Gion Nándor égi vendégei: Fehér Ferenc, Herceg János és Sinkó Ervin
*
Ízelítő Gion Nándor életműkiadásának 9. (záró)kötetéből: Minden leírt betű hitvallás – Az író mint közéleti ember, szerk. Kurcz Ádám István, Napkút Kiadó, Budapest, 2022.
Simon László, riporter, Petőfi Rádió Mennyei kávéház 1995. május 9.
– Úgy beszéltük meg, hogy ez alkalommal három jugoszláviai magyar írót ültetünk a mennyei kávéház egy asztalához. Szándékosan mondom, hogy ültetünk, mert nem hiszem, hogy maguktól egy asztalhoz ülnének. Asszem, hogy nem kedvelték túlzottan egymást; igaz, nyilvánosan sohasem mondtak rosszat egymásról, legalábbis én nem emlékszem. Nem mondtak és nem írtak rosszat egymásról, magánbeszélgetésekben is legfeljebb fanyalogva nyilatkoztak az írótársakról. Herceg Jánostól hallottam egyszer, azt is csak fél füllel, és nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam; ő mondta Sinkó Ervinről, hogy 1944 végén, vagy talán ’45 elején, amikor Herceg János Zomborban volt könyvtáros, Sinkó Ervin bejött oda egy magas rangú partizántiszttel, és fennhangon mondta, hogy hát Jugoszláviában és a Vajdaságban semmi szükség magyar könyvtárakra. Hogy ez mennyire igaz, nem tudom, és mennyire jól hallottam, abban sem vagyok biztos. – A lényeg az, hogy Sinkó Ervin mégis később, 1959-ben az újvidéki Magyar Tanszéknek lett a tanszékvezető tanára, méghozzá jó tanára. Talán innen ered az, hogy ez a három ember nem nagyon kedvelte egymást, habár továbbra sem bántották egymást, de Sinkó Ervin kinevelt egy nemzedéket, ehhez a nemzedékhez tartozom én is.
– Neked tanárod volt az egyetemen?
– Tanárom volt, és én is az Újvidéki Magyar Tanszék első generációjához tartoztam. Szóval mi indultunk először, és valójában ezt a másik két írót – Fehér Ferencet és Herceg Jánost – ezek a Sinkó-növendékek támadták meg eléggé keményen.
– Herceg Jánosnak, tekintve, hogy idősebb ember volt már akkor is – ugye ötvenöt fölött lehetett, vagy ötven körül – volt praxisa a támadások elviselésében, elhárításában…
– Persze.
– Fehér Ferencnek, ráadásul ő alanyi költő volt, lírikus volt, nem volt gyakorlata ebben.
– Nem, mert Herceg Jánost támadták valamennyire – bár nem sokat – a két háború között, a háború idején ő a Kalangyát szerkesztette, emiatt aztán támadták kőkeményen a háború után, és ő már megszokta, és valahogy meg tudta védeni magát. […]
– Ti mint egyetemi hallgatók, Sinkó tanítványai ismertétek az ő múltját, írói és emberi múltját, az emigráció stádiumait, a küzdelmeit, főleg a Szovjetunióban leélt éveit?
