Vihar Béla: Rekviem a lovakért
*
Édesapám, Vihar Béla (1908-1978) József Attila-díjas költő, Hajdúnánáson született, de első eszméléseinek színhelye a Nógrád megyei Szécsény volt, ahol 12 éves koráig nevelkedett egy görbe parasztutcában, a „szelíd szegénység árnyai és egy sugaras élményvilág ősmeleg dallamai között”. Első versei 16 éves korában jelentek meg Budapesten, a Magyar Írás című folyóiratban, ahol József Attila is publikált.
Vihar a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. A II. világháborúban megjárta a munkaszolgálatosok poklát. 1943-ban hazatért, ezután állította össze a Sárga könyv című dokumentumgyűjteményt, amely a világon elsőként emlékezett meg a holokauszt áldozatairól. A háború élménye fogalmazódik meg lírai bensőséggel Az Isten halála és a Sinkovits Imre által az egész világon sikerrel fogadott Egy katona megy a hóban című poémájában.
Utolsó, posztumusz kötetét 2018-ban adták ki A korsó és a kő címmel.
Az itt közölt Rekviem a lovakért 1975-ben íródott, a hagyatékban talált, eddig meg nem jelent írása.
Vihar Judit
– Képmelléklet. A gépirat első oldala –
Vihar Béla
Rekviem a lovakért
Szereplők:
Költő
Ló
(Egyre erősbödő emberi léptek és egy ló patájának csattogása, időnként autó-, motorkerékpár-berregés, esetleg zene)
Költő: Vajon mire gondol most, az esti szürkületben, ez a kocogó öreg ló, ahogy szorosan gazdája mellett halad, s együtt baktatnak, akárcsak két testvér. – Sajnálom a lovakat. E nemes állatok száma egyre csökken. S egy napon hiányukkal ismét szegényebb lesz a világ. Vádoljak? Jól tudom, hogy a technikai civilizáció nélkül néhány hét alatt megsemmisülne az emberiség… Lekonyult, szelíd fejében most mily sejtések hullámoznak? Őt faggatom bensőmben vagy önmagamat? (Irrealitásba kanyaruló fordulat, zenei aláfestéssel, majd a költő szinte könyörgő hangja hallik) Szólj, szólalj meg, lovacska! Végülis rokonok vagyunk! Szomorú szemed harmatában hadd merítsem meg szívemet. Megajándékozlak az emberi beszéd képességével. (Zene)
Ló: Megyek gazdám oldalán, akiben megbízom, mert jó és szeret engem, az istálló legöregebbjét. Fáradt lábam már meginog, s hallgatom, ahogy repedezett patám koccan a kövezeten. Ma este szokatlan módon, az én uram elvezetett a jászol mellől. Miért? Nem tudom. Most együtt ballagunk, mert ő kedvel engem, s mindig javamat akarja.
Költő: Gyanítod-e, hogy hová vezet?
Ló: Az ilyesmit sohasem fürkészem. Uram akarata az én akaratom. Hiszek gazdámban, mert ő mindenkinél hatalmasabb, mert rejtélyes keze van, amellyel abrakot és vizet ad nékem, és néha ostort is ragad vele, hogy vétkeimet megbüntesse. Ő számomra a törvény. Lásd, melléje simulok, mint valaha az immár elfeledett anyám meleg hasához, amint csobogó tejével táplált engem.
(A versszerű párbeszéd érzékeltetésével.)
Költő: (belső monológ) Ez a kőkorszak végén, a bronzkorszak elején kitenyésztett függés az eleinkkel való egyezésen alapul? Valóban? S az ösztönök mélyébe betáplált genetikai rendeltetés munkál ebben a topogó, kocogó, kivénhedt, deres lóban?
Ló: Ahová Ő irányít, én engedelmeskedem, hűséggel arra lépek? Te talán tudod, hová mész, vagy csak hinni éled mert mindnyájunkat, téged és engem is, mi vezet kantárszáron? Most te felelj!
Költő: A Nagy Gazda: a Végzet.
Ló: Nem értem szavadat.
Költő: Örülj neki…
Ló: Túlságosan elvontan fogalmazol. Ez nyilván emberi kiváltság. Nekem idegen.
