Thilo Mischke: 80 numera a Föld körül (részlet)
*
Csokonai Attila
Éppen tíz éve fordítottam
Németből és hollandból fordítottam, sokfélét, kicsiknek és nagyobbaknak (verses leporellót, mesekönyvet, képregényt, ifjúsági regényt és fiataloknak ismeretterjesztő könyveket). Aztán 2010 után szerencsémre eljött az önállóan végzett regényfordítások időszaka. Nem mintha a többi könnyebb lett volna, de az igazi kihívás mégiscsak ez volt. Pontosítok: másod- vagy éppen többedmagammal már fordítottam – nemcsak hatalmas enciklopédiába részeket (A XX. század krónikája, A kereszténység krónikája) ‒, hanem gyatra regényeket, lektűröket, történelmi krimit és szerelmes regényt ‒, a most olvasott részletet egy olyan kötetből választottam, amelyről van mit mesélnem, (s persze önmagában eleve érdekes, figyelemfelhívó. Az egy oldalra jutó szexuális cselekvések – a csókolózástól a leszopásig – száma itt a legtöbb). Ugyanakkor felhívom a figyelmet a szemelvény utolsó mondatára: „Végre az az érzésem, hogy egy nővel szeretkezem. Nem pedig egy sorszámmal. Egyre többször gondolom úgy, ez a fogadás nem volt igazán jó ötlet.”
Ugyanis minden numera egy sorszámot kap. Nyolcvantól visszafelé számolva, (titokban) kiosztva a partnernek.
A szerző önkritikus megnyilvánulása pedig (ez valamiféle fordulat ebben a „gusztustalan regényben”) előfordul egy a továbbiakban idézett olvasói hozzászólásban!
Rövid ismertetés (a „fül”-ből kölcsön véve): 28-29 éves berlini újságíró, akit éppen elhagyott a barátnője, abszurd fogadást köt a barátaival, világ körüli útra indul, hogy három hónap alatt lefektessen nyolcvan nőt. (Eredeti cím: In 80 Frauen um die Welt.) Ha hozza a trófeákat, útját a barátai fizetik, ha nem sikerül neki, maga állja a cechet.
A nyitott repülőjegy meghatározza az útvonalat: Lengyelország, Ukrajna, Izrael, Dubai, India, Thaiföld, Hongkong, Japán, Ausztrália, Fidzsi-szigetek, Új-Zéland, Argentína, Brazília, USA, Izland, onnan haza. (Budapesten csak átszáll – a szinte állandó másnaposságtól végighányva a tranzitot ‒ Ferihegyen.)
Magam mint gyakorlott fordító és gyerekkoromban mohó Verne-olvasó azonnal megleltem a magyar címet, amelyről egyetlen hivatásos kritikusa azt írta, jobb, mint az eredeti.
Szexszel kapcsolatos szövegeket már fordítottam, de azok tinédzsereknek, főleg kamasz lányoknak szóló (visszafogott!) felvilágosító könyvek részei voltak. Itt meg 80 numerát kell leírnom, már amennyiben a főhős (narrátor) maradéktalanul teljesíti vállalását. Nem ijedtem meg a feladattól: prűd nem vagyok, szókincsünk kivételesen gazdag, az adott helyzethez csak megtalálom az odaillő szót: van, ahol a főhős kefél, dug, kufircol, közösül (hogy csak párat említsek a koitál magyar megfelelői közül). Talán az egyetlen rész, ahol ezek közül egyik sem használható, éppen ez a thaiföldi jelenet. Itt nem egy menetet teljesít, van más is, talán a lány iránt valamiféle vonzalmat már itt érez, de ha nem lesz belőle szerelem, annak részben „a feladat” az oka. Laurával, aki dán és a barátjával már korábban feltűnt az utazása során, itt Thaiföldön találkozik újra, váratlanul. Ez tehát nem helybeli lánnyal lezavart numera (nem emlékszem, hányadik, nem szoktam újra elolvasni az általam fordított regényeket, legfeljebb a szerzői korrektúráig jutottam eddig, most persze belelapoztam).
