LATOR LÁSZLÓ 95 ÉVES!
*
Köszönjük, hogy Lator László, az “egzisztenciális versek” mestere, a fordításművészet jelese kéréseinkre az évtizedek alatt mindig nyitott volt – kárpátaljaiságával, versértelmezéseivel, körkérdéseinkre … 95 évesen, ma is.
Alkotóereje és tanítása előtt is tisztelettel köszöntjük e kivételes évfordulón: a szerkesztőség
*
A gimnazista Lator László írás közben tiszasásvári kertjükben 1942-43 körül
(felvételek a családi archívumból, Lator László engedélyével)
Lator László
A Tisza és partja
A Tisza hulláma
Kimossa a partot,
És ragad magával
Tuskót, fadarabot.
Kolompoló gúlya
Legelész fák alatt,
A halász megfogja
Hálóval a halat.
A gúlyás a fűben
Hever[é]szve dalol,
A kutyája ugat,
A csordára csahol.
A sirály is lecsap
Néha a halakra,
A Tisza elsiklik
Csillogva alatta.
Elviszi fészkébe
Fiának a halat,
A fia elkapja
Egy másodperc alatt.
Vadkacsák csillognak
A naptól ragyogva,
V alakban szállnak
A daruk krugatva.
(1939)
Lator László
Kisvárosi este
Bágyadtan állnak, furcsa szédületben
vaksi házak a kisvárosi estben.
Minden oly barna, bágyadt, keshedt, ócska,
unalmas már a régi, csúf bújócska:
hiába, semmi szépet nem lelek,
korom és por és sötét emberek,
nyomukban bűn és karvalycsőrű gond.
S a város, ez a koldus, vén bolond
zihálva alszik, piszkos, barna resten,
fanyar füstjét szétfújja az estben.
Nem is tudom: e kábult furcsa éjben
mit csinál a tompa, süket mélyben:
öntudatlan alszik fáradt teste,
s nem is rajta, benne van az este,
vagy mégis titkos, rejtett álma van
és remegve várja, furcsa-boldogan,
hogy reggel, feledve esti lázakat,
nap csókol fénylő márványházakat,
s míg gond és bánat szépen szendereg,
harmatban mosdanak az emberek!
(1944)
*
Kemény Aranka: „Sorok, strófák rögződtek belém”
A tizenéves Lator László két verse és fényképe
Mindjárt a legelején köszönetet mondok Lator Lászlónak, hogy hozzájárult e fényképek és versek közreadásához s amiért nagyfokú kritikával gondozott lírai terepére engedte egy rajongóját.
Ferencz Győző Lator költészetét vizsgálva, a pályaív első szakaszát a negyvenes évek végére teszi. Ekkor, 1946–49 közt, már a világháború borzalmai után született verseit csak 1969-ben Sárangyal című kötetében közölhette. Az Ágban, erekben, levelekben ciklusa egyes darabjai az 1948-ban nagy reményekkel összeállított és nyomdába adott, végül az ellenőri hivatal által letiltott Őserdő című első kötetéből származik, ami van is, meg nincs is, tíz példányt nyomtak belőle, de így ma még magasabb az árfolyama. Ki-mi tudja pótolni, visszaadni azt a mentális, szellemi értéket, amitől a 21 éves induló költőt megfosztották? Csak 1994-ben nyílt lehetősége, hogy korai munkáit közreadja, ekkor válogatott közlésre érdemeseket a régiek közül Sötéten, fényben – Kiadatlan versek 1946–1950 címmel három ciklusba rendezve. Foglalkozott tehát fiókban maradt, talán félkésznek érzett művekkel, olyannyira, hogy A tér, a tárgyak (2006) című könyvében először közölte Átírt versek címen a kétezres évek elején javított-kiigazított, kettős évszámmal jelölt öt költeményt: Nincs semmi, 1946/2006; A sírok meghasadtak, 1946/2006; Ha tudhatnám, 1946/2006; Korok határán, 1949/2006; A Nagyér vize fekete, 1949/2006. Legutóbbi, Az egyetlen lehetőség (2007) című kötete válogatott versei között pedig már a „Lator-kánon” Ágban, erekben, levelekben ma is érvényes ciklusát bővítik.
