november 13th, 2022 |
0Szűcs János: Buborék (két vers)
*
Buborék
Mellkast szorító buborék –
ólomnehezék légüres térben;
kívülre alkonyt vetít eléd.
S egyben mintha inga is lenne,
ami a visszhangtalan csendben
elvetélt szavakat zúz;
belül nyilalló ívet húz,
halálhidat a szív felé.
Verejtéket vet a bőr,
kifehéredik,
a telet idézi;
csatakosan hideg lesz hirtelen,
nem hatol rajta át a lüktetés.
Az utazó tétova.
Eltéved.
Akarata iránytalan.
Se’ ide, se’ oda.
Csukott szemhéján
képzelt rézpénz.
Távoli hangként
hívja a köztes lét.
A parttól egy ladikon
ellebeg az alvilág felé.
Egyre távolodik a földi rév.
Részegen imbolyog a révész.
– – – – – – – – – – –
Bordák íve alatt
lassan oszlik szét
a buborék,
az utazóban a félsz.
A ladik, a révész,
szemhéjról a rézpénz
emlékként is elvész.
Időködből a horizont
peremén a part
visszatér,
darabos szavakkal
a légzés;
tetszhalálból a lét.
Törékeny
Törékenységünk tart össze bennünket és körülöttünk mindent,
mintha porcelánból, jókedvében teremtett volna minket az Isten.
Mezítelenségünkkel uralkodunk a tájon és egymáson.
Ágyunk a trónusunk, együtt átgázolunk éjszakákon.
Gyűrt lepedők havába vetett krisztuskeresztek vagyunk.
Vagyunk, szemérmességünket vesztett,
egymásba alámerülő gyönyörgyöngyhalászok;
függönyök árnyjátéka mögé rejtett fehér szobortestek.
Vagyunk, egy képzeletbeli peronon, egy másik állomáson;
ahová – páros ágyéklüktetés után – elvitt bennünket,
egy végtelenbe tartó sínpáron, a félálom –
a kéj óceánjának partra mosott üledéke.
S mire az ablakra feszülő fény felébreszt,
a tengeri kagylóban az igazgyöngy megreped,
a halak szeme opállá lesz; a hajszálerek hálója felett.
Ők is – szerelemtelenül is – törékenyek.
Óvni kell az éteriből hús-vérré lett szerelmünket,
ha már a túlpartról hozzánk megérkezett;
ha már a teremtés és sebezhetőségünk szerint is,
eleve törékenynek rendeltetett.
Szűcs János a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője