Fodor Miklós: A népek és Isten kapcsolata
*
Küzdelem a kinyilatkoztatásért
A mai kor persze nem a kinyilatkoztatás kora. Hogyan is lehetne, amikor minden az általános szentmentesítés jegyében zajlik. A mai kor a kozmikus komolytalanság kora. A mai kor azon kultúrameghatározó ellenerők érdekharcainak pástja, akik ádáz működése nyomán a tömegek kiszakadnak eredeti létbe-ágyazódottságukból. Lefoszlik róluk eredeti közösségi-archaikus kultúrájuk, amit még az ékes, isteni ritmikájú világegyetemre való érzésdús odahallgatás jellemzett eredetében és szándékolt hatásában egyaránt. Ma egy dolgot akarunk: pénzt – a kivételek haramiák -, minél többet. S a pénzt saját kényünkre költeni. Szórakozni, bulizni. Egy ilyen világban kinyilatkoztatásért küzdeni önveszélyes oktalanság. A kinyilatkoztatás beszéde túl sok mindenkit érintene kényelmetlenül. Mindazáltal valljuk be, fogalmunk sincs, mit mondana ma a szent szó.
Tatár György a Jelenkorban megjelent »Nemzeti teológia (Vázlat)« tanulmánya már címében elgondolkodtató. Azt a kérdést veti fel, vajon hogyan lehet (illetve hogyan kell) ma értelmezni ezt a fogalmat a kereszténységhez szegődött nemzetek vonatkozásában. A következő oldalakon erről a kérdésről kísérlek meg egy olyan – szintén vázlatos – gondolatmenetet megfogalmazni, melynek középpontjába azt az összetett egyéni élményt – a megtapasztalt kinyilatkoztatást – helyezem, mely minden nemzeti és minden teológiai gondolat kiindulópontja és végső mércéje.
A teológia Istenről való tudást jelent, ezek szerint a nemzeti teológia egy adott nép tudása Istenről. Mivel azonban tudás csak arról lehetséges, amivel/akivel a megismerő már találkozott, ezen összetétel jelentése: tudás egy adott nép és Isten kapcsolatáról. E tudás ezek szerint a megélt kapcsolat értelmezése volna. Ebben az összefüggésben feltételeznünk kell az adott nép és Isten valamiféle közös élményét. Ennek a közös élménynek lesz az értelmezése a nemzeti teológia. A zsidó nép esetében ezt az alapélményt a Vörös-tengeren való átvonulás, az egyiptomi sereg vízbe veszése, majd a Szináj-hegyi törvényadás, a pusztai vándorlás és a honfoglalás majd az állami lét és a fogság történései, cselekedetei rajzolják fel. E közösen megélt élmények ősidejétől fogva vált lehetségessé Isten és az adott nép kapcsolatáról gondolkodni és érezni. Legfontosabb ezek közül az első. Az Egyiptomból való kimenekülés alapértelmezése az élményre való rituális emlékezés szívébe helyeződött: az élmény (és a rá való emlékezés) során azt érezték (érzik), hogy a kozmosz a zsidó nép mellé állt, saját megszokott viselkedésmódját feladta, hogy őket a halálos veszedelemből kimentse. Az élmény ezen alapértelmezése lehetségessé tette a kinyilatkoztatást, mely ily módon azt jelentette, hogy a mindeneket kormányzó hatalom – Isten – akár a kozmosz általa teremtett rendjét is feltörve, a kivételest mozgásba lendítve, előnyben részesíthet egyes teremtményeket. De hát mi ezzel a szándéka? Milyen szempontból érhet többet egy kicsiny, „műveletlen” nép a nagy és „kifinomult” kultúrájú egyiptomi birodalomnál?
A kinyilatkoztatás – az általa megalapozott történelem, valamint értelmezése és kifejtése mint nemzeti teológia – birodalom és nép egy kivételes személyiségben áttüzesedő konfliktusát, illetve e két társadalomszervező eszme között megélt választását rögzíti.
Úgy tűnik, érvényes módon csak a zsidó nép esetében beszélhetünk nemzeti teológiáról, hiszen mint nép csak ő kapott kinyilatkoztatást. Kizárható-e azonban valamilyen megfontolásból a lehetőség, hogy a többi – s így a magyar – nép is, mint körülhatárolt kulturális egész, mint közösség kötődhessen Istenhez?