Az egykori sásvári kert téli, enyhén ezüst árnyalatú fotójával díszített A megmaradt világ (2012) nélkülözhetetlen kézikönyv. Útmutató Latorhoz, magához, költői és egyéni életútja összefüggéseinek megértéséhez, megsejtéséhez. Ebben tárja fel figyelmet érdemlő – még ha diákkori is –, kb. 1934-től 1944-ig tartó pályaív előtti, nulladik korszakát. Ebben a tíz esztendőben benne van szülőhelyén, a tiszasásvári (akkor cseh Trsník) Lator-tanyán töltött természetközeli, édeni gyermekkor (1927–1938) és a kosztos diák beregszászi gimnazista évei (1939–1944). „De hogy kezdtem verset írni?” – teszi föl csak úgy, en passant a kérdést Az elhagyott színtér című fejezetben, s itt következnek sorra a gyermekként hallott mondókák, fülbemászó ritmikájú gyerekszáj halandzsák (Gáncsától és Buttykai Erzsától), a szüleitől kapott versolvasmányok (Arany, Babits, Ady, Kosztolányi, Juhász, Tóth, József Attila munkái és Vajthó László Mai magyar költők c. antológiája), a kézírásban megőrzött felmenők művei (a dédnagyapa Lator Gábor beszédei, a dédnagynéni Szentpály Janka naplója) és a szülei révén megismert élő költők (Mécs László, Nadányi Zoltán, Erdélyi József, Sinka István).
Csoda-e, ha e gyermek maga is „rákapott” a versírásra? Édesapja, a mérnöknek tanult, földbirtokos Lator István, minden lehetséges módon segítette és gondozta tehetségét. Nemcsak az egyik fényképen látható Kappel márkájú írógépét kölcsönözte neki, de Négyesy László Magyar verstanát is. „Azután Beregszász. Micsoda változás volt az életemben harminckilencben, a magyar világban, bekerülni a városba, a gimnáziumba, olyanok közé, akikkel mindenféléről beszélgethettem, megmutathattam a verseimet, olvashattam a másokéit, negyvenegytől az iskola folyóiratocskájában, az Együttben meg is jelengettek.” A latinórákon megtanulta az antik metrumot, verseit értékelték az iskolai önképzőkörben. (Szintén kitűnt rajzkészségével, apja biztatására tanult festeni.)
Az itt közölt két idilli pillanatot megörökítő fénykép Lator László Tiszasásváron készült családi fényképei közt maradt fenn. Az édesapjától kapott Voigtländer Bessa gépével, valószínűleg öt évvel idősebb bátyja, István vehette le a tiszasásvári kertben 1942–43-ban. Az egyik képen még a fűben könyökölve (vö. Babits esztergomi írógépes fényképével), kissé hanyag tartásban „pennával” ír egy füzetbe, a másikon egyenes tartással, egy írásos hímzett párnával bélelt karosszékben, ölében az írógéppel, mintha korábbi fogalmazványát tisztázná, jól látható a szék karfájára fektetett nyitott füzete.
Az itt olvasható első vers, A Tisza és partja még a Prágai Magyar Hírlap Darvas János szerkesztette Kis magyarok lapja című gyermekmellékletében jelent meg 1938 húsvétján. Ennek apró versrovatában rendszeresen közzétettek névvel és életkorral ellátott gyermekek által beküldött verseket. Ide küldte el képrejtvényeit is és pl. A bagoly (1938) vagy az Itt a húsvét (1936) zsengéit. Ez a verse mintha a magyar népdalok, Petőfi és Szép Ernő egyszerűségét követné. Felező hatos soraival, ölelkező rímeivel, huszonnégy sorában „egy másodperc” történéseit képes érzékeltetni. Mindent most látunk és hallunk, ami földön-vízen-levegőben történik, Szép Ernő legfeljebb felező nyolcasokat használt volna, mint a Tiszapart című remekében: „Ül egy szegény halász ember/ Kettesben a néma csenddel” és: „Áll a nap fenn, áll a felhő, / Nem jön fecske, nincs egy szellő, / A víz nem látszik hogy folyna, / Isten mintha bóbiskolna.” Ezt a nyugodt Tiszát említi Petőfi is, „hol a kis Túr siet beléje”, egészen közel Sásvárhoz, méltán említi a Lator számára is ismerős kirajzolódó Kárpátok vonulatait: „Legmesszebbről rám merengve néztek / Ködön át a mármarosi bércek.” Az egész verset a természet, ember és élővilág harmóniája hatja át, fülünkben marad a V alakban szálló, „krúgató darvak” hangja.
