Boldogh Dezső: Egész Pangea mozgásba lendült
*
Zalán Tibor: Istenek az árokparton (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2022.)
Lassúdad, szinte tudományos(kodó) felvezetésekkel kezdődik az Istenek az árokparton című „műfajtalan, mindenféle prózai írásokat” tartalmazó könyv, és brutálisan katartikus novellákkal végződik. Köztük több mint 450 oldal Pangeából, az elmúlt évtizedek irodalmi kontinenséről, ahol a szerző elmélkedéseivel átszőtt lapok, az egymás melletti precíz tematika és a szertelen-szabad gondolati áramlások újabb, izgalmas olvasói élményeket nyújthatnak Zalán Tibor kedvelőinek.
Valójában nincs is más műfaj, mint a mindenség-költészet, Pangea és egyéb, mitikus földrészek ősnyelve, Panthalasszák világóceánjaiból egykor az istenek által teremtett, mindeneket egységben tartalmazó lét feletti logosz. A próza gyalogbeszéde is ebből származik, legyen bár himnikus, értekező, tárca, vagy novella-alakok részeg monológjai. A stíluskavalkád csak játék a megnevezéshez, a világ újraalkotása emberi jog és elemi késztetés, mert az angyalok végül mindig elhagyják Pangeát. Nincs múlt, csak irodalom, egy jó verssor persze, hogy fontosabb az összes elnökválasztásnál, az igazi próza pedig a történelem feletti idő szívlüktetése, akárha csak pár évtizednyi.
ZT kiválóan alkalmazza a mindenség-műfajt, saját stílusának védjegye, korai költészetétől értekezéseiig, a fiktív ének Papírváros-i, költői alakjaitól önéletrajzi írásain át. A szerző (másaival együtt) korunk utolsó Ady Endréje, őrülettel játszó égi tünemény, hányadékaiban heverő regényhős, lírai metafizikus, aki erőfeszítés nélkül teremti helyenként túlburjánzó, mégis magával ragadó, sok ezer oldalnyi életművét. Az olvasónak nem kell minden könyvét ismernie, (létezik-e olyan emberi lény, aki az összes Juhász Ferencet, Tandorit… …Lenineket, Buddha beszédeit, skandináv mítoszokat stb.-ket olvasta?) – de ha bármelyikbe is belelapozott, magával kell, hogy rántsa a Zalán-i nyelv, ez a neoavantgárd, klasszikus, radikális eklektikus, hűvös okosan érvelő, spontán stílusalkotó mindenség-műfaj.
Az Istenek az árokparton pont száz írást tartalmaz, de ez állítólag utólag derült ki, még utólag megjegyezve, talán jobb lett volna, ha csak 99-et, mert valahogy misztikusabban hangzik, és oda lehetett volna írni alcímként, a kicsit slendrián „műfajtalanság” stb. helyett, amely, mint láthattuk, nem is igaz, de nagyjából ennyi a könyv egyetlen hibája. Rögtön hozzátesszük, a szerkesztő, Zalán-Lipák Sára (Tibor lánya) csodálatos munkát végzett, melynek vesződségeit, ahogy egy interjúban áll, maga a szerző, „lehetetlen életvitele miatt nem vállalhatta fel.” A keménykötésű kiadás, a ZT könyvekhez megszokott módon, Kovács Péter illusztrációjával: küllemében is a Cédrus Művészeti Alapítvány egyik legbecsesebb darabja lehet.
Minden valódi alkotó egy életen át hajszolja a gyermekkorát, beleemlékezi a múltat, gyötrődik és megigazul ezektől, aztán újrakezdi. ZT sem kivétel, sem ebben a műben, sem valamelyik Papírvárosban, ahol az egyik regényalak (mielőtt férfi létére szülni kezd), úgy ül le az álombeli zongorához, hogy a billentyűk a nagymama fekete-fehér süteményeire emlékeztetik, miközben nem is tud zenélni, pedig a közönség azt várná. Tegyük fel, nem hisszük el Zalánnak, hogy híján volt a festőket megillető színérzéknek és ezért választott más pályát, hiszen egy ilyen kaliberű költészethez alap a kép és ritmusérzék – életműve nagyrészt a tudat festmény-kompozícióiból áll; az utóbbi, hogy ifjúkorában elvégzett egy dob-tanfolyamot, már hihetőbb. Hegedűkkel, fölösleges szolfézzsel kínlódni pedig minden gyereknek ismerős, aki próbált ilyeneket. Sokkal jobban csinálják ezt Indiában meg a Közel-Keleten, ahol nincs kotta, és csak utánozni kell a mestert, rögtön kialakul a közös zenélés öröme.
