Giacomo Casanova: Armellina és Emilia
*
Kovács Ilona
Fordítói élmények és tapasztalatok
Kalandor és író?
Nagy reveláció volt számomra, amikor felfedeztem, milyen kiváló író Casanova (1725-1798). Még bölcsészhallgató koromban, mint a hajdani Nárcisz presszó melletti, Váci utcai Antikvárium hűséges vevője, bukkantam rá az emlékiratok (pontos címe: Életem története) egy francia nyelvű zsebkiadására (Livre de poche, Paris, 1968-71), amit így használtan igen olcsón meg lehetett venni. Nem is hagytam ki az alkalmat, és egyre növekvő bámulattal és lelkesedéssel haladtam Casanova életének történetében, mit sem tudva arról, hogy ez az ötkötetes olcsó kiadás hozzávetőlegesen csak az egyharmada a fennmaradt, befejezetlen önéletírásnak. Azt is később derítettem csak ki, hogy ebben a népszerű kiadásban a tudományos szerkesztés és az összes jegyzet egy orvos munkája, aki talán az irodalmi szempontoktól függetlenül szeretett bele a szerzőbe. Bőséges jegyzetekkel kísérte a szöveget, szinte kizárólag az orvostudomány szemszögéből, és ennek alapján világossá vált a számomra, hogy több tudományos kongresszus és szaktanulmány született már korábban erről a témáról, ugyanis az emlékirat enciklopédikus jellegéhez a betegségek és gyógymódjaik pontos leírása is hozzátartozott. Egy szellemes esszékötet neurológus írója, Jean-Didier Vincent, ezt úgy fogalmazta meg, hogy Casanova a kedvenc „kísérleti nyula”,[1] olyan őszintén ír testi-lelki folyamatairól, hogy a kalandor hét legfontosabb nemi betegségének tüneteiből és gyógymódjaiból egész orvostörténeti tanulmányt tudott kikerekíteni. Igazi kuriózum, hogy míg eleinte az irodalmárok alig-alig vettek tudomást a műről, velük szemben a történészek és a természettudósok (köztük lelkes amatőrök) élénken érdeklődtek iránta, köztük a fent idézett orvos és neurobiológus. Az áttörést irodalmi téren végre a hiteles kéziratok alapján készült, igen kései első kritikai kiadás (Brockhaus-Plon, Wiesbaden-Paris, 1960-62) hozta meg. Minden ezt megelőző változat átírás volt, vagy hiteltelen, homályos forrásból származó szövegvariáns. Ezek a mind posztumusz, kétes szövegek ugyan a hatalmas irodalmi sikert már meghozták a kalandornak, a saját kezű kéziratok publikálása csak tovább növelte az emlékező Casanova nagyrészt hamisított szövegeken és legendákon alapuló ismertségét és népszerűségét, de előtérbe helyezte írói erényeit és különleges stílusát is.
A sok revelációt gyarapította, hogy időközben irodalomkritikusként is elkezdtem foglalkozni az életművel, és lassan felmértem, milyen gazdag anyagot tartalmaz irodalmilag magas színvonalon. A budapesti Francia Intézet anyagi és erkölcsi támogatásával 1995-ben meg tudtam szervezni az első nemzetközi konferenciát az életműről és kalandor-író szerzőjéről, jóval megelőzve az olaszokat és a franciákat. Az utóbbi két kategóriába tartozó casanovisták meg is jegyezték, milyen furcsa a magyarok (írók és filológusok) kitüntetett érdeklődése a figura iránt, holott a bibliográfiákból világosan kiderül, hogy mindig is a valaha az Osztrák-Magyar Monarchia országaiba tartozó Casanova-kutatók voltak többségben, ahogyan az irodalmi hatások is sokkal erősebben érvényesültek ebben a régióban. A velencei származású, franciául és olaszul, ill. latinul író szerző befogadása német, magyar vagy cseh területen sokkal termékenyebbnek bizonyult! Ennek okai és magyarázatuk figyelemre méltók, és tettem is rá kísérletet is egy tanulmányban,[2] de itt csak magát a tényt szögezem le. Mindenesetre a 2000-es évekre az egész európai irodalom befogadta Casanova Életének történetét, és értékelése helyenként olyan magasra szökött, hogy az már szinte túlzás.
Fordítói szempontból a szövegek hitelességének megállapítása alapkérdés, és ez az emlékirat e téren is kivételesen izgalmas. A kéziratok olyan viszontagságokon mentek át, amelyek szinte leképezik szerzőjük hányattatásait. A fattyú szövegek, kalózkiadások, franciáról németre fordított kiadásuk, majd annak visszafordítása az eredeti franciára, miközben a hiteles kéziratokat egy páncélszekrényben őrizte a tulajdonos, a Brockhaus kiadó, külön regény. Csak egy példa: az egész mű megsemmisült volna a II. világháború alatt, a drezdai bombázások során, ha az említett páncélszekrényben nem zárták volna be egy légoltalmi pincébe. Ezt a kalandot joggal lehet a kalandor Ólombörtönbeli fogságához hasonlítani, ahonnan sikeresen megszökött (ahogyan emlékezései is túlélték a bombázásokat), és megmenekülésének története szerzett a számára még éltében hatalmas hírnevet. A kéziratok kalandjai halála után tovább gazdagították (még nyelvileg is!) a legendáriumát, még a hamisításokról és átiratokról is elmondható, hogy neki szolgáltak. Ezekről a fordulatokról részletesen írtam a magyar fordítások utószavaiban, itt csak utalok erre a dimenzióra.