Nem kellett teljesen azonosulnom a szerzővel, de igyekeztem felvenni a mesélő stílusát, ami – hát valljuk meg – nem valami eredeti, magas irodalmi stíl. Életszerű, fiatalos, gördülékeny, s mint tapasztalhattuk, maga a szerző felkészült a kifogások elhárítására: holdfénynél a tengervízben és a homokos parton történő szeretkezés éppenséggel a lehető leggiccsesebb szexjelenetek egyike az ócska „szerelmes lektűrökben”. Nem egy kiforrott, több kötetes író, hanem egy újságíró első regénye, és ez meglátszik a nyelvezetén. (S hadd valljam be, ez csak megkönnyítette a munkámat.)
A feladat nehézsége, erre hamar rá kellett ébrednem, abban állt, hogy mégiscsak egy csomó helyet bejár ez a (kezdetben) számomra sem nem különösebben szimpatikus, sem nem teljesen antipatikus srác (fiatalember). Maga a vállalkozás nem volt a gusztusomnak különösebben jóleső ténykedés, de éppen ennél a résznél enyhültem meg Thiloval kapcsolatban. S lassan azt is „megbocsátottam” neki, amit a posztszocialista Lengyelországról és Ukrajnáról ír. A ’90-es években még mi mind (a volt „szocialista tábor”) tényleg ilyenek voltunk. Ez nem egy öntelt nyugat-európai, konkrétan német nagyképűsége, felfuvalkodottsága. (Amit Izraellel kapcsolatban ír, az teljesen pozitív színben tünteti fel Thilót, aki ráadásul Kelet-Berlinben született. Hitlert megéljenző srácokkal egy velünk szomszédos országban találkozik. A Brazíliában feltűnő három pszichológia szakos német egyetemistával összebarátkozik, együtt fogaskerekűznek fel a Cukorsüveg-hegyre, a híres Megváltó Krisztus-szoborhoz, ahonnan „teljesen áttekinthető a város, és a látvány lélegzetelállító.” Ugyanis „Nappal Rio elveszíti félelmetességét, a nap úgy világítja meg a várost, ahogy egy jól elhelyezett lámpa profi portréfotózáskor a kiválasztott személyt.”)
Felsoroltam az összes helyet, ahol megfordult, s ahol én persze sem előtte, és azóta sem jártam (Krakkót kivéve). A városok, az utcák, az épületek kinézetének, a szereplők viseletének leírásában vajon pontos, hiteles tudok-e lenni? Ez a kérdés izgatott. Nehogy valami nagy melléfogást csináljak!
Egy-egy női ruhadarab (a cipőket is beleértve) megnevezése illetve leírása általában komoly nehézséget okozott. Még szerencse, hogy ott volt a közelemben a párom, akinek csak ki kellett kiáltanom a konyhába, vagy át a másik szobába: „Judit, mi ennek a neve magyarul?” Ő odajött, amikor ráért, és megválaszolta („beantwortete”) a kérdésemet.
No meg a kaják, és a nem kevés pia. Életemben először találkoztam jó pár arab, távol-keleti, japán és dél-amerikai étel (pl. espanada) nevével. (A „csúcs” kétségtelenül Hongkongban a „százéves tojás”.) Nagyon szereti a gin-tonikot (vagy a vodkát Red Bull-lal), de Ausztráliában literszámra önti magába Cat-tel és Larával a goont. Együttesekre, dalokra és filmekre hívta fel a figyelmemet Thilo „barátom”. A japán fejezet Bill Murray tekintetének fölidézésével indul. Nosza, lássuk azt az arckifejezést! Különben csak megközelítően lehetek pontos. Tehát meg kellett néznem az Elveszett jelentést – azért a fél, maximum egy percért. (Nem bántam meg.) Először olvastam a Starbucksról, Love Hotelről, most találkoztam először a Pussy-Ping-Ponggal. Magával a kifejezéssel. Folytathatnám sort. A lényeg: én is sokat tanultam ebből a könyvből. (Mint gyerekkoromban Verne Gyulától.) És Thilónak is sok remek észrevétele volt, az említetten kívül az argentinok steak-„zabálásáról”, a Rio de Janeiro-i „közbiztonságról”. Konkrétan: itt látott életében először (az utcán!) halott embert, akit egyszerűen – többek szeme láttára – agyonvertek.