Tény, hogy a kereszténység – melynek történelmébe a mitikus tudatú magyarság benyargalt – nem tud ilyen lehetőségről. Hogy miért nem? Számításba kell vennünk, hogy a keresztény teológia alapjainak lerakása, a kanonizáció a római birodalomban, s e birodalmi tapasztalat hatása alatt zajlik. Egy birodalom, mivel különböző népeket akar egybe fogni, sohasem fogja jó szemmel nézni a népek belső kohéziós erőinek előtérbe állítását. Egy birodalom mindig azt szeretné, ha népei nem lennének különbözőek, de legalábbis ha különbözőségeiket másodlagosaknak tekintenék a nagy egység egységességéhez képest. A birodalom egysége szempontjából létkérdés, hogy a népek mint körülhatárolható egészek ne kaphassanak isteni üzenetet. Egy birodalom nem nézheti ölbe tett kézzel, hogy népei a kiszámíthatatlan nemzeti szenvedélyre alapozzák cselekedeteiket – ilyen népekkel nem lehet szerződést kötni.
Ámde minden népnek, s így a magyarnak is, szüksége van arra, hogy kapcsolatát Istennel időről időre újragondolja és újraélje. Véleményem szerint ugyanis a népeknek éppen Istenhez fűződő viszonyuk a kohéziós erejük. Ha nem szól isteni üzenet a népekhez, akkor mint népek elvesznek, beolvadnak, mássá válnak. De kell-e olyan létezőnek lennie, mint magyar nép? S ha úgy érezzük, igen, kitől eredeztetjük ezt a „kell”-t, ki mondja, hogy szükség van erre a népre, ki mondhatja? Azt gondolom, hogy egy ilyen népet akaró „kell”, több, mint a népet létrehozó kezdeti „legyen”. Sok mindenre mondhatjuk, hogy legyen, ami aztán később nem kell. A „legyen” csak a születésnek és halálnak átadott természeti létre jogosít. A „legyen” nem több Isten természetes próbálkozásánál. A „kell” feltételezi, hogy az adott nép valami olyan üzenetet kapott, ami az emberlét fennmaradása szempontjából döntő. Döntő volt kezdetben, döntő a mostani időszakban, és az is marad, amíg ember élhet itt a Földön.
A kinyilatkoztatás „kell, hogy legyen”-je, ablakot nyit a múltra (múltat alkot) és utat mutat a jövőbe (a lehetséges eszményibe). Értelmezi és értékeli a múltat a kívánt jövő szempontjából. A népteremtés múltbéli „legyen”-jében benne kellett rejlenie annak a célnak, amit a kinyilatkoztatás „most”-ja elemi erővel aktualizál a nép mai állapotában élő emberek felé. Azt követeli tőlük, hogy népvoltukat, népi kulturális meghatározottságaikat ne természeti adottságnak, hanem a természeti adottságból elősejlő isteni üzenetnek, sőt elvárásnak, követelménynek, végső soron: parancsnak értsék.
