Kovács katáng Ferenc: Egy popsi, egy kultúra
*
Szalay Károly József Attila- és Prima-díjas író, irodalomtörténész, szerkesztő. Érdeklődési területe: irodalomtörténet, művészettörténet, történelem, esztétika, film és régészet. 2006-ban Alternatív Kossuth-díjban, 2014-ben a Magyar Érdemrend Középkeresztje, 2019-ben Babérkoszorú kitüntetésben részesült. Kovács katáng Ferenc kérdezte.
Kovács katáng Ferenc: A II. világháború alatt tizenéves voltál. Hol és hogy élted át?
Szalay Károly: Kecskeméten éltem és a Piarista Gimnáziumba jártam.
KkF: Nehéz volt bejutni a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának francia-magyar-történelem szakára? Milyen emlékeket őrzöl a felsőfokú tanulmányaidról?
SzK: Egyszerűen be kellett iratkozni az egyetemre, még az Orvoskarra is, de ott az első év végén az anatómiai szigorlaton szórták ki a nem odavalókat. Az első két év életem legszebb időszaka volt, valósággal tomboltunk a szellemi javak közt. Rendszeresen jártunk operába, színházba (mellesleg keresztanyám jóvoltából Kecskeméten is állandó színház-látogató voltam). Ami új volt számomra Budapesten, a képzőművészettel való ismerkedésem. Nemcsak kiállításokra és a múzeumokba jártam, hanem megkerestük műtermeikben a kor jelentős festőművészeit. Itt kell megemlítenem, hogy mindezt fiatalon elhunyt legjobb barátommal, Dévényi Ivánnal műveltem, aki nagy műgyűjtővé és műkritikussá nőtte ki magát rövid élete alatt. Egyetemi éveimben (már) kiváló barátaim voltak, akik rendkívüli jó hatással voltak rám. Azaz nem kótyavetyélődhettem el, hanem erős szellemi környezetben éltem, és innen indul egész életemen végig űzött szellemi érdeklődésem, ami tanulmányokban, könyvekben is lecsapódott. Érdeklődésem az irodalomtörténet, irodalomelmélet mellett film, a történelem, és a képzőművészet különböző ágai iránt bontakozhatott ki, amit én utólag hálásan köszönöm a barátaimnak. Sajnos, közülük már senki sem él. Rövidnek nem mondható életem alatt volt irodalomtörténészi, filmelméleti, filmtörténeti, képzőművészeti, történeti korszakom is. Egy-egy témakör kb. 10-15 évig tartott, és ritkán átnyúlt egy másik korszakomba. Ez nyomon követhető könyveim megjelenésének sorjázásában és tanulmányaimban, kritikáimban is.
KkF: „…elemi erővel tárul elénk az ötvenes évek világa, amelyről aligha született eddig hitelesebb irodalmi ábrázolás. A gyilkos (sőt, öngyilkos) kor fojtogatásában vergődő emberek azonban hús-vér élőlények: mindennapjaik – különösen, hogy egyetemista fiatalok –´magánélettel´ teltek. Szalay korszerű irodalmi eszközökkel megírt művében a vérbő erotikai énünk még a diktatúrák betonfalain át is utat tör magának a teljesebb (ha nem teljes) személyes önmegvalósítás irányába.” – olvasható a Szerelmes éveink c. köteted beharangozójában. [1] Senkit sem hallottam még nosztalgiával szólni az 50-es évekről. Gondolom, nem Te leszel az első.
SzK: Szégyentelenül megvallhatom, hogy pokolian szerencsés fickó voltam. A náci megszállás idején csak az apámat vitték el és sajnos a húgomat is. A kommunizmusban ismét az apámat, de engem már kevéssé bántottak. Néhány rút banya volt csak aktív ellenségem, fura mód férfi egy sem. Annak ellenére, hogy mindig imádtam a nőket és mindig majd megbolondultam értük. Gondolom, ez is tükröződik írásaimban, amit utólag örömmel konstatálok, azzal a hozzáfűzéssel, hogy bizonyos tapintat szerint nem írtam meg mindent ebből a témakörből olyan őszintén és nyersen, ahogyan mások, szerintem idióták, ezt megcselekedték.
KkF: Voltál tanító, ELTE aspiráns, majd végleg átlovagoltál a kiadói területre. Mi lendített át a könyves szakmába?
SzK: Részben nyugtalanságomnak, részben ellenségeimnek köszönhettem, hogy annyi pályán futottam. De azt kell, hogy mondjam, hogy hálás vagyok a sorsnak (vagy utálóimnak), hogy mindenünnen előbb-utóbb elüldöztek. Mert újabb világok tárulhattak föl előttem évről évre és évtizedről évtizedre, ami csak gazdagította az életemet.
KkF: Szüleim nehezen nyelték le tőlem, a műszaki egyetemista diáktól a humán „félrelépéseket”. Attól aztán végképp kiakadtak, amikor kijelentettem, én csak a Magyar Televízióban tudnám elképzelni a jövőmet (amiből persze nem lett semmi). Két periódusban Te ki is ruccantál az MTV-be. Rendszerváltozás előtt és után is. Mi vonzott a közmédiába, s mi különbséget tapasztaltál a két periódus között?
SzK: A szüleim szegények minden szélsőséges csapongásaimat tudomásul vették, sőt támogattak is engem, ha arra szükség volt. Különösképpen anyámat érték miattam bántások a kecskeméti ismeretségeink köréből, akik elképesztő módon még regényeimet is ismerték és szegény anyámnak a szemére vetették, hogy micsoda mocskos szájú fia van, aki erkölcstelen regényeket ír. Tehát néhányan akadtak, akik nem elégedtek meg az engem támadásokkal, hanem még sokat szenvedett anyámat is ott támadták, ahol tudták.
KkF: 1994-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje tulajdonosa lettél, amit akkoriban még a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjének neveztek. Rá hat évre József Attila díjra érdemesítettek. S újabb hat év múlva Alternatív Kossuth-díjra. Most nem arra leszek kíváncsi, hogy hiszel-e a számmisztikában, a bűvös (de néha nyerő) hatosban. Az utóbbi években újabb, még rangosabb elismerésekben részesültél. Hogy kezeled az el-, és főleg hogyan az el nem ismeréseket?
SzK: Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy örültem minden kitüntetésnek és elismerésnek, amit családom érdekében és örömére könyveltem el mindig és elsősorban.
KkF: Írói munkásságod kezdetét mikorra datálod?
SzK: Erre nehéz válaszolnom, mert itt-ott és helyenként megjelentek szépírói műveim foszlányokban. Kiadásra váró regényem is a Magvetőnél, de első művem, amitől számíthatom szépírói tevékenységemet, az az 1985 telén megjelent Szerelmes éveink volt. De ezt a regényemet is már a 70-es években leadtam a Magvetőnek, de Kardos nem lektoráltatta tovább, hanem betette az íróasztal fiókjába azzal, hogy ezzel még korai előjönni, várjuk meg a megfelelő pillanatot. Amikor azonban Szász Imre könyvét a Szépirodalmi elutasította és én javasoltam Kardosnak a kiadását, Kardos elfogadta, talán azért is, mert a Szépirodalmi és a Magvető egyfolytában vetélkedett egymással, amit az egyik kiadó nem adott ki, annak volt esélyes arra, hogy a másik kiadja, már csak dacból is. Így jelenhetett meg Kertész Imre később Nobel-díjas regénye, mert a Magvető egyik lektora azzal utasította el a könyvet, hogy az netán bántó lehet egyes passzusaiban a zsidókra. Én ezt az elutasítást is értettem, mert az illető kiváló lektor és író apját 1946-ban szélsőjobboldali vádakkal kivégezték. Itt jegyzem meg zárójelben, hogy Kardos, aki kemény Katpol-os volt [2], miután kikerült az ÁVH börtönéből félholtra kínozva, meghasonlott hajdanvolt elvtársaival és nagyon okosan és ravaszul szembefordult velük és ott és úgy tört borsot az orruk alá, ahogyan tudott. Ennek tudom be a sorozatos kiadói tevékenységében megnyilatkozó renitens magatartást, ezért jelenhetett meg Szász Imre könyve többek között, amely hatalmon lévő személyeket sértett súlyosan és ezért jelenhetett meg az én könyvem is, amelyben nem kevesebbet írtam le, minthogy 56 nem ellenforradalom volt, hanem a magyar nép jogos fölkelése. Nem akarom részletezni a Magvető kiadói politikáját, ami már Kardos előtt Hegedűs Géza igazgatói tevékenységében is megnyilvánult. Voltaképpen őt még le is váltották ezért, de Kardost már nem lehetett, mert együtt ült börtönben Rajk kivégzése után Kádár Jánossal és Aczél Györggyel. A börtönkötődések és a börtönbarátságok fölülírják az elvi, netán politikai nézeteket is.