Érdemes azonban itt Szerb Antalt idézni, aki lelkes olvasója és csodálója – sőt, mint halála után mintegy ötven évvel kiderült –, fordítója is volt Casanovának, aki szerinte „beszélhámoskodta magát” a világirodalomba. A világirodalom történetének[3] francia felvilágosodásról szóló fejezetében az ismert nagyságok mellett lelkesen méltatja a velencei emlékiratait. Giovanni Comisso Velencei kémek címen kiadott feljelentés-csokrának magyar bevezetőjében szintén habozás nélkül a legnagyobbak között emlegeti. Hízelgő jelzőkkel – halhatatlan, szórakoztató, tanulságos – illeti a művet: Velence nagy festőket és kiváló írókat adott a világnak – írja –, „de legnevezetesebb fia mégiscsak Seingalt lovag, vagyis igazi nevén Giacomo Casanova, (…) a XVIII. század legmulatságosabb kalandora és legkitűnőbb önéletrajzírója.”[4] Az emlékiratok első harmadából készült szemelvényes fordítása az 1990-es évek végén került elő a hagyatékból. Egy töredékben maradt gépiratról van szó, amelyet feltevésem szerint Szerb Antal az Officina-Könyvtárba szánt, amelynek sorozat-szerkesztője volt az Officina Nyomda és Kiadó vállalatnál. A kiegészített és átnézett fordítást az Atlantisz kiadó tette közzé 1998-ban az én jegyzeteimmel és utószavammal. Nagy öröm volt Szerb szövegét gondozni, bár a fordítás szempontjából nem lehet sokat mondani az ő magyarításáról azon kívül, hogy jó és érdekes szöveg, hiszen a hiteles kiadások előtt, akár német, akár francia szövegből dolgozott, csak az átiratokat használhatta. Viszont mindenképpen nagy nyeresége a magyar irodalomnak, hogy esszéi mellett az ő hangján is megszólalt Casanova.
Hanyag, hibás stílus vagy az élőbeszéd írásba foglalása?
A fent csak néhány vonással érzékeltetett kiadás- és fordítástörténet, utalva az átírások-torzítások meglepő tanulságaira, természetesen keveset mond az igazi Casanova-stílus jellemzőiről. A legismertebb, 1962 előtti ún. Laforgue-változat franciául abban feltétlenül hasznos volt, hogy az eredeti fogalmazványokkal összevetve jól dokumentálta, mit éreztek pongyola, laza, vagy olaszosítottan francia nyelvhasználatnak a XIX. század elején a nyelvvédők. Mivel az eredeti szöveg sehol nem közönséges, sőt virágnyelven, rokokó körülírásokkal adja vissza a legmerészebb szerelmi jeleneteket is, főleg nyelvi kifogások miatt írathatták át az eredeti változatot! Igaz, hogy a testnedvek emlegetése merésznek számított abban a korban, de ott sem a kifejezések maguk, hanem maga a téma az, ami a viktoriánus korban sérthette az illemet. Ilyenek pl. az izzadás vagy a nyálcsorgás jelzése az Ólombörtön celláiban töltött idők krónikájában. Ugyanígy merésznek minősülhetett a nemi és egyéb betegségek tüneteinek aprólékos ismertetése, de a nagy meglepetés az, hogy Casanova (reakciós) politikai nézeteit cenzúrázta legerősebben az átíró! Ma már érdekes kuriózum, hogy Laforgue, ez a nyelvhelyességet és stíluseszményt korrigáló nyelvtanár a francia forradalmat elítélő és a Régi Rendet dicsőítő szövegrészeket jakobinus elvekbe fordította át…
A magyarításokra visszatérve azonban az a lényeg, hogy a magyar elődök (1962 előtti hiteltelen francia verziókra alapozott) munkái nem szolgálnak semmilyen tanulsággal és nem is segítenek az alapproblémák megoldásában.
Az eleven beszédet írásban megőrző stílus és az egyéni nyelvhasználat mint fordítói dilemma
Az Életem története stílusával kapcsolatban a legfőbb botránykő a némileg laza nyelvezet, az élőbeszéd és a történetmesélés dialógusokkal tarkított megőrzése a szövegben, valamint a francia és az olasz idiómák tudatos keverése, a francia nyelv „olaszosítása”. A szélhámos-író francia nyelvtanulása külön regényfejezet lehetne, hiszen előbb tudatosan fejlesztette, utóbb ugyanolyan tudatosan visszafejlesztette nyelvtudását,[5] amit véleményem szerint jogosan lehet „tökéletlenítésnek” nevezni. Lényegében arról van szó, hogy amikor belátta, hogy elveszti az őt velencei gyökereihez fűző alapkötelékét, egyben eredetiségét a túlságosan jól elsajátított francia nyelvtudással, kialakított magának egy személyes, velenceivel kevert stílust. Ahogyan ezt a szövegben el is magyarázza, ő egy olasz fordulatokkal „hímzett” francia nyelven beszélt és írt, és az olvasó füléhez kívánt inkább szólni, mint klasszikus stíluseszményeket követni. Törekvése nem egyedülálló a francia irodalom történetében: a leghíresebb analógia (sok más között) bizonyára Stendhal egész életműve. Ez a hasonlóság eredményezte azt a téves, de nem minden alapot nélkülöző attribúciót, amely a XIX. század elején Stendhalnak tulajdonította Casanova emlékiratait. A stílus ugyanis hasonlóan folyékony, merészen követi és írja át a műbe az élőbeszéd hanyagságait. Ahogyan Stendhal sem volt soha hajlandó újraolvasni és „javítani” (vagy javíttatni) a kéziratait, úgy Casanova sem kívánta soha a klasszikus szabályokhoz igazítani saját beszéd- és írásmódját. Ezért nem nézette és javíttatta ki francia ismerőseivel vagy barátaival a szövegét, amilyen pl. a szintén író Ligne herceg lehetett volna élete végén. Ő a saját emlékeit a saját nyelvén akarta elmesélni, és ezzel hűséges maradt velencei önmagához a sorozatos száműzetésekben.