– Valamiképpen a neve az sokat jelentett valamennyiünknek. Függetlenül attól, hogy ki mennyit olvasott tőle és róla. És tekintélyként is vártuk. Ő úgy is jött. Megérkezett, ez is csak egy anekdota, hogy az újvidéki bölcsészkaron nagyon meglepődtek, amikor bediktálta az adatait, és amikor odáig jutott hogy „iskolai végzettségem: hat gimnázium”, ezen mindenki elképedt, hogy „hogyhogy nem doktor legalább?”, mondta, hogy „hát hat gimnázium”, és ezzel együtt rögtön elkezdte. Tartott egy szép székfoglaló beszédet, és nagyon jól, nagyon meggyőzően tanította az irodalmat – mint tanárt nagyon kedveltem –, és én magam sem tudtam sokáig, hogy… azt tudtam, hogy szuggesztív egyéniség, én megpróbáltam szabadulni a hatása alól, mert az iróniája és egy-egy gesztusa bennem némi ellenérzést váltott ki; és hát el is távolodtam tőle, nem tudtam elfogadni egy az egyben az ő elveit, és például a székfoglalóját is réges-rég elfelejtettem. Akkor ott ültem és végighallgattam 1959 – azt hiszem – október hónapjában volt ez; elfelejtettem már, hogy mit mondott. És most nemrégen kezembe került egy kötet, amiben ez benne van, és megdöbbenve vettem észre, hogy amit ő ’59-ben mondott, én ezt majdnem – nem szó szerint, de lényegében – 25 évvel később, amikor már ezt rég elfelejtettem, amikor egy színházmegnyitón beszédet mondtam mint színházigazgató, majdnem ugyanazt mondtam.
[Sinkó Ervin székfoglaló beszédének kezdete:] „A Belgrádi Egyetem bölcsészeti karán Novi Sadon a mai napon tanszéket kapott a magyar irodalom. S mikor az egyetem megtisztelő meghívására ezt a katedrát elfoglalom, érzem, hogy ellenkezne a jugoszláv forradalom szellemével, sértené a szocialista Jugoszlávia alapvető törvényeinek leglelkét, ha a magyar irodalom tanszékének felállításával kapcsolatban az állam vagy a kormány nagylelkűségét dicsérném, illetve a jugoszláviai magyarság háláját hangoztatnám az állam, a kormány vagy bármiféle hatóság iránt. Amit kaptunk és kapunk, mi éppúgy, mint bármely más jugoszláviai nép, nem valamiféle uralkodó nemzetnek, hanem annak köszönhető, hogy a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságban nincs uralkodó nemzet. Amit kaptunk és kapunk, azt a forradalomnak köszönhetjük, amely nem Jugoszlávia egyik vagy másik népének, hanem valamennyinek, valamennyiünknek a forradalma. […]”
A hatása viszont, állítom, még most is megmaradt; talán nem annyira könyvei révén, de könyvei révén is; nem annyira a szépirodalomra és az irodalmi eszközök mesteri felhasználására vonatkozik ez, hanem inkább egyfajta erkölcsi magatartásra. Sinkó Ervin megítélésem szerint alapjában véve naiv és becsületes ember volt. Úgy látszik, hogy itt a szerencse is közrejátszott, hogy a leglehetetlenebb és a legsötétebb és a legsúlyosabb időkben is valahogy megmaradhatott ebben a naivitásában és becsületességében, és ez kitűnik az írásaiból. Persze ez a naivitás mindig kétélű, és hát talán innen adódik az, hogy hát megsértett embereket akkor is, amikor nem akart megsérteni, akkor nem mondott róluk semmi rosszat, de megsértett embereket, mint ahogy mondjuk, tudom, hogy Fehér Ferenc nem szerette Sinkó Ervint, mert ő egy egészen másfajta alkat volt.
