
Mi ez a hangzavar, kérdezem magamtól, picit körbenézek. Képzeletben otthon, a Nagy-Alföldön vagyok. Nádfedeles világ. Rendezett udvaron gémeskút kínálja hideg frissítőjét. Ha lehunyom a szemem, éltető melegség csókolja a szívem. Látom az apámat, boncolókésével s kurta baltájával oldalast trancsíroz. Anyám a pitvarban a majorságot hívja. Mielőtt a tyúkólba hajolna, hogy begyűjtse a termést, törökbúzát kínál a káráló népségnek.
Bár nemigen szokásom, picit megtorpanok. Mi ez a hangzavar? Összejött a család, újévet váró születésem lenne? Ki tudja, hányat írt a naptár, mikor a vékony köldökzsinóromat a kezembe adták: itt az útravaló, gazdálkodjál, Sándor, védd magad, a hazád és a szabadságot!
Állok, forgolódom, hol vagyok, ki küldött? És a barátaim, az összetartó Pilvax, a leányszívek csókja? Mi ez a dörgés? Ágyúznak, vagy vihar közeledik? Hunyjam be a szemem, álmodjak veletek? Két napja nem alszom. Nem lenne szerencsés, ha ébren is veszély fenyegetne.
Lódobogást hallok. Eltévedtek volna a tikkadt, száraz mezőn? Úgy látom, dzsidások… Vörösek, mérgesek, mint anyám kis kertjében a légyölő galóca. Mi lenne ez, Uram, nézek az ég felé, nem a szabadságot küldöd a népemnek?
Ne merjem hinni, hogy március idusán mi voltunk a Duna s a Nagy-Alföld tetején? Mikor a Pilvax felé mentem az elszánt barátokkal, vékony köpenyünkön, megannyi lövedék, kopogott a szálas, nagyon hideg eső. Akkor még reméltünk, másfél esztendővel ifjabb szívek voltunk. Hittük és mondtuk is, civil ruhás polgár nem lehet ellenség!
Most sincs rajtam mundér, katonai ruha. Eszem ágában sincs párbajozni dzsidás harcosokkal. Én a szellem pennájával írom hatalmas betűkkel nemzetem jelenét és múltját! Mint önkéntes hírvivő, keresem a derült, világos égboltot, hogy hazafelé menet a meleg sugarakból hazám szabadságát emeljem az égig!
Lovasok, gyilkosok, mit akartok tőlem? Miért zavarjátok felém a dárdások lovait? Ki bántott titeket? Én csak az apámat, Bem apót keresem. Azt mondta a tegnap, húzzak egy nyúlcipőt, és fussak messze innen! Derültem pindurit, viccelni tetszik? Aztán legyintettem, mondjak egy közmondást, nemzeti strófákat? Elfeledted, apám, miért jöttem ide? Miért írtam tavaly a Nemzeti dalt, mivel kopogtatok hazafelé menet, ha túljutok Erdélyen?
Mint otthon az Alföldön, magamba szállva sétáltam a mezőn. Ekkor újra hallani véltem a tábornokom hangját: fuss, meneküljél, Sándor! Repülnék, ha tudnék, de úgy kezdem érezni, letörték a szárnyam.
Milyen nyelven szóljak, hogy a lovas barmok értsék kemény szavaimat? Emeljem a kezem fehér zsebkendővel? Vagy inkább énekeljek, fessek nekik trojkát?
Oroszul kiáltok, néhány szót még tudok. Nyugtatom őket, de lehet, csak magamat. Mit szólnának otthon, ha nem vinném haza a győzelem zászlaját, melyet negyvennyolcban az egekig emeltünk?