Ez a fajta nagyon egyéni stílus nehéz problémák elé állítja a fordítót. Nem elég, hogy egy régi, XVIII. századi szöveget kell a modern olvasóknak átnyújtani, ami már önmagában kemény feladat, de úgy kell, azaz kellene a fordításban a nyelvi normáktól eltérő fordulatokat visszaadni, hogy azok elfogadtassák magukat, és ne a magyar változat hibáinak hassanak. Jó példa az élőnyelvi, kissé hanyag kifejezések problémájára a mesélőnek az a módszere, amely a kicsit primitív „mondta-felelte-válaszolta-mondta” kötőanyagokkal adja elő a párbeszédeket. Hasonló az igeidők keverése, a múltból hirtelen „áttűnéssel”, nyelvi átkötés nélküli ugrás a jelenbe, majd vissza, esetleg múlt és jelen idejű igék váltogatása egy jeleneten belül. Az én irányelvem ilyen esetekben mindig az, hogy igyekezni kell minél többet megtartani az eredeti jellemző ízeiből-színeiből, nem szabad eltüntetni minden nyelvi normától való eltérést. A jelen esetben nyilvánvalóan összefügg ez a nyelvhasználat azzal is, hogy Casanova élőszóban dolgozta ki főbb témáit, amelyeket gyakran, kicsit variálva, de alapjában egy szövegvázlat mentén adott elő különböző helyeken és igen eltérő társaságokban.[6] Mivel neki mint profi szélhámosnak, kiváló színészi tehetsége is volt, és gyakran járt színházba, írt is színpadi műveket, komédiás alkata és gyakorlata szintén ebbe az irányba vitte élettörténete elbeszélésében. Ezeknek a színeknek az elszürkítése sokat rontana az emlékirat eredetiségén, író profilján, és én nagyon törekedtem a szerző hangjának hiteles megszólaltatására.
Ebben a megvilágításban érdemes elemezni egy rövid példát, egy különállónak is tekinthető epizód, a Teresa-Bellino történet anconai kezdetét, ahol a dire és répondre igék hatszor ismétlődnek egy rövid szövegrészben.[7] A kiindulás az, hogy Anconába megérkezve Casanova szobát vesz ki egy fogadóban, és rögtön összevész a fogadóssal azon, hogy húst akar enni böjt idején. A veszekedésbe hamarosan beavatkozik egy lakó is, aki nehezményezi a nagy lármát, de azután higgadt tárgyalásba bocsátkozik a vitatkozó felekkel. A korábban már sokat emlegetett Laforgue természetesen átírta igazi párbeszédekre az egész jelenetet, hogy kiiktathassa a sok ismétlődő töltelékszót. Nyilvánvaló, hogy még a közvetített, függő beszédben előadott szóváltásról a közvetlen beszédre való áttérés sem egyszerű gépies művelet. És csakugyan, Laforgue hosszabban kibontja, kibővíti a veszekedés témáit, és egyre sértőbb kifejezéseket iktat be a jelenetbe ott, ahol visszatér a közvetlen előadásmódra. Az én fordításomban, az Atlantisz Kiadó II. Casanova-kötetében (2000, 33.o.) – Szeredás András hathatós kontrollszerkesztői segítségével – próbáltam valamilyen köztes megoldást találni erre a dilemmára, úgy hogy ne tűnjenek el teljesen a szóismétlések, de ne legyenek zavaróan primitívek sem. Gondosan megőriztük a dőlt betűk kiemelő jellegét is egyúttal, mert ezek szintén jelentéshordozók. Az anconai vita kitörése tehát így hangzik ebben a magyar változatban : « Azt mondja [a fogadós], keresztény ember tartózkodik böjtnapon a húseledeltől. Mondom : nekem a pápa megengedte, böjtidőben is fogyaszthatok húsételt. Kéri, mutassam meg az engedélyt, mondom, a pápa csak szóbeli engedélyt adott. Nem akar hinni nekem, én ostobának nevezem, ő meg rám parancsol, hogy keressek magamnak másutt szállást ; elképedek, a fogadósnak erre a végső érvére nem számítottam.
Káromkodom szitkozódom, egyszer csak kilép a szobájából egy tekintélyes külsejű úr, és kijelenti: hiba volt húsételt rendelnem böjtnapon, (…) hiba volt (…) hiba volt (…) és egyáltalán hiba volt[8] ilyen nagy lármát csapnom. »
Kétségtelen, hogy megdöbbentően beszélt nyelvi ez az előadásmód, és még Casanova szövegében is ritkán sűrűsödik össze ennyire a « mondja-kérdezi-mondom-felelem » sorozat, de példának kiváló. És talán sikerült érzékeltetnem ezt az igazán « közvetlen », fülbe sugdosó-beszélő-kiabáló stílust a magyarban, mert egészen eltüntetni nagy hiba lett volna.
Casanova franciasága tehát régen vitatéma, eleinte kemény bírálatokkal illették, újabban azonban egyes szakértők már értékelik ezt az egyéni, félig beszélt, félig írott nyelvi előadásmódot. Általában azok a szövegek elemezhetők a legjobban ilyen szempontból, ahol több változatban maradt fenn ugyanaz a történet. Szerencsére, ilyen párhuzamos verziókban összevethető epizód sok van az emlékiratokban, és újabban ezeket a variánsokat is kiadják. A végre (egy ismeretlen, titokzatos mecénásnak köszönhetően!) közgyűjteménybe került teljes emlékirat-anyag, digitalizált változatban, szintén elérhető a Gallica nevű (Bibliothèque Nationale által üzemeltetett) honlapon, ami új fejezetet nyit a Casanova-filológia és fordítások történetében is. Ilyen forrásanyag birtokában könnyebb a szerző stílusának valamennyi jellegzetességét érzékelni és érzékeltetni, szerencsére, hiszen ezek eltüntetése, banalizálása súlyos hiba lenne.
A fenti történeti és elméleti bevezető után egy hosszabb szemelvényen szeretném szemléltetni az én megoldásaimat ennek az eleven beszéd közvetlenségével megszólaló stílusnak a fordításában. Egyúttal azt is szeretném megmutatni, hogy a régi szöveg modern fordításában milyen engedményeket tettem annak érdekében, hogy ne hasson elavultnak Casanova nyelvezete, de ne tűnjenek el teljesen a régies kifejezések sem. Sajnos, az italianizmusokkal átszőtt fordulatok magyarítását nemigen tudtam megoldani, a franciára tudatosan rávarrott “olasz hímzés” így valószínűleg eltűnt a szövegből, így ezek csak a stílustanulmányokat írók és olvasók számára maradnak továbbra is felismerhetők.