De nagyon nagy segítségemre volt (a Szókincstáron kívül) az internet is. Amit J. mondott, azt már meg tudtam nézni a neten, szóval ellenőrizni tudtam, valóban olyan ruhadarabról (beleértve a különféle női cipőket) van szó a szövegben, amilyennek mi gondoltuk: pl. ceruzaszoknya, high heel.
És amikor a tel-avivi tengerpart leírásához értem, ugyancsak hálát adtam a technika fejlődésének: megnézhettem egy csomó képen, valóban olyan-e, amilyennek én Thilo Mischke leírása, szövege alapján magamnak elképzeltem. Magyarán: nemcsak a könyv, a net segítségével is ugyancsak beutaztam a Földet, ahogy a regény szerzője. (Egy icipici gyanú kezdetben ott motoszkált bennem: valóban bejárta a világot, járt kivétel nélkül mindenütt, amely országokat említettem. Végül hajlottam rá, hogy elhiggyem neki, tényleg megtette ezt a nagy utat. Kissé bédekker jellegű regényének leírásai hitelesek, megmaradnak az olvasóban. De: készített-e jegyzeteket könyve megírásához? Mert erről, ha jól emlékszem, nincs szó. Emlékezetből megírni ezt a nagy, világ körüli utazást?! Le a kalappal!)
Az egyik legnehezebb dolgom, azt hiszem, az izlandi tájleírással volt. Az a csupa kő, sivár vidék, ahol autókáztak, na, annak az ábrázolása megizzasztott. Nem lehet ez a rész sem unalmas, egyhangú, álmosító stb., mint amilyennek maga a szerző is látta, és amilyennek leírta a tájat, mondtam magamnak biztatóan. (Izlandon élő ismerősöm szerint egyáltalán nem lélektelen, szürke stb., hanem izgalmas. Azok a csodás gejzírek!)
Természetesen izgatott most, amikor Sz. Gy-től a felkérést megkaptam, hogyan fogadta a közönség a regényt. (Azt tudtam, hogy a magyaron kívül hollandul adták ki, más nyelven – ha jól értesültem ‒ azóta sem. S vajon miért éppen hollandul? Talán mert SPD-tag, Hitler-ellenes nagyapja Hollandiába emigrált, ahonnan 1936-ban Sachsenhausenbe deportálták?! Egyébként ő maga is SDP-tag, vagyis szocdem.)
Tizenketten „zsűrizték” a 80 numerá…-t. 0-tól fél „ponton” át 5 pontig mindent kapott. Az átlag: 2,5‒3 csillag. Szóval kapott a könyv és Mischke hideget, meleget. De hadd idézzek (betűhíven) néhány mondatot a véleményekből! Hogy egyetértek-e vagy nem, nem szempont. Jelszavam: No komment!
„Vérlázítóan gusztustalan és értelmetlen ez a könyv […] Írástechnikailag abszolút nulla, gondolatvilágát tekintve pedig totálisan nőgyűlölő és egoista nézeteket vall.”
„Az alapötlet zseniális, de a kivitelezés kevésbé. Én nagyon untam, mert olyan semmilyen volt.”
„Hogy pontosan mennyi is a valóságtartalma, nem tudom, minden esetre érdekes olvasmány volt.”
„… ahogy egyre olvastam tovább, előkerültek az érzelmek is, az önismeret, a hibák elismerése. Ha mindezt figyelembe veszem, ez a könyv nem csak szórakoztatás, hanem tanulságos célból is íródhatott – ez egy volt döntésem eredménye, ezt csináltam, ez jár vele, ezt tanultam belőle, ebből tanulhatsz te is.”
„A címe miatt csak felfigyeltem rá, de nem ezért kezdtem bele, aki azt várja, hogy a szürke ötvenhez hasonló mennyiségű »esemény« leírás lesz benne, az csalódni fog. Sokkal érdekesebb volt egy európai, nem magyar szemszögből körbenézni a világban. A kelet-európai leírások kifejezetten érdekesek voltak számomra […] Ezen kívül érdekes volt megismerni más országok szokásait is, noha nem kifejezetten úti- vagy ismeretterjesztő könyvről van szó.”
Az értékelés a legtöbb esetben csupán a pontozásra terjed ki, szöveg nincs. Hadd jegyezzem meg, Thilo nem használ ki minden lehetőséget. Egy idő után rájön: vállalása teljesíthetetlen. És nem is igazán fontos. A normális (mit értsünk ezen?) kapcsolat egy lánnyal, az a fontos.
