Székely András Bertalan: Aggódó szavak mindenkori megmaradásunkért
*
Bence Lajos kitüntetésének margójára
Augusztus 20-án, Szent István király ünnepe alkalmával került sor Budapesten a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díj átadására. Az idei kitüntetettek között volt Bence Lajos József Attila-díjas muravidéki költő.
Bence Lajos a rangos kitüntetést a magyarságért végzett kiemelkedő irodalmi, kritikai, tudományos és publicisztikai munkásságáért érdemelte ki.
– Nagyon megtisztelő, hogy a Balassi-kard után idén már a második díjamat vehetem kézhez a magyar főváros királyi palotájának egyik termében Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár kezéből, Orbán Viktor kormányfő adományozásával. „A külhoni magyarság felemelkedése érdekében tett erőfeszítésekért” járó díjat körülbelül tíz évvel ezelőtt a Muravidéki Nótázók oszlopos tagjaként egyszer már átvettem. Az idei mégis más – a személyemnek szól, s ezért külön öröm számomra. Az elismerés végül is megerősítése az előzőnek, annak bizonyítása, hogy a határon túli magyarok egyik díjazottjaként az elmúlt tíz évben is sikerült a muravidéki magyar közösség érdekében maradandó értékeket teremtenem: írásaimmal, szerkesztői, rendezői és közéleti szerepléseimmel, az irodalom és a tudomány terén végzett munkásságommal, valamint a fiatalok támogatásában végzett zsűriző, illetve mentori tevékenységemmel. Hálás köszönet mindenkinek, akik segítették a munkámat – nyilatkozta a szlovéniai magyarok hetilapjának Bence Lajos.
A kitüntetettet Székely András Bertalan néhány évvel korábban készült írásával köszöntjük:
Aggódó szavak mindenkori megmaradásunkért
Bence Lajos barátom tisztes korba lépése arra sarkallt, hogy ismét elolvassam az alapműnek számító Írott szóval a megmaradásért című, több kiadást megért kötetét. Emlékeim szerint az alapját képező disszertáció védésén is ott voltam, így többszörösen is örömmel tettem eleget a felkérésnek, miszerint írjak az őt köszöntő kiadványba.
„…a Szlovéniához csatolt szelet elszegényedő, kiürülő vidék. Itt él a szlovéniai őshonos magyarság. Népesedési adatai éppoly rosszak, mint a másutt élő magyaroké, de ehhez járul a gazdaságilag pangó, több politikai határral átszelt vidékről az elvándorlás” – olvasom egy kiváló, már nem aktív magyar nemzetpolitikus internetes bejegyzésében.
A helyzet még ennél is aggasztóbb: a Trianon idején 21 ezer fölötti lélekszám már az egynegyedére esett vissza, ami az önmagukat magyar nemzetiségűeknek és anyanyelvűeknek vallók lélekszámát illeti. És ne csak az abszolút számokat nézzük: az egész Muravidéken, azon belül az egyes alrégiókban, községekben, településeken sem nőtt, hanem riasztóan csökkent a magyarság számaránya. A közösség központjának számító városban, Alsólendván is, az 1910. évi kilenctizedről egynegyedére csappant a súlyunk, a régióközpontról, Muraszombatról nem is beszélve, ahol még a 30-as években is – jóval az elcsatolás után – az ott élő többségiek is magyar embert választottak polgármesterüknek…
Első nagy muravidéki kutatói terepmunkánk idején, 1984-ben, még voltak olyan őrségi magyar falvak, amelyeket ma már a kétnyelvűnek nyilvánított területen kívül találunk. A többszöri közigazgatási átszervezés sem biztos, hogy az egyre porló magyarság érdekeinek megfelelően történt.
Idézzük fel csak újra a Lajos könyvében is említett határ-megállapítás körüli ambivalenciát, amely szerint sokan – nem csak a kisebbségi sorba kerültek közül – fenntartással fogadták a Jugoszláviához kerülést, lévén az ezeréves országhoz hű érzelműek, és sejtették, hogy mindaz a sajátosság, amelyet ők képviseltek, a jövőbeni nagy egységesítés áldozataivá válik. Mint be is bizonyosodott, nemcsak a magyar nyelvet és jelképeket, hanem a vend tájnyelvet és mozgalmakat is üldözte az új hatalom: a szlovénesítő politika „a kezdetekben még nem a magyar, hanem sokkal inkább a szlovén lakosság ellen irányult, mert (…) ennek többsége nem nagyon örült az elcsatolásnak. Először is óriási vámot vetettek ki a Magyarországon szolgált gabonára, a következő évben pedig a hatóságok megtagadták a határ átlépéséhez szükséges igazolványok kiadását minden kérelmezőtől. A szlovén lakosság teljes gazdasági elszigeteltségét a földreformmal próbálták feloldani.” Nemsokára viszont a kerületi agrárhivatal a magyar gazdáktól irgalom nélkül elvette a grófi bérletföldeket, azokat főként a Tengermellékről odatelepített többségieknek adta – egyértelműen a színmagyar települések elszlovénosítása célzatával.
