Nagy Mari-Vidák István: Nemezkészítés Bulgáriában
*
Régi koprivsticai takarók
Plaszt és kecse
Szófiából vonattal indultunk a Szrednogorie hegyei között megbúvó település, Koprivstica felé, mely közelről egy ódon, derűs kisváros hangulatát árasztotta.
Lutov-ház Koprivstica
A legszebb régi épületekből, így a Lutov-házból is múzeum lett. A ház szakértője, Donka Krivilajcseva asszony, látva csodálkozásunkat, így szólt:
„Koprivstica fénykorát a Krimi háború idején, 1856-1877 között élte. Mikrimek szultán a várost leányának, illetve a török egyháznak adta. A város csak jelképes adót fizetett, de ez csak addig volt így, míg a szultán élt. Az itt élő gazdag, bolgár kereskedő-családok házaikat török előképek szerint építették meg, és rendezték be. Akkoriban 12.000 lakosával az ország egyik legnagyobb városa volt. Sajnos ma már csak 3 ezren lakják.”
Mi a helybeli nemezek szépsége miatt utaztunk ide. Európában egyedülálló az a 40 darabos gyűjtemény, ami itt található. A bulgáriai nemeztakarókról keveset tudnánk Rajko Szefterszki történész, néprajzkutató munkássága nélkül. Ő 1954 és 1957 között bejárta az egész országot, így lett a nemeztakarók szerelmese, és szakavatott ismerője. Egyik tanulmányában erről így ír:
„A nemeztakarók mintázása hasonlít a festők munkájára, de készítői ecset helyett színes gyapjút használtak. Mint az igazgyöngyök, úgy fénylenek a színes napkorongok, és a feléje hajló virágok a márványfehér nemezen.
A mestereknek nagy képzelőerejük volt. A természethez hasonlóan, abból tanulva alkottak. A szegélymintában én gyakran szíveket, repülő darvakat, néha lófejeket látok. Némelyikük visszaköszön Koprivstica fakapuin, a kutak elején, vagy a lakószobák mennyezetén. Az itteni takarók jóval színesebbek, részletgazdagabbak, finomabbak, mint az ország más vidékein.”
Egy takaró részlete és egy másik takaró középmintája (Vidák István rajza)
Az óvárosban sétálva megismerkedtünk Nikola Kosztov iparművésszel. Ő a takarók használatát tömören és találóan így foglalta össze:
„Koprivsticában a nemeztakaró a hozomány fontos része volt.
Legkevesebb két, három takaróval minden leánynak rendelkeznie kellett ahhoz, hogy férjhez mehessen. A takaró közepén a mester színes gyapjúból egy nap mintáját jelenítette meg. A nap volt hivatva arra, hogy az ifjú pár egész életét beragyogja. Először a nászéjszakán aludtak rajta, majd további kilenc hónapig. Ekkor a takaró közepén lévő nap-mintára egy rengő fabölcső került. Évekkel később, mikor a bölcsőre már nem volt szükség, ide helyezték át az alacsony, kerek, étkezőasztalt. Sok-sok év telt így el, majd a családfő meghalt. Belecsavarták az egyik nemezbe, és azzal együtt eltemették. A takarók egy része 1991 óta a Lutov-házban, az állandó kiállításon látható. A másik részét raktárban őrzik.”
Az állandó kiállítás alapos megnézésekor Krivilajcseva asszony a régi időkre így emlékezett vissza:
„Öregasszonyok mondták nekem itt Koprivsticán, hogy valaha gyakran jártak erre lóháton vagy szekérrel mesteremberek. Tőlük tanulták meg a helybeliek a nemez készítését. Hogy ez mikor volt, nem tudom, de azt igen, hogy az épségben megmaradt legrégebbi takaró az 1700-as évek végén készült. Az utolsó nemezkészítő mesterrel én már nem találkoztam, de tudom a nevét: Sztojan Drandarinnak hívták. A Drandarin név szőrcsapót (Wollschläger) jelent. A háza innen nem messze ma is áll, de a műhelyét már elbontották. A leányától megkaptuk az íj-fáját, és a kézzel kovácsolt ollóját.”
Az évek során mi is találkoztunk néhány családdal, ahol a dédunokák megőrizték őseik takaróit.
A múzeum a helybeli családoktól évente csak egy vagy két takarót tudott megvásárolni, ennyire futotta a költségvetésükből.
Hogy mekkora egy nemeztakaró? Az egyik legnagyobb a Lutov-ház emeletén látható a lakószoba padlóján. Alapszíne világossárga, mérete 2,6 x 3,9 méter, súlya 17 kg. (Kiinduló mérete: 3,5 x 5,2 m). A súlya 20-24 kg.