Harmincegyen egy vagy néhány mondatot idéznek a könyvből, ezek az ún. népszerű idézetek. Pl. „Nem tudom, ez min múlik, de az az érzésem, hogy azokat a nőket, akikkel eddig megismerkedtem, tulajdonképpen az érdekelte, hogy önmagukban megtaláljanak valamit.”
A „Karcok” rovatban valaki a fordító orrára koppint. Sajnos nincs meg az eredeti szöveg, nem tudom ellenőrizni magamat, de elfogadom, a szelíden gúnyolódó olvasónak igaza van. Ezt írja: „A kedvenc idézetem a könyvből: » ‒ Helló – köszön németül«.” – Bizony-bizony kihagyott a figyelmem: „Halló” helyett „Helló”-t írtam. Németül ugyanis „halló”-val köszönünk, nem „helló”-val. De akkor már kiszúrhatta volna ezeket is: „Táncolj velem – mondja tört angolsággal.” Vagy: „Étkezőkocsi? – motyogom oroszul.”
Viszont a 77. oldalon „nem fordítottam”: – „Non – feleli franciául.” S tovább: „Yes – mondja a lány angolul.” Gyötör a gondolat: mint fordító mikor jártam el helyesen. Megkockáztatom, minden esetben. Én n é m e t szöveget fordítottam. Amit a szerző németül írt, azt nekem magyarítanom kellett, amit meg nem, azt nem. Érdekes volt, amikor „blabla-portugált” használ Mischke, egy kukkot sem ért a riói klubban a már ittas csaj anyanyelvéből. Valami megmagyarázhatatlan ötlettől vezérelve ezt is „áttettem magyarra”. Blablából blablát „alkottam”. Nem folytatom. Egyébként Thilo a legtöbbször persze angolul társalog.
Jaj de sajnálom, hogy nem tudom, milyen német szóból (szavakból) hoztam össze ezt a szójátékot: hátsimogatróger, ahogy az exe új pasiját jellemzi egyetlen szóval! (Remélem, elég kreatív voltam.)
Ketten is felvetik a kérdést, no de „mennyibe került az ürgének ez az utazás.” – Nem állhatom meg a közbeszólást: Thilo nem szállodákban lakik, hanem hostelekben, vagyis tömegszálláson. Le kell fizetnie a megfelelő embert, hogy egyszemélyes szobába költözhessen át. Igen ám, az meg ablaktalan. Luxuskörülmények között akkor lakik, egyetlen egyszer, amikor izraeli pecséttel az útlevelében nem engedik be egy közel-keleti arab országba. Ekkor szuper szállásról gondoskodnak neki. Alszik partnerénél, Ausztráliában két nő lakásában, illetve sátrában, amikor kirándulnak az ország dél-keleti sarkában.
Utolsó megjegyzés. Tudják, mi „a vicc” ebben az egészben? Sokkal jobban jár a fordító, ha nem klasszikust, vagy egyszerűen „magas irodalmat” fordít, világhírű felfedezettet, hanem bestsellerek gyártóját, lektűrök termelőjét, mert azokat veszik ki a legtöbben a könyvtárból. És abból lesz valami plusz pénzecske a fordítónak. A honoráriumon kívül. Bizony.