KkF: Szépírói pályádat esszék, monográfiák, tanulmányok írásával alapoztad meg, vagy párhuzamosan történt mindez, s csak az utóbbiak jelentek meg 1988 előtt?
SzK: Bizonyos értelemben párhuzamosan írtam ezt is azt is, de egy-egy korszakomra mindig valamelyik témakör vagy műfaj domináns volt. Durván számítva majdnem hét évtizedet fog át írói tevékenységem és ez idő alatt változott érdeklődésem és munkásságom is. Gondolom, túl hosszú idő, hogy egy műfaj mellett kitarthassak.
KkF: Sok könyved a humor és a szatíra tárgykörébe esik. Ez a téma az utcán hevert, vagy tudatosan készültél rá?
SzK: A humor iránt apám hatására érdeklődtem. Noha írtam humoreszkeket, paródiákat is, de mindezt apám hatására cselekedtem, akinek százszor jobb volt a humora, mint nekem.
KkF: A Karinthyakkal sok helyen összefut a neved a neten. Miként alakult ki ez a különleges kapcsolat? [3]
SzK: Karinthy Frigyes műveivel már apám jóvoltából kezdtem megismerkedni. Ő furamód elsősorban Karinthy könnyed kabaré-dolgait kedvelte, ugyanis kecskeméti aranyifjú korában föl-följárt Budapestre a kabaréba, az operettbe és ő szerettette meg velem a filmkomédiákat is, elsősorban Chaplint és a többi némafilm alkotót. Tati később tűnt föl, ez már apámtól független leleményem volt. Jellemző, hogy volt egy filmkomikus korszakom is, amelyben könyvet írtam a gegről, Chaplinről, Tatiról, Harold Lloydról és a többiről.
Szakdolgozatomat Karinthyról írtam, és 1953-ban Karinthy-monográfiával pályáztam meg az aspirantúrát is. Azt kell tudni, hogy Rákosi Karinthy újra kiadását egyszerűen betiltotta. Aminek az is oka lehetett, hogy a kommün alatt Karinthy már szembefordult a kommunistákkal és miközben Rákosi Horthy börtönében ült, Karinthy legnépszerűbb korszakát élte. Ezt persze csak föltételezem. De tény és való, hogy aspirantúrára való fölvételemet nem kis mértékben köszönhetem a Karinthy-érdeklődésemnek, mert abban az időszakban folyt a fölvételem az aspirantúrára, amikor Sztálin halála után megrendült a masszív bolsevista uralom és azok, akiktől függött aspirantúrám, szabadabb nyitást szerettek volna a szellemi életben is. Ezek közé tartozott Bóka László, aki egyetemi tanár is volt, meg államtitkár is, de minden igyekezete ellenére feszültségben élt a Révai-féle kultúrpolitikával. Ő lett az aspiráns vezetőm és az ő égisze alatt dolgozhattam Karinthyn. Sőt, könyvem megjelenése 1961-ben valamiféle szabad nyitásszerűnek számított a korban. Ezt nyugtázta 1961-ben a Párizsi Irodalmi Újság, csak itthon nem fogta fel egy majom (akinek a nevét most nem írom ide, nehogy halhatatlanná tegyem, de nemrég megjelent könyvében Karinthyról írott könyvemet rosszindulatúan értelmezte). Életemet máskülönben végig kísérték gonosz kis hím- és nőstény szellemi manócskák, akik sok kárt okoztak nekem, de ezen már túl vagyok, fél lábbal a sírban.
KkF: Itt nem lesz módunk minden kötetedről szólni, de az elsőről (Karinthy, 1961), feltétlenül mesélj nekünk!
SzK: Karinthy monográfiám elkészülésében fontos szerepet játszott Karinthy Ferenc, de mindenképpen Karinthy öccse, „Jozsele” is, akit már a monográfia után ismertem csak meg személyesen, de korábban sikerült levélkapcsolatba kerülnöm vele. Azt tartom a Karinthy családban talán „betöltött szerepemnek”, hogy nekem sikerült kibékítenem Jozselét Cinivel, akit korábban gaz kommunistának tartott. Amit nekem meg is írt. Párizsi találkozásaink feledhetetlen élmények és egy rendkívüli személyiség benyomását keltették bennem.