Költő: Nos, valamiképpen sorsunk azonos. A mi emberi hátunkat is megüli, de a tiedénél jóval nagyobb és szeszélyesebb lovas, a töprengő Gond, ez a düreri páncélos hérosz, és tépi, szaggatja szánkat a könyörtelen vas; vágtába kényszerít, hogy szerepünk szerint, mint egykor te, mi is szárnyaló Pegazus legyünk, vagy fújtatva dögletes párát, nyeregben a halállal, iramunk ekként, az Apokalipszis vagy a jajjal felnyerítő Guernica kínoktól tébolyult, hatlábú lovaként.
Ló: Pegazus, Apokalipszis? Rangjaimra emlékeztetsz? Én, akit most neveznek gebének, voltam hajdan serényebb a párducoknál, gyorsabb az estvéli farkasoknál, röpültem, mint a zsákmányra igyekvő keselyű.
Költő: Gyönyörű múlt (itt esetleg Chopin: Asz-dr középső része, vagy Wagner: Valkűrök lovaglásából)
Ló: Dicsőségemről faggatsz? A mítosz sugaraiban, az aranykék ikonokon megörökített, amint fel, az égbe ragadtam a próféta Illést, s láthatod, hogy az igazság Harcosa, az ezüstvértű Angyal, Szent György robogott velem, lesújtó, fényes karddal: s míg kiverte szügyömet a tajtékos hab, Ő villámló lándzsát ragadott, s így tiportam meg a Vérivó Gonoszt: a zöld Szörny epéje kifröccsent, rút torkából tüzet hányván, mígnem kinyúlt a Csapkodó Varangy, az alvilági, parázsfogú Sárkány.
Költő: Regélj tovább, lovacska!
Ló: Voltam asszír Napisten, az egyiptomi Echnaton karcsú paripája, a hellén hajnal diadalszekerét röptető jelenés, a táltosok oltárkövét öntöztem – én, a kultikus áldozat – vérem zúgó patakjával, hogy általa, mint spermával megtermékenyüljön a szűzi Föld ágyéka, s nemzettem dús füvű, illatos réteket, hogy csírát gerjesszen a mag. Voltam az Azték Rettegés, csótáros büszke Mén, s vittem királyokat.
Költő: Síromba is elkísértél kurgán mélyén, mint örök hűségű szerelmes, mellém feküdtél, hogy együtt támadjunk fel, újra meg újra.
Ló: (sámándobpergés) Hallod-e a tamtamot, a sámándob ütemét, a totemdübörgést? Az én hangom ez! Kifeszített bőröm pörgése bájoló ige, az áldást szólító, a fekete rontás szellemét elűző kiáltás, a Káma folyó füzes partján.
Költő: (most a Költő sámánná változik, és extatikusan „bűvöl”) Dobom, varázsdobom, doblovam! Keselylábú, kengyelt hordó paripám, hej, hej! Gyermekeinket pásztorold, csecsemőink éjszakájára ügyelj(etek)! Hej, hej, hej! A láthatatlan tenger hullámaiba fojtsd a rossz szellemet! Űzd, kergesd, csődöröm! Ikele, ikele, hej!
Ló: (kis szünet után) Az idő ősi reggelén szegődtem hozzád. Feladtam prériszabadságomat. Megkörnyékeztél.
Költő: (most ősember) Közeledbe osontam. Egy leveles ágat nyújtottam feléd: ízleld meg, tiéd.
Ló: Kezdetben féltem tőled. Cselt sejtettem. Óvott az erdő, ijesztett a medve, a róka: csalfa majom vagy, a vesztemre törsz. Aztán mégis…
Költő: Megbántad?
Ló: Ne kérdezd. Egy alkonyaton, míg a közelítő csillagos éj békés csöndjében legelésztem, pányvát vetettél nyakamba. (Vad, kétségbeesett nyerítés)
Költő: Izmaim feszültek. Felujjongtam: hahó, enyém vagy, hej, hej, hej!
Ló: Eszeveszetten a hátamra ugrottál. Megbokrosodtam. Levetettelek.
Költő: De én visszapattantam gerincedre. Hajszoltalak végkimerülésig. Betörtelek. Mígnem akaratod megsemmisült. S már parancsoltam: (katonai vezényszóra emlékeztetően) Indulj! Állj! Feküdj!
Ló: Leigáztál. Előbb lázadó rabod lettem, majd engedelmes szolgád. És ekkor szövetséget kötöttünk, hogy soha nem hagyjuk el egymást.
Költő: Soha.
Ló: Neked szültük pajkos csikainkat. Húztam súlyos szekeredet. Közösen szántottuk a rögöt, míg felettünk szabad madarak énekeltek.