Az alábbi szövegrészlet az emlékiratokban szinte betétként szereplő hosszabb, önállóan is értékelhető történet, amelynek a szövegegészbe való beillesztését – Szerb Antal példáját követve – kisebb bevezető teszi lehetővé. A teljes epizód (a kéziratokban kétféle befejezéssel!) magyarul a Qadmon Kiadó Korai és kései szerelmek c. kötetének (2013) 211- 281. oldalán olvasható.
*
Giacomo Casanova
Armellina és Emilia
1771-ben Casanova újra Rómába megy, ahol régi ismerőse és némileg lekötelezettje, az időközben kardinálissá előlépett Bernis bevezeti az előkelő társaságba. Rendszeresen jár Santa Croce hercegnő szalonjába, aki Bernis kedvese, és Fiano nagyhercegnőhöz, aki az előbbi hölgy férjének a szeretője. Óvatosan játszik, hogy ne veszítsen sokat, és szállásadónője lányával, a serdülőkorú Marguerite-tel folytat viszonyt. A lány szépségét elcsúfítja, hogy fél szemét elvesztette, és a pótlás színe elüt a másik szemtől. Casanova megfelelő színű üvegszemmel ajándékozza meg a lányt, és elégedetten él vele. Az ő révén ismeri meg Menicucciót, egy feltűnő szépségű, tizenöt éves szabólegényt, aki szerelmi kalandjai mellett reménytelenül vágyik házasságot kötni egy fiatal lánnyal, de egyiküknek sincs elég pénze az önálló élethez. A lány az esküvőre várva a San Paolo fuori le mura kolostorban él, ahová Casanova is elkíséri újdonsült barátját. A rácsnál folytatott beszélgetés során meglátja a fiú nővérét, Armellinát, akibe szenvedélyesen beleszeret, és hogy közelebb kerüljön hozzá, előkelő ismeretségei révén reformokat valósít meg a kolostori élet szabadabbá tételére.
Vacsora a fogadóban Armellinával és Emiliával
Az általam javasolt újítások csak hat hónap leforgása alatt valósultak meg, legelőbb a fogadószobába, sőt a kolostorba szóló belépési tilalmat törölték el, mivel ott az elszigeteltség miatt az apácafőnöknőnek kellett mindenről döntenie. Menicucciót erről a nővére értesítette levélben, amit ő túláradó örömmel mutatott meg nekem, azzal, hogy a nővére kérésére menjünk ki együtt, és örvendeztessük meg a felvigyázó nővért is. Az állt még a levélben, hogy hívassam le a rácshoz fiatal barátnőjét is, aki majd vagy egyedül, vagy vele, vagy a saját felvigyázójával jön le, de nekem kell név szerint hívatnom. Elintéztem, hogy Menicuccio otthagyja az üzletét és kivigyen a San Paolóhoz közeli kolostorba, annyira szívvel-lélekkel készen álltam erre a közös játékra, és türelmetlenül vágytam arra, hogy lássam végre a lányok arcát és beszéljek velük. Név szerint hívattuk le a két bentlakó lányt a világos fogadószobába, ahol már két helyen látogatót láttunk a rácsnál. Az egyiknél Guasco abbé foglalt helyet, akivel Giuliettánál találkoztam Párizsban 1751-ben, a másiknál pedig egy orosz nemes, Iván Ivanovics Suvalov állt, Jacquier atyával, a híres asztronómia-tudóssal, a Trinità dei Monti ferences házból. Mögöttük nagyon szép lányokat láttam.
A négy lány, akiket mi hívtunk le, egyszerre ért le ugyanahhoz a rácsablakhoz, és rögtön nagyon érdekes beszélgetés alakult ki köztünk, de igen halkan, hiszen meghallhatták, amit beszélünk. Csak a többi látogató távozása után érezhettük magunkat fesztelenül. A barátom szerelmének tárgya igen szép lány volt, a nővére viszont meglepő hatást tett rám. Elbűvölt, hogy tizenöt-tizenhat éves korára már fejlett idomú, szép keblű lány. Azt hiszem, soha életemben nem láttam még az övéhez fogható patyolatfehér arcot és hollófekete szemeket, szemöldököt és hajkoronát, de igazán ártatlan tekintete és beszéde tette ellenállhatatlanná. Kísérője tíz-tizenkét évvel lehetett idősebb nála, és őt is nagyon széppé és vonzóvá tette sápadt arca és a róla áradó szomorúság, amit alighanem a sok kényszerűen elfojtott vágy okozott. Nagyon megörültem, amikor részletesen elmesélte, mekkora zűrzavart okozott a rendházban az exkommunikáció felfüggesztése. A főnökasszony és az összes fiatal lány boldogan fogadta, de a vakbuzgó öreg apácák felháborodtak rajta. Elmesélte, hogy a főnökasszony már elrendelte, hogy vágjanak ablakokat, és a sötét fogadószobákba engedjenek világosságot, bár ezt a hitbuzgó apácák ellenezték azzal, hogy nem volna szabad túllépnie a vezető atyától kapott engedélyt. A főnökasszony joggal hangoztatta, hogy amint bárki mehet a világos fogadószobába, képtelenségnek tűnnek majd a sötét szobák. Azt is elhatározta, hogy leszerelteti a dupla rácsokat, hiszen a világos fogadószobában csak egy volt. Kedvem támadt megismerni ezt a józanul gondolkodó főnöknőt, és Emilia másnapra meg is szerezte nekem ezt az örömet. Így hívták Menicuccio nővérének, Armellinának a bánatos barátnőjét. Első vizitem két óra hosszat tartott, de szinte elröpült ez az idő, mialatt Menicuccio kényelmesen csevegett a kedvesével a rácson át, bár a kísérője végig mellette maradt.
Tíz tallért ajándékoztam nekik, akárcsak az első alkalommal, és távoztam, de előbb kezet csókoltam Armellinának, akinek ettől lángba borult az arca. Előttem soha férfi nem érintette még a kezét, és egészen megdöbbent, hogy milyen élvezettel borítom csókjaimmal mindkettőt.
Mire hazaértem, már szerelmes voltam Armellinába, és csöppet sem zavartak az előttem tornyosuló, előre látható nehézségek, egészen átadtam magam születő szenvedélyemnek. Menicuccio úszott a boldogságban, és szerelme egyre nőtt. Végre szerelmet vallott, és válaszképpen kedvese is elárulta, hogy leghőbb vágya feleségül menni hozzá, amint meg tudja szerezni a püspök bíboros engedélyét. Menicuccio biztosra vette, hogy ha szabóműhelyt nyithat, meg fognak élni, és mivel tanoncideje lejárt, csak annyi pénzre volt szüksége, hogy bebútorozzon egy kis házat és rendes vevőkört alakítson ki. Még hajdanán száz tallért ígértem neki szükség esetére, amit kellő időben megkap. Gratuláltam neki, hogy ilyen biztosra veszi a boldogságát, míg rám, aki beleszerettem a nővérébe és nem vehetem feleségül, kétségbeesés vár.
– Szóval házasember?
– Sajnos, igen! De nem szabad elárulni, mert azt tervezem, hogy naponta meglátogatom Armellinát, és ha megtudnák, hogy házas vagyok, látogatásaim gyanús színben tűnnének fel.
Ez ugyan nem volt igaz, de ezt kellett mondanom. Azért voltam kénytelen hazudni, hogy egyfelől bebiztosítsam, hogy soha nem szánom rá magam olyan ostobaságra, mint a házasodás, másfelől Armellinát sem volt szabad azzal áltatnom, hogy csak ilyen célból látogatom. A zárdafőnöknőt udvarias, tisztességes és okos nőnek találtam, aki ráadásul még csak nem is aggályoskodott túl sokat. Azután, hogy a hívásomra legelőször megjelent a rácsnál, még néhányszor lejött magától is: tudta, hogy tőlem származik a kolostor szerencsés új reformja, amelynek pénzügyeit és rendtartását ő intézte, és kifejezte teljes háláját, amely napról napra rohamosan nőtt. Nem telt bele hat hét, és három bentlakó lány hagyta ott a házat előnyös házasságkötés után, és az új rendszerben havonta ötven tallérral megemelték az ő juttatásait is. Bizalmasan közölte velem, hogy a dominikánus gyóntatóval nincs megelégedve, mert ő – a többi háromtól eltérően – a bűnbánókat minden ünnepnap és vasárnap gyónásra kötelezte, hosszú órákig gyóntatta őket, és olyan szigorú szabályokat és önmegtartóztatást rótt ki rájuk, amitől megbetegedtek, és ezzel a munkára szükséges időt elvesztegették. Vállaltam, hogy továbbítom a bíborosnak a panaszát, amit meg is szövegeztem helyette, és nagy megelégedésére a dominikánus atya nem ment többé hozzájuk: a vezeklőket elosztották a többi három gyóntató között, akik józan papok lévén, nem terhelték őket agyon büntetésekkel.
Menicuccio ünnepnapokon egyedül járt ki a jövendőbelijéhez, én viszont szinte minden reggel kilenc órakor meglátogattam a nővérét és Emiliát, velük reggeliztem, és egészen tizenegy óráig ott maradtam egy olyan fogadószobában, ahol csak egyetlen rács volt, vagyis ha beléptem és becsuktam az ajtót magam után, a helyiség a zárda belseje felé nem volt zárva. Ahelyett hogy ablakot vágtak volna rajta, inkább az ajtót hagyták nyitva, hogy elég világosságot kapjon. Engem borzasztóan zavart, hogy arra folyton jöttek-mentek fiatal és idős apácák, akik ugyan nem álltak meg, de mindig odapillantottak a rács felé, és emiatt Armellina nem engedte át a kezét szerelmes ajkaimnak.
December vége felé olyan hideg lett, hogy kértem a főnöknőt, hadd küldjek be egy paravánt, mert másképp nem tudtam védekezni a megfázás ellen, amit a nyitott ajtóból áradó huzat miatt nem tudtam volna elkerülni. A főnökasszony belátta, hogy nem tagadhatja meg a kérésemet, hiszen az ajtót semmiképpen sem zárathatta be. Így aztán kényelmesebben találkoztunk, de olyan szigorú korlátok között, ahhoz képest, amit Armellina iránti vágyaim sugalltak, hogy nem bírtam tovább. Az 1771-es Újév napján megajándékoztam őket egy-egy szép télikabáttal, a főnöknőt pedig kávéval és cukorral, amiért végtelenül hálásnak mutatkozott. Emilia gyakran egy negyedórával korábban lejött a rácshoz Armellina előtt, aki még készülődött, hogy ne kelljen egyedül várakoznom; Armellina is kezdett le-lejönni, ha Emilia épp mással volt elfoglalva és nem tudott vele tartani. Az ilyen kettesben töltött negyedórák alatt szerettem bele őrülten Armellinába.
A két lány közti barátság egyformán szoros volt mindkét részről, de olyan erősen beléjük neveltek előítéleteket az érzéki örömökre nézve, hogy képtelen voltam kölcsönös beleegyezésüket elnyerni, hogy hajlandók legyenek sikamlós beszédeket hallgatni, vagy hogy elnézzék az összes szabadosságot, amit a saját kezeimnek és az övéknek is szerettem volna megszerezni, de még azt sem tudtam elérni, hogy mohó szemeim elé tárják és szabadon szemléljem, amit a neveltetésük szerint el kellett rejteniük nemcsak a férfitekintetek, de önmaguk elől is. Egy alkalommal azon döbbentek meg, hogy azt merészeltem kérdezni, vajon szoktak-e néha egy ágyban aludni, hogy igaz barátságuk jeleivel halmozzák el egymást. Elpirultak és Emilia visszakérdezett, hogyan képzelem, hogy van valami közös a barátságban és abban, ha egy szűk ágyban ketten szoronganak. Óvakodtam attól, hogy megindokoljam a kérdésemet, mert láttam, mennyire felháborodtak azon, amit a kérdés mögött feltételeztek. Igaz, hogy mindketten hús-vér lények voltak, de nem kételkedtem a jóhiszeműségükben: soha nem súgták meg egymásnak legféltettebb titkaikat, és talán soha nem beszéltek róluk a gyóntató atyjuknak sem, akár azért, mert nem tudták legyőzni a szégyenérzésüket, akár mert nem tekintették soha bűnnek azt, amire talán a kezük sem kért engedélyt. Vittem nekik bélelt selyemharisnyákat télre, amit hálásan elfogadtak, de hiába kérleltem őket, hogy a jelenlétemben húzzák fel. Hiába bizonygattam, hogy semmiben nem különbözik egy lány és egy fiú lába, és hogy még csak bocsánatos bűnnek sem számít, és hogy a gyóntatóatyjuk maga is ostobának tartaná őket, ha ilyesmit gyónnának meg neki bűn gyanánt, mindig azt a választ adták, egyöntetűen és pirulások közepette, hogy ezt nem szabad a lányoknak, akik éppen azért viselnek szoknyát a férfiaktól eltérően, hogy tudják, soha nem szabad felemelni a szegélyét. Visszavághattam volna azzal, hogy a szoknya csak arra való, hogy feltűrjék. Emilia olyan kényszeredetten magyarázta érveit, amelyeket Armellina nagyon helyeselt, hogy láttam, nem színlelésből vagy kacérságból beszél így, hanem a neveltetése és a tisztességérzése szól belőle. Azt gondoltam, abban a hiszemben él, hogy másféle viselkedéssel lefokozná magát a szememben, és rossz véleménnyel lennék felőle, holott legalább huszonhét-huszonnyolc éves lehetett már, és a hitbuzgóság sem uralkodott el rajta túlságosan. Armellináról úgy véltem, hogy szégyellne a barátnőjénél kevésbé kötelességtudónak mutatkozni, és hogy szeret, tehát könnyebb lesz rávennem őt, mint sok más lányt, az erkölcs terén némi engedményekre, titokban, ha Emilia nem lesz ott.
Egyik reggel próbát is tettem, amikor azzal jelent meg a rácsnál, hogy Emilia majd nemsokára utána jön. Kijelentettem, hogy én vagyok a legboldogtalanabb férfi a földön, mert nős ember létemre imádom őt, és még csak nem is remélhetem, hogy feleségül vegyem őt, és karomba véve, csókjaimmal borítsam a testét.
– Élhetek-e így tovább – kérdeztem –, ha semmi egyéb nem enyhíti kínjaim, csak a kezét csókolgathatom?
Ezekre a szenvedélytől fűtött szavakra tekintetét az enyémbe kapcsolta, kicsit tűnődött, majd ugyanolyan buzgósággal kezdte el csókolgatni a kezemet, ahogyan korábban tőlem látta. Kérleltem, hogy ajkát közelítse jobban a rácshoz, mire elpirult, lesütötte a szemét, de nem mozdult. Hiába panaszkodtam keservesen, semmi nem használt. Armellina süketnek és némának tettette magát, amíg Emilia meg nem érkezett, aki rögtön azt tudakolta, hova tűnt szokásos vidámságunk. (211-218.o.)
(…)
Casanova társasági kapcsolatait mozgósítva eléri, hogy engedélyezzék neki, hogy a két lányt színházba és operába vihesse ki a zárdából, és nagy reményeket táplál, hogy ezeken a kiruccanásokon sikerül meghódítania Armellinát.
(…)
Megígértem nekik, hogy értük jövök és elmegyünk az Aliberti színházba, és olyan boldogan váltam el tőlük, mint az a szerelmes, aki mégis biztosra veszi a sikert, mert Armellina szavaiban nyomát sem találtam mesterkéltségnek vagy kacérságnak. Szeretett, bár ezt makacsul magának sem akarta bevallani, következésképp viszolygott attól, hogy olyan gyönyörűségeket engedélyezzen nekem, amelyeket természettől fogva neki is meg kellett volna osztania velem, és akkor be kellett volna látnia, hogy szerelmes belém. Ez az érvelés öntudatlanul hatott a lelkére. Nem volt elég tapasztalt, hogy tudja, menekülnie kell-e előlem, vagy beletörődnie, hogy a szerelem áldozata lesz.
Az opera kezdete előtt értük mentem ugyanavval a hintóval és inassal. Amint a kapusnővér meglátta a Santa Crocék címerét, lehívta őket, én pedig a pótülésen vártam rájuk. Nem is csodálkoztak, hogy egyedül jöttem. Emilia átadta a főnökasszony üdvözletét és kérését, hogy másnap keressem fel. Elvittem őket az operába, ahol nem tereltem el a figyelmüket az előadásról, hiszen életükben először volt részük benne. Csak arra volt gondom, hogy a kérdéseikre felelgessek, egykedvűen. Római lányok voltak, lehetett valami fogalmuk a kasztráltak testi felépítéséről, ennek ellenére Armellina erőnek erejével azt akarta képzelni, hogy nőnemű lény énekli a második szerepet: a keble neki erről árulkodott. A kérdésemre, hogy egy ágyba merne-e feküdni vele, tiltakozott, mondván: tisztességes lányok mindig egyedül fekszenek az ágyukban.
Ilyen szigorú nevelést kaptak a lányok ebben a rendházban. A titkolózás és a tartózkodás mindentől, ami szerelmi élvezetet kelthetett, persze óriásira növelte a szemükben a tekintettel és a tapintással összefüggő dolgok jelentőségét, így aztán Armellina csak hosszú vonakodás után engedte át nekem a kezét, és semmiképpen sem akarta megmutatni, jól áll-e a lábán a tőlem kapott harisnya. Tilos volt egy másik lánnyal egy ágyban feküdni, amiből azt szűrte le, hogy aki meztelenül mutatkozik a másik előtt, gonosztevő, és ha ezt gondolta a lányokról, vajon mit tarthatott arról, ha férfival szemközt teszi ugyanezt? Már a gondolattól is biztosan futkározott a hideg a hátán. Ahányszor sikamlós beszédekre ragadtattam magamat a rácsnál a szerelmi élvezetekkel kapcsolatban, mindketten megkukultak és süketek lettek. Őrjöngtem a dühtől. Emilia bánatát nem akartam igazán eloszlatni, hiába volt üde és csinos, de amikor Armellina arcáról lehervadt a mosoly arra a kérdésemre, hogy tudja-e, miben különböznek a fiúk a lányoktól, elöntött a kétségbeesés.