Ilyen típusú könyvről ritkán írnak kritikát. Ez kivétel. A legtöbb dologban egyetértek a recenzenssel. És jólesett a dicsérete. (Mint ahogy Soma mamagésáé.) Bocs, de ezt írta a recenzens: „Csokonai Attila fordította a könyvet, olyan finom árnyalatokkal, hogy az ember csak álmélkodik.” A legfontosabb, nemhogy fanyalogna, „megvédi” a könyvet: Nem az, amit gondolsz. Nem pornó – áll a címben. Majd így kezdi könyvismertetését: „Tényleg nem az. Egy jó kezű iparos, ha csak a címet kapja meg, első osztályú durva pornót faragott volna belőle.” Később: „És ha már nekivágunk a rettenetesen piaszagú fogadásnak, majd utána az utazásnak, kiderül (mármint a könyvből), hogy Thilo legelkeféltebb hangulatában is vérbeli, kíváncsi és jó szemű újságíró.” Na, ez az, amit az olvasók nagyobbik hányada nem vett észre. Ha regényről van szó, akkor eleve „magasabbak” az igények, ugye?! És még egy találó megállapítás Bedő J. Istvántól: „Thilo felgyorsított filmként éli át ezeket a néhány napos kapcsolatokat, habár némelyiket szerelemnek is hiszi. Éppen az idő rövidsége és a gyors távozás rántja le mindig a földre. De ezekben a futó kapcsolatokban egyáltalán nem üresedik ki, nem lesz fásult, és az olvasó sem érez idegenséget és az ismétlődés unalmát – pedig szinte mindenhol visszatérnek a klubok, a pia és a részegség. (Természetesen nem zárom ki, hogy nálam szigorúbb erkölcsű férfiak a könyvet máglyára vetnék, dörgedelmeket szórnának a szerzőre, a kalandjaira, léhaságára, erkölcstelenségére, és gyermekeiket eltiltanák még attól is, hogy a könyvespolchoz közelítsenek. Én nem vagyok ilyen szigorú.”
Hozzáteszem: és mi van akkor, ha a „dobott” Thilo ki sem mozdulva Berlinből ugyanannyi helybeli lánnyal (nővel) létesít szexuális kapcsolatot, mint utazása során? (Nem nyolcvannal, annyit elárulhatok. És ha az egyik lány vele maradt volna, a fogadás semmivé válik.) Azóta négy könyve jelent meg Németországban. Egy nővel (Dietlind Tornieporth-tal írta második könyvét, a címe: Wir, intim. Das Sexbuch. Jól egymásra találtak, az biztos. A hölgy önállóan arról írt, mi a tökéletes módja bármely férfi meghódításának. Alaposan elmélyültek a szexualitás kérdéseiben, rejtélyeiben! Ennek fordítására már nem kértek fel. Magyarul a 80 numera a Föld körül jelent meg, semmi egyéb. Talán mert nem aratott sikert nálunk. Hadd tegyem hozzá, Németországban 2019-ben újra kiadták könyvét, és első megjelenése óta folyik a vita körülötte (naná, például a feministákkal).
Regény vagy valami más? A FSZEK tíz kerületi könyvtárában található példány a 80 numerá…-ból. Besorolása: vidám (5), szerelem (3), szórakoztató (1) és fiatal felnőtt (1). A Német Nemzeti Könyvtár katalógusában a tartalom típusa szerint élménybeszámoló, de besorolható a 300-as tárgycsoportba, ami a társadalomtudományok szakszáma, ezen belül a Szociológia és az Antropológia alcsoportba. Akkor most regény vagy „kalandos útirajz”? Mischke állítja, mindannak a 95 %-a igaz (én úgy értem, megtörtént), amit előad kötetében. Tehát a fikciós elem aránya csekély. Dokumentarista, mert hiteles (nem szexista, de szexben gazdag) útirajz regénynek álcázva? – Ganz egal.
Fontos: egyébként nem ez a kedvenc fordításom. Bár élveztem, mindent egybe vetve. Az első, a Nagybácsit keresünk című meseregényt (Móra), a Németalföldi regék és mondákat (Móra) fordítottam a legszívesebben, vagy A hálás halottat (Napkút), és a legjobb regény, amit magyarítottam, Tessa de Loo Az ikrek című műve (Könyvmolyképző.)
Thilo Mischke
80 numera a Föld körül (részlet)
(Thaiföld)
A meleg barát, akinek a nevét még mindig nem tudom, már elment lefeküdni, mi eközben egy bárban üldögélünk, és tarka koktélt iszogatunk, Laura megkérdezi tőlem, hogy milyen volt Indiában. A bár üres, csak néhány széken ülnek, jóllehet még csak éjjel 11 van.
– Háát… egész jó – hazudom.
– Ennél azért többet mesélj. Milyenek az emberek, tényleg olyan szerencsétlenek és nyomorultak, amilyeneknek a tévében mutatják őket?
– Igen, igen, alighanem – hebegem. – De beszéljünk valami másról, India nem volt igazán szép, nem éreztem ott jól magam. Magányos voltam – magyarázkodom.
Csalódott „na, jó” a reakciója erre.