Meg érdekesek ezek az első költői próbálkozások is, először csak a csajok miatt a gimiben, aztán különösebben nem érdekelte az egész, viszont amikor az egyik egyetemi csoporttársa kiadott egy verseskötetet, ZT úgy gondolta, hogy tudna ennél különbet is – és hirtelen elkezdődött a művészi pályafutás. Az önéletrajzi vissza- és beleemlékezős írásokból egy tárgyilagos, szelíden burjánzó, lírai elkalandozásokban kedvét lelő ember képe bontakozik, talán (de sosem lehet biztos) az igazi Zalán Tibor, abonyi és nagykőrösi éveivel, felmenők, egykori társak, csínytevések egyedi és olvasóbarát bemutatásaival. Aztán a Pangea homokján felejtett lábnyomok között szemlélődhetünk, nem létező jegyzetfüzetekből kitépett lapokra írt jegyzeteket tanulmányozva, mértéktartó beszámolókat irodalmi foglalatosságokról, spicces együttlétekről, amikor a jelen padlásszobájának ablakán már beinteget a hajnali Göncölszekér és az író visszatér a nyolcvanas és egyéb esztendőihez, mindig a boldog békeidőkbe, ha voltak egyáltalán, s mert úgy véli, és adottnak veszi kimondott szavait, de csak ezért, újra és újra vissza is tér beléjük.
A könyvben az elmúlt 30-40 év szinte összes fontosabb irodalmi szereplője is feltűnik – akkor is, ha ZT egyszer „szerzői nárcizmusát leépítendő” megsemmisítette tonnányi levelezését, jegyzeteit – valahogy bekúsznak, bevillannak a történetek között, barátok és gáncsolók, eszmekörök, akikhez Zalán ideológiailag sosem kapcsolódhat, hisz középen áll, ilyennek született. Régi nagyok, egykori öreg írók, akik amikor nótázásba kezdtek, Zalánék mindig elhúztak valamerre, a borissza lázadó avantgárd, de „maga nem is olyan vadállat, mint amilyennek lefestették nekem” (Nemes-Nagy Ágnes) költő, aki középen állása mellett állandó határátlépésekben él és alkot. Érdekes tanácsok a nagy EP-től, az akkor még kizárólag poétához: „írjál prózát, és degeszre keresed magad!” Lehet, viccnek szánta ezt a közismerten jó humorú tollforgató. Éjszakák ufókkal és ufólevekkel, balkáni kirándulások, a Vajdaságból Sziveri és köreik, Ilia, Weöres, ismeretlen pályatársak, akik csodálják-irigylik, kibékülnek a kalapos, piros sálas, megnyerő modorú, de néha nem ZT-vel, aki egy kevésbé méltányolt, de szintén irodalmi nagyságunk 800 oldalas, hexameterekben írt eposzkönyvét ajándékba megkapván, haveri stílusban nevetve azt kérdezi: „…és ki a f…m fogja ezt elolvasni Imikém?” („Hát Te, a feleségem, meg a Jóisten” – hangzott a válasz.) Aztán egy hosszasabb emlékezés, egy másik régi barátról, a Tűnődések Á.-val a hajnali teraszon, egy regényfejezetbe illő, minden pszichológiai tanulmánynál mélyebb elemzés Fodor Ákosról és dohányfüstös lakásáról, tárgyairól, lemezgyűjteményéről. A haiku költő, akitől idegen volt a modern civilizáció, még a neten kialakult nagyszámú rajongó köreiről sem tudott…
Zalán Naputas beköszöntő írásai is helyet kaptak a gyűjteményben. A tárca egy olyan-mintha műfaj, lehet, szerencsés esetben, megfelelő időben készített művészi fotó, kisesszé-szerű, vagy novellisztikus csevegés. Történet sem kell hozzá, csak érzékeny figyelem, plasztikus rögzítő képesség, meg ki tudja még, mi lehet a működő recept. Tehetség, plusz némi szakmai virtuozitás elég is talán, hogy a látszólag könnyű kézzel odavetett sorokról ne tudjuk levenni a szemünket. Mert a lényeg a precíz végeredmény – „de addig, barátom, gürcölni kell…!” – írta Várady Szabolcs a szonettkészítés fortélyairól. ZT tárcái, amellett, hogy egyéb műfajú írásait, pl. a Pál úr-novellaciklust is annak nevezi, szóval, ezek a tárcák nem csak kosztolányisan könnyedek, hanem valóban belesimulnak prózái közé, helyenként versei közé, az életmű nagy egészébe. Akkor is, ha magasztos témákról ír, meg akkor is, ha olyan idegesítő jelenségekről, mint a slam.
Amikor Pangeát elhagyják az angyalok, az élet nem omlik össze, de nincs már, aki súgjon. Zalán azonban, többször kijelentette, nem hisz az ihletben. Hogyan is hihetne egy mindenség-műfajú költő az effélékben, egy művész, aki csak a határátlépésekben hisz. A könyv befejező részében úgymond stilisztikai értelemben is megtörténik egy ilyen fajta kísérlet. Teljes sikerrel. Kiváló, és mondhatni, felkavaró elbeszéléseket kapunk itt is, de egészen más a hangütés, mint addig, és helyenként alaposan, a nyelvezet. A Blue Dolphin-ban pl. a helyszín is – mediterrán környezet, prózaversekbe átmenő sorokkal, regényrészlet-szerű idill és pszicho-örvények. De a ciklus záró „meséi” – különösen a Tej-mese és a Vérmese után az olvasó kissé tátott szájjal néz maga elé, és kihull kezéből a könyv. Forog vele a mindenség, forog egész Pangea.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