Költő: Ám meg is védtelek karikás ostorommal. Bojtárként tereltelek. Hányszor indultunk bujdosásba, hol mint szegénylegény, hol mint bús száműzött, idegen országok vad rengetegében.
Ló: Másszor suhantam lepkeröptű hintóddal, tarkabarka kényes batároddal is.
Költő: Ám, még előbb a népvándorlás, aztán a lovagi tornák…
Ló: Ragyogtak ékes szerszámaim. S az éjszakai selymes ügetés a holdvilágban, kedvesed ablakához.
Költő: Igen, ó, igen… S a csaták…
Ló: Otthon maradt az asszony, a gyermek, valamennyi jóságod. Visszakergetted kutyádat, s csak engem vittél magaddal szeretteid közül. Mindketten bajtársak, katonák voltunk. (A továbbiakban már úgy beszélgetnek, mint két obsitos, akik háborús emlékeiket elevenítik dicsekedve, rusztikusan)
Költő: Huszárok, a javából.
Ló: Roham előtt felharsant a kürt. (Trombitaszó) Lobogott a zászló, ahogy a sörényem is.
Költő: Bizony, egész jól együttműködtünk, annyi sok ezer évig.
Ló: Emlékszel a meghódolt Rómára? Ahol a palástos vének és papok elibénk borultak. Meg Solferinóra. Amikor kilőttek alólad.
Költő: Az Orleans-i sáncnál megmentetted az életemet.
Ló: S a végvárak, komám! Kapkodta bocskorát a bugyogós török! (Nagyot nevetnek) Szaporán elhányta a fegyvert.
Költő: Mi meg a nádasba szorítottuk a kontyost. Ott tapodtuk meg Nándorfehérvárt.
Ló: A németet is cudarul megkergettük Isaszegnél.
Költő: No, Doberdónál se volt éppen lakodalom. Meg az sem Perekop alatt.
Ló: Ott az ágyúvontatáskor összerogytam. Restellem.
Költő: Megesik az ilyesmi a lovashadseregben. Persze, te nem ismered Babel műveit.
Ló: Azt sem feledtem, amint egy fagyos éjszaka, a sűrű hóhullásban összebújtunk. Fülembe súgtad bánatodat. Megsimogattad sebhelyem. Könnyeztél? Ropogó cukorral kínáltál. Köszönöm.
Költő: S arra nem emlékeznél, hogy hetek óta, az éhségtől tántorogva vánszorogtunk, bolyongtunk a lángoló utcák romjai között, mint nem egyszer a megpróbáltatás éveiben. Végül keservemben elűztelek magamtól: menj, hagyj magamra, ne együtt vesszünk el…
Ló: Ne, elég…
Költő: S te mégis csak a nyomomban sántikáltál, megbotolva, felnyihogva. Már szidtalak, káromoltalak, követ dobtam feléd. Elbújtam előled, rámtaláltál. Ismét elkergettelek.
Ló: Erről ne beszélj…
Költő: Futottam előled, majd kimerülten hátra tekintettem. E pillanatban te is megtorpantál. Fölöttünk prédára leső varjak köröztek. S ekkor egy döbbenetes, előbb iszonytató, aztán egyre mohóbb szándék villámlott fel agyamban.
Ló: Ne folytasd!
Költő: De igen! Kell! Megettelek!
Ló: (halkan) Sajnáltál?
Költő: Talán. Egy pillanatig. A kiszikkadt húsod – mit tagadjam – nagyon ízlett. Haragszol?
Ló: Megbocsátom. Mi mást tehettél volna. Az éhhalál várt engem is.
Költő: Reád emeltem késem, hogy bordád közé döfjem.
Ló: (közbevág) Ne! Hallgass!
Költő: Tekintetem véreres pupilládba tévedt. S ekkor ott, ott… Jézus arcát pillantottam meg a szíjak között. Te voltál az, Lovak Krisztusa. S megöltelek.