A kinyilatkoztatást párbeszédként rögzíti a zsidó hagyomány. A párbeszédre való nyitottság a kinyilatkoztatás elnyerhetőségének egyetlen módja. Alaptörténése szerint, az ember Isten felé törekszik, s az Isten megszólítja őt. E párbeszéd folyamata teszi intenzívvé a jelent, s ezáltal az idő egészét. Ha az ember nem egyengeti Isten útját – ha nem törekszik a kinyilatkoztatás elnyerésére -, akkor az isteni üzenet nem érheti el. Ezt a gondolatot minden további nélkül alkalmazni lehet egy adott nép és Isten viszonyában is. Ha a nép egyes tagjaiban nincs meg az elszánás és az erőfeszítés, hogy népük számára kinyilatkoztatást nyerjenek, s ha a népben semmi hajlandóság nem mutatkozik az isteni üzenet fogadására – a kinyilatkoztatás nem aktualizálódik. Az Istennel folytatott párbeszéd a kinyilatkoztatás aktualizálása. Ezt a párbeszédet egy adott nép akkor kezdi meg, ha kultúrájának teremtettségét gondolja. A teremtettség fogalma ugyanis valamilyen – kihámozható – isteni szándékot rejt magában. A hámozás pedig maga a kinyilatkoztatásért folytatott küzdelem. Ha a kultúraalapító nemzeti hősök szándékai az egész emberiséghez szóló isteni üzenetekké értelmeződnek, ha a hagyományos közösségi életformát isteni üzenetként, sőt parancsként értik, ha megalkotják azt a központi tárgyat, ami Isten és nép kapcsolatát jelképezi, ha ezt a tárgyat életük mércéjeként maguk fölé emelik, s így a többi nép számára is láthatóvá teszik – a népnek szóló kinyilatkoztatást elérhető közelségbe hozzák… a többi már nem rajtuk múlik. A kinyilatkoztatás előfeltétele a nép saját hagyományára vetett kinyilatkoztatást váró tekintete. A kinyilatkoztatás a népre kényszeríti annak eredeti kultúráját. A kultúra lényegét kutató és megértő szem a lényeg – mint isteni üzenet – felől követeli időről időre a szükséges megújulást. A kinyilatkoztatás a kultúrahagyományozás természetes módjához képest erőszakosabb, parancsolóbb, tudatosabb viszonyt teremt. „Az eredeti tudást az élet egyéni és közösségi éléséről meg kell őrizni, mert ember és kultúrája könnyen elhajlik.”
Vajon egy olyan törekvés, mely a magyar nép, mint körülhatárolt kulturális egész, számára kíván kinyilatkoztatást szükségképpen kereszténységellenes-e? Vagy lehetséges volna olyan értelmezést adni a kereszténységnek, mely az effajta törekvést nem csupán eltűri, hanem egyenesen lényegéből következőnek ismeri el? Ebben a vonatkozásban a legfontosabb, hogy a kereszténység szent irata ne sérüljön.
Mózes és Jézus egyenrangúságát, és ezzel a népközpontú, az egyénközpontú és – szintézisképpen – a birodalom-központú megközelítés egymásrautaltságát és egyenjogúságát állítom. Ahogyan Mózes, Jézus is egyszerre küldetett a népekhez, mint körülhatárolt kulturális egészekhez, az egyénekhez, mint személyiségszerveződésekhez, és az emberiséghez, mint népek birodalmához. Úgy tűnik, csupán hangsúlyeltolódásokról van szó: Mózes mindazon közvetítőknek ősalakja, akik a kinyilatkoztatást egy nép számára törvényként közvetítik. Az ilyen alakok fő törekvése: az adott nép megszentelése – óhatatlanul háttérbe szorul ezenközben a kinyilatkoztatás azon igénye, hogy a nép üzenetét a többi nép számára felmutassa. Jézusban lehetőség nyílt arra, hogy az üzenetet az egyéni lélek és a megalkotandó emberiség-állam felé közvetítsék a tanítványok – ez az egyház szerepe. A harmadik elem, hogy tudniillik a zsidó népet – az általa élt életformával és választott sorssal -, mint isteni példázatot, a többi nép felé felmutassák, még a lehetőségek birodalmában nyugszik.
Ehhez a kereszténység Ószövetséghez, judaizmushoz, illetve a zsidó néphez, mint választott néphez való viszonyát kell újraértelmezni. Ha a jelen Izraele nem veszti el kiválasztott voltát, a mindenkori és mindenholi zsidók öntapasztalata – Franz Rosenzweig gondolatai szerint – továbbra is isteni üzenetet hordoz a kereszténység, pontosabban a keresztény egyházhoz csatlakozott pogány népek számára. Ha Jézus kívánságát, hogy tanítványai tegyék tanítványokká az összes népet, a népekhez, mint körülhatárolt kulturális egészekhez szóló küldést értjük, akkor ezen a ponton lehetőség nyílik a keresztény egyház és a zsidó nép egyetértésére. Jézust így annak az embernek látjuk, akinek isteni küldetése a korábban elgondoltakon túl, hogy Izrael kulturális-vallási hagyományát és e hagyományhoz való ragaszkodását a többi nép számára mint követendő, bár nyilván nem másolandó modellt felmutassa.