Ahogy tovább lapozzuk a kötetet, megerősítést nyer, miszerint „az új állam politikájában már érvényesült az a nem titkolt szándék, mely szerint a kisebbségi kérdés megoldásának legrövidebb útja az asszimiláció. Ez a vidék még a meglévő kisszámú értelmiségijét is elveszítette a 30-as években: a tisztségviselők, tanítók és az egyéb szellemi foglalkoztatottak a fokozódó nyomás következtében máról holnapra munkahely nélkül maradtak, helyüket idegenek foglalták el, legtöbbször betelepedők, illetve betelepítettek… Voltak, akik a büntetésüket töltötték itt.”
A magyar nyelvű sajtó és oktatás betiltása csak fokozta az ott élők elkeseredését, ahogy a szláv hangzású nevek viselőit is fondorlatos módon a többséghez sorolták, vagy gazdaságilag kényszerítették. Nem csoda, hogy 1941-ben felszabadítókként üdvözölték a bevonuló magyar csapatokat.
Bence Lajos, Varga Sándor, Kovács Attila és mások munkáiból jól ismerjük a második világháborúban s azután történteket. A partizánvilág, a teljes jogfosztottság, a gyűjtőtáborokba hurcolás, az OZNA terrorja a legkevésbé sem használt a magyarként való megmaradás ügyének. Az ismételt határmegvonás körüli huzavona során még élt a remény, miszerint a józan ész és az etnikai határok tiszteletben tartása diadalmaskodik, de „a döbbenet erejével hatott a felismerés, hogy nincs szabadulás ebből az áldatlan sorsból. Két lehetőség adódott: élni a helyzet parancsának engedelmeskedve, vagy elmenni.” A „kuss-magyar” időszakban a legnagyobb kártevés a lelkekben történt, amit a mai napig sem hevert ki a közösség.
A pártállami idők mozgalmár kezdeményezései lehetővé tették bizonyos felülről építkező magyar kulturális életet megindítását az 50-es években. Mindamellett sikerült a magyar iskolákat olyan hátrányos helyzetbe hozni, hogy azok elnéptelenedjenek, és 1959-ben bevezethessék a kétnyelvű oktatást. A rendszer a politikai célok – egymás kölcsönös megbecsülése, a két kultúra párhuzamos megismertetése, funkcionális kétnyelvűség kialakítása, felmutatható jó példa a határon túli szlovének érdekében stb. – részleges érvényesülése mellett, sajnos, máig hordozza a gyermekbetegségeit. A pedagógusok – tisztelet a kivételnek a mai napig nem rendelkeznek a kétnyelvű oktatáshoz szükséges módszertani felvértezettséggel, a tankönyvek színvonala is hagy kívánnivalót maga után. Egyáltalán nem egyforma hatékonysággal tanítja meg szlovénül a magyarokat és magyarul a szlovéneket. Nem alakít ki a magyar gyökerekkel rendelkező gyermekekben erős magyar identitást, következésképp az asszimiláció igen hatékony eszközének bizonyul.
Jómagam is nagyon sokáig – különösen a titói Jugoszlávia más tájainak és a többi utódállam gyakorlatához képest – példamutatónak tartottam és mutattam fel a szlovéniai modellt, úgy kisebbségjogilag, mint a megvalósulás tekintetében. Sajnos, az elmúlt évtizedek fejleményei megalapozott aggodalomra adnak okot a nemzetüket féltők körében. Hiába példás az alkotmányos szabályozás, ha azok végrehajtása a mindennapokban csorbát szenved. Hiába írnak elő valódi kétnyelvűséget az ügyintézésben, magyar nyelvtudást számos munkakör betöltéséhez, ha azokat csak kis részben tartják be. Jó példa erre akár egy középiskolai vezetői vagy plébánosi kinevezés… Ha néhány kimagasló magyar értelmiségi a nemzetmegmaradás szempontjából stratégiai gondolkodást képvisel, akkor egyes felsőbb vezetők mindent megtesznek a perifériára szorításukért. Hiába nemzetiségi jog a magyar helyesírás és névhasználat szerinti anyakönyvezés, elég kézbe venni a Népújság lapszámait hétről hétre, szívszorító „magyar” vezetéknevek és keresztnevek köszönnek vissza a hasábjairól – tömegesen!