– Milyen volt az utad eddig? – kérdezem tőle.
– Nem valami látványos, sokkal kalandosabbnak képzeltem, de itt, Thaiföldön minden tökéletesen meg van szervezve. Azt kérdezem magamban, milyen volt itt a hetvenes években, amikor még éltek tigrisek az őserdőben.
– Fogalmam sincs, hiszen még csak huszonnyolc vagyok – jegyzem meg.
Elneveti magát. Én is nevetek.
Laurából olyan nyugalom árad, amit nehéz leírni. Úgy érzem, nagyon megbízhatok benne. Tulajdonképpen csak szeretném a fejemet a tarka szoknyájára hajtani, hogy vakítóan fehér kezével simogasson. Azon filózok, minél távolabb vagyok az otthonomtól, annál érzelmesebbé válok. Már megint egy nő, akiről azt gondolom, őszintén kötődöm hozzá.
– Menjünk fürdeni? – kérdezi, és ezzel eltéríti a gondolataimat.
– Az klassz lesz – mondom én.
A partra szalad. Látom, hogyan billegnek futás közben a farpofái. Kissé ügyetlenül fut, könnyűatlétikában minden bizonnyal egy nagy nulla volt. Ledobja magáról a ruháját, és meztelenül, kezét védekezőn a vaginája és a melle elé tartva beszalad a vízbe. Csak akkor fordul meg, amikor már nyakig ér neki a víz, és hív engem.
– Igyekezz!
Miközben térdemen át lehúzom a ronda gatyámat, azon gondolkozom, miért alakul ki emberek között olyan gyorsan bizalom az utazások alkalmával.
Ez az első eset utam során, hogy bemegyek a tengerbe. Azonnal meleg víz fogad magába, nem úgy, mint kánikulában a Keleti-tengernél, a parton 30 fok, a víz pedig mindössze 15 fokos. A víz itt éppen olyan meleg, mint a levegő.
Néhány tempó megtételével utolérem Laurát, aki úgy ringatózik a hullámzó vízen, mint egy fehérre festett bója. Csak a feje van kinn ki a vízből. Észrevesz. én pedig látom az átlátszó vízen keresztül a mellét és lapos hasát, és világító planktonokat látok. Ez a kép giccsesebb már nem is lehetne.
– Nézd csak, Laura, a plankton tényleg úgy világít, mint A partban! – kiáltom izgatottan.
– Igen, éppen, mint a filmben – válaszolja mosolyogva.
Függőlegesen a vízben, két európai bója, a karunk segítségével pörgünk-forgunk magunk körül, amitől a víz zölden csillog. Egy pillanatig érdekesebbnek tartom ezt a planktont, mint az összes nőt, akivel életem során valaha találkoztam. De csak egy pillanatig, azután Laura arcát nézem, a haját, amely vastag, sötét fürtökben lóg a vállára, a tekintete vidám és várakozásteljes.
– Csókolj meg már végre! – mondja.
– Szeretem, hogy nyílt és őszinte vagy – szólok vissza neki, és fél métert úszva lábammal átkulcsolom a csípőjét. Ezt tulajdonképpen neki kellett volna csinálnia, éppen mert szerintem ez annyira nőies gesztus. Magamhoz húzom, megcsókoljuk egymást, ami eddig utam legfinomabb csókjának bizonyul. A szánk úgy illeszkedik össze, mint két egymáshoz illő puzzle-darab. A hold megvilágít bennünket, a plankton fénylik, Laura melle a mellkasomhoz nyomódik. Meztelenül hányódunk a vízben. Csak csókol, csókol, nem hagyja abba. Akár két éretlen kamasz, fel sem fogjuk, micsoda szép pillanatok ezek.
Keze a víz alatt megérinti a testem, behúzom a hasamat. Kezemet ruganyos, sportos fenekére helyezem. Az egyik farpofát kicsit megemelem, és elképzelem, ahogy a plankton megvilágítja a nemi szervét. Itt a vízben szeretkezünk, és elkövetek egy ostoba hibát: nem használok kondomot. Valószínűleg mind a ketten így gondoljuk: „Ó, hát két európai közt nem történhet meg a legrosszabb!”