Érdekes módon a takarók mintáinak színe 150 év eltelte után se fakult meg. Igaz, naptól védett helyen, szobákban használták. A növényi festés, bár ezt kevesen tudják, jóval tartósabb, mint a jelenleg használt vegyi festés.
Egy eredeti koprivsticai nemeztakaróról készült festmény, Szófia (Szászi Balázs felvétele, 1988)
Mi úgy gondoljuk, jó lenne, ha minden nemezkészítő láthatná ezt a gyűjteményt. Hogy miért? Mert ismereteink szerint Európában egyedül itt őrződtek meg többszáz éves nemeztakarók. Nem értjük, hogy miért nem lettek népszerűbbek ezek a szép alkotások, miért nem készült róluk egy szép, színes könyv.
A Paradicsom mezeiben:
Svetlana Kamps felvétele, 2018
A szépséges minták sok fejtörést okoztak nekünk. Készítésük 1880 táján örökre abbamaradt. A minták magyarázata nem maradt fenn. Mennyiben voltak ősi, bolgár minták ezek, és mennyiben régi török minták, ezt nem tudtuk eldönteni.
Többszöri ottlétünk után kialakult egy kép bennünk: Talán így is lehetett….
Ránézve a nemeztakarókra, egy udvar elevenedik meg a szemünk előtt. Egy olyan szép udvar, amilyen a Paradicsom kertje, a Halhatatlanság kertje. Ezt a mesebeli, szép világot egy kerítés veszi körül. Ez a takaró szegélymintája. A kertben rózsa- és jázminbokrok virágoznak, kellemes illatukat továbblebbenti a szellő. Hegyes ciprusfák merednek az ég felé. Minden a világosság, a világ közepe, a nap felé tör. Lehet ez a központi minta, az örök élet vizét adó szökőkút, vagy talán Salamon király hatszögletű vagy nyolcszögletű, csillagos varázsgyűrűje. Néha a kertben a fal mentén sátrak állnak, a tündérek sátrai. Ennyire szép és békés néha egy-egy falusi temetőkert a kora őszi nap fényében. A takarók 150-200 éve készültek, bolgár és török mestereik már rég meghaltak, s a kert egyre távolodik tőlünk.
Koprivstica, 1986-2006.
Időutazás a Balkánon
Nemeztakarók Koprivsticában, Bulgária egyik ékszerdobozában
Ez a rövid tanulmány a Filz-Fun folyóírat 2020. augusztusi számában közölt írásunk folytatása.
Bevezető
Van valami varázslatos abban, amikor az ember egy olyan teremben foglal helyet, ahol 200 éves nemeztakarók veszik körül. Hasonlót érez a régész, amikor az ásatáson épületmaradványokat és használati tárgyakat talál. Itt a Szrednagora erdővel borított hegyei között nem kell kiásni a földből a házakat, a kerítéseket és a kapukat, csak a port kell a takarókról lefújni. Koprivsticában eltölti az embert a több száz évvel ezelőtti világ hangulata. Egyes vélemények szerint a város neve a kopriva szóból ered, jelentése: csalános. Mások szerint a kup recsici szóra vezethető vissza, ami áradást jelent. Ez is igaz lehet, mert sok patak ömlik itt a Topolnica folyóba.
A régmúlt emberei a domboldali temetőben nyugszanak, de egykori világuk a múzeumként berendezett házakban ma is megtekinthető. Pontosabban mondva hat ilyen ház látogatható. Közülük számunkra jelen esetben a Lutov-ház a legfontosabb.
Donka Kriviralcseva asszony
Látogatásaink Bulgáriának ebben a kis ékszerdobozában, Koprivsticában az 1980-as évek elején kezdődtek. Ekkor már tudtuk, hogy a múzeumban 40 db takarót őriznek. Vele találkozva kérdésünkre azt az egyszerű választ adta, hogy a takarókat azért nem tudja megmutatni, mert a kulcs Moszkvában van.
Ez egy jelképes kijelentés volt, amit mi meglepődve, kényszerűen tudomásul vettünk, remélve, hogy legközelebb másként lesz.
A második alkalommal ismét vele találkoztunk, akkorra a kulcs már annál a teremőrnél volt, aki éppen kórházba került. Nem adtuk fel. A következő alkalommal azt a választ kaptuk, hogy a takarókat Szófiában, az ottani múzeumban éppen kijavítják (restaurálják). Ezután még több sikertelen utazást tettünk, míg megtudtuk, hogy a kisvárosban sok család őriz ilyen takarót, de a múzeum évente csak 1-2 darabot tud megvásárolni.