Ló: Az őskori egyezményt én betartottam. De ti hányan vétettetek ellene. Mert kegyetlenek is tudtok lenni. A szesztől őrjöngő kocsisaitokkal. A mások kínját sóvárgó orángután dühével. Mert agyondolgoztattak engem a szántókon, a külvárosok sikátoraiban. Lőccsel sújtottak homlokomra és párom méhének vemhére. Kiszakították herémet. Béklyóba vertek. Bélyeget sütöttek oldalamra. Szemellenzőt helyeztek reám, hogy csak egyetlenegy irányt ismerjek, és csakis azt. Megtanítottatok a félelem szíjcsapásaira, hogy engedelem nélkül még moccanni se merjek! Lelöktetek a bányák éjszakájába, hol vascsilléket vonszolva örökre megfosztottatok engem a Nap világosságától, mígnem megvakultam. Vagonokba kényszerítettek bennünket, és soha nem tértünk vissza. A cirkuszok káprázatában megfosztottak igazi valónk tulajdonságaitól, hogy cifra megaláztatásunk szégyenében gyönyörködjenek. Bőrömet lenyúzták és dögkútba vetettek engem. Megőrölték csontjaimat, irhámat felszögezték, és osztozkodtak rajtam a legionáriusok, a hegyes árral mesterkedő tímárok, a raktárak koncentrációs táborainak őrzői. Felkiáltottam cipőitekből, táskáitokból, dísztárgyaitokból, de senki nem hallotta meg. Szerettetek-e igazán engem? Vagy csak hasznomért színleltétek, hogy becsültök? Ezen az estén valami arra késztet, hogy megnyugtató szavadért esedezzem. Ugye hű barátotok voltam?
Költő: Nem tudnád, hogy évezredeken keresztül, nemzedékről nemzedékre te voltál örömeink legelső játéktestvére, mint falovacska, hintaló, nádparipa: Trója-beli csalafinta szerepedtől a gyermekkori nyaralásig.
Ló: (aggodalommal) S most? Most is játéktestvére vagyok kicsinyeiteknek? Miért hallgatsz?
Költő: (vonakodva) A kisfiúk már…
Ló: Mondd ki!
Költő: Helyetted már… a műanyag autócskát kedvelik. (szünet) A karriered – fájdalmas kimondanom – véget ért.
Ló: Hazudsz.
Költő: Nem. Az idő ítélt. Már csak múltad van.
Ló: S a jövőm? A társaimé, utódaimé?
Költő: Sportmutatvány a derbin. Ticket-nyeremény. (lóverseny-zaj) Figyeld a zsivajt: hurrá az ügetőversenyen. Szent György helyett immár a zsoké késztet iramra.
Ló: S a többiek sorsa? A galoppra alkalmatlan millióké?
Költő: Ne kérdezd!
Ló: (kétségbeesett kiáltás) Állj meg, gazdám! Ne vonszolj! Nagyon félek!
Költő: (gyöngéden) Nyugodj meg!
Ló: Ötezer éves szolgálatom nevében könyörgök, te ne hallgass el semmit!
Költő: Nehezet követelsz. Mondtam: régi pályafutásod befejeződött.
Ló: Nyíltabban szólj!
Költő: Elveszik tőled izmaid erejét és a mechanikai teljesítmények mértékegységeként őrzi meg az emlékezet. Lábad irama beleépül a vezérlőművekbe, ritmusa: szelepek, tekercsek, dugattyúk, atomreaktorok tömegébe költözik, véred benzinné, szemed reflektorrá, ívelt hátad karosszériává, az irányító istráng volánná változik. Dobogó szíved a dinamókban lüktet.
Ló: Kifosztatom. S egyedi voltom alakzatát kevesek, csak a lovasparádék és bajnokságok kiválasztottjai őrzik meg egyedül? Vonalaink összhangzata tehát zömmel eltűnik?
Költő: Emiatt ne aggódj! Szépséged harmóniáját a művészet jelrendszere továbbítja, hogy az örök vágyakozás szárnyaló jelképe légy. Formád kecsességét birtokolja és utánozza a véső és az ecset, hogy az alkotásokban folytatódjék. Mert amit a művészet remekbe szabott, az nem múlik el, lévén a halhatatlanság zsákmánya az idő mulandóságából.
Ló: Mindebből gyarló értelmemmel csak annyit fogtam fel, hogy te most az eltűnő ló nyomában ballagsz, és távozásunkat megsiratja hajdani hazám: a rónák, pampák borongó birodalma, a régen eltaposott ösvények pora.