Az opera után Armellina kijelentette, hogy jó étvágyat csinált neki az egyhetes koplalás, mert szinte semmit sem evett bánatában azalatt, amíg nem találkozott velem. Ha én ezt tudom, mondtam neki, finom vacsorát rendeltem volna, így viszont majd azt esszük, amit a fogadós elénk tálal.
– Hányan leszünk?
– Csak mi hárman.
– Jaj de jó! Akkor fesztelenül viselkedhetünk.
– Szóval nem kedveli a hercegnőt?
– De, kedvelem, csak olyan furcsa csókokat kér tőlem.
– És a végén kapott is, méghozzá igazi szerelmes csókokat.
– Megijedtem, hogy ostoba libának képzel, ha nem így teszek.
– A kedvemért elárulná, hogy bűnnek tartja-e az ilyen csókokat?
– Nem, dehogy, hiszen semmi élvezetet nem okoztak nekem.
– Akkor ugyanezt az áldozatot miért nem hozta meg a kedvemért?
Választ nem kaptam, és közben megérkeztünk a fogadóba, ahol rendes tüzet gyújtattam és finom vacsorát rendeltem. A pincér kérdésére, hogy kérek-e osztrigát, megtudakoltam az árát, mert a lányok arcáról leolvastam, hogy kíváncsiak rá. Amikor a pincér elmagyarázta, hogy mivel osztrigáit a velencei Arzenálból szállítják, így nem adhat olcsóbban ötven paulinál százat, rábólintottam, viszont kértem, hogy a jelenlétemben nyissák fel őket.
Armellinát elképesztette, hogy öt római talléromba fog kerülni ez a szeszély, és könyörgött, hogy vonjam vissza a rendelést, de elállt a szava, amikor megvallottam, hogy nekem semmi sem tűnik drágának, ha úgy érzem, örömet szerezhetek neki. Ennek hallatára megragadta a kezemet, hogy az ajkához emelje, de bosszúsan visszarántottam, és mivel kicsit durván húztam vissza, elkeseredett. Ott ültem a tűz előtt, kettőjük között, és sajnáltam, hogy zavarba hoztam, bocsánatáért esedeztem azzal, hogy a kezem nem méltó a csókjára, de hiába mentegetőztem, Armellina gyönyörű szeméből mégis legördült két könnycsepp. Halálosan belefájdult a szívem. Armellina olyan gerlice volt, akivel csak szelíden szabad bánni. Lemondhattam a szerelméről, de nem állt szándékomban sem félelmetesnek, sem gyűlöletesnek mutatkozni előtte, tehát vagy el kellett hagynom egészen, vagy másképp fogni bele a meghódításába. Ez a két könnycsepp ékesen bizonyította, hogy finom lelkét a lehető legdurvábban megsértettem, felálltam hát és lementem pezsgőt rendelni.
Amikor öt-hat perccel később visszatértem, a szemén látszott, hogy sokat sírt, és rosszkedvűen ül majd asztalhoz, amitől elkeseredtem. Nem volt vesztegetni való időm, újabb mentegetőzésbe fogtam, és könyörögtem, legyen újra vidám, különben a kínok kínját állom ki. Emilia a pártomat fogta, és Armellina arca is felderült, amikor a kezét gyöngéd csókjaimmal borítottam. Előttünk nyitották fel a száz osztrigát, négy óriási tálat teletöltve. Ha lett volna okom örömre, nagyon jól mulattam volna a két lány ámuldozásán, de a szerelem kétségbeeséssel töltött el. Epekedtem, Armellina pedig kérlelt, hogy legyek olyan, mint ismeretségünk kezdetén, mintha a hangulatunk akaratunktól függene.
Asztalhoz ültünk, és a saját példámon tanítottam meg a lányokat az osztrigaevésre. Az osztrigák a kagylók levében úsztak, és Armelline, miután ötöt-hatot lenyelt, odaszólt Emiliának, hogy ilyen ínyencfalattal biztosan bűnt követnek el. Emilia szerint viszont nem azért bűn az ínyenckedés, mert finom, hanem mert minden falattal egy fél-paulit eresztünk le a torkunkon.
– Egy fél-paulit? – kérdezett vissza Armellina, és pápa atyánk nem tiltja meg? Ha ezzel nem esünk az ínyencség bűnébe, akkor szeretném tudni, mit jelent az egyáltalán? Élvezettel eszem az osztrigákat, de majd gyónáskor megvádolom magam, hogy lássam, mit mond erre az atya.
Ezek a csacskaságok boldogsággal töltötték el a lelkemet, de a testemnek is szüksége volt élvezetre. Éhhalállal küzdő szerelmem irigykedett az ajkaimra. Két palack pezsgőt is kiürítettünk, amíg ötven osztriga elfogyott, és közben a derék lányok nagyokat kacagtak, hiszen kénytelenek voltak illetlenül egy-egy buborékot kiereszteni. Mennyire bántott, hogy nem engedhettem szabadjára a jókedvemet, és csak a szememmel falhattam Armellinát, akit mindenestül faltam volna fel a csókjaimmal. Szóltam a pincérnek, hogy felszolgálhatja a vacsorát, a többi osztrigát pedig tegye félre a desszerthez. A lányok nagyon ámuldoztak, hogy másfél tucat finom osztriga után éhesebbnek érzik magukat, mint vacsora előtt. Kénytelen voltam azzal áltatni magam, hogy Armellina mintha szerelmesebbnek látszana, legalábbis ebben reménykedtem. Megtiltottam, hogy vizet igyanak, Bacchus segítségére számítva. Ahhoz képest, hogy fogadóban ettünk, nagyon finom vacsorát kaptunk. Szegény királykisasszonyaim alaposan neki is láttak. Még Emilia is tűzbe jött. Hozattam citromokat, egy üveg rumot, cukrot, egy nagy kancsót, forró vizet és újabb ötven osztrigát kértem az asztalra, majd elküldtem a pincért. Hatalmas adag puncsot kevertem, amihez élénkítőnek egy üveg pezsgőt öntöttem. Miután jó pár osztrigát punccsal megöntözve nyeltünk le, amihez a két lány nagy lármát csapott, mert már felizgatta őket a varázsital, meg mertem kérni Emiliát, hogy egy osztrigát az ajkával tegyen át az én számba.