Ady
(Brüll Adél szemével)
„Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, / Vijjogva, sírva, kergetőzve, / Két lankadt szárnyú héja-madár”
Itt vagyok, Bandi, merre nézel megint? Alig néhány éve, hogy felfedeztük egymást, és te máris a héjanászról beszélsz? Vagy csak arra utalsz, hogy én, a felfedeződ, nem a tehetségedet, az új hangodat, csak a férfit láttam benned? Én, a férjes asszony (pár évvel idősebb), azt mered gondolni, csak a szíved láttam, nem a zseni szikráiban formálódó embert? Még mindig nem bírod elhinni, hogy Petőfi már akkor poéta volt, mikor Vörösmarty elé sodorta az élet, míg te, mint hírlapíró, még nem voltál olyan acélos, mint Szent László szobra. Azt hiszed, nem tudom, miért kedveskedtél, miért lettem Léda? Mert Adél, a csillogó díva, négy nyelven is beszélt. Ha úgy tetszik, Aphroditére is hajazhattam volna. Te viszont legfeljebb Erószra, akit a görög mitológia a szépség istennő fiaként jegyzett…
Merre nézel megint? Tudom, nem akartál senki fia lenni, talán csak Dózsa unokája… Ahogy szaladtak az évek, úgy kezdtem érezni, a szerelmem se forralja már igazán a véred. Tömény hiúságod nem bírta elviselni, hogy féltő szárnyam alatt az lehess, aki végül lettél. Míg nem ismertél engem, hányszor láttad Párizst, hányszor bújócskáztál a Földközi-tenger nagyra nőtt habjában? Mit gondolsz, Petőfi, a zseni hányszor járt a határ túloldalán a maga erejéből?
Azt hiszem, Bandikám, ezt kár is volt kérdeznem, mert azt, hogy Petőfi a semmiből, a saját erejéből lett többszemű Küklopsz, sose ismerted el. Mint ahogy azt se, hogy én akkor is fogtam a kezedet, mikor te lazítani kezdtél , el akartál dobni egy „gyönge” gyereklányért. Első gondolatod talán, hogy ő nem egy halott bébit, hanem egy szikrázó kisleányt fog majd szülni neked. Míg én a Héja-nász…, az Elbocsájtó, szép üzenet után is remélni mertem, hogy a csúcsok csúcsán, életünk végéig a poézisek csillogó vizében fogunk majd hűsölni.
Csontváry
„Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak Istentől nyerhetjük”
Öregszel, Tivadar, mondja a belső hang. Nyugtatom, ne aggódj, ötvenkilenc múltam, bár ha még emlékeztek szakállas képemre, nyilván azt mondjátok, ne füllentsél, piktor, lépjél ki a fényre, porold le magadat, százegy leszel nyáron, meddig üldögélnél a cédrusod tövében?
A magányba zuhanva fogom az ecsetem. Ahogy feljön a Nap, fél kézzel üdvözlöm, bár igaz hitem szerint hűsölésre vágyom. Szoktál még pingálni, kérdezitek olykor. Vállalnál giccseket, ha dollárba fizetnék? Somolygok, szelíden. Talán nem mindenki tudja, odalett a műtermem, akár csak a házam. Eladta a nejem. Hiába jártam a budai hegyeket, a Pilist, a Mátrát, Tivadar maradtam, nem bírtam lenni a festők Beethovenje. Akár csak Ludwig, remek mesterem is újítani próbált, nem akart tartozni irányzatok közé. Beethoven újszerű zenéjét romló hallásával, míg az én öregkori képeimet pszichopatológiás ficammal kezdték deklarálni.
Melyik vonulathoz kéne besorolni, kérdezték egymástól korának nagyjai, expresszionista, posztimpresszionista? Elárulnád, piktor, miért dobtad el az igazi munkádat? Miért nem a patikádban kevergetted tovább városod színeit? Azt merted hinni, ha követed Vincent van Gogh útját, égeted magad az olajfaligetben, a Nap festője lehetsz?