Nagyszerű ez a szex, minden, csak nem giccses, a jelenet színhelyének dacára sem. Hátát nekem támasztja, egész testét magamhoz szorítom, nem tudja magát kiszabadítani az ölelésemből. Szorosan tartom, csak akkor engedem el, amikor én akarom. Miközben a víz alatt mozog, a feje a víz szintje felett mozdulatlan. A szája nyitva, látom a fogait, a nyelvét, amely úgy mozog, mint egy kagyló teknőn belüli lágy, eleven része. Megpróbálja lefelé nyomni a kezemet, amellyel a nyaka alatt fogom, és észreveszem, hogy elélvez. Tompa, fojtott hang hagyja el a száját, a szeme becsukódik, a fejét a vízbe hajtja, miközben tartom, és én is elélvezek.
Tudjuk, hogy meleg barátja már alszik, mégsem merünk visszamenni a házba. Fehér teste meztelenül hever a homokban, én a csípőcsontját csókolgatom, kezével a fejemet irányítja, mintha a testem többi része nem is létezne számára. Erős lábait a nyakam köré rakja, az az érzésem, mindjárt eltűnök benne, vagy megfulladok. Másodszor is elélvez. Az ajkam csupa homok, az öle csupa homok. Reszket. Bárcsak soha ne érne véget ez a perc, azt kívánom. Azt mondom magamban, jó volna örökre mellette feküdni. Még soha nem találkoztam ennyire szenvedélyes és öntudatos nővel. Felvetődik bennem a kérdés, vajon minden dán nő ilyen, de gyorsan elhessegetem ezt a giccses gondolatot.
Néha találkozunk egy nővel, lefekszünk vele, és úgy érezzük, hogy legalábbis szexuálisan egymásnak lettünk teremtve. Az aktus, amit Laurával átéltem, tökéletes volt. Úgy érzem, jobb volt vele a szex, mint azzal a nővel, akit Berlinben hagytam. Utazásom során először érzem elveszettnek magam – és miért, egy kis szex és egy féktelen teremtés miatt. Pozitív értelemben érzem elveszettnek magam.
Már letöröltem ajkaimról a homokot, és most mellette ülök. Mindketten elégedetten nézzük a víz felszínét. Rám néz, én önkéntelenül megszámolom, hány szeplő van az orrán.
– Még egyszer akarom – mondja, a hangja elárulja, ismét jócskán fel van izgulva.
– Én is.
– Feküdj ide!
Fölém hajol. Hideg, sós haja a sok utazástól ismét lapossá vált, de nem izmos hasamat éri. Nagyon gyorsan megy minden. Alig tudom visszatartani magamat, beleharapok az ujjaiba, amiket a számba dugott, jobb kezem irányító jelleggel a tarkóján, popója a thaiföldi éjszakába emelkedik. Nincs egyetlen világos gondolatom, és abban a pillanatban, amikor elmegyek, felemelkedem, a fejét azonban fogom. Nem engedem el. Nem akadályoz meg ebben. Megijedek, és kimerülten visszahanyatlok a homokba.
– Azt hiszem, ez volt a legjobb szopás, amiben valaha is részem volt – mondom.
– Tudom – mondja megint meglehetősen öntudatosan.
Két Laura van, mondom magamban. Nappal az ártatlan, szívélyes, nevetős lány, aki ügyetlenségből nekimegy az ajtófélfának, éjszaka a férfipusztító vamp, egy felnőtt nő egy férfi libidójával. Nem kaphatok tőle annyit, amennyit szeretnék, mivel évek óta először vagyok abban a helyzetben, hogy szex közben kikapcsolom az agyamat. Nem gondolok semmire. Csak rá gondolok, az ő nőies testére, lágy domborulataira, amelyek élesen kirajzolódnak a thaiföldi éjszakából. Tényleg némileg zavarba hoznak mellbimbói, amelyek a leggyöngédebb simogatástól sem merevednek meg. Megnyugtat, amikor azt mondja: „Ilyenkor én semmit sem érzek. Inkább hatolj belém!” Végre az az érzésem, hogy egy nővel szeretkezem. Nem pedig egy sorszámmal. Egyre többször gondolom úgy, ez a fogadás nem volt igazán jó ötlet.
Fordította: Csokonai Attila
Illusztráció: In 80 Frauen um die Welt
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