KkF: Egy 2013-ban adott interjúdban a következőket nyilatkoztad: „Rengeteg a [fiatal] tehetség, de reménytelenül ki vannak szolgáltatva politikailag. Ha jól akarnak élni, a liberálisokhoz mennek, ott biztosított a karrierjük. Eközben a jobboldal ostoba és ügyetlen: a tehetséget átengedik, az öregeket pedig hagyják megdögleni. Ma Jókai Anna az egyetlen ütőképes jobboldali író, de hadsereg nélkül a tábornok mit sem ér. A Fidesz pedig nem tud kiképezni magának egy megfelelő kulturális-adminisztratív gárdát, kiadókat, terjesztőket, folyóiratokat. Fájdalom, de be kell ismernünk, a balliberális média zseniálisan futtatja a hozzájuk csapódott féltehetségeket is, minden esztendőben „megcsinálnak valakit”, a nemzeti oldal pedig tunya, egymásra irigy, csak legszűkebb baráti köreit ajnározza, kiadói ügyefogyottak, folyóiratai koncepciótlanok, terjesztése nulla, és ami a legszörnyűbb: a baloldalnak igyekszik megfelelni. A jobboldali média pedig – tisztelet a kivételnek – fabatkát sem ér.” [4] Eltelt tíz év. Mi változott?
SzK: Elképesztőnek tartom, hogy a mai magyar ellenzék milyen satnya. Politikai viselkedése már az önkarikatúra, rossz kabaré határát súrolja. Nem borzasztó, hogy legtöbbjükről pusztán csak a fenekük jut az eszembe? Mert amikor a televízió épületében viháncoltak, az a kép maradt meg róluk, hogy egymás mellett fekszenek a földön és csak a fenekük dominál a képen. Így például Bősz Anettről is csak a feneke jut az eszembe, de sem habitusa, sem tevékenysége, sem az arca. Most ez a hölgy Budapest főpolgármester-helyettese és ő foglalkozik, ha jól tudom, a kultúra kérdéseivel. Egy popsi, egy kultúra. Ennyi emlékem van a magyar ellenzékről, ami engem elkeserít végül is, mert egy demokratikus ország nem lehet meg ellenzék nélkül. Sajnos a mai magyar ellenzék önmagát nullázta le az elmúlt néhány esztendőben. Az ellenzéki média és az ellenzéki művészet összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú, mint maga az ellenzéki politika: aki, amely, ami végső elkeseredésében magyargyűlölővé vált, s ott árt az országnak, ahol teheti.
KkF: „Írásait [Eötvös Károly] ma olvasván, még mindig érezhetni egyéniségének ezt a lebilincselő varázsát. Nagy fölkészültsége, páratlanul világos okfejtése, derengő humora mellett abból a meggyőződéséből eredő tartást, erőt, hogy jó ügyet szolgál, a kisemberek, az elhagyottak, magukra hagyottak védelmét. Legyenek azok zsidók, magyarok, rácok, balatoni halászok, nincstelen iparossegédek vagy falusi koldusok. És minden sorából érződik, elégedett sorsával, büszke származására, örül annak, hogy magyarnak született, s szolgálhat ennek a magyarságnak” – írod egy 2015-ös cikkedben. [5] Veretes sorok. S e kérdéshez csatolok még egy Márai idézetet is: „Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass! Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül.” [6] Van hát remény, csak jól kell válogatnunk?
SzK: Jók az idézeteid és voltaképpen nem cáfolják az előtted elmondott véleményemet.
KkF: A sátánizált Horthy (Antológia Kiadó, 2018) c. köteted kapcsán írod: „…a történelmi köztudat 1945 és 1990 között jobbára különböző irányú hamisításban alakult ki, s ami a legelképesztőbb, nemcsak a hazai politikai érdekek szerint kellett hamisítania, hanem a kisantant utódállamainak igényei szerint is. Elismerem, tényföltárásom és hangütésem módja olykor pamfletszerű és indulatos, amit a ´hivatalos´ történetíró nem engedhet meg magának. De éppen e módszerem teszi lehetővé, hogy olyan jelenségekre, összefüggésekre világítsak rá, amelyekre a tudomány alkalmatlan.” Közszerepléseiden nyugodt, tekintélyt parancsoló, kiegyensúlyozott embernek látszol. Te hogy látod önmagad a borotválkozó tükrödben?