Azt hiszem, feleim, mióta megvénült bolygónkon keringünk, mindenki szeretné tudni, honnan jött, meddig ért, s meddig érhetett volna, ha a nehezebb utat választja a könnyebbik helyett. Csontváry stílusát, a kortársai közül, senki se bírta igazán kezelni. Ő egyedi fa volt. Magányos cédrus. Talán csak azért ment Libanon csúcsára, hogy ne érje el senki. Ott lett ő csodafa. Nem kicsi, nem nagy, inkább óriási. Örökzöld, sokszínű. Nemcsak ott és akkor, nálunk is, mindenütt, ahol élet virul, forog, glóriázik. Hiába próbálják másolni a kapzsi pénzsóvárok, belőle nem tudnak erdőnyit ültetni. S bár többfajta cédrus mutogatja magát, belőle csak egy van, Csontváry Kosztka Tivadarnak hívják.
Jozefin
„Az érzéki gyönyör a lelkek egyesülése nélkül mindig állatias volt, és az is marad mindig”
Köszönöm, Ludwig, nem csak a zongoraleckéket, a virtuóz technikát, a csodálatos gesztust, amit Martonvásárra hoztál a Brunszvik nővéreknek! Nem csak rám figyeltél, a nővérkém játékát is mindig instruáltad. Nem szóltál semmit, csak a tartásunkat, ujjaink mozgását figyelted. A szemed azt üzente, csak így érdemes élni zongoraközelben, csak így érdemes verni a színes billentyűket, csak így lehet a Bösendorfer a karcsú Stradivari igazi testvére!
A négykezesnek is örülni tudtam, melyet Goethe verse kapcsán hangszereltél nekünk. Bár Teréznek is szikrázott a szeme, de a szíve nem bírt úgy ugrani, ahogy az enyém lángoló szívedbe. Szikráztam és égtem, mint bármelyik szonátád. Ne tagadd, Ludwig, biztos vagyok benne, hogy az Appassionatát is nekem „hangszerelted”, csak azért ajánlottad végül a bátyámnak, hogy a Brunszvik család ne érezze folyton kettőnk birodalmát. Pontosan éreztük, hogy a rang és a vagyon kapcsán Deym gróf nevéhez fognak majd kötözni. Minden hang és akkord a szíved dobbanását röpítette felém, amit a szerelmesek akkor is éreznek, ha távolabb egymástól pislákol a remény. Gondolom, mondtam már, leírtam ezerszer: este, ha a gróf ágyába bújok, a te neved suttogom – szívemet égeti, Holdfényszonátában füröszti a lelkem. Mikor rád gondolok, megannyi máglya, világolsz az égben. Mint nálad a g-moll, ha a c-be kapaszkodik. Nyári tücsökként énekel a lelkem, őzlábakon futok bécsi házad felé. Érezni vélem ahány korábbi csókodat. Úgy perzsel és éget, amit egy Brunszvik csak a szívével is halló zenész közelében érez! Ahhoz, hogy igazán meg tudjam érteni, hogyan viselkedjem, nem a grófi címem, a te zenéd kötelez. Remélem, az öregedő gróf is, ha időnként ölelni próbál, meg fogja érteni, ki van a szívemben. Valahányszor zongorához ülök, hosszú ujjaimat a te tekinteted simogatja. Harsonák, hegedűk, üstdobok biztatnak, Jozefin, ne add fel, a rang és a távolság nem vehet el tőle!
