Matolcsi Balázs: Tükrök
*
Nem tudta, mióta hiányzik. Nem emlékezett, mi történt. De nagyon régen történt. Történt egyáltalán valami? Kutatott a gondolatai között. Sok-sok emlék, halványak, erősebbek. És tengernyi érzés, zűrzavar.
Kislány volt. Ez biztos. Nem tudja, mi történt, csak azt, hogy amióta az eszét tudja, így van. Így él. Hiányzik az egyik foga, fölül, középen. Így szokta meg. Nem kérdez, nem nézi a régi képeket, nem keres magyarázatot. Így kell leélnie az életét. Hibásan. De nem is nehéz. Régen megtanulta már, mit kell tennie. Ha odafigyel, ha nem nyitja ki a száját, ha nem nevet úgy igazán, nem látszik. És ha nem látszik, senki sem fog róla tudni. Úgy kell tennie, mintha megvolna a hiányzó foga is. Hogy senki se gyanakodjon. Mert középen azzal a lyukkal nem lehet élni. El kell rejtenie. Nem bírná elviselni a szégyent, ha kiderülne. Igen, a szégyen. Csak ezt a szégyent ne. Végül is, nem nehéz. Nagyon régen rájött. Ismeri az összes fortélyt. A tükröt is át tudja verni. Nem látszik, senki sem látja. Csak azt a szégyent ne. Régen rájött, mit kell tennie. Csak tudni kell bánni az emberekkel. És ő tud. El kell fogadtatni velük, hogy az a valóság, amit látnak. Reklám, nap mint nap látunk ezret belőle, és hajlamosak vagyunk valóságnak hinni őket. Mindenki átver mindenkit. Eggyel több vagy kevesebb, nem oszt, nem szoroz. És nekem így jó. Nem nevetek tiszta szívből, nem mutatom meg a valóságot. Mert ha tudnák, senki sem lenne kíváncsi rám. Hibás vagyok, nem érek semmit. Na jó, azért a fogatlanoknál jobb vagyok. De miért nem lehetek olyan, mint a sztárok, a csillogó-villogó fogsorukkal? Nekik miért könnyebb? Miért nem tartozhatom közéjük? Senki sem fogja megtudni a hibámat. Azt nem élném túl. Ez a legfontosabb.
Úristen, hogyhogy nem gyártják? És velem mi lesz? Eddig mindig ugyanolyan tükröm volt, ugyanaz a típus, ugyanaz a forma. Megbízható, tudom, hogyan kell belenéznem, hogy azt lássam, amit látni akarok. Kiismertem, megszoktam, kiszolgált. Néha letörölgettem. A tükör fontos, mindennap látom benne magam, azt kell látnom, amit látni akarok, az a tükörkép vagyok én. Nézze meg ezt, hölgyem. Hú, de szép, tényleg, egész más, mint az előzőek voltak, igen ez kell nekem. (De már a parkolóban rád tör a kétség: nem túl nagy ez az én fürdőszobámba? Illik ez oda? Elhessegeted: persze, más, de jobb, mint az előzők, végül is pont ilyenre vágytam. Nem is értem, hogy nem jöttem erre rá eddig? A hang, belül, suttogva: Jó, de ha nem fér be? Befér, ez kell nekem.)
Na látod, befért. Igaz, hogy az egész fürdőszoba megváltozott tőle, a terek, a színek, a fény. Igen, több a fény, nagyobb a tér, úristen, mennyivel jobb, és én eddig azokkal a koszos kis tükröcskékkel szenvedtem. Ebben magamat is jobban látom, olyannak mutat, amilyen vagyok, szép vagyok, tényleg szép vagyok, milyen jó érzés, miért nem így éltem eddig, ez a paradicsom.
És kitártad az ablakot, nevettél, boldogan, önfeledten, felszabadultan. Soha, soha nem éreztem még ilyet, gondoltad, igen így kell élni, csak így lehet élni. Nevettél, könnyű voltál, szabad, te voltál, előtört a lelked, a tükör megmutatta a lelkedet is, az igazit.
És akkor megfordultál. Csapzottan, boldogan, sugárzott belőled a szépség, kacagtál, nyitott szájjal. Megint belenéztél a tükörbe. Gyönyörködtél magadban, tiszta volt a kép, mint a lélek. Úristen. Mit művelek? Nem vagyok szép. Nem vagyok jó. Kinyitottam a szám. Hiányzik a fogam. Meglátták. Végem. Ki látta? Ezt nem élem túl. Ki látta? Ugye senki, csak a tükör? Össze kell törnöm. Nem akarom összetörni. Olyan jó volt felszabadultan kacagni. Össze kell törnöm. Meglátott. Senki sem láthat meg. Csöng ez a rohadt telefon. Még ez is. Pont most. Anikó. Na jó, felveszem. Ő nem veszélyes. Neki egy foga sincs. Nála jobb vagyok. Milyen az új tükör? Ne is kérdezd, átvertek, torzít. Ne hagyd magad, mutasd meg nekik, verd ki a balhét, fröcsögi. Persze, nem hagyom magam, feleled halkan. És közben arra gondolsz, amit sosem mondanál ki, se neki, se magadnak: nem, Anikó, nem torzít ez a tükör. Soha még olyat nem éltem át, mint amikor belenéztem, a lelkemet tükrözte vissza, én voltam, én lehettem, ismerlek kislány korod óta, kívánom, hogy átéld, tudom, hogy még sosem élted át. Jó, nem hagyom magam, feleled, és elköszönsz.
Kimész a kamrába, megkeresed a kalapácsot. Visszamész a fürdőszobába. Sajog a szíved, sajog a lelked. Meg kell tennem. Még habozol. Fölemeled a kezed. Még vársz. Meg kell tennem. Senki sem tudhatja meg. Soha többet senkinek nem mutathatom meg, amit ez a tükör látott. És ha mégis? Mert hát megmutattam neki, mégis szépnek láttam magam benne. Nem. Korábban soha, senkinek nem mutattad meg. Így kell élned. Szemét tükör. Átvertél. Már érzed magadban a gyűlöletet. Ez kellett, hogy össze tudd törni. Dühödten lesújtasz. Egyszer, kétszer, háromszor, százszor.
Megint Anikó hív. Na, visszavitted? Nem. Összetörtem. Velem nem fognak szórakozni.
Illusztráció: ‘Tükrök’
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