Ha egy ilyen elmélet kidolgozása révén út nyílna a keresztény egyházhoz szegődött népek népvoltának újraértelmezése felé, s ha e népek hajlandóak lennének elindulni kultúrájuk szakralizációja felé – a kinyilatkoztatás felé -, akkor mi akadálya volna annak, hogy a zsidó kultúra feléjük forduljon, mint a már tapasztalt az út elején állóhoz? Minden nép ragaszkodjon saját kulturális örökségéhez hasonlóképpen a zsidó néphez, és olvassa ki belőle életének szent törvényeit – ha ezt jelentené a zsidó kultúra kiválasztottsága, ha kultúrájuk mélységes kútjában elmerült zsidó gondolkodók így szólnának azokhoz a népekhez, akik között élnek: mi ezt így és így éltük meg, erre és erre a következtetésre jutottunk, nektek is valami hasonló volna jó, ha nem akarjátok elveszíteni nemzeti örökségeteket… nos, akkor nem oldódnának-e valamelyest a zsidóságot sújtó ellenérzések?
A zsidóságnak érdeke a kereszténység és az egyházhoz szegődött pogány népek efféle ön-újraértelmezése.
A mitikus időt (a néphagyomány világát) a kinyilatkoztatás avatja a történelem mindig tartó múltjává s így megalapozójává.
Kinyilatkoztatás egyes embereket ér, nem népeket, még ha a kinyilatkoztatás alapjául szolgáló élményt az egész nép élte is át. Az élmény a kollektív emlékezetben szunnyad, onnan idézik elő énekmondók és rítusok, ám a kinyilatkoztatás mindig jelenbeli párbeszédben aktualizálódik. Az egyén tevékeny részvétele nélkül nem jöhet létre. A kinyilatkoztatást egyes egyének erőfeszítései készítik elő, ebben az értelemben nevezhetjük az embert Isten társalkotójának. Azt állítom tehát, hogy egyének változtatják a mitikus tudatot történeti tudattá. És ez nem megy erőszak nélkül – ám a karizma az elsődleges hatóerő. Amennyiben igaz, hogy a pogány népek csak hozzájuk, mint körülhatárolt kulturális egészekhez szóló kinyilatkoztatás révén szentelhetik meg történelmüket, akkor az is igaz, hogy az egyház részeként ezek a népek, mivel nem kaptak kinyilatkoztatást, nem szentek, nincs szent történetük. Ez a hiány, amennyiben hiányosságként élik meg, feladattá nemesedhet egyesekben. A magyar népet s a magyar nép hagyományát megszentelni, ez mózesi feladat. Mózes személyiségének és történelmi helyzetének megértése a népek számára: ennek a szellemi kísérletnek ma óriási tétje van. A kinyilatkoztatás magyar megértése ott kezdődik, hogy megértjük az eredeti, Mózesnek szóló kinyilatkoztatás emberi körülményeit.
Erre teszek most vázlatos kísérletet:
Egy nép (csoport) egy nagy birodalom részeként él, annak hatalma alá szegődött, féltvén természeti létét. Egyiptom felől az a szemlélet sugárzik felé, hogy népvolta nem lényeges, sőt inkább veszélyes, mint üdvös. A birodalom érdeke az asszimiláció. A nép érdeke viszont kultúrájának és önállóságának megőrzése. A zsidó nép mondáiban őrzi az eredeti döntés és a két nép közötti szerződés emlékét. Ezek szerint a szárazság és az éhezés elől menekült Egyiptomba. Önállóság és megélhetést jelentő biztonság között választottak az ősök. Egyiptom befogadta őket, kezdetben szó nem volt elnyomásról, kihasználásról. A mézesmadzag a politikai érdekérvényesítés leghűségesebb szolgája. Jákób leszármazottainak nyilván be kellett tagozódniuk a birodalom szervezetébe, gazdaságába, politikai-társadalmi rendszerébe, katonai ügyeibe stb. – de nem kerültek a birodalom többi részéhez képest hátrányos helyzetbe. A nép megsokasodása és az egyiptomi hozzáállás megváltozása feltehetően összefügg egymással. Egy viszonylag nagy létszámú elkülönülés a birodalmon belül félelmet ébreszt. Meglehet, Egyiptom fokozódó elnyomása zsidó önállósági törekvések ellenhatásaként következett be. Akárhogyan is, Mózes megoldási javaslata az Egyiptomba vágyók eredeti választásának megfordítása: inkább az önállóság és a saját kultúra, mint a jólét.