SzK: Bevallom, én már nem szeretek tükörbe nézni, mert oly rútnak találom magam, de szerencsémre öntelten mondhatom, csak a fizikai pofázmányomat. Most dolgozván visszaemlékezéseimen, sajnos elképesztően sok tévedésemre és hibámra jövök rá, amit kortársaim voltaképpen nem érzékelnek és saját kis pitiánerségükben képtelenek ezeket a hibákat fölismerni. Például az irodalmi életben vonatkozik ez azokra, akik még mindig, 94. évemben is próbálnak elgáncsolni, holott már gyakorlatilag a földön fekszem. Életem nagy ajándéka, hogy utolsó 25 esztendőmben kihagyás nélkül a Demokratában hétről-hétre megírhattam éppen aktuális véleményemet, és ez nagy megkönnyebbüléssel járt lelkiismeretemnek.
KkF: „Minden héten elhatározom: befejezem a Szókimondót. Elmúltam kilencven. Fél lábam a hamvasztókemencében, kifutok az időmből. Pedig még négy könyvet szeretnék megírni, ennyinek a vázlata van készen. De mégsem hagyhatom szó nélkül azt a tomboló eszementséget, amibe mindennap beleütközök. Például július 2-án, Bolgár György délutáni műsorában durva szavakat fröcsögtek, egyszerűen elmekórtani esetnek minősítették Orbán Viktort, amitől még Eörsi Mátyás és Bolgár is hápogott”, – írtad a Demokratában 2019 közepén [7]. Tudjuk, Orbánt azóta sem hordja tenyerén sem a magyar ellenzék, sem Brüsszel. De mi van a Te négy köteteddel?
SzK: Mire e választ megkapod kérdéseidre, már köztudottá vált (persze csak azoknak, akiket érdekelt), hogy a Demokrata-sorozatomat befejeztem. Ez számomra részben megkönnyebbülés, de szenvedés is, mert nincs nap, hogy ne nyilatkozna meg az ellenzék valami ostobasággal. Ami epébe mártott toll után kiált. Legutóbb az ATV-ben egy állandóan katonamúltjával hencegő figura összetévesztette a lövedéket, a löveget és az üteget. Azért nem írom ide a nevét, mert ez a mérhetetlen tudatlanság és önteltség nemcsak őrá, hanem az egész ellenzékre jellemző, főleg az ellenzéki média legtöbb szereplőjére is, annak ellenére, hogy olyan kiváló alakok vannak köztük, akikhez méltatlanok a gyakorló ellenzéki politikusok. Hiszen az általam idézett szamárságot sem médiamunkás mondta, hanem egy civil vendég.
KkF: Utolsó kérdésem mi más lehetne? 94. évedben jársz, hogy telnek napjaid?
SzK: Nemrég jelent meg a Halogatom a halálomat [8] című könyvem, amely visszaemlékezéseimet tartalmazza, körülbelül a fordulat éve előtti időkig. Máskülönben egyáltalán nem utolsónak szánt könyvem címét az ötéves lányunokám találta ki, de hogy hogyan jutott erre, azt soha nem tudjuk meg. Próbálok dolgozni a folytatásán, majd meglátjuk, milyen sikerrel.
KkF: Jó egészséget, elegendő erőt kívánok terveid megvalósításához!
JEGYZETEK
[1] Mundus, 2015 https://www.libri.hu/konyv/szalay_karoly.szerelmes-eveink–2.html
[2] A Katonapolitikai Osztály (Katpol) az Ideiglenes Nemzeti Kormány utasítására létrehozott, titkos katonai nyomozó szervezet, hírszerző és elhárító titkosszolgálat volt. A koalíciós években – az ÁVH megerősödéséig – az MKP politikai ellenfelei közéletből való kiszorításának elsődleges eszköze volt. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Katonapolitikai_Osztály)
[3] https://www.libri.hu/talalati_lista/?text=Karinthy+Szalay
[4] http://boldogsag.net/index.php?option=com_content&view=article&id=22078:szalay-karoly-interju-&catid=1084:boldog-boldogtalan-magyar-pokla-vagy-edenkertje&Itemid=704
[5] http://boldogsag.net/index.php?option=com_content&view=article&id=29521:a-lelek-veduegyvedje&catid=1084:boldog-boldogtalan-magyar-pokla-vagy-edenkertje&Itemid=704
[6] Márai Sándor: Füves könyv – Az igényről
[7] https://mandiner.hu/cikk/20190712_szalay_karoly_belebetegedtek_orbanba
[8] (Memoár-regény) Orpheusz Kiadói Kft., 2022 október
Illusztráció: Papajcsik Péter fotójának fh.
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
