Ivan Turgenyev: „Hogy illatoztak rég a kerti rózsák…”
*
Gy. Horváth László
Elveszett kéziratok. Alighanem én vagyok a legnagyobb kézirat-elveszítő. Másodikos gimnazista koromban ajándékba kaptam tornatanárunktól Robert Louis Stevenson Kidnapped című regényét. Másfél éve tanultam az angolt, heti két órában, de annyira érdekelt, mi van benne, hogy egy huszonhat forintos angol–magyar zsebszótárral (másom nem volt) fordítani kezdtem. Végére is értem, sok vonalas füzet megtelt vele, benne volt abban minden segédige, névelő, mutatószó az utolsó darabig: maximalista voltam. Amikor, már egyetemistaként, magamhoz akartam venni, kiderült, hogy anyám megannyi más limlommal együtt kidobta a füzeteket.
Graham Greene The Potting Shed című színműve következett, a gimnázium vége felé, ezt emlékeim szerint Borbás Máriának is megmutattam. Fogalmam sincs, hová lett.
1968-ban jelent meg magyarul Willa Cather Az én Antóniám című gyönyörű bevándorlóregénye Göncz Árpád fordításában. Annyira megszerettem, hogy nagy nehézségek árán – egy apró faluban éltem – beszereztem az írónő egyik kötetét, és lefordítottam belőle egy novellát (The Enchanted Bluff). 1973-ban, már harmadéves egyetemistaként, Willa Cather születésének századik évfordulóján, gondosan megcsiszolva, egy rövid bevezetővel beküldtem a Nagyvilágnak. A szerkesztő azt válaszolta, nem kívánnak megemlékezni a szerzőről, de visszaküldték a kéziratot. Ez állt a tetején ceruzával: „A fordítás egyébként nagyon jó. Kardos László.” Ő volt a főszerkesztő, akkoriban legendás irodalmár, műfordító. 1978-ban aztán, immár az Európa Könyvkiadó szerkesztőjeként, én gondozhattam Géher István antológiáját (Az elveszett kisfiú. Amerikai elbeszélők a két világháború között), amelybe Pista Willa Cather két írását is beválogatta. Felvetettem neki, hogy beletehetnénk az én fordításomat is. Semmi akadálya, felelte, de akkor az általa kiszemeltek egyikét ejtenünk kell. Ezt az elegáns gesztust nem fogadhattam el. A The Enchanted Bluffnak, Kardos László dicséretével együtt, természetesen lába kelt azóta.
Egyik évben örök szerelmem, Turgenyev talán leghíresebb prózaversével pályáztam az orosz tanszék műfordítóversenyére. El is nyertem vele az első díjat, de a kéziratnak ma már hűlt helye.
Valamikor az 1970-es évek közepén tervbe vettünk az Európánál egy válogatott Swift-kötetet a házon belül csak „fehér klasszikusoknak” nevezett sorozatba. Bőséges szemelvényeket fordítottam bele a Stella-naplóból, meg két vagy három prédikációt. Máig rejtély, hogy miért, de az elkészült vaskos kézirat a magam és fordítótársaim bánatára sohasem jelent meg. Swift-fordításaim sorsa a fentiekből már sejthető.
Íme hát egy műfordító hányattatásai és diadalai 1966–68-tól 2018-ig. Mert végül is bosszút álltam a sorson. Fordítottam azóta Stevensontól, nem is akármit: A Kincses-szigetet. Fordítottam két Willa Cather-elbeszélést a Géher-antológiába (Paul története, Rosicky szomszéd). 2018-ban pedig lefordítottam Turgenyev összes prózaversét Senilia. Prózaversek címmel, amelyek közül következzék most az a hajdani pályamű.
Ivan Turgenyev
„Hogy illatoztak rég a kerti rózsák…”
Valahol, valamikor réges-régen olvastam egy verset. Hamar elfelejtettem… de első sora máig megmaradt emlékezetemben:
Hogy illatoztak rég a kerti rózsák…
Most tél van; zúzmara borítja az ablakot; a sötét szobában egyetlen gyertya ég. Üldögélek a sarokban, s a fejemben egyre ez zsong:
Hogy illatoztak rég a kerti rózsák…
Egy városszéli orosz ház alacsony ablaka előtt látom magam. Lassan éjszakába vált a nyári est, a langyos levegőben rezeda és hárs illata száll; előrenyújtott karjára támaszkodva, fejét félrebillentve egy lány ül az ablakban – csendesen, figyelmesen nézi az eget, mintha az első csillagok megjelenését várná. Milyen naivan átszellemült ez a tűnődő szempár, milyen meghatóan ártatlanok ezek az elnyíló, kíváncsi ajkak, milyen egyenletesen lélegzik ez a még csak félig érett, még semmitől sem háborgatott kebel, milyen tiszták és zsengék az ifjú arc vonásai! Nem merem megszólítani – pedig milyen kedves nekem, mennyire dobog a szívem!
Hogy illatoztak rég a kerti rózsák…
A szobában egyre sűrűbb a sötét… Serceg a leégett gyertya, lebbenő árnyak hajladoznak az alacsony plafonon, odakinn csikorog, dühöng a fagy – s mintha unalmas, öreges suttogás hallatszanék…
Hogy illatoztak rég a kerti rózsák…
Más képek villannak elém… Meghitt falusi élet vidám neszei. Két összehajló szöszke fej kukucskál felém nagy merészen, csillogó szemekkel, pirosló orcák hevülnek a visszafojtott nevetéstől, kezek kulcsolódnak gyöngéden össze, kedves, fiatal hangok vágnak egymás szavába; valamivel távolabb, a kényelmes szoba mélyén ugyancsak fiatal kezek szélsebes ujjai futkároznak egy régi pianínó billentyűin – de a Lanner-keringő sem tudja elnyomni a patriarchális szamovár zsörtölődését…
Hogy illatoztak rég a kerti rózsák…
A gyertya lángja sápad, ellobban… Ki köhög itt ilyen fojtottan és rekedten? Öreg kutyám, egyedüli társam lapul borzongva, karikába csavarodva a lábamnál… Fázom… Didergek… Meghaltak már… mind halott…
Hogy illatoztak rég a kerti rózsák…
Fordította: Gy. Horváth László
Illusztráció: fh. I. Repin
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