Egy problémás identitású férfi (Mózes), egy nemzetéhez visszatérő, aki ráadásul a magát szentnek gondoló birodalom központi vezetőségéből érkezik, szembesül népi gyökereivel, megéli a választást Birodalom és Nép között – és a nép oldalára áll. Mit értünk Mózes problémás identitásán? Azt, hogy mondai élettörténete – valamint nevének héber és egyiptomi értelmezhetősége – kettős kulturális hovatartozásra utal. Legendája szerint zsidó szülőktől származik, ám az egyiptomi királyné fogadja örökbe, saját szülei nevelik, de ezt titkolják előle, öt éves korától egyiptomi oktatásban részesül. Mózes tehát olyan személyiségszervezettel rendelkezik, melynek alapja zsidó, felszíne egyiptomi. Ez úgy értelmezhető, hogy érzelmeiben és indulataiban zsidó, gondolkodása és eszmerendszere szerint egyiptomi. Mint élettörténetének további folyásából következtetjük, alap és felszín nem egyenrangú: az alap erősebb. Ez azt jelenti, hogy az alap kebelezi magába a felszínt. Mózes az egyiptomi felső körökben tanultakat a zsidó kultúrába oltja be. Nem az egyiptomi kultúrát judaizálja, hanem a zsidó kultúrát szakralizálja.
Az ifjú Mózes egy egyiptomi kultúrához asszimilálódott zsidó. Nézzük meg, e kiindulópont felől mondája egyes elemei miképpen világítják meg a kinyilatkoztatást váró ember általános személyiségvonásait, illetve a kinyilatkoztatás elnyerésének sorsdöntő történelmi életszituációját!
A drámai élethelyzet, hogy az egyiptomiak halálos ítélete elől mentik meg, Mózes személyiségének legmélyét fejezi ki. Olyan halálos ítélet szorításából menekül, mely mögött a kor egyik legerősebb államhatalma áll. Élete ily módon a sors – Isten – ajándéka. A kinyilatkoztatás olyan embert ér, akit már mint gyermeket népéhez való tartozása miatt ítélnek – természetesen ártatlanul – halálra. Népe miatt kénytelen szenvedni. Népét érő csapás csattan legszemélyesebb hátán. Már mint gyermeket olyan helyzetbe hozzák, hogy népét képviselje. A kinyilatkoztatást kapó személy népe képviseletében áll a kinyilatkozó hatalom elé. Ez a képviseleti helyzet a kinyilatkoztatás szerkezete szerint alapozó-előzetes jellegű.
Mózes halálból való sorsszerű megmenekülése azt az elgondolást erősíti, hogy az élet a Lét – végső soron Isten – kivételes ajándéka. A természetes a halálban való nemlét. Vagy ha már megszületni merészelt a létező, akkor a legyilkoltatás. Ami megszületik mindezek dacára, az kivételes szépségű s mint ilyen: szent – azaz létforrás. A létben maradhatás eredete: e kivételes szépség iránt érzett (anyai) szeretet, már-már szerelem. Mózest ez a szeretet menti meg, és ezt úgy értelmezzük, hogy e történet a megszülető élet csodaszerűségét és adós voltát emeli ki. A kinyilatkoztatást remélő személyt tehát alapjaiban jellemzi a halálban való nemléttel dacoló ravasz és odaadó, anyai típusú szeretet és ragaszkodás az élethez. És e két oldal – halál és dac – viszályának kiélezettsége.
Az erősebb és gyengébb népek egymás mellett élésének társadalmi problémája is a kinyilatkoztatást remélő ember személyiségének alaprajzába tartozik. E probléma szerint: ha nép szervez birodalmat, akkor gyengéd vagy durva erőszakkal, de bizonyosan asszimilál. Mindazáltal a birodalmi igény (népek globális egysége) és a nemzeti, lokálpatrióta igény (mindenki élje, szeresse és művelhesse a sajátját) egyaránt érvényes. A kinyilatkoztatás erre a problémára érkező válasz.