És hát hogyha már halálozási sorrendben megyünk, akkor beszéljünk most Fehér Ferencről. Őt még mielőtt személyesen megismertem volna, hát versein keresztül ismertem, és ő valóban jelentős költőnek számított és népszerű költőnek. […] Különösen a kezdő tollforgatók körében volt népszerű, mert ő irodalmi rovatot szerkesztett az újvidéki ifjúsági lapban. És Fehér Ferenc egy nagyon lelkiismeretes ember volt. Később, amikor már megismertem, akkor elmesélte nekem, hogy neki rengeteg barátja van, azért bárkivel bárhol a világon megismerkedik, akár egy-két napot, vagy csak fél napot tölt együtt, és ha összebarátkoztak, ő mindenkinek levelet ír. És így. És szép leveleket tudott írni – ezért van rengeteg barátja. Nos, ő irodalmi rovatszerkesztőként is levelezett. Minden fiatallal, aki leült és valamiféle klapanciákat összehordott, vagy jó verset írt – és próbált felfedezni új tehetségeket. Na most, már itt összeütközött kissé Sinkó Ervinnel anélkül, hogy személyesen is összeütköztek volna, mert Sinkó Ervin viszont egy másfajta szinten és másfajta szellemben karolta fel a fiatalokat. És Sinkó Ervin még meg is tudta védeni ezeket a fiatalokat – említettem, hogy hát neki politikai befolyása is volt –, és hát ennek is köszönhető, hogy a Symposion, az Új Symposion felnőtt oda, ahova felnőtt, és nem tudták sem a nemzedéknek, sem a lapnak kitörni a nyakát. Fehér Ferenc, ő ezt mint Fehér Ferenc költő művelte. Nos, itt kihúzták kissé a szőnyeget a talpa alól, és támadták, és ő elég ügyetlenül válaszolt ezekre a támadásokra, és közben az volt az érzésem, hogy begörcsölt. Később, amikor már megismerkedtem vele személyesen is, hát nagyon kellemes ember volt. Kellemes, halk szavú, nagyon udvarias és nagyon tapintatos ember, akiben élt egyfajta lelkesedés, és mikor erről a három emberről beszélek, mind a háromnál meg kell hogy említsem a naivitást is, mert mind a háromban benne volt más-más fokon és más-más jelleggel. Azt hiszem, Fehér Ferenc volt a legtisztább és legnaivabb, legtisztábban naiv, hogy ilyen csúnyán, de pontosabban fogalmazzak; hát ő például meg volt győződve, hogy a Jugoszláviában hirdetett testvériség–egység, az egy szent dolog, és ez meg kell hogy valósuljon, sőt már meg is valósult. Fordított mindenkit mindenféle nyelvről Jugoszláviában. Időnként azután úgy majdnem búskomorrá vált, amikor a visszajelzések nem jöttek, illetve olyan jelzések jöttek, hogy hát a vajdasági magyarságnak valahogy ez a testvériség–egység hangoztatása nem használ mindig. Kezdtek elsorvadni a magyar iskolák, a magyar színházi élet is összezsugorodott; közben a politikai helyzet, a gazdasági helyzet is megváltozott, kultúrpolitikai helyzet is – egyre rosszkedvűbb lett. Amikor bejött hozzám – én akkor már az Újvidéki Rádió főszerkesztője voltam –, bejött hozzám az irodába, egyre szomorúbb volt, és – hogy átváltsunk Herceg Jánosra lassan, ők mind a ketten vettek egy-egy házat Doroszlón egy kis bácskai magyar faluban. Elég közel laktak egymáshoz, és Herceg János – aki amint már említettem a beszélgetésünk elején, az ellenállóbb fajtából volt, habár jóval idősebb volt, mint Fehér Ferenc –, az mondta nekem, hogy közel laknak egymáshoz, Fehér Ferenc át is jön hozzá, egyszerűen nem szól semmit. Csak ül és hallgat. Nem tudok vele miről beszélni. Kellemes, nem haragszom rá, de ül és hallgat. Hát azért gondolom, hogy a mennyei kávéház asztalához is nekünk kell őket összeültetnünk, és hát talán Fehér Ferenc is akkor megszólal, mert meg tudott ő szólalni. […]