– Amilyen okos, nem fogja azt képzelni, hogy ezzel vétkezünk.
– Emilia meghökkent a kérésemen, és elkezdett töprengeni. Armellina feszülten figyelte, mert kíváncsi volt a válaszára.
– Miért nem Armellinától kéri ugyanezt?- szólalt meg aztán.
– Előbb te próbáld ki – szólt közbe Armellina –, és ha neked lesz hozzá bátorságod, én is felbátorodom.
– Miféle bátorság kell ehhez? Ártatlan, gyerekes bolondozás.
Emilia kedvező válaszát hallva már-már azt hittem, ölembe hullik a győzelem. Át is tettem a szájába a kagylót, hogy szívja ki belőle a levét, és tartsa a két ajka közt az osztrigát. Nagyokat kacagott, de utána híven követte a leckét, én pedig nagy illedelmesen átvettem az osztrigát, szorosan ajkára tapasztva az enyémet. Armellina boldogan megtapsolta, mondván hogy nem tartotta képesnek ilyesmire, és aztán tökéletesen leutánozta. Elbűvölte, milyen finoman emeltem át ajkáról az osztrigát. Aztán ő hökkentett meg engem azzal, hogy most rajtam a sor, hogy viszonozzam az ajándékot, és Isten a tanúm, mekkora gyönyörűségemre szolgált, hogy teljesítsem ezt a feladatot.
Játék közben elfogyasztottuk az összes osztrigát, sok-sok pohár puncs kíséretében. Szép sorjában ültünk egymás mellett, én középen, háttal a tűznek, és már szédültünk, de részegségünknél vidámabbat, célratörőbbet, tökéletesebbet még nem látott a világ. És még mindig maradt a puncsból. Nagyon kimelegedtünk. Nem bírtam tovább, ledobtam a kabátomat, és ők is kénytelenek voltak a mellrésznél prémmel bélelt ruhákat kioldani. A szobánk ajtaja mellett közvetlenül volt egy illemhely, amit megmutattam nekik, mire felpattantak, és kéz a kézben odaszaladtak, boldogan, hogy kitaláltam a szükségüket, amiről ők nem mertek volna beszélni. A kacagástól elkábulva tántorogtak vissza a szobába, mert nem tudtak megállni a lábukon. Egy percre én is magukra hagytam őket, ugyanazon okból kifolyólag, de én azért józanabb maradtam. Ott üldögéltek a tűz előtt, és egyre azon nevetgéltek, hogy milyen állapotba kerültek. Paravánt képeztem előttük, és egyetlen szóval sem árultam el, mekkora gyönyörűséget találok abban, hogy szétnyíló ruhájuk szemem elé tárja szépséges keblüket, ami révületbe ejtette a lelkemet. Hálálkodtam mindkettőjüknek, hogy elbűvölő társaságukat élvezhetem. Kikötöttem, hogy csak akkor hagyhatjuk el a fogadót, ha az utolsó cseppig kiittuk az összes puncsot. Kacagástól fuldokolva felelték, hogy azt igazán kár lenne ott hagyni, mire fel mindent megittunk. Odáig merészkedtem, hogy megdicsértem a lábuk szépségét, mondván, hogy nem tudnám eldönteni, melyiküké az elsőbbség, mire még nagyobbakat kacagtak, mert addig észre sem vették, hogy szétnyíló ruhájuk és rövid szoknyájuk térdig fedetlenül hagyta a lábukat. (Uo. 235-241.o.)
Fordította: Kovács Ilona
Jegyzetek
[1] Casanova, la contagion du plaisir [Casanova és a ragályos élvezet], Odile Jacob, 1990. Az idézett kifejezés az Előszóban olvasható.
[2] Csipkés térdnadrág és díszmagyar – Casanova és a magyar emlékiratírók, in Magyar Lettre Internationale, 21. [1996], 43-47. o.
[3] Révai, 1942. 12-14.o.
[4] Budapest, 1943, új kiadása Helikon, 1982. Az Előszó mindkét kiadásban Szerb Antal munkája, és a fordítást is részben ő készítette, Pongrácz Alajos társaságában. Az idézetek helye: 10.o.
[5] Chantal Thomas: Casanova italien et français (in Franco-Italica, 1995, n°7, pp.81-86) foglalja össze legjobban ebben a cikkében ezt a két nyelv közötti furcsa, nagyon tudatos mozgást.
[6] Ilyen sok helyen előadott, sikeres magánszáma volt az Ólombörtönbeli szökés elbeszélése, amelyet részletesen mesélt el (3 és fél óra volt az ideális beszédideje), sokszor és sok helyen. Hasonló sikeres előadói teljesítménye volt a Párbaj, amelyet egy lengyel hetmannal vívott, Velence becsületének védelmében, és többformában is írásba rögzített: először velencei nyelvjárásban: Il Duello in Opuscoli Miscellanei, fasc 6, juin 1780, majd franciául, külön műként : l’Histoire de ma Fuite des prisons de la République de Venise qu’on appelle les Plombs, A Leipzig, 1788. [Prague, 1787.] Végül egy másik írott változat került bele az emlékiratokba, amelyet külön is gyakran közölnek, mint afféle különálló regényt az epizódok sorában.
[7] Brockhaus-Plon: L’Histoire de ma vie, vol.2, chapitre I, p. 1.
[8] A franciában mindenütt „j’avais tort” szerepel ezeken a helyeken.
Illusztráció: fh. könyvborító
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