A kinyilatkoztatás üzenetének értékrendjére következtetünk abból, hogy a szülői szeretet játssza ki a hatalom ítéletét. A kinyilatkoztatás az anyai jellegű vérségi-rokoni szeretetet emeli középpontba. Ez az, ami örök, például a politikai berendezkedésekhez képest. Ez az archimédeszi pont, ahonnan bármely rendszer megrendíthető illetve újraépíthető A kinyilatkoztatást olyan társadalmi helyzethez kötjük, amelyben a hatalom – legyen az állami, vallási-ideológiai, tudományos, pénzügyi avagy médiahatalom – a kinyilatkoztatást el akarja fojtani.
Abból a tényből, hogy mitikus története szerint Mózes nem tud zsidó eredetéről, de érzi, mint elfojtott tartalmat, arra következtetünk, hogy a kinyilatkoztatás elnyerése valami olyan – közösségszervező – tartalom felszínre törése, amelyet a kor és ezáltal az adott személyiség elfojt, vagy legalábbis elnyom. Innen a kinyilatkoztatás szökőkútszerű kilövellése. Ez a „valamilyen” tartalom a népösszetartó alapérték: a vérségi kötelék (szeretet-szerelem), és az erre alapozódó kulturális hagyomány: szokás, világviszony, mentalitás, érzés- és gondolatvilág, közös mitikus tudat. A népérdek tör felszínre a birodalmi érdek betonkérge alól.
Ámde ha felismeri is zsidó eredetét, Mózesnek akkor is létérdeke az asszimiláció, hiszen őt jogszerűen – bár ártatlanul – halálra ítélték. Népéhez való érzelemdús tartozása, kultúrájához való ragaszkodása létében veszélyezteti a kinyilatkoztatást remélő személyiséget. A veszélyeztetettség dacára megőrzött kötődés, az asszimilációra való gyengéd vagy erőszakos késztetés elutasítása szintén a kinyilatkoztatás élethelyzetéhez tartozik.
A személyiségfejlődés tanulási időszakában Mózest belenevelik az egyik legősibb és legkifinomultabb kultúrába. A tudást a legmagasabb birodalmi szinten kapja. A felső irányító osztály tagjává válik. Életútja az egyiptomi politika szövevényébe vezeti. Egy zsidó, aki nemzettársaihoz képest szerencsés kiválasztott lesz. Eszmevilága egy ősi és kifinomult kultúra tudásán érlelődik. Ebben a tényben a kinyilatkoztatás elnyeréséhez szükséges műveltséget emeljük ki. A kinyilatkoztatáshoz a kor legmagasabb szellemi színvonala szükséges. Megtanult globális szemlélet. Kiérlelt fogalmak. Hiszen a kinyilatkoztatás alapja a megfelelő nyelviség is.
A kinyilatkoztatást remélő emberben meg kell, legyen a hajlandóság, hogy népét vezesse, de az is, hogy akár az egész emberiség középpontjába kerüljön. Ezt nevezzük közösségi és globális felelősségnek, mely vezetői képességekkel és tudással párosul. A kinyilatkoztatás nemhogy nem áll szemben a köztevékenységgel, egyenesen feltételezi a politikai irányultságot. Látnia kell a politikai ügyek intézésének mikéntjét: életszituációját eszme és megvalósulás feszültségterében gondoljuk el. Ez a feszültségtér, akkor a legtermékenyebb, ha saját bőrén tapasztalja eszményének megvalósíthatóságát, azaz ha van tapasztalata a közösségirányítás terén. Ha látja, ki az, aki érvényesül és miért, és ki az, akinek érvényesülnie jó volna, de nem érvényesül, és miért nem. Ha látja, hogy még a legjobb szándék is hogyan térül el eredeti irányától a végrehajtás során, s válik a szentség a hatalom- és pénzéhség zsákmányává.
Ahogyan Mózest nemzettársai felől gyűlölet és irigység éri, azonképpen a kinyilatkoztatás emberétől kortársai elhatárolódnak: vagy csodálják, vagy gyűlölik. A kinyilatkoztatás embere állandó bizonyításhelyzetben van, tekintve, hogy amit ő lát, azt nem látja más. Küzdenie, sőt, küszködnie kell, hogy üzenetét közvetíthesse azokhoz, akiket érint.
