Füleki Gábor: Egy költő apológiája*
*
Hamvas Béla érzékletes és kifinomult líraiságú gondolatait verseltem meg, Kisfaludy Sándor költészetéről írott sorait, Szellem és egzisztencia című kötetében található fenti című esszéjéből, melyben e kevéssé becsült szerzőt az aranykorba helyezve, őt a magyar nép látens és megtört aranykor-tudatát eredeti alakjában kifejezni képes költőként ismeri fel és értékeli –, az évforduló alkalmából következzenek a tanulmány e sorai, s alább – versre hangszerelve.
*
Az eredeti szöveg
“Melódiájának lassan ívelt hullámai alig különböznek a nyári este csendjének halk zenéjétől, amikor a kezdet és a vég összeér, s nem tudni, az utolsó hang oldotta fel az elsőt, vagy az első az utolsót. Mindaz, amit az ember élt, emlékké tisztult, de az emlék is eltűnőben van, nem azért, hogy semmivé váljon, hanem hogy az egyetlen lényegesnek, a boldogságnak éretten láthatatlan alkatrésze legyen. Ez a mézízű és gyöngyházfényű kék béke készül itt aludni. Szemét már lehunyta, s az elérhetetlenben úszik, saját létének meglassult ütemén lebeg. (…) Olyan léttartalom, (…) amelyben nem az űr üvegessége tetszik át, hanem a maradéktalanul feloldott lét az, ami mozdulatlanul megáll és átlátszóvá lesz.”[1]
,,A lélek a túlvilágon maga se tudja, mit keresve bolyongani kénytelen, amíg a földön valaki akad, aki élete igazságát megtalálja és kimondja. Akkor aztán megnyugszik szegény, mert tudja, hogy amit keresett, az megvan.”[2]
S a versátirat, Himfy-strófákban:
Füleki Gábor
Kisfaludy
Melódiád lassú ívű
lágy, omló hullámai,
nyáresti csend halk zenéjű,
csobogó ér-álmai.
Összeérve kezdet és vég,
feloldódsz, te, földi lét;
egymásba illan hang, fény s kép,
hallgasd ős-tenyészetét.
Kívül világítéleten,
túl esendő föld-életen,
tücsök-melódia zeng,
csendes béke kinn és benn.
Első hang oldódik végsőn,
vagy a végső az elsőn?
Megfoghatatlanul élőn
hallod, ím, egybezengőn.
Mind, mit átéltél idődben,
fénnyé tisztult ősemlék;
lebegőben, eltűnőben,
„soha”, ,,volt” és száz ,,nemrég”.
Fény az ég, és ég az élet,
Miért? Másképp? – sose kérdjed,
felel mohos csobogó,
csönddé némán olvadó.
Érett elcsitulásában,
nem semmivé válva ez,
az egyetlen lényeg-áram
alkatába mállva lesz
láthatatlan zamatává
tiszta ős-boldogságnak,
méz-gyöngyházfény aranyává
kéklő béke tavának.
Emléktiszta fény az ég is,
szíveden ha bánat ég is,
öl-öblébe befogad
élő eged s hűs tavad.
Szemét már behunyta, szunnyad,
úszik békéd végtelen,
ütem lebegsz, s meglassultad
saját létű csend-jelen.
Áttetsző aranykor csöndje,
s nem űr-üvegesség ez,
álommosoly békegömbje,
örök-üde egység lesz.
Testetlen, érinthetetlen,
mézízű lét, csend-jelen,
anyagtalan fény-zene,
láthatatlan lényege.
Maradéktalan feloldott
s lélektisztán szent e lét;
mozdulatlanságba oltott
átlátszó fény-jelenlét.
Bolyongtad a túlvilágot,
míg meglelte Ő, – megvan:
s ím, kimondta igazságod:
– pihenj hát fény-alakban.
Megvan már életed titka,
nyugalmad kapuja nyitva,
ne bolyongj tovább túlnan,
megnyugodhatsz az Úrban.
* Kisfaludy Sándor születésének 250. évfordulója alkalmából
Jegyzetek
[1] Hamvas Béla: Egy költő apológiája. In Szellem és egzisztencia, 122-123. o.
[2] i. m. 129. o.
Illusztráció: Kisfaludy-portré, ill. az “Emberi emlékezet”-felolvasószínház plakátjának felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Devecsery László: KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS (versek) →
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