Jó kézbe venni a nemcsak színvonalában, hanem kivitelezésében is kiváló muravidéki magyar szépirodalmi köteteket, öröm a szárba szökkent történet- és társadalomtudományt, a művészeti csoportok fejlődését tapasztalni, de ugyanakkor a mélyben, rohamléptekben zajlik a beolvadás. Intézményeinek a szervezeti átalakítása – különösen, ha közben még az alapítói jogát is elveszti a magyarság –, a finanszírozási lehetőségek évről-évre tapasztalható elbizonytalanodása sem használ a közösség épülésének. Emellett bizony nem tegnap óta gond a többség–kisebbség viszonyban az elharapódzó gyűlöletbeszéd…
Varga Sándor bátyánk már évtizedekkel ezelőtt tapasztalta a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitást, többek között a nemzetiségi tisztségviselők körében is. Nos, ez az embertípus máig nem halt ki, sőt nem kevesen igen jól megélnek abból, ha félrefordítják a fejüket az aggasztó folyamatok láttán, sőt nem ritkán asszisztálnak is a közösségük gyengítéséhez. Vajon milyen kép néz vissza rájuk, ha tükörbe tekintenek?!
A Kárpát-medencei nemzetiségek érdekében végzett hivatásos és civil munkám során szembesültem azzal, milyen intenzitással és szívóssággal képviseli Szlovénia a szlovén etnikai területen élők érdekeit a diplomáciában, de a regionális határ menti kapcsolatok terén is. Az anyaországban élők szolidaritás-érzése is tiszteletre méltó, lett légyen szó akár a Trieszt környéki, akár a karintiai, akár a rábavidéki szlovénségről. Magyarország is – amikor nemzeti, polgári kormányai voltak, vannak – nem keveset tett, tesz az elszakított nemzetrészeiért, ugyanakkor az átlagpolgár nagyon keveset tud és érez mindebből. Vannak bizakodásra okot adó kezdeményezések az állampolgárság megadásában, a gazdasági kapcsolatokban, az oktatásban, a tájékoztatásban, ám sokunk számára nem fogadható el az a tények, gondok felett nagyvonalúan elsikló „hurrá-optimizmus”, amely egyik-másik felelős politikusunk megszólalásait jellemzi a kétoldalú kapcsolatok, a muravidéki magyar közösség helyzetét illetően. Ugyanúgy a mennyiségi szemlélet sem, amely a nagyobb lélekszámú nemzetrészeink árnyékában kisebb fontosságot tulajdonít a néhány ezres közösségeink nemzeti megmaradásának. A másfél évtizede működő civil szervezetünk, a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, tudományos és képzőművészeti rendezvényeivel, a könyv- és folyóirat-kiadási tevékenységével igyekszik ezen a téren is a vállalt küldetésének minél nagyobb mértékben eleget tenni.
Bence Lajos utalt a már többször idézett művében arra, miszerint „fontos tehát, hogy olyan újságja legyen a nemzetiségnek, amely szemléletét alakítja, identitástudatát ébren tartja és erősíti (…) legyen olyan, amilyet megérdemelne: nívósabb, sokszínűbb és kritikusabb, olyan, amelyben magára ismer, és amit elfogad, akkor is, ha ez a tükör nem mindig szép, nem a legjobb oldaláról mutatja.” Ugyanő néhány sorral lejjebb a sajtó küldetési funkciójának szükségességét is aláhúzza. Hadd tegyem hozzá, hogy – különösen kisebbségi sorban – a fentiek nemcsak a nyomtatott, hanem az elektronikus sajtóra is vonatkoznak, sőt mindenféle értelmiségi és érdekképviseleti funkcióban elengedhetetlen erkölcsi követelmények, épp a megmaradás érdekében. Lajost én azon „utolsó mohikánok” egyikének tartom, aki máig e szerint az ars poetica szerint él, dolgozik és alkot. Tartsa meg a Teremtő még sokáig erőben, egészségben!
Székely András Bertalan
Illusztráció: Bence Lajos kitüntetése
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