Költő: Sokan, sokan az élőlények seregéből – már végleg elmentek. Köztük azok a népek, néptöredékek, nemzetiségek, amelyeknek ajkáról letiltották, letiltják, bűnné minősítik anyanyelvük édes szavait, elsikkasztják hagyományaikat. Egykori létük emléke ott szunnyad már-már megfejthetetlenül egy-egy előkerülő, ódon bögrében, tálcserépben, elfakult ékszerben, az ismeretlen eredetű helységnévben, szószerkezetben. Mi történt veletek fürge eszű, szorgos föníciaiak, pajzán mosolyú etruszkok, messze kirajzó kelták, bajvívó illírek, hunok, megtizedelt örmények, biafraiak s még mennyien? Az asszimiláció kényszere vagy a megsemmisítő kard: a választás ez volt csupán. Vagy csak az utolsó sikoly az anyanyelven. S most a feledés ősrétegei alatt nyugosznak a történelem végtelen országútja mentén.
Ló: Akkor – úgy lehet – én is búcsúzhatom. Elsüllyedek fajtám többségével. De vigyázzatok, hogy az emberi nem egésze ne temetődjék el hasonlóképpen, ha jő a megsértett természet számonkérésének, avagy bosszújának napja.
Költő: Olykor én is ettől rettegek. A kórjelek már kiütköztek: az érzelmi elsivárosodás patológiája, bensőnk beszűkülése, a hamis tudat vírusai, az erkölcsi gátszakadás gengszteruralma, a nihil leprafoltjai, a lélek lámpájának elhomályosulása.
Ló: Emberek, vigyázzatok, hogy kibernetikai másom utánzataként vissza ne térjek ezer és tízezer robbanás közepette a Napalmarcú Apokalipszis betontalpú lovaként, hogy szétmorzsoljam neonfényes városaitokat, és nyomomban poshadt mocsárrá változzék a folyamok kristálytükre, légnemű iszonnyá a levegőtenger.
Költő: (mély részvéttel, a búcsú megindultságával) Lovacska, lovacskám… (patacsattogás, a ló távolodik, közben gépek disszonáns berregése, agresszív dübörgése, nagyvárosi zajok egyvelege, ezt érzékeltető atonális zene.) Kereslek. Eltűntél? (csend, majd a kapunyitás csikorgó hangja) a piros téglás ház nagy kapuja kitárult. S bevezetnek téged egy hosszú folyosón át abba a terembe, ahol acélkampók szaggató fogai, agyarai merednek feléd. Talán éppen most kötik be szemedet, ahogy a kivégzendőkét szokás (látomást érzékeltető zene)
Az alkonyi homályban mi gomolyog felhőként utánad? Az elfonnyadt zsályamezők, cédruslombok, ezernyi láb, szárny, uszony serege követ, be, befelé, az elektrifikált pusztulás gigantikus gyomrába.
A ló, a ló még visszapillant? Engem keres? Este van. S most érette fohászkodom. Ha élsz, mondd utánam a vágóhídi imát:
Te kozmikus Égbeli Ló, aki nem vagy és mégis vagy,
Kanca-Istennő-Anya! Fogadd be Szent Ménesedbe…
Ló: (nagyon messziről) Fogadj be Szent Ménesedbe…
Költő: hol begyűjtöd nagy seregbe…
Ló: hol begyűjtöd nagy seregbe…
Költő: valamennyi gyermeked, bársony nyelveddel gyógyítod a lüktető sebeket.
A roskadt, a térdre esett, nyerje el jó kegyelmedet,
Kanca-Istennő-Anya, aki körül legelészik hajdanvaló játéklovunk: hintaló, nádparipa.
Ott vannak mind valahányan: ebben az örök karámban, nóniusok, telivérek, szellő ellette pejfogat,
inaszakadt igáslovak körülvesznek sorban Téged,
hogy vigasztald, hogy becézgesd,
ahol reájuk leheled rétillatú melegedet.
Fogadd őt is seregedbe, ki e percben tán remegve
hanyatlik les add meg néki,
amit minden élő áhít,
az embertől a fűszálig,
amit epedve óhajtunk,
hogy könnyű halállal haljunk.
Ló: (mind suttogóbb hangon, már az elmúlás pereméről)
…hogy könnyű halállal haljunk.
Fogadj be Szent Ménesedbe…
Ménesedbe…
Ménesedbe…
Ménesedbe…
(hosszú nagy csönd)
1975.
Illusztráció: A költő és a ló (feldolg.: görög vázakép)
Ezek is érdekelhetik!
Kiss Benedek: EZ VAGY AZ* →
Hules Béla verseiből →
Németh András: Tanulságeposz →