A Kisvárosi este viszont már egy „felnőtt lapban”, a Hídban jelent meg, s ezt a pillanatot Fodor András egyenesen „költővé avatásá”-nak tartja. A Híd című képes hetilap (1940–44) – az 1934-től megjelenő, de éppen ezekben az években szünetelő vajdasági Híd névrokona – főszerkesztője Zilahy Lajos író, újságíró, fiatal tehetségek támogatója. A lap felelős szerkesztője Kállay Miklós író, műfordító (Kálnoky László nagybátyja) volt. A rövid életű lapban megjelent Illyés, Cs. Szabó László, bemutatták a „munkásság íróit” (Kassák, Darvas József, Földeák János, Kovai Lőrinc, Rideg Sándor) és az ifjabb nemzedék, Devecseri Gábor, Takáts Gyula, Jékely Zoltán versei mellett időről időre közöltek egy-egy verscsokrot a tehetséges, de ismeretlen költőktől is.
Lator ekkor tizenhat múlt, s tizenöt évesen szerzett költeményével került be a háborús címlappal megjelent Híd 1944. március 1-i számába. A háború bizonytalan viszonyai között a beregszászi gimnáziumban áprilisban zárták a tanévet. Egy bombázás során a közvetlen életveszélyt is megtapasztalhatta (de mi volt mindez a bevonulását követő 1945-ös esztendőhöz képest?) Lator verse mellett Szalkai Miklós, Agárdy Sándor, Déry D. László pályakezdő, de mára elfeledett költők egy-egy versükkel szerepeltek. Érdekesség, hogy a ceglédi születésű Szalkai Miklósnak éppen 1948-ban, de még tavasszal megjelent kötete Egyszerűen címmel, melyet a szintén ceglédi származású Kárpáti Aurél írt e szavakkal vezetett be – akár Lator fenti verséhez is megállná helyét: „Szürkeség, por, maga a testet öltött eseménytelen hétköznap ez a város. (…) [Szalkai] minden verssorán érzem, hogy táj-költő, az otthoni színek, ízek és illatok valóság-álmodója (…) aki a legjobb mesterek: Ady, Babits, Kosztolányi iskolájában nevelkedett…”
A kisvárosi este páros rímű húsz során is érzékelni az elődök hatását. Epigonvers, de formába öntve. Valóban a nagy elődök hangja szól a háttérben. Ady, Babits jelzői, József Attila A város peremén, Vörösmarty Előszava. Ady A Tisza-parton című verse egyes soraival összecseng: „Sivatag, lárma, durva kezek” (AE) / „korom és por és sötét emberek” (LL), vagy: „hiába, semmi szépet nem lelek,” (LL) / „A Tisza-parton mit keresek?” (AE) Végkicsengése azonban szinte gyermekien naiv és háború fenyegető árnyékban is reményteli.
„Zalalövőn, katonakoromban vagy a fogolytáborban írott verseimben sem sok jelét látni, hogy már nem mintákra vagy nem csak mintákra játszom rá, csak Makón, negyvenhat–negyvenhétben, s ott már jobban értett költők, költészetek birtokában, s egyébként is: érettebb elmével találtam meg, napról napra megküzdve érte, a magam hangját.” (Megmaradt világ)
A makói József Attila Társaság által is szponzorált, előfizetőkkel rendelkező Őserdőt betiltotta a cenzúra, a költőpalánta alig vált költővé, rögtön hallgatásra (és fordításra) ítélték, de azért utóbb mégis kiteljesedett a költészete. Fodor András, az Eötvös Collegiumban megismert költőtársa, barátja több ízben méltatta költészetét: „A kifejezés olykor szinte szeizmográf érzékenységgel követi a mondandó impulzusait” (1969); később pedig: „Ha áttételesebben, elvontabban fogalmaz, akkor is átsüt sorain egyéniségének delejes szuggesztivitása. (…) első meghatározó élményeit, valóságszemléletének a lét titkai elé lendülő szenvedélyes hangját, ízesen ép és szabatos költői nyelvét még gyerekkora tájairól, az egykori Beregből, a Felső-Tisza vidékéről hozta. A világháború utolsó évének hányattatásai után talált egy második hazát, melyben a befogadó közösség melegét, a szabad természet és az eleven szellem tovább hajtó szomját kapta férfivá formáló örökségül.” (1987)
Reményteli körülmény, hogy annyi hányattatás után a Kappel írógép ma is működik, megvan.
Bp., 2022. nov. 19.
Illusztráció: Születésnapi köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Szent Márton nálunk és a nagyvilágban (Berecz Ágnes Gabriella Szent Márton napi összeállítása) →
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