Ő is elemében volt akkor, amikor verseit olvasta fel, amikor közönséghez beszélgetett, csak azután egyre nagyobbak lettek ezek az időszakok, amikor nem beszélt közönségnek és nem olvasta fel a verseit, aztán már nem is írta a verseit, és akkor egyfajta – legalábbis én így láttam – egyfajta letargikus állapotban került, és nem érezte jól magát, nem is a bőrében, hanem a világban. […]
Telibe találta a halál. Azt hiszem, agyvérzése lett. Rosszul lett, nem volt akkor ott senki, amikor rosszul lett; azt tudom, hogy hát még sikerült élve kórházba szállítani, ott felvágták a torkát, hogy levegőt kapjon. Nem mentem el, mondván, hogy majd meggyógyul, és kijön, és akkor meglátogatom; Herceg János elment, és ő jött hozzám és ő hozta a hírt, hogy hát Fehér Ferencnek úgy állnak a szemei, hogy ő már élve onnan nem fog kijönni. […]
Kezdtünk már lassan átváltani Herceg Jánosra, aki majdnem szomszédja volt abban a kis magyar faluban, ami egyre kevésbé magyar, mert a magyarok elköltöznek és mások költöznek be. Herceg János ezt észlelte, és ingerült is volt emiatt, de ő valahogy kiegyensúlyozottan tudta leélni az életének azt a részét is, amikor elég nehéz volt az élete, és amit én ismerek. Nehéz volt az élete, a családi élete, és a felesége sokáig beteg volt, aztán magára maradt. Barátai elhaltak. Ott ült abban a falusi házban, és szorgalmasan írta a dolgait. Persze nem itt kezdte a pályafutását, hanem itt végezte. Az egész pályafutása eléggé érdekes. Ha csak annak alapján ítélem meg, amit ő mesélt nekem, ő lehetett volna pesti író; egészen fiatalon, húsz vagy huszonéves korában. Sőt, befutott pesti író. Valamiért visszament Vajdaságba, és hát, határon túli, vidéki író lett belőle. Jó író, akit a politikusok sohasem szerettek. Ő nem hirdette sohasem harsogva sem a magyarságát, sem az íróságát, de bizonyos elvek mellett kitartott. Ez azt jelentette, hogy nem volt egészen megbízható sohasem. Merő magyar írónak tartotta magát, ezt azért mindig kimondta; kiállt a magyarságért a két háború között és a háború alatt is; a háború után is, amennyire lehetett; leginkább megorroltak rá emiatt vagy egyik oldalról, vagy a másik oldalról. Azért az a baja lett, hogy annak idején nyugdíjba kellett vonulnia a rádióból. És itt egy furcsa dolog jelentkezett, amit én Herceg Jánosnál mindig csodáltam. Az volt az érzésem, hogy engem külön kedvel, holott – hogy visszatérjek arra, hogy neki el kellett menni nyugdíjba a Rádióból talán időnek előtte –, holott minden oka meg lett volna rá, hogy éppen engem ne kedveljen, mert én léptem a helyébe, és én közöltem vele, hogy el kell mennie, ettől függetlenül mindig nagyon szépen beszélt rólam, és mindig sokkal többször meglátogatott engem, mint ahogy én őt. […]
Az volt az érzésem, hogy ő is a vége felé kicsit megkeseredett, bár az írásaiban ez nem érződik annyira. Én még ma is sajnálom, hogy jó tíz évvel ezelőtt – hát ő pár hónappal ezelőtt halt meg –, de jó tíz évvel ezelőtt, amikor mondogattuk és mondogattam neki, hogy ne ilyen apró jegyzeteket írogasson – mert hetente ő megírt, mondjuk, hét jegyzetet a mezőgazdaságról, a kultúráról, a világirodalomról, mindenről –, próbáltuk rábeszélni, hogy írjon saját magáról, írjon egy regényt a saját életéről. Ígérgette, hogy megírja, meg is írt valamit, de az nem az igazi. Talán az az örök szerkesztői ösztön dolgozott benne, hogy reagálni kell a napi eseményekre. És íróként is állandóan reagált ezekre a napi eseményekre, napi történésekre, ezeket írta meg egy-két-három flekni terjedelemben ahelyett, hogy, mondjuk, írt volna egy 500 oldalas regényt. Ez nagyon hiányzik a vajdasági magyar irodalomban, ezzel együtt a magyar irodalomban is, azt hiszem, és hát főleg az ő