Abban a végzetes tettben, hogy Mózes megöli a hatalmaskodó birodalmi hivatalnokot, válik önmaga – és mások – számára nyilvánvalóvá a személyisége kialakulása során képződött sorsalakító belső dráma. A kinyilatkoztatás embere a megszomorítottak és megalázottak pártján áll. Mélységesen együtt érez azokkal, akiken a hatalom hatalmaskodik. A hatalmat érdekükben akarja, akár a halálos indulat is elöntheti a hatalmával visszaélő emberrel szemben. Indulatát az igazságosság eszményének sárba tiprásának élménye lobbantja fel. A legnagyobb bűn, ha a hatalmon lévő nem megfelelően él hatalmával. A hatalomban-lét feltétele az isteni eredetű törvény szolgálata. Aki ezt a hatalom képviselői közül elmulasztja, az eredeti törvényadó helyére valaki mást ültet. Azaz más törvényt ad az isteni helyett.
Az érzékeny lelkű emberek ettől a gyilkolni is képes indulattól szoktak elborzadni. Kétségtelen azonban, hogy kemény és morálisan gátlástalan ellenszegüléseket csak ilyen hozzáállással lehet megtörni, ha egyáltalán meg lehet. A kinyilatkoztatás embere egy néphez, s a nép által az emberiséghez küldetik. Lelkiismerete nem ismer tréfát, hiszen magának a lét urának kell elszámolnia azzal, miként sikerült teljesítenie a küldetéses feladatot. A kinyilatkoztatás embere hisz az emberi törvény isteni eredetében – hisz abban, hogy a törvény dolga a társadalmi igazságosság, és nem az elnyomó hatalom szolgálata. Ez hitének alapköve. Ezt várja el a törvény szolgáitól is. A kinyilatkoztatás embere a hatalmon levők bírája, élő lelkiismerete: az isteni tudástól érintetten kötelességének érzi a számonkérést. Legfőbb szellemi és gyakorlati gondja: hogyan lehetne érvényesíteni az embervilágban az isteni törvényeszmét? Egyszerre szellemi és gyakorlati ember. Az egyik oldal a másik próbája és kiigazítója. Isten országát itt e földön kívánja megalkotni és megvédeni. Ezért állandó kritikai összeütközésben él a realitással.
Mózes mindaddig gyilkosnak tekinthető, amíg nincs jogalapja (isteni felhatalmazása) a gyilkolásra. Nemzettársai nem fogadják el. Egyiptom elől menekülnie kell. Légüres térbe kerül, olyan léthelyzetbe, ahol megismert személyiségének drámai feszültsége a végletekig fokozódhat. Úgy tűnik, a kinyilatkoztatás élethelyzetének időszerkezetében a kinyilatkoztatás élményét megelőzi egyfajta mély egzisztenciális kudarc, de legalábbis válság: a társadalom gépezetéből való kihullás, és annak kényszere, hogy a személyiség saját egzisztenciáját újraértelmezze és újraalapozza a kulturális hovatartozás mély – Isten beavatkozása híján -, megoldhatatlan válságában.
A kinyilatkoztatás embere képességei és tanultsága révén a legmagasabb pozícióra pályázik. Törekvéséhez azonban csak akkor érez megfelelő erőt, ha maga Isten hagyja jóvá. A kinyilatkoztatás embere nem élhet népe körében átlagpolgárként. Hozzáállását a megalkuvás nélküli „mindent vagy semmit” jellemzi. „Ki tett téged elöljáróvá és bíróvá közöttünk?” (2Móz. 2,14) Gyilkos vagyok, vagy törvényt érvényesítő bíró? A kérdés a kinyilatkoztatást váró személyiség létalapozó kérdése. Erre válasz maga a kinyilatkoztatás: az isteni megbízatás elnyerése.