Michelangelo
„A lélek nyugtalansága nem a nagyság jele. Az összhang hiánya a lény és a dolgok, az élet és törvényei között még a nagy embereknél sem függ össze a nagyságukkal, inkább a gyengeségükkel” (Romain Rolland)
Ne magasztalj, Világ, ne emeljetek engem színes piedesztálra. Sose lettem volna az, aki, ha a Dávid-szobrot nem kezdi formálni előttem valaki, ha nem engem kérnek fel a jó szemű mesterek: álmodj neki tökéletes formát, Buonarroti! Ha nem szeretek bele abba a szoborba, amit a rossz nyelvek félremagyaráztak, talán én se lennék az, aki végül lettem. Fekete lelkű társaim (sokan vettek körül) időnként kikezdtek, próbálták rám sütni hamis bélyegüket, mely szerint Dávidtól, a szép testű férfitől túlontúl elragadtattam, s akár a betegek, a halálba igyekvők, nőgyűlölő lettem. Ha az lettem volna, gondoljátok, festek és álmodok márványba meztelen hölgyeket, karcsú angyalokat és Máriát Krisztussal? Igaz, magányos voltam, akár egy remete, de annyira sose, hogy elforduljak tőlük, behunyjam a szemem. Talán még akkor se, ha országnyira duzzadt pinduri pénztárcám, mert bármerre fordultam, a rimánkodó nyomort, a sikító szemeket mindig észrevettem. Gyenge embereknek – önmagamon kívül – azokat éreztem, akik nagy ívben kerülték a szegényebb társakat. Kínjaikat – kik nem hittek Istenben és tulajdon magukban – sose ébresztették hittel, kemény kézfogással. Nálam, feleim, az öröm és fájdalom: sose volt pénzfüggő. Akár egy ikerpár, kézen fogva jártak. S mint a sorskovácsok, ütötték a vasat, formálták a lelkünk, hogy akkor se sorvadjon, lobogva éghessen, ha véget ér a kanóc, ha nem kerül új gyertya a szobánk asztalára.
Dante
„Pokolban lenni nem azt jelenti, hogy valaki megfizet a bűneiért, hanem azt, hogy nem tud tőlük megszabadulni”
Míg nem olvastam végig Dante remekművét, úgy kezdtem érezni, Rómeó és Júlia, Orpheusz és Eurüdiké szerelmét sose fogja felülírni senki. Pedig Dante és Beatrice (pár száz évvel előbb), úgy érzem, megtette. A költő a kicsi lányba, ahogy fölfedezte, fülig beleszeretett. Sose találkoztak, csak lelki szeme látta, mégse gondolt másra, féltve dédelgette, mint Dárius király tengernyi kincseit. Gyönyörű, glóriázó verseket írt hozzá. Mikor meghallotta, hogy férjhez ment, a szíve nem kesergett. Talán még akkor se, mikor azt beszélték, hogy elhunyt a virágszál! Nyilván úgy gondolta, az örökkévalóság birodalmában, Isten színe előtt, újra találkoznak.
Kevesen hitték, hogy a költőzseni a lány halála után nem befelé, inkább kifelé fordul. Sziporkázó karriert épített, élte a világát. Szeretőket tartott, gyerekeket nemzett. Ám bármerre lépett, bármibe kezdett, Beatricét nem bírta feledni, az elérhetetlen szerelem csontkemény jelképé formálódott benne.
Beatrice, élete végéig, központi téma lett, ébren és álmában is vele foglalkozott. Úgy kezdte érezni, ahhoz, hogy igazán hűséges maradhasson hozzá, sziporkázó művet illik alkotnia. Vajon egy Isteni színjáték felérhetne hozzá? Ha nem megy férjhez a lány, ha a közelében marad, ha összeáll vele testben és lélekben, akkor is érezné páratlan szépségét, frissíteni tudná háborgó lelkében a költészet legdrágább kincseit?
Hogy milyen tulajdonképp az igazi arcunk (királynak, művésznek, világtekergőnek), azt csak a pokol bugyraiban tudjuk érzékelni. Ez a hely, a jeles költő szerint, többszintes világa a tudatállapotnak. Talán így van ez ma is, és így lesz majd holnap is. Nem számolunk vele, hogy a titkok mélyén élünk. Miért? Mert nem érezzük mindig a szeretet országát. Mint a világtalan, csukott szemmel járunk. Ha érintünk valamit, ha sikerül elkapni egy-egy távoli emléket, azt hisszük, hogy megvan, ez a mi gyermekünk!
Szombati István a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Portrévázlatok
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