életművében. Mert hogyha összerakjuk, és hogyha összerakhatnánk mindazt, amit megírt, talán sokkal izgalmasabb kép kerekedne ki belőle, mint abból, amit az eddig megjelent könyvei mutatnak. Mert ő rengeteg írást szétszórt, és – ellentétben Fehér Ferenccel – ő sohasem panaszkodott amiatt, hogy ilyen kis írásokból kell megélnie. Ő szerette ezt a műfajt, csinálta is, és mivel szépen tudott olvasni, nagyon szívesen be is olvasta. Hát, a rádióban a hangját azt már annyira megszokták, hogy a Faluműsor például elképzelhetetlen volt Herceg Jánosnak az akármilyen jegyzete nélkül. Azok a jegyzetek valójában mindig érdekesek voltak, még hogyha nem is éppen a szakmába vágóak. Na most, hogyha valamiképpen összeültetnénk ezt a három embert a mennyei kávéház valamelyik íróasztalánál, asszem, össze lehetne békíteni őket. Nem csak magatartásuknál fogva. Mind a három tisztességes ember volt. Mind a három tisztességes író volt. Hogy milyen írói elveket vallottak, ez már nem ennyire egyértelmű. Szóval itt talán összevitatkoznának egymással. Sinkó Ervin a világ felé volt nyitott egy világlátott ember, aki nem csak ironikus, néha talán cinikus is tudott lenni, akár a magyar irodalom felé is, azzal együtt, hogy istápolta a magyar irodalmat és a magyar írókat. Fehér Ferenc nagyon szerette a magyar költészetet, nagyon nagyra becsülte, saját magát is nagyra becsülte mint magyar költőt, ugyanakkor ezt a már említett testvériség–egységet nagyon próbálta ápolni, és nagyon hitt benne; annyira hitt benne, hogy végén már majdnem nevetségessé vált emiatt. Herceg János meg egyfajta ilyen prózaírói következetességgel – amibe beleértendő egy ilyen állhatatos hömpölygés is mind az írásban, mind a szóban, mind pedig a tettekben – szintén egyfajta magyarságtudattól indíttatva, és persze az igényes irodalom művelése érdekében csinálta a mindennapi munkáját, és egyszerre volt közéleti ember, vagy próbált az lenni írásaival – és író is. Lényegében mind a hárman ugyanazt akarták, ha nem is ugyanazon a módon, és nem is ugyanazokkal a módszerekkel, de mind a hárman többnyire úgy csinálták, ahogyan a legjobban tudták. Az más dolog, hogy nekem lehetnek kifogásaim ellene, hogy hát Fehér Ferencnek az útirajzok helyett inkább verseket kellett volna írnia, hogy Herceg Jánosnak a jegyzetek helyett inkább regényt kellett volna írnia, hogy Sinkó Ervinnek nem kellett volna így beszélnie Kazinczyról vagy Csokonairól, vagy éppen így kellett volna beszélni; de kellett volna beszélnie még másról is, és másra is megtaníthatott volna bennünket, és nem kellett volna lesajnálva szólni, mondjuk, a magyar Himnuszról… Szóval ilyen megjegyzéseim lehetnek, de mind a hárman a maguk módján és a legjobb tudásuk szerint és legőszintébb meggyőződésük szerint próbáltak az irodalomért, a magyar irodalomért valamit tenni, és sokat is tettek. A könyveiket most ha visszalapoznánk, mint ahogy többen visszalapozzák, akkor látjuk, hogy mi talán annak idején el is sikkadtunk olyan értékek fölött, amire talán érdemes lett volna fölfigyelni. Most utólag nem ártana rájuk fölfigyelni; nem jelenti azt, hogy most mindjárt, mert ezek az értékek megmaradnak. És azt hiszem, hogy ők, miután nagyon hasznosan, sokszor a saját kárukra is nagyon hasznosan dolgoztak, a magyar irodalom, a magyar kultúra, ha úgy tetszik a magyarság érdekében, ebből a szempontból és emiatt akár naponta is összeülhetnek egy mennyei kávéház valamelyik kerekasztalnál.
(Kurcz Ádám közlése)
Illusztráció: Léphaft Pál Gion-karikatúrája
Ezek is érdekelhetik!
Kiss Benedek: EZ VAGY AZ* →
Hules Béla verseiből →
Németh András: Tanulságeposz →