Mózest saját népe is elüldözi veszélyes terroristát látván benne. A népétől távol élő tetterős, szenvedélyes ember tehetetlenségre ítéltetik. Ez felkorbácsolja vágyát és akaratát, hogy visszatérjen (megint visszatérő!). Bűntudattá érleli a semmittevést, a közéleti passzivitást. Azt az edény, amibe a kinyilatkoztatás ömlik, úgy hívják: vágy, hogy népét és kultúráját megmentse, mert ez az egész emberiséget fogja majd megmenteni.
Feltehetően Mózes felismeri a történelmet. A történelmet, mint a kulturális amortizáció gigantikus tégelyét. Hogy nemzetek vesznek, nemzetek lesznek. És abban a pillanatban, amikor ezt felismeri, megszólal számára az üzenet, a kulturális elrongyolódás ellenszere: váljon a szülők természetes eszközökkel átadott életmódja Isten meg-megújuló, minden egyes emberhez közvetlenül szóló parancsává. Ez a kinyilatkoztatás történelmet teremtő pillanata. A zsidó nép történetei ettől fogva szent történetek: tanítások arról a feladatról, amit isteni parancsként megélt kultúrájukhoz való kötődésük a történelem viharában jelent számukra. Mózes és a kinyilatkoztatás további emberei nem engedik, hogy a nép a történelmi elhasználódás hatalmába kerüljön. Ez folytonos karbantartást igényel, a kultúra folyamatos gyomlálását, metszését, értelmezését, válogatását, egyes jelenségek előnyben részesítését, mások elnyomását.
E megfontolásokból két sarktétel emelkedik ki:
1. a népnek szóló kinyilatkoztatás melegágya az a szituáció, amikor a népre egy nagybirodalom saját egységesítési igényeivel rátelepszik –
2. a kinyilatkoztatást közvetlenül kapó egyén személyes, néphez fűződő viszonyában és sorsában megéli a nép jelenbeli történelmi helyzetét.
Vajon a legmesszebb menőkig hipotetikusan nem vethető-e fel, hogy Jézus halála után, az apostoli tevékenység során újra felmerült a mózesi lehetőség? Nevezetesen, hogy egy apostol Jézus tanításáért elköteleződő népet keres. S hogy ezt a népet a magyar államot megalapítók őseiben leli fel. Ez a feltevés megalapozhatná azt a különös tényt, hogy a magyarok egy minden részletében keresztény – bár a keresztény dogmatikával nem minden részletben egyező – tárgyat, egy koronát emelnek állami létük középpontjába. A szent korona a jézusi tanítás műalkotásba tömörítése és felemeltetése nem csupán a magyar nép fölé – aki e tárgyban foglaltak megvalósítására, a hozzá való hűségre szövetkezik -, hanem a többi nép fölé is. A magyar nép, mint körülhatárolt egész, akit a kulturális-politikai-vallási elitje képvisel, Jézus népévé szegődik: Jézus lesz a királya, Mária a királynője. Feladata pedig, hogy a kinyilatkoztatást a népek, mint körülhatárolt kulturális-állami-szervezeti egészek, mint népi-közösségi kultúrájukat, életszemléletüket őrző közösségek felé közvetítse.
Egyes kutatók olyan elméleti keretet fogalmaztak meg az utóbbi időkben, mely szerint a magyar kultúra már a honfoglalás előtt – akár a kelet felől érkező katonai elitet, akár a helyieket nézzük – átitatódott keresztény elemekkel. András és Fülöp apostolok tanításának hatására a magyar nép egy sajátosan magyar kereszténységet alakított ki. Olyat, mely a jézusi tanítással saját kulturális örökségét koronázta meg. Véleményük szerint a magyarok saját hagyományukat értelmezték a keresztény kinyilatkoztatás mitikus gyökerének, mindig tartó múltjának. Ily módon nyitottak esélyt, hogy a jézusi üzenetet és örömhírt kultúrájuk végtelen mélységű kútjából merítsék felszínre.
Vajon mi történne, ha e képzeletgazdag feltevést – mely, meglehet, múltba vetített vágyálom – az Ószövetségre való hivatkozással a mai kor szent (létmegőrző) feladataként, mint alternatív globalizációs modellt értelmeznénk…?
Illusztráció: Rembrandt
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: A toronyépítő* →
Ujlaky István: A székelyföldi példa →
Isztray Botond: Haza →