Kriviralcseva asszony attól félt, hogy felvásároljuk előle.
A gyűjtemény sorsa egy szép napon fordulatot vett. Egy koprivsticai származású iparművész, Marija Budurova asszony megismerte ezt a művészeti ágat. Alkotásait a múzeumnak ajándékozta, azzal a feltétellel, hogy a Lutov-múzeumházban állandó kiállítást kapnak. Munkáiból itt bemutatunk egyet.
A ház alsó termeiben az ő munkái mellett szerencsénkre az eredeti takarók is láthatóvá váltak. Helyszűke miatt úgy a falon, mint a földön, egymás mellett, részben egymást fedve lettek kiállítva.
Sok év eltelte után Kriviralcseva asszony megbarátkozott velünk. Hasznos ismereteket kaptunk tőle a takarók koráról, az utolsó mesterről, és a munkamódszerről. Mostani utazásunkkor egy szál virággal emlékeztünk meg róla a sírjánál.
Az elmúlt években a kiállítást átrendezték. Jelenleg három teremben, 10 db régi nemeztakarót tekinthet meg a látogató. Emellett még egy teremben a helyi szövés hagyományai, egy másik teremben pedig a már emlegetett Maria Budurova asszony kortárs alkotásai láthatók.
Anasztazija Rajgin asszony takarója
A mai kiállítási módszerek szerint, ami szép és értékes, az legyen szem előtt, másképp mondva: szemmagasságban. Így lettek a nemeztakarók egy fémállványra felerősítve. Alul egy kisméretű tábla jelzi: Tilos a tárgyakhoz érni!
A képen látható nagyszerű alkotás 1,9 méter széles, és 2,8 méter hosszú. Ez azt jelenti, hogy kezdetben, a gyapjú lerakásakor, még meggyúrása előtt, jóval nagyobb, azaz 2,5 méter széles, és 3,6 méter hosszú volt. Az alapanyag 9 kilogrammnyi, nyers színű juhszőr. Helyi neve: valna.
A nemez nagyon erősen összetömörített, a szélei egyenletesek. A takaró tetejére és aljára finomabb juhszőrt tettek. A középső rétegbe takarékosságból barna gyapjú került. Ez megszokott volt akkoriban a helyi mesterek műhelyeiben.
A gondos megőrzésnek köszönhetően se kopás, se molyrágás nem található rajta. Mintázatában a leggyakoribb szín a sötétkék és a paprikavörös.
Mindkettő szerepel keretező vonalként, és kitöltő színként. Ennél több vörös és kék színt egyetlen más takarón sem láttunk. Ez arra utal, hogy megrendelője, majd tulajdonosa igen jómódú volt. A vörös és a kék szín adja a mintafelület 2/3-át, a maradék 1/3 rész főként barna, illetve sárga színű.
Hosszanti oldalán felirat jelzi azt, hogy Anasztazija H. Rajginnak készült. Mellette a készítés időpontja látható: 1873.
Kriviralcseva asszony vásárolta meg Ljuba Nikolova Sutulova asszonytól az 1950-es években.
A bolgár nemeztakarókból a legrégebbi 1750-ből való. Valószínűleg korábban is voltak ilyen takarók, de erről nincs pontosabb ismeretünk. Az utolsó takaró 1867-ből, illetve 1883-ból való. Ez a bolgár szabadságharc időszaka, amikor az 500 éves török uralomnak vége lett. Ebben a korszakban még nem létezett vegyi festék, így minden takaró mintája növényi festésű.
A leggyakrabban alkalmazott minták
Az általunk bemutatott takaró közepén a helyi szokások szerint egy összetett, sokszínű napmintát látunk. A széleken magból kinövő virágok törnek a nap felé. A kis háromszögre emlékeztető alakzat egyes vélemények szerint egy sátor. Mindhármat, hogy jobban megfigyelhetők legyenek, közeli képen is bemutatjuk.
Zárszó
Természetesen e fényképeken bemutatott nemeztakaró és annak részletei sokatmondóak. Ezzel együtt a személyes jelenlétet semmi sem pótolja.
Különösen fontos ez azoknak, akik nemezt készítenek, illetve azoknak, akik munkáikhoz növényi festésű gyapjút használnak.
Koprivstica és Bulgária elérhető távolságra van itt Európában.
Szívesen állunk azoknak a rendelkezésére, akik velünk szeretnének ide elutazni.
Illusztráció: A szerzők fényképével
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